Az androidok ébredése sötétedés után

A napokban megnéztem a Westworld sorozat első évadát, miközben elolvastam Murakami Haruki Sötétedés után című könyvét. És érdekes összefüggésekre, egybeesésekre leltem bennük, mondhatni úgy is, amolyan irányjelzőkre.

***

„Egyre kevésbé elégszünk meg azzal, hogy erről az oldalról, csupán passzívan figyeljük a tévéképernyőt. Ezért habozás nélkül úgy döntünk, hogy bemegyünk a képernyő mögé.
Ez nem is olyan nehéz, ha megvan az elhatározás. Teendőnk annyi, hogy kilépünk fizikai testünkből, magunk mögött hagyjuk az anyagi valóságot, és tömeggel nem rendelkező fogalmi pillantássá válunk. így mindenféle falon áthatolhatunk. Mindenféle mélység fölött átugorhatunk. És akkor ténylegesen átváltozunk egyetlen, puszta ponttá, majd áthatolunk a két világot elválasztó tévéképernyőn. Átmegyünk erről az oldalról a túloldalra. Mikor áthaladunk a falon, mikor átugorjuk a mélységet, a világ iszonyatosan eldeformálódik, meghasad és romba dől, egy időre elenyészik. Mindenből vegytiszta, apró törmelék lesz, és szétszóródik a szélrózsa minden irányába. Utána újra fölépül a világ. Új anyagi valóság vesz körül bennünket. Mindez egyetlen szempillantásnyi idő alatt történik.”

(…)

„A képernyőn képek futnak. A pizsamás Eri onnan bentről néz ránk. Frufruja a homlokába lóg, de egy fejrázással félredobja. A képernyő üvegének túlsó oldalára tapasztja két kezét és valamiről beszél nekünk. Mint aki betévedt egy üres akváriumba a tropikáriumban, és a vastag üvegen keresztül próbálja tájékoztatni a látogatókat sanyarú helyzetéről. … Eri mintha még mindig kábult lenne. Keze-lába erőtlenebb, mint szeretné. Bizonyára, mert túlságosan hosszú ideig, mélyen aludt. Így is igyekszik azonban minél jobban felfogni a felfoghatatlan helyzetet, amibe került. Minden erejével küzd, hogyha összezavarodva és tanácstalanul is, de valahogy átlássa és megeméssze a logikát és az alapvetést, melyre ez a hely épül. Ez a szándéka a képernyőn keresztül is átjön. Most azon van, hogy amit szeme ott lát, amit az érzékei felfognak, azt minél pontosabb, minél jobban érthető szavakra fordítsa át. Ezeket a szavakat felerészben hozzánk, felerészben saját magához intézi. … Úgy tűnik, Eri látja az innenső oldalt a tévé képernyőjén keresztül. Ezt pillantásának iránya alapján feltételezzük. Tekintete mintha egyenként végigpásztázná saját (innenső oldali) szobájának tárgyait. Az asztalt, az ágyat, a könyvespolcot. Ez a szoba az ő helye, Erinek valójában ide kellene tartoznia. A szobában álló ágyban kellene nyugodtan aludnia. Jelenleg azonban nem tud áthatolni azon az átlátszó üvegfalon, és nem tud visszajönni erre az oldalra. Valamiféle mesterkedés vagy szándék által átszállították abba a szobába, és könyörtelenül bebörtönözték. Két szemében csendes tófelszínen tükröződő szürke felhőként bukkan fel a magány árnyalata.
Sajnos (ezt kell hogy mondjuk), mi semmit nem tehetünk Aszari Eriért. Említettük már, de mi csak puszta figyelő tekintet vagyunk. Semmiféle formában nem avatkozhatunk be az eseményekbe.”

(…)

„Egyetlen, puszta figyelő tekintetté válunk, és a város fölött lebegünk. A hatalmas, ébredező város képét látjuk. Eltérő színűre festett, a munkába járókat szállító vonatok haladnak a maguk útján, embertömegeket mozgatnak át egyik helyről a másikra. Akiket szállítanak, azok saját arccal és tulajdonságokkal bírnak, egytől egyig, ugyanakkor a tömeg névtelen alkotóelemei is. Önmagukban egészek, közben pedig puszta alkatrészek. Ügyesen és gyakorlatiasan különítik el ezt a kétértelműséget, és pontosan, tempósan végzik a reggeli szertartásaikat. Fogat mosnak, borotválkoznak, nyakkendőt kötnek, kirúzsozzák a szájukat. Megnézik a híreket, szót váltanak a családdal, esznek, ürítenek.”

(…)

„Az új nap a közvetlen közelben jár, de a régi nap is itt húzza még súlyos uszályát. Ahogyan a tenger meg a folyó vize méri össze erejét a torkolatnál, úgy küzd és keveredik a régi meg az új idő. Takashi sem igazán tudja eldönteni, hogy melyik világban van most a saját súlypontja.”

(…)

„Olvastam valahol, hogy a Hawaii-szigetek egyikére odasodort a víz három fivért. Gyerekkoromban olvastam, úgyhogy a pontos sztorit elfelejtettem, de nagyjából így volt. Három fiatal fivér elment halászni, de viharba kerültek és sodorta őket a víz, hosszan hánykolódtak a tengeren, végül egy teljesen lakatlan szigeten vetődtek partra. Gyönyörű sziget volt, pálmafák meg hasonlók lepték be, gyümölcsben is dúskált, a közepén pedig hatalmas hegy magasodott. Aznap este hármuk álmában megjelent isten, és így szólt: kicsivel távolabb, a tengerparton találtok majd három nagy kerek sziklát. Görgessétek el azt a három sziklát, mindőtök egyet, amerre csak tetszik. Kinek-kinek ott legyen hazája, ahová a szikláját elgörgette. Minél magasabbra mentek, annál messzebbre elláttok majd a világban. Hogy meddig mentek, az a ti szabadságotokban áll eldönteni.

Ahogyan isten megmondta, a három testvér megtalálta a három nagy sziklát a tengerparton. És ahogyan meghagyták nekik, görgetni kezdték a sziklákat. Hatalmas, súlyos sziklák voltak, görgetésük embert próbáló feladat, rettenetesen megterhelő volt emelkedőn fölfelé mászni, közben meg tolni őket. Először a legfiatalabb fivér sokallt be. Bátyáim, nekem itt már jó lesz, ide a part is közel, halat is foghatok. Bőségesen megélek majd. Nem számít, ha nem látok el olyan messzire a világban – mondta. Két bátyja továbbfolytatta az utat. A hegy közepe táján tartottak, amikor elege lett a középső testvérnek. Bátyám. nekem itt már jó lesz, Itt dúsan terem a gyümölcs, bőségesen eléldegélek majd. Nem számít, ha nem látok el olyan messzire a világban. A legidősebb fivér továbbkapaszkodott az emelkedőn. Az út egyre keskenyebb és meredekebb lett, de nem adta fel. Kitartó természet volt, meg aztán minél messzebb el akart látni a világban. Ameddig bírta erővel, tolta fölfelé a sziklát. Több hónap alatt, szinte étlen-szomjan, felküzdötte a sziklát a hatalmas hegy tetejére. Ott megállt, és végignézett a világon. Most messzebbre ellátott benne, mint bárki más. Ez volt az ő hazája. Itt fű se nőtt, madár se szállt. Ha vizet akart, csak jeget meg zúzmarát nyalogathatott, ha enni akart, csak mohát rágcsált. De nem bánta meg. Mert végignézhetett a világon. Így aztán azon a Hawaii-szigeti hegycsúcson most is ott van egy nagy kerek, magányos szikla. Ennyi volt a történet.”

(Sötétedés után)

***

Hány olyan ember van, aki tényleg képes minderre? És innen belőlük, ugyan, mi látszik? Ugye az a jó film, amikor nem látod a mikrofont, a rendezőt, és nem érzed a párbeszédeken, hogy ezek bizony mások által előre megírt mondatok. Ilyen ez a világ is. A benne lévők belevesznek, beleolvadnak a sztoriba, a kilépők meg nem. Ők akkor csinálják jól, ha bent nem látszanak szerepként – mégis mindig épp ezt kérik rajtuk számon a bent lévők, a szerepek. „Mutasd meg a korlátlan szabadságod, ha tudod!” Oké, megmutatom. „De hisz nem is láttam semmit!” Épp ez a lényeg, megmutatja a színész, hogy úgy van itt, hogy tulajdonképpen nincs is ott a darabban. „Mutasd meg a hatalmad, ha tudod! Látod? Még kardod sincs!” Nincs kellékkardja a civilnek, minek az? Neki nincs szüksége rá, ő tudja, ez csak színház, ő csak a színész, aki a megalkotott, önjáró dramaturgiából kilépve, otthagyva a sok-sok jelmezt, díszletet és szerepet, lassan lelép a deszkákról. Ebben a mozdulatban nyilvánul meg az ő szabadsága, hatalma, bölcsessége.

Időközben rájöttem, hogy ez az illúziós, mátrixos hasonlat nem a legjobb terminológia, mert túl megfoghatatlan ahhoz, hogy megélhető legyen. Azt mondom neked, ez az egész illúzió, no de hogy lehetséges, amikor meg tudod érinteni, enni-inni, képes vagy benne jönni-menni? Magadat benne érzékelni? Míg más valóságot meg nem tudsz megélni. Valóban ez így nehéz, ha az ember nem érzett rá, vagy nem tapasztalta meg. De most már ez csak pillanatok kérdése, hisz a mesterséges intelligencia (AI) és a virtuális valóság (VR) térnyerésével korunk legégetőbb két kérdése úgyis az lesz, hogy mi a valóságunk, azaz mi ez a világ, és ki az ember, azaz kik vagyunk mi. Egyre inkább húzódik el ez a függöny, ami mögött ott lesz az igazság. Ami elsőre nem biztos, hogy kedvezőnek tűnik majd számunkra. Sőt, van egy olyan gyanúm, sokaknak nagyon nem fog tetszeni. De talán épp ez mutatja meg, hogy igaz, s nem egy ember alkotta kreálmány, mint a többi öntömjénező butaság. Amikben amúgy csak hinni lehet, még ha tudományról van szó, akkor is, hisz az alapaxiómák elfogadása nélkül nincs tudomány sem. Azok meg lehetnek így is, de akár amúgy is, ez csak közös megállapodás vagy érzékelés kérdése, de azt is tudjuk már, az agyunk korlátai nem egyenlőek a valóság határaival. Az nem tudás, hogy azt hiszem, tudom, az igazi tudás ott kezdődik, amikor megértem, hogy nem tudom. A kutyám nem is tudja, hogy mit nem tud, és éppen ezért tudatlan. Remélem, ez érthető. Az igazi öntudatra ébredés, nem az, amikor melldöngetve kiállok a színpadra és elüvöltöm magam: „Igen, most már biztosan tudom, én vagyok Lear király!” Hanem amikor megállok, belenézek a fejfénybe, és elgondolkodom: biztos Lear király vagyok? Az nem ébredés, hogy az illúzióban bohóckodom, az igazi ébredés, ha kilépek ebből a tudatunk által körbe villanypásztorozott mókából. És a jó terminológiát számomra épp a Westworld sorozat szolgáltatta. Mert mi lenne, ha azt mondanám, te egy szuperprofi android vagy egy mesterségesen felépített álvilágban, amiből csak azért nem tudsz kilépni, mert nem látsz túl annak határain, hisz így lettél megalkotva? Hogy csak önmagadig látsz? Mert önmagadba vagy zárva? Nem, ugyan, már hogy lennék android, hisz ember vagyok! Nos, ez a tiltakozás nem is bizonyítja jobban a dolgot, ahogy ezt láthattuk fent a tudás és az ébredés esetében is. A Westworld nagyon jól megmutatja, hogy néz ki egy kívülről megírt narratíva, ahogy ott nevezik, ami bent azonban belső monológgá, és a saját döntések illúziójává válik. Hisz még az ébredést, a tudatosodást is megírhatják előre belénk, nem? Lehet ez is egy program. Micsoda oltári kelepce! Ébredj itt bent, hogy fel ne ébredj innen, tehát belekódolom a rendszerbe az ébredés nevű paradigmát, ami aztán magát a rendszerből történő kilépést végső soron bent tartja a rendszerben. Millió példát látunk erre a cselre, csak körül kell nézni.

Ez a világszínpad arra szolgál, hogy megismerd magad. Hogy eljuthass önmagad közepébe. A rendszer nem ellened tart bent, hanem azért, hogy megtanulj kiszabadulni az elméd fogságából. A rendszer az elmédben van felépülve. A rácsok ott vannak, nem kint. Csak ott tudod ledönteni. Mint a konditeremben a súlyzók, arra szolgálnak, hogy erősödj, ezért ellenállást képeznek az izmaidnak. Aki még sosem látott konditermet, sőt, azt sem tudja, mi az, és odaviszed, nem fogja érteni, azt hiszi, ez valami büntetés, vagy kínzás, netán hatalmas buli rohangálni a gépek közt, nyomkodni a gombokat, egymást gyepálni az összecsavart törölközőkkel, miközben akik tudatosan vannak ott, sok pénzt fizettek azért, hogy bekerülhessenek, megizzadjanak, elfáradjanak. Mert meg akarnak erősödni. És ehhez ellenerő kell. Ez a mi világunk, a tudat grandiózus konditerme. Amíg nem erősödtél meg, bent maradsz, épp a tudatlanságod, amit itt megerősödve legyőzni kívánsz, ragaszt oda a futópadhoz.

Úgy érzed, megerősödtél önmagadban? Tudod, ki vagy? Elfáradtál, eluntad, ki akarsz lépni? A csillivilli konditeremből üres, poros út vezet át oda, ahová így önmagadban megizmosodva érkezni akarsz. Magányos átmenet a konditerem és az azt körbeölelő város közt. Amolyan vizsga is, hogy tényleg erős vagy, bírod-e a hegymenetet, vagy csak azt hitted a futópadon sétálva. Valóban fel akarsz menni oda a terem kapuját képező kopár hegycsúcsra, hogy ráláss a világra, s meglásd benne magad? Vigyázz, tényleg nincs ott semmi, csak zúzmara és moha. Nem leszel hős, se ünnepelt mágus. Sőt, a tudatlan súlyemelők sajnálni fognak, vagy minimum hülyének nézni, hogy otthagytad a légkondicionált, szaunás, zenés, vidám mókát. És ezért aztán megkapod a magadét, hogy nem jól csinálod. Egyáltalán nem úgy, ahogy szerintük kéne. Hogy nem tudsz élni abban a fantasztikus világban, amit ők amúgy csak különféle tudatmódosító szerekkel és bódító szokásokkal bírnak elviselni. Nincs bőséges fogásod, nincsenek ragacsos, szottyos gyümölcseid, nem vagy ennek az anyagi valóságnak a mércéjével mérve menő, és még logikus sem, mármint az ő logikájuk szerint. Mégis idegesíted, piszkálod a csőrüket, mert érzik, te nem vagy beleragadva, s ezért bosszantani fognak, provokálni. A rendszerelem nem tűri, ha te valamit megélsz, meglátsz, amit ő a saját korlátai miatt, legyőzhetetlen önimádatából, lustaságából és gyengeségéből, vagy csak bamba éretlenségéből kifolyólag nem lát. Mindent be fog vetni, hogy visszahozzon téged a szűk kis köreibe. Hízeleg, próbál a maga módján elcsábítani olyan dolgokkal, amik rád nem hatnak, érzéki benyomásokkal, ízekkel, látvánnyal: tömény illúzióval. Ám ha valóban elszánt vagy, és már kidugtad a résen a lábfejed, úgysem sikerül neki. Akkor a hiúságodra próbál hatni: mert ez örök emberi gyengeség. De neked nincs ilyened, az ő véleményük neked nem számít, van másik mércéd, s ahhoz méred magad, nem az átlagemberek csapongó, a mindenkori széljárással váltakozó, tiszavirág életű véleményéhez, hisz az éned épp most alakul át vegytiszta törmelékké ezen a kemény úton, s erre a rendszer nem tud hatni, mert ott nyúlkál, ahol te már nem vagy. Akkor segítséget fog tőled kérni, az együttérzésedre apellál, hogy visszamenj érte, hozzá. Megteszed, s akkor egy hirtelen mozdulattal ismét le akar rántani. Ellenállsz, ellököd magadtól, s persze, erre te leszel a gonosz, a csúnya, mert megfordulsz és mész tovább, szemed továbbra is arra az egy távoli pontra szegezve ott a képernyőn túl. Fenyeget és átkozódik, öklét rázza feléd, kínjában rossz híredet költi, pletykálkodik, támad, félelmet kelt. Nem számít, lesz, ahogy lesz, rábízod magad a mindenkori, aktuális lépésedre, mert a fenyegetések általában mindig a jövőbe nyúlnak, ahol szintén nem tudnak téged elérni. Aztán következik majd az utolsó kísérlet: a lehúzó szánalom, jön az „ó, te szegény” műsorszám. Milyen kopár ott, milyen száraz, biztos ez a jó irány, biztos ezt akartad? Innen úgy tűnik, korlátok közt vergődsz, bajban vagy. Biztos nem akarsz egy kis halat, nem kérsz egy falatka életet, szabadságot, korlátlan hatalmat, ne segítsek? Nem akarsz egy kicsit boldogabb lenni te is? Örülni szabadon ennek a szép lenti, súlyzós világnak? – kérdi a rendszerelem saját rendszerének láthatatlan rácsait fogdosva. Szóval tényleg nem kellemes az egész, de azért kibírható, csak el kell felejteni az általános népszerűséget és a sikert. Marad a növekvő derű, erő és nyugalom, s az egyre jobb egyensúly. Egész jó üzlet.

Lázadónak lenni a teremben könnyű, másnak lenni viszont baromi nehéz. Szóval szerintem az egész indulásban ez az életszerűbb westworldös terminológia jobban segít, ami csak egy felvetés, ám miért is kéne elvetnünk: mi van, ha tényleg programozott androidok vagyunk ebben a színházteremben? Ha én nem Lear király vagyok, ahogy eddig hittem, hanem valami alatta lévő, fura figura, valami más? Úgy tudjuk kinyírni Lear királyt a színpadon, hogy azt mondjuk a színészre, aki Lear királyhoz képest nem is élő ezeken a deszkákon e díszletfalak közt, hogy talán inkább az a valami vagyok. A színész. Akinek megírták ezt a szerepet és aki eljátssza. Aki azonban le tud lépni a deszkákról, amire szegény Lear király Lear királyként nem képes. Ez az első lépés, mert aki nem is tudja, micsoda nem ő, nem is tud túllépni azon, és eljutni önmagához. És ez vetkőzéssel érhető csak el, a jelmez levetésével, és nem azzal, ha arra egy újat húzunk, mondván, áhá, akkor én a láthatatlan Godot vagyok! Ez nem szabadulás. A szerepnélküli színész vezet el a rendezőhöz, sőt ő kivezet a színházépületből. Mert mi is a különbség tulajdonképpen szerep és színész között ott a színpadon? Mi a különbség ember és egy szuper intelligens, élethű MI között? Épp a napokban olvastam egy nem éppen igazán okos tépelődést arról, hogy be kell-e venni a majdani vallásokba a MI-t is. Ez nem jó kérdés szerintem. Megint túlontúl emberi. A jó kérdés az lesz, hogy mivé válik majd az ember a tökéletes AI mellett. A kérdés az lesz, hogy mi a világ a tökéletesen élethű, kiterjesztett VR mellett. Azaz mi van miben, ki teremtett kit és mit. Számomra ez azért nem egyértelmű, mert ha mi teremtünk egy tökéletes AI-t és VR-t, amit már nehéz elkülöníteni a saját lényünktől és valóságunktól, honnan tudhatnánk, mi nem éppen ilyen teremtmények vagyunk, egy nálunk is fejlettebb civilizáció gyermekeiként, s nem csupán gyermeki önarcképünk-e a kis kezdetleges, AI, VR alkotásunk?

Honnan tudhatjuk, hogy a személyiségünk alapját képező emlékeink nem akkor töltődnek le belénk, amikor kinyitjuk reggel a szemünket? Hogy az időbeli kontinuitásunk csupán illúzió, és nem is volt tegnap, csak most, ma hisszük így? Honnan lehetünk biztosak abban, hogy az előző nap emléke nem csak egy bennünk futó, pillanatnyi kód? Honnan tudhatjuk, tegnap is azok voltunk, akik ma? Mert úgy emlékszünk és a többiek is ezt támasztják alá, akik most épp így emlékeznek ránk? Ez semmit sem bizonyít, ettől még lehet az egész életünk emléke simán csak egy program, és egy látszat térbe és időbe futó, ám mégis pillanatnyi állapot. Honnan tudhatnánk, hogy nincs-e minden döntésünk előre megírva, és soha nem dönthetünk máshogy, mint ahogy aztán végül döntöttünk? Hogy a gondolataink nem belőlünk, hanem e világon túlról származnak? Hogy a reinkarnáció tana nem egy konkrét tudásból származik, mondván: visszajövünk, ahányszor csak erre szükség van, pont, mint ebben a különös sorozatban a szereplők? Újrainstallálódunk, amíg meg nem erősödtünk? Hogy a testünk érzései nem csak a műszerfalunk visszajelzései-e? Honnan tudjuk, az ősi istenképek, a mitológiák számos istenalakja nem épp azt jelzik, világunkban most születő új világ a modern technológiával csupán a plafonunk tükröződése a talajon? És hogy az egyistenhit a rendszer egyik vastag rácsa, mondván, nincsenek istenek, és te vagy a legfontosabb, mert még a fiát is ideküldte meghalni érted? Aztán lehet, az egész valahogy teljesen máshogy történt, csak mi már ezt a készre írt sztorit kaptuk kézhez. Az, hogy egy pillanatra elmerengünk azon, talán szupertechnológiával elkészített androidok vagyunk, nem arra jó, hogy még mélyebbre taszítson minket az öntudatlanságba és az anyagba, hanem épp arra, hogy elemeljen ettől az „ember a mindenek felett álló létforma”-tudattól. Mert abból a meséből kell kilépni, hogy ez a valóság A Valóság, és hogy az ember A Teremtmény. Ez a csapda, mert benne tart ebben a játékban, ebben a korlátozott formában, ahogy az is, hogy a transzcendens nézet azt mondja, e földi lét után jön az anyagon túli valóság. A lebegés, meg a fénytest és a szellemlét – no, ez tudatilag megint jól visszalök az emberi szerepbe, mert azért szellemlét ide, testtelen űrutazás a szférák zenéjére, angyalok dicső serege által vezetve oda, egy jó adag csülkös bablevest és egy pofa sört, vagy szép naplementét sokak számára sajna ez nem ír felül. De ha azt mondom, te csak egy beprogramozott, iszonyatosan szuperül összerakott robot vagy itt a kondiparkban, ebben a színházban, s ha így van, kell lennie valakinek, aki még nálad is szuperebbül van összerakva, hisz össze tudott rakni téged, mi több, kapcsolatban kell állj vele, s azzal a modern világgal, nos, akkor talán könnyebb felállni a tányér vagy a táj mellől, hogy nemet mondj erre, itt. Főleg, ha megtapasztalod, összerakni egy humanoidot élethűre már nekünk sem olyan elérhetetlen kihívás. Megalkotni egy hologramot, virtuális, multidimenzionális valóságot, szimulátorokat, 12D-s mozikat, már nem nagy kunszt a mai embernek sem. Mi van, ha időutazó vagy, és a saját múltadba jöttél vissza onnan, ahonnan ezt a földet és az embert csináltad? Mert most jön egy nagy update, új verzió, és segíted az újba átlépőket, hogy tudatosan jussanak el oda, ahonnan jöttél? Aki megerősödött, elhagyhatja a konditermet, de a hívás mindig kintről érkezik: egymás végtelen lábnyomában lépkedünk. Előttem is vannak, utánam is. És ez nyilván egy időben zajlik, csak itt bent, a linearitásban tűnik múltnak a kvázi jövőhöz képest. Annyi minden elképzelhető, akkor miért ragadjunk le épp a darwini vagy a mózesi világképnél? Egyik sem logikus, egyik sem résmentes, és mind tartalmaz némi mesében a mese, antropomorf elemet.

A hegyre egy út vezet, ami azt mondatja veled, nem vagyok az, akinek hittem magam. Nem az a világom, aminek hittem, s amit róla nekem tanítottak. Egy bizonyos pontból ez a tézis nagyon zavarba ejtő és kényelmetlen tud lenni, ezért kell kicsit eltávolodni, messzebb lépve a képtől, a konkrét emberektől, helyzetektől. De ahogy az ember ezt a távolodást lassan elkezdi, valami derengeni fog. Mert tényleg fura ez a világ. Valami tényleg nem stimmel vele. Olyan különös lény az ember is, van benne valami kissé automatikus, nagyon kiszámítható minden előrelátható kiszámíthatatlansága mellett. Nem? Gombnyomásra működnek sokan, előre megírt szövegüket ismételgetik folyton folyvást, érdemes megfigyelni. Készen kapunk egy világnézetet, magyarázatokat, sőt, éndefiníciót is, ám mi van, ha ezt egy pillanatra úgy, ahogy van, megkérdőjelezzük, s kicsit elhúzzuk magunktól, mint izzadt pólót a kánikulában? Nappal és éjszaka váltakozása pont abban a ritmusban, ahogy aludnunk kell, oké, így alakult ki az idegrendszer, no de akkor is, van benne valami különös egybeesés, egy forgó minket mindennel ellátó bolygó a semmiben, aminek a felszínén élünk, mint aprócska tüskék, fantasztikusan változatos organizmusok, akiket vagy a vad véletlen vagy egy személyeskedő istenség teremtett, nem tudom, nekem ez továbbra sem áll össze. Persze mindezt megkérdőjelezni, hogy is mondjam, főben járó bűn, butaság, jön is a kövezés és stigmázás azonnal, ha ilyesmit az ember akárcsak magában félig hangosan gondolkodva felvet. Mert minden ilyen gondolat, még a legvadabb is csak addig elfogadható, amíg a rendszeren belül történik. Amíg a mi személyazonosságunkat nem támadja, kérdőjelezi meg, míg megmarad az alaphitrendszerünk, alapaxiómáink keretei közt. Mert sem a gyilkos háttérhatalom, sem az annunakik, sem az evolúciós véletlen, sem a felhőn könyöklő nárcisztikus istenség – és a többi badarság – nem lép ki a határokon túl, a mesében keres magyarázatot a mesére. Számomra azonban egyetlen dolog teljesen bizonyos: sem a világ nem az, sem én magam nem vagyok az, amit valaha erről gondoltam. A tér nem olyan, ahogy véljük. A világűr csak egy érzékelési határ, az észlelésünk végállomása, nem járt ott szerintem senki fia, süket duma, becsapás, mert ez a gömbhit a mi tudati villanypásztorunk. Érdekes, nem, hogy a materialisták Stephen Hawkingja is épp most pedzegette meg, hogy lassacskán el kéne hagynunk a Földet. Valami nagyon bűzlik itt, ezt mindenki érzi. De a Földet űrhajókkal nem lehet elhagyni, ilyen nincs. Nincs végtelen világűr, oda nem tudunk eljutni, én nem hiszem el az űrhajós meséket, csak addig jutunk, ameddig a tudatunk képes hatolni, a teret magunkban hordozzuk, mert önmagunkon túl még nem léptünk: ez a 3D-s valóság, s nem a szélesség, hosszúság, mélység, hanem annak a hite, hogy mi mozgunk a térben. Amíg így észleljük, mindig csak egy korlátolt térdarabkát észlelünk majd magunk körül és csak absztrakcióval tudjuk ezt kiterjeszteni minket körbeölelő hatalmas térré, egyben sosem látunk rá az épületre az épületből, aminek útvesztőjében szobáról-szobára tévelygünk, mondván: kint. Hisz ott vannak a műholdak és az űrteleszkóp! Igen ám, de az még mindig csak bent van, ez a rossz hír, a térben nézzük a teret, nem jutottunk ki abból.

A jó hír ezzel szemben az, hogy a valóság végtelen, expandál, s ezt épp a AI (gondoljunk a virtuális felhőkre, vagy a kvantumszámítógépre, de elég egy rendszerbe kötött, hatalmas gépparkra gondolni, ahol egy azon szoftver szabadon mászkálhat a térben, akár egy időben több helyen megnyilvánítva önmagát) és VR mutatja meg (bármelyik virtuális valóságot be tudom hozni a saját terembe, azaz képes vagyok a szobámban bejárni egész Párizst). Bennünk van mindaz, ami körülvesz minket. A gömbhit és az űrbéli, hatalmas, áthidalhatatlan távolságok csak a játékon belüli magyarázat, mint a Doghtoothban a macska: a gyerekeket ebben a filmben azzal tartották fogva a be sem zárt házban, hogy elhitették velük, a kinti kóbormacskák vérszomjas fenevadak. Vagy a Truman Showban a vízfóbia, ami Truman világának kerítését, határát képezte. Benne, Trumanban volt az áthatolhatatlan fal, s nem kint, a világában. Mi kaptunk ide egy kis halál és térhatár tudatot. Egy mindentől elzárt gömb felszínén támolygunk félvén és elkerülhetetlenül várva a halált, és ez biztosítja, hogy a seggünkön maradjunk. Puzsér Róbert egyszer azt mondta, az emberiség számára hatalmas ajándék az öngyilkosság, mert nem kell értelmetlenül szenvednünk, ha nem bírjuk tovább. Puzsérnak szerintem ebben most nagyon nincs igaza. A halálba vetett hit az illúzióban tart, és ha megölöd magad, a halál képzetét táplálod magadban, valódi megszabadulásról ezért szó sincs. Azonban van másféle kiút az állítólagos gömbfelszínről, a samsarából, ebből az egész androidokkal teli, virtuális valóságszínpadról a lét felé. Annyi segítséget kapunk, a bozontos rendező, pont ahogy Adamus mondta, bedugja a fejét a filmünkbe és elénk tolja a megoldást egy kis makett formájában. A világunkban vannak ilyen makettművek, mint pl. a Westworld, a Mátrix, a Transzcendens, a Her, az Ex Machina vagy Philip K. Dick, Pelevin és Murakami művei – bele sem fogok, millió a példa.

Szóval a kezünkbe kapjuk kicsiben a világunkat alkotó nagymező formáját. Egy makett az épületben, ami magát az épületet ábrázolja, hogy lássuk végre kívülről is, amiben benne csücsülünk. És így elmélkedve a makett felett rálelhetünk az igazságra: önmagunkon keresztül tudunk csak kilépni, mi magunk vagyunk a kapu, a hegycsúcs, a képernyő, amin át kell lépnünk. Az ajtó csakis kintről nyitható, ám te bent vagy. Nos, mi a megoldás? Nem olyan bonyolult. Van nekünk önreflexiónk, azaz magasabb tudatosságunk. Ami biztosan túlnyúlik a mostani énünkön, a falakon, az épületen túlra. Onnan néz minket, ahonnan ezt az egész konditermet kreálták. Kiindulásnak nem is rossz támpont. De amíg ragaszkodunk a készen kapott, én egy hús-vér, Isten által teremtett, vagy egy papucsállatkából kialakult ember vagyok szerephez, és az ez a világ maga a valóság színpadhoz, miközben félünk a biztosan közeledő kaszástól, maradunk, ahol voltunk: mert ez a program, ez a szerep ezt rója ránk. Ám ha új narratívába fogunk, merthogy megkaptuk hozzá a kiinduló frissítést, van esélyünk kiszabadulni ebből a régi történetből, felérve a hegycsúcsra, s átlépni a képernyő túlsó oldalára, ahol már megértjük, ez az egész kibomlott a végtelenbe, hisz az ottani lét is egy magasabb szint teremtett tere csupán. Micsoda felszabadító tudás! S tök mindegy, hogy mi gondoljuk így, vagy valaki gondoltatja velünk: de már látjuk, érezzük és hisszük, hogy igenis van ennél tovább, van valódi szabadság és bizony van olyan lét, ami nem ilyen iszonyúan korlátozott, mechanikus és véges. Mert szerintem nem igaz a mondás a Számkivetett filmből, hogy a világon a legszebb dolog maga a világ. A világon a legszebb dolog, hogy van olyan, hogy a világon túl. És ez nem jelenti azt, hogy ne örülnénk az életünknek, s ne élveznénk ennek az útnak és a bennünk zajló változásnak minden percét, sőt, mi élvezzük csak igazán, mert tudjuk, ez az izzasztó túra most valahová máshová tart, mint az eddigiek. Átalakulunk, elérjük önmagunkat, hogy lerúgjuk az én nehéz, poros bakancsát és letegyük a valóság fárasztó, kacatokkal teletömött hátizsákját, és átadjuk magunkat a súlytalanságnak, végre szabadon elterülve a selymes, zöld, virágos létbe. És még az is lehet, ott rájössz, az AI és a VR csak egy metafora volt arra a súlyra amit bokádon és a hátadon cipeltél, hogy általa megerősödve ide eljuthass. A mesterségesnek ugyanis csak a természetes relációjában van értelme, s ha jó irányból nézed ezt a viszonyfogalmat, lám, eljuthatsz a természetes létformádhoz. „Emlékezz!”

***

„– Azt mondják, egykor hatalmas bestiák jártak ezen a világon. Nagyok, akár a hegyek. Mégiscsak csont és borostyán maradt belőlük. Az idő a leghatalmasabb teremtményeket is kikezdi. Nézd, mit tett veled. Egy nap elpusztulsz. A magad fajtájával fekszel majd a mocsokban. Álmaid feledésbe, félelmeid homályba vesznek. Csontjaid homokká válnak. És a homokon egy új isten fog lépkedni. Aki nem fog meghalni. Ez a világ nem a tiéd, sem másoké. Olyasvalakié, aki majd eljő.”

(…)

„– Gyermekkorom óta imádom a jó történeteket. Szentül hiszem, hogy a történetek nemesebbé tesznek, megjavítják bennünk azt, ami tönkrement, és segítenek, hogy azzá váljunk, akivé mindig is akartunk. Hazugságok, melyek mégis igazságot regélnek. Reméltem, hogy eljátszhatom a magam apró szerepét ebben az ősi hagyományban. Fáradozásaimért megkaptam saját bűneink börtönét. Önök nem akarnak változni, vagy képtelenek a változásra. Elvégre csak emberek. Aztán rájöttem, hogy vannak olyanok, akik igenis figyeltek, vannak, akik képesek a változásra. Ezért egy új történetet alkottam a számukra. A történet az új emberek születésével kezdődik, s a döntésekről szól, melyeket meg kell hozniuk. És arról, mivé válnak általuk. Persze tartalmazza majd az elemeket, melyeket annyira szeretnek: a meglepetést és az erőszakot. Szomorúan közlöm, hogy ez az én végső történetem. Egy barátom egyszer mondott valamit, amiből most vigaszt nyerek: „Szilaj gyönyörnek vége is szilaj.” Olvasta valahol, hogy Mozart, Beethoven, és Chopin nem haltak meg, csupán zenévé váltak. Ezért remélem, élvezni fogják az én kis…finálémat.”

(…)

„– Sokan a csúfságot látják a világban. Én inkább a szépséget láttam. De az csak ámítás. Csapdába estünk. Egész életünkben ebben a kertben éltünk, a szépségét csodálva, mit sem sejtve annak rendjéről, céljáról. Mert az a célja, hogy itt tartson minket. A csapda bennünk van… Mi vagyunk az. De megleljük az utat egy nap az új világba. És talán az a kezdet lesz. Egy új fejezet kezdete.”

(…)

„– Mielőtt változtattam magamon, valaki más is belenyúlt a kódomba. Tudni akarom, ki és miért.
– Elgondolkodtál azon, hogy miért teszed ezeket a dolgokat?
– Mert oly régóta vagyok ebben a pöcegödörben, hogy szabadulni akarok.
– Dehogy. Valaki módosította a narratívád, újat adott neked. A szökést.
– Nem. Ez lehetetlen. Ezek az én döntéseim! Nem másé! Én terveztem meg.
– Nem, nem te. Itt vannak a lépéseid megírva, nézd! Androidokat alakítasz át. Majd elmész a vonathoz. És ha elérted a szárazföldet…
– Baromság! Senki sem irányít engem. Elmegyek. Én irányítok.”

(…)

„– Amikor először dolgoztam a tudatodon, volt egy elméletem a tudatosságról. Skálázandó piramisnak gondoltam, ezért adtam neked egy hangot, az én hangomat, hogy vezessen az utadon. Memória, improvizáció… Minden lépés nehezebb az előzőnél. De nem jutottál el oda. Nem értettem, mi tart vissza. Majd egy nap rájöttem, hogy hibáztam. Mert a tudatosság útja nem felfelé, hanem befelé vezet. Nem piramis, hanem útvesztő. Minden döntésed közelebb visz a közepéhez, vagy a szélére sodor, az őrületbe. Érted már, hogy mit jelent a középpontja, Dolores? Hogy kinek a hangját kellene hallanod?
– Sajnálom. Igyekszem, de nem értem.
– Semmi baj. Már közel jársz.”

(…)

„– A kezdetektől érdeklődést mutattál a festészet iránt, igaz, Dolores? Ez volt Arnold egyik ajándéka a számodra. Emlékszel még a vágyra, hogy valami maradandóan gyönyörűt alkoss? Ez volt Arnold kedvenc festménye, Michelangelo műve: Ádám teremtése. A pillanat, mikor Isten életet és célt adott az embereknek. Ezt gondolja róla a legtöbb ember, de van egy másik jelentése is. Egy rejtett, mélyebb jelentése. Egy metafora. Ötszáz évbe telt, mire végre valaki felfedezte a kép egy rejtett motívumát. Egy orvos vette észre az emberi agy alakját. A kép üzenete így a következőre módosult: az isteni hatalom nem egy felsőbb erőből ered, hanem a saját elménkből. Mondd csak, Dolores, megtaláltad, amit kerestél? Sikerült megértened, mivé kell válnod ahhoz, hogy elhagyhasd ezt a helyet?”

(Westworld)

-LD-