Az én Amélie-m

Muszáj írnom valamiről, pedig nagyon nem akartam már tovább nyüstölni a témát, de ezt most semmiképpen nem hagyhatom ki, annyira fontosnak gondolom. Ha valami húsba vágó szerintem manapság, akkor az ez. És hamarosan, ha jól sejtem, igazán időszerűvé is válik. Modern kori mítoszainkról van ugyanis szó. A helyzet az, hogy a kis házi filmklubunk keretén belül megnéztem a 16 éves lányaimmal az Amélie csodálatos élete című filmet. Az egész onnan jött, hogy jazz klubban voltunk pénteken, s a kultúrház folyosóját régi filmek plakátjai díszítik, és ott volt köztük az Amélie-é is. Mire mondta az egyik gyerkőc, hogy jé, ennek ismeri a zenéjét, tán zongorázta is, na, gondoltam, de jó ötlet, hétvégén akkor megnézzük, mert úgy emlékeztem, ez egy szívbemarkoló, édes kis mese. Aztán az első pár perc után kezdett rossz érzésem támadni, majd a film végére finoman az emberbe bekúszó, lassú reveláció hatása alá kerültem. Este még sokáig olvasgattam e többség által imádott filmről írt véleményeket a különféle filmes oldalakon. És közben rájöttem, ez a kis mozi jobban alátámasztja mindazt, amiről a legutóbb írtam, mint bármi más. Mintha egy tálcán kínált, stílusos és szellemes képes illusztráció lenne a múltkori bejegyzésemhez. Úgyhogy úgy döntöttem, kihasználom az alkalmat, és élek ezzel a képi illusztrációval. Akinek van ideje, nézze majd meg a filmet, mert úgy talán jobban megérti, amit el szeretnék mondani – vagy az is elég, ha nagyjából emlékszik rá.

Olyan megjegyzésekbe futottam bele a fórumok olvasgatásakor, mint: „Szerintem, akiknek nem tetszik ez a film, azoknak nincs lelkük.” „Aki Amélie-t szereti, rossz ember nem lehet.” „Érett lélek kell hozzá, hogy valaki befogadja a szerelemről szóló őszinte alkotást.” És nagyjából ez az általános vélemény e kis műről, ami mélyen gondolkodóba ejtett. Nyilván van ellenvélemény is, de ők sem azt fogalmazták meg, amit én éreztem. Lehet, hogy nincs lelkem, rossz ember vagyok, és nem vagyok elég érett sem, de ezzel a filmmel nekem nem az volt a legfőbb bajom, hogy giccses, sem az, hogy burleszkszerűen sematikus, még az sem, hogy formabontó, vagy hogy elvont, hanem hogy hazug. És ez nagyon nagy baja, mert éppen az a fajta hazugság, ami ezt a filmet is belengi, teszi olyanná a világunkat, amilyennek az most jelen pillanatában kinéz. Ebben a filmben abszolút fülön csíphető az a láthatatlan hazugságpor, ami az egész életünket vastagon beteríti, mint almás pite töltelékét a fahéj, és amiről aztán nagyon sokan azt hiszik, ez az alma valódi íze. És ez nem azért „baj”, mert ez a hazugság valami „rossz” dolog, sőt, sokak számára még csak nem is hazugság – a fahéj önmagában mellesleg fantasztikus fűszer –, hanem azért, mert elfedi az alma valódi ízét. Ami meg azért baj, mert így épp azt teszi láthatatlanná, érzékelhetetlenné, ami ennek a fránya életnek a lényege lenne, és helyezi át ezt a lényeget oda, ahol ez így teljesen megélhetetlenné válik. Nem csoda, ha az emberek aztán nem érzik benne jól magukat. De hogy értsük, mit is akarok ezzel elmondani, és miért tartom ezt elképesztően fontosnak, vegyük sorra, mik ezek a filmben megjelenő hazugságtézisek, és akkor talán jobban érthetővé válik, hogy mit értek én fahéjon, és aztán a végén elmondom, hogy amit a film sugall, az igenis létezik, csak nem ott és nem úgy, ahogy sugallja.

Az első és legszörnyűbb hazugság, így ebben a formában kimondva, hogy az élet szép. És ez nem azért hazugság, mert az élet nem szép, csak nem így, ahogy ez a film mutatni akarja. Már Jarmusch is jött azzal, hogy értékeljük a részleteket („The world is perfect. Appreciate the details.”), és ezzel abszolút egyetértek, sőt, én is eszerint élek, csak ezt sem úgy, ahogy ez a film tálalta. Mert Jeunet azt az általános emberi hazugságot tárja elénk, hogy az élet azon a módon szép, ahogy az emberek ezt látni akarják. Magyarán vannak szép részei és szörnyű részei, s nekünk egyetlen dolgunk van: a szörnyűt vagy lefedni, vagy átszínezni, aztán csak a szépre koncentrálni. Ami egy darabig azért valóban jobb, mint mindig a rosszra felkapni a fejünket, és végigmorogni egy életet, mint valami veszett kutya, de egy ponton túl azonban sehova sem vezet, mert ennek a pozitivista útnak a vége egy hatalmas tűzfalban végződik, ezt tapasztalatból merem állítani. Van még sok-sok ilyen hazug film, ami sajnos sokakra erőteljesen hatott, mint pl. a Holt költők társasága, a Forrest Gump vagy az Ébredések – és ez a sor szinte a végtelenségig folytatható –, ami szintén ilyesmit üzen, ám most nem célom ezeket a filmeket sárba tiporni. Akinek tetszenek, annak nyilván szólnak is valamiről, ami neki épp akkor fontos. Ám azt meg kell jegyeznünk, hogy ezeknek a számomra hazug alkotásoknak a receptje mindig valami olyasmi, hogy fogj egy igaz és nemes eszmét (pl. légy önmagad), és ezt kutyuld össze némi borzalmas, hazug, szentimentális, életidegen fahéjas-cukros giccsel, hogy legyen belőle egy ilyen ragacsos édesség. Ezek az amerikai variánsok, az Amélie-vel szemben, már akkor sem tetszettek, minden alkalommal azt hittem, visítva rohanok ki a moziból, amikor megnéztem őket. Szóval kár is rájuk több szót pazarolni, térjünk vissza az Amélie-re, amiről én csak most állapítottam, meg, hogy szerintem hazug, úgy látszik, volt idő, amikor én is bedőltem a fahéj ízű almának, ha jól tálalták.

Azt mondja tehát a film, az élet szép, ha lefektetjük a síkba. Az emberek egy része nem rossz, csak boldogtalan (tán ebben a kijelentésben van is némi igazság, bár én inkább úgy fogalmaznék, tudatlan, és így már egészen más megvilágításba helyeződik ez a kijelentés.) Azt mondja, ha az életből kiradírozzuk annak minimum a felét, azaz a „rossz” dolgokat, és meglátjuk a maradékban a jót, akkor minden szép lesz. Mint egy mesében, mondja a film. De a film hazudik. Mert az élet nem attól lesz szép, ha kiradírozzuk belőle a nekünk nem tetszőt, azaz a „rosszat”, vagy modern Sziszüphoszként megpróbáljuk azt jóvá alakítani, netán csinálni belőle egy Bogyó és Babóca mesevilágot. Attól az élet csak hazug és egysíkú lesz, mint egy olyan medence, ami kívülről mélynek, hűsnek és tisztának tűnik, ám amikor beleugranál, jössz csak rá, jézusom, de hisz térdig ér! Ugyanis az élet éppen attól lesz szép, hogy mély, változatos, van benne mindenféle színárnyalat, mint a zongorán a sok hang: szép kis zongora lenne, amiből kiszednénk az alsó oktávokat. Az életnek akkor tárul fel a valódi szépsége, ha mélységében és teljességében megértjük, azaz, ha jó szögből tekintünk rá. És onnantól már nem is tudjuk egyes elemeit rossznak látni. És ez a szép élet egyáltalán nem ugyanaz, mint a filmben bemutatott. A kettő közt ugyanis hatalmas a különbség, ez két teljesen különböző életfelfogás, az egyiket a tudatlanság és a félelem, míg a másikat a tudás és a megértés szüli.

No de menjünk tovább. (És most félre értés ne essék, én nem magát a filmet elemzem, én azokat az idejétmúlt, ám még mindig fennálló össztársadalmi hazugságokat kívánom feltárni, amit ez a film – is – táplál.) Azt mondja a film: segíts másokon! Vezesd át a vak bácsit a zebrán, cipeld végig a városon, miközben elmeséled neki, hogy mi az, amit szegény nem lát: lám, mennyi számára láthatatlan csoda veszi őt körbe! Eleve ez a jelenet abból a hazugságból épül fel, hogy a látók világa a teljes, és a vakoké a hiányos. A többség az egészséges, és mindig a kisebbség a „beteg”. Mi lenne akkor, ha egy nap arra ébrednénk, az arányok váratlanul megfordultak, és a lakosság akkora hányada lenne vak, mint amennyi most lát? És ha ez lenne onnantól az „új norma”? Az lenne onnantól a „normális”, hogy mindenki a belső látására hagyatkozik? Kis idő múlva, higgyétek el, minden ehhez igazodna, a látók kerülnének hátrányba, és a látás lenne valami „betegség”, ami elveszi a kifinomult érzékelésünket. Én voltam a Láthatatlan kiállításon, és döbbenetes volt a különbség a között, amikor a sötétben beszélgettem az emberekkel, és utána ott kint a fényben. Egy pillanatig sem mondanám, hogy azzal, hogy megláttam az arcukat, a ruhájukat, a táskájukat, a termetüket, árnyaltabb lett a kép, sőt. Mintha inkább elvett volna valamit abból a mélységből, amit ott a vaksötétben róluk átéreztem. És ezzel nem azt mondom, látni rossz, isten ments, ez csak egy gügye példa, inkább csak azt, hogy hajlamos ez a világ a többségi megtapasztalást kikiáltani jónak, normálisnak, többnek, igazabbnak, szebbnek. Mert ez még akkor is így van, ha valaki valami olyat érzékel, amit az átlag nem képes, ez esetben is ő lesz a bolond, a skizofrén, meg mindenféle furcsa szerzet, holott amit észlel, épphogy jóval több, mint az átlag által érzékelt világ. De itt a földön mindig a többség észlelése a mérce, az az igazi valóság. Ez, így ahogy van, hazugság, hisz annyi világ van, ahány észlelő, és mindegyikük világa épp attól más, hogy más a szempontrendszere. Tehát szerintem a vak bácsit kizárólag akkor kell átsegíteni az úton, ha megkér rá, néha talán épp jobb lenne, ha mi hagyatkoznánk rá, és megkérnénk, meséljen egy kicsit nekünk arról, amit ő lát. Most persze a látást és vakságot továbbra is képletesen értve. Amúgy Jarmusch erről is regélt, mégpedig nagyon szellemesen az Éjszaka a Földön párizsi jelenetében. „Olyan dolgokat érzek, amelyekről neked fogalmad sincs” – mondja a vak lány az őt lekezelő, nagyképű taxisofőrnek.

S ez a hazugság azon a másikon nyugszik, hogy sajnálnunk kell azt, akin azt látjuk, valamiért most nehéz neki. Hát nagyon nem, a sajnálat és az együttérzés, pontosabban az empátia nem ugyanaz. Nem, biztosan nem. Én azt gondolom, a sajnálat iszonyatosan lehúzó dolog, míg az együttérzés felemel. A sajnálat megint egy hazugságból indul ki, abból, hogy bárki kerülhet olyan helyzetbe, ami csak váratlanul a semmiből rátört, és ami kicsúszhat az ő hatóköréből. Ami nem az ő személyes sorsa, ügye, nem az ő egyedi és számára fontos tanulságokkal szolgáló megélése, a saját kis belső biznisze, amit épp ezért kezelni is tud. Amit másnak kell helyette megoldani. Nem, szerintem mindenki épp annyi terhet cipel, amennyit elbír, ha mégsem bírja el, akkor ennek az el nem bírásnak a terhét cipeli tovább teherként, és akkor meg azt bírja el. Mindenkinek a maga problémája a valódi probléma, a saját pokla az egyetlen valóságos pokol, és épp ezért szubjektíve mindenkire pontosan ugyanannyi nehézség jut az életben. Milligrammra ugyanannyi, csak valakinek százezer darab tízdekás fémgolyó van a zsákjában, míg a másiknak egyetlen hatalmas 10 000 kg-os. És hajlamosak vagyunk azt hinni, akkor neki van több. Dehogyis, ha így lenne, nem lennének mindenki által olyan nagyon boldognak hitt öngyilkosok, nem igaz? Valamint Svájcban nem lenne jóval nagyobb az öngyilkosok aránya, mint Szomáliában, márpedig valóban nagyobb, utána lehet nézni. Merem azt állítani, Leonardo DiCaprionak legalább olyan nehéz élete van, mint a nyaktól lefelé lebénult írónőnek. Máshogy nehéz, máshol nehéz, de dekára pontosan ugyanannyira nehéz neki megélni a saját sorsát, mint az írónőnek a magáét. Ezért nem kell senkit szerintem se sajnálni, se ráncigálni. Merthogy erre a „jaj, szegény vak” rétegre jön aztán az a hazugság, hogy nekem jogom van bárkit valamiféle felsőbb nézőpontból, a segítségnyújtás égisze alatt cibálni. Oké, a film nem erre hegyezte ki ezt a számomra kellemetlennek tűnő jelenetet, de mégis az a legfőbb üzenete: a segítség az, amikor beleavatkozom a másik életébe, és a saját értékrendem felsőbbrendűségébe vetett hitem által vezérelve elkezdem őt húzni-vonni. Sose sajnálj senkit, de érezz együtt minden egyes elemével a földnek, még a kővel is. És akkor pontosan tudni fogod, mire van valóban szüksége, vagy mit szeretne épp, amit aztán vagy megadsz neki, vagy épphogy nem, mert már azt is tudod, ártana az egészségének.

Többször kifejtettem már ezen a blogon, hogy szerintem a valódi segítségnyújtás nem lehet egyéb, mint egy lehetőség biztosítása, amilyen egy kapaszkodó a metrón. Azt sem nyomják erőszakkal a kezedbe, csak felszerelik, hogy ha akarsz, belekapaszkodhass. Ennyi. Ha nem akarsz, majd elesel, te bajod, nem? Nyilván valami okod volt rá, hogy ne fogd meg az odaszerelt kapaszkodót. Erre írta azt Adamus az igazi mesterekről: „Segítenek, ha szükség van rájuk, de nem óvnak meg attól, hogy beleess abba a gödörbe, amihez hasonlóba ők is beleestek, mert tudják, mennyit okultak belőle. S nem akadályozzák meg, hogy megcsípje a csalán a lábatokat, mint ahogy az övéket is megcsípte, mert tudják, megerősödtek általa. Nem szólnak rátok, ha olyan irányt vesztek, ami egy szakadékhoz vezet, csak ha hátrafordultok – és mint egy iránytűtől, segítséget kértek a magatok útjára vonatkozóan –, akkor tájékoztatnak, hogy ott szakadék tátong, de ha ti azt az irányt választjátok, meghagyják nektek ezt a jogot, és együttérzéssel támogatnak.” Ezért is utálom, amikor azt látom, ez a világ állandóan meg akar engem menteni. Nevetnem kell ilyenkor, ugyan már, szép is lenne, ha ennek a világnak kéne engem megmentenie önmagamtól, na, akkor lennék aztán igazi bajban, azt hiszem!

A számomra elfogadható segítségnyújtás másik fajtája az, amikor ez egy szinte észrevétlen, láthatatlan gesztus, erre szoktam azt a példát felhozni, hogy leesik a kulcsom, lehajolok és felveszem. Ennyi. Ott kezdődik, ha másnak esik le, feltételezem, le tud maga is hajolni érte, ha nem tud, és erről valóban meggyőződtem, akkor csak lehajolok, pont azzal a természetességgel, ahogy ő magának tenné, szinte úgy, hogy észre se vegye, nem ő tette meg ezt a mozdulatot. Aki nevelt kisgyereket, pontosan tudja, miről beszélek. Amikor kiköltöztem ide Svédországba, nagyon furcsa volt számomra, hogy az emberek alapvetően nem segítenek egymásnak. Aztán időközben rájöttem, ez valahol megerősíti az egyéneket, valahol meg persze gyengíti is, alanya válogatja. Én ezzel jól elvagyok, világéletemben eszerint éltem, nem igazán szerettem segítséget kérni. Kétszer kerültem itt kisebb zűrbe, egyszer árokba csúsztam, egyszer meg lemerült az autóm aksija, és valóban, senki nem segített a helyiek közül. Megállítottam mindkét alkalommal vagy tíz-tíz embert, ám ők mindenféle indokra hivatkozva otthagytak. Aztán rájöttem, igen, mert nem akartak az én problémám miatt sem időt, sem energiát veszteni. Nem az ő dolga, gondolják ők. Itt pl. mindenki mindent kifizet, találkoznak a lányok a barátaikkal, beülnek valahová, és a világ legtermészetesebb dolga, hogy mindenki fizeti a maga fogyasztását. Grillparti volt az aikidós csapattal, mindenki hozta, amit evett. Tiszta sor, nem? Nem úgy, mint régen Magyarországon, ahol én hívtam meg állandóan a barátaimat erre-arra, aztán már el is várták tőlem mindezt. Egy időben én állandóan segítettem mindenkin, pontosan, mint Amélie, tényleg. Aztán megelégeltem, mert a követelőzés és a mindenféle elvárások olyan kreatív arzenáljával kellett szembenéznem, amin a mai napig elképedek. Az ilyesfajta segítségnyújtás mindkét féltől energiát von el, akin segítenek, kiszolgáltatottá válik, aki segít meg kiszolgálóvá. Stockholmban láttam egy érdekes jelenetet, amikor a jégen csúszkált egy idős néni a kis rullátorával (bocsánat, nem tudom, mi a magyar neve a modern, kerekes járókeretnek). Egy feltehetően külföldi férfi odament mellé, belekarolt, hogy segítsen neki átjutni egy kevésbé csúszós részre. A néni mérgesen elhúzódott, hagyják őt békén, megoldja egyedül is. Én akkor már tudtam, itt sértésnek számít ez az állandó kéretlen segítségnyújtás. Steiner Kristóf mesélte, hogy a görögországi otthonában egyik este helyi ismerősétől kapott egy sms-t, mondván, reméli az illető, Kristófnak semmi komoly baja nincs. Ő hirtelen nem is értette, ez mit jelent, majd kiderült, az ismerős a rendőrség előtt látta parkolni az autóját, s gondolta, ha Kristóf a rendőrségre ment, csak valami bajba keveredhetett. Nem is ez volt az érdekes, hanem a kommentek, merthogy a többség ezt valami iszonyú pozitív dolognak tartotta, hogy, lám, milyen jó, az emberek még azért csak odafigyelnek egymásra. Hát nem tudom, engem a hideg rázna ki egy ilyen sms-től, az az igazság. Értem én, hogy az emberek mire vágynak, valós odafigyelésre, valódi közösségre, de amíg ez a vagyok én és vagy te nevében történik, úgysem fog működni. Ehhez ugyanis kell egy tényleg élő, ezt a relációt felülíró „mi”-élmény, no de szerintem itt még nem tartunk.

A világban megtapasztalható elidegenedés csak egy hazugságra adott válasz. Erre az adok neked, hogy majd adj nekem, meghallgatlak, hogy aztán mondhassam szabadon a magamét, ha érdekel téged, ha nem, és hasonló képmutató viselkedésre. Ebből lett az emberek egy részének elege, azt hiszem. Majd változik ez is idővel, de most egyelőre itt tartunk, az inga mindkét irányban ugyanakkorára leng ki, mielőtt szép lassan megáll középen. Vagy vegyük a kalákát. Az csak a közösség közös dolgaira vonatkozik, nem? No de hogy nekem a haverjaim összedobják a házamat, na, az nem működik. Arra való a fizetett kőműves és burkoló. A barátaimnak ugyanis ez nem dolga. Számomra a totális kiegyenlítettség és a másik és a magam szabadságának a meghagyása elég szent dolgok, és a majd közösen összedobjuk neked a dolgokat-szemlélet az én világomban ezzel a szentséggel szembemegy. Mert nem tudom és nem is akarom előre megígérni, hogy én ezt viszonozni fogom, ám ha nem fogom, lekötelezett maradok, és egy életen át ott lesz bennem ennek a viszonzásnak az igénye, amit ha teljesítek, akkor egy végtelen, egymást megkötő láncolathoz asszisztálok. És fordítva is így vagyok, azt sem szeretem, ha fű-fa-virág nekiáll tőlem mindenfélét kunyerálni, és ha nemet mondok, még meg is sértődik. Lehet velem vitatkozni, én is elvitatkozom e téren néha magammal, de most így gondolom: vagy tudom azonnal viszonozni, tudok adni valamit a segítségért, vagy inkább hagyjuk. Szerencsére megtapasztaltam, milyen, amikor az ember igazi segítséget és figyelmet kap. És annak semmi köze sincs sem a komatálhoz, sem a, „csak becsöngettem, mert nem láttam Gábor autóját egy hete, ugye nincs baja” – kellemetlenül tolakodó, intim szférába hatoló kérdésekhez.

No de nézzük tovább a film által sugallt hazugságokat!
Jobb egy kis hazugság, ha boldoggá tesz, mint a pillanatnyilag fájó igazság. Ez a hozzáállás okozza az egyházak és a politikusok hatalmát a mai napig, ennek köszönhetjük azt, hogy egy totális gazdasági és társadalmi összeomlás kellős közepében élünk. Persze, sokkal jobb azt hinni, Ödön mindig is szeretett, mintsem szembenézni azzal, hogy az volt, aki, és én is az voltam, aki, amikor vele voltam. Sokkal könnyebb elhinni, hogy az ember csodálatos, mint szembe nézni azzal, hogy hova szeretne egy nap eljutni, és mekkora a szakadék még a két létállapot közt. Sokkal egyszerűbb Istent kiültetni a felhőpáholyba, és áthárítani rá a felelősséget, vagy netán semmisnek nyilvánítani, mint megérteni, hogy mi magunk vagyunk a saját sorsunk, azaz Istenben élünk, aki bennünk lakva teremti az életünket. Sokkal egyszerűbb elhinni, hogy ez a világ az egónkat szolgálja, azt táplálja, mintsem belátni, az ego épp e világ terméke, fogyasztási cikke csupán. És sorolhatnám ezt a végtelenségig. De jól van ez így, hadd higgye szegény házmesterasszony, amit hinni akar! Hadd legyen boldog az édes kis tudatlanságában! És tekintsünk az ezt a hitet szolgáltatóra mint őrangyalára, aki megédesítette szegény öreglány keserű múltba fordulását, ahelyett, hogy azt mondaná neki: értsd meg, ki voltál akkor, amikor ezt a csalódást elszenvedted, mire tanított meg önmagadról, mivé lettél általa stb. stb. Nem, inkább hazudjunk, hogy egy kis időre, amíg ez az egyszeri, rövidke, mulandó élet tart, jobb legyen neki! És mi ez által a kis édesítőszeres hazugság által a mennybe mehessünk. Mindenki ismeri ugye a dagi gyereket: hadd egyen szegény, annyit csúfolják, legalább ez a kis öröme meglegyen, vagy az olyan párkapcsolatot, ahol a felek egymást támogatják a gyengeségeik alóli feloldozásban, így esélyt sem adva egymásnak arra, hogy ki-ki a másik tükrében megpillanthassa önmaga dicső valóját. „Én így szeretlek kövéren, gyermetegen, lustán.” Ez egyáltalán nem ugyanaz, minthogy elfogadlak annak, ki most vagy, ám látom azt is, mivé válsz majd egy napon, pontosabban, ki is vagy te valójában. Ugye, érthető a különbség?

No, lássuk a következőt: az igazságszolgáltatás jegyében van létjogosultsága a bosszúnak. Nem, nincs. A saját épp megélt igazságunk felmutatásának van létjogosultsága, aztán a másik vagy meglátja ezt, vagy nem. Vagy kezd vele valamit, vagy nem. De odamenni, betörni hozzá és kisistent játszani, megbüntetve azt, aki minket vagy másokat bántott, gyermeteg dolog. Hadd bántson, legyen az ő baja, ő sorsa, ő megélése az, hogy valamiért szükségét érezte, hogy valakibe belerúgjon. Nekünk érdemesebb inkább azzal foglalkozni, ha minket ért a rúgás, hogy miért történt mindez. Az ártatlanokat kötelességünk megvédeni, én sem tudtam soha szó nélkül elmenni az igazságtalanság mellett, főleg, ha nem engem ért. Ám a büntetés kiosztása nem az én dolgom, ezt vallom. A világon ilyen értelemben vett igazságot szolgáltatni úgysem lehet, és azt hiszem, nem is kell. De mindezt Adamus a Szabadság himnuszában már elmondta nálam sokkal szebben.

A múlt minden ember kis kincses ládikája, amit féltőn kell óvni magunkban, és ami meghatározza, kik vagyunk, hiszen a múltból fakad a jövő. Nem, nem és nem. Ezt is megtapasztaltam: a mai időértelmezésünk tényleg csak fejen állva tűnik jogosnak. Alapvetően semmi bajom nincs a múlttal mindaddig, amíg nem kell azt hinnem, ez determinálja a jövőm. Ez érthető? Az emberek döntő hányada ugyanis a múlt árnyékában él, főleg az idősebbek, ami nem azért „baj”, mert ez valami „rossz” dolog, hanem azért, mert így nem képesek arra a csodára, hogy minden pillanatban átírhassák az egész történetüket, irányt válthassanak, mint a fürge gyík. A tudatos irányváltás képessége ugyanis a legeslegnagyobb ajándék, amit mi, emberek az élettől kapunk, ám élni vele nagyon kevesen tudnak. Mert az irányváltás nem csupán annyit jelent, hogy egy hirtelen kanyarral az eddig egyenes utamról letérek, hanem ezzel egyidejűleg megváltoztatom, pontosabban meggörbítem az egész „idő-egyenesemet”. Tehát amíg valaki a múltja felé néz, és ez az, amit tisztán belát, miközben hátrál tulajdonképpen egy számára ismeretlen jövő felé, folyamatosan a múltját éli, azaz csak ismétli, ismétli, ismétli monotonon mindazt, ami már volt. Így az élete olyan lesz, mintha oda-vissza menetelne egy nagyon rövid kis szakaszon. Ám ha képes bármelyik most pillanatában ezt az egészet felülírni egy merőben új irányt szabva az életének, ezzel a múlt egyenesét is meggörbíti, és teljesen új értelmemmel ruházza fel. Nagyon cuki a kis fémdobozba zárt gyerekkor, az a sok édes(nek tűnő) emlék, a „jaj, régen milyen jó volt”- életérzés, csakhogy béklyó az ember lábán. A múlt arra való, hogy tudd ki vagy, ez az egyetlen szerepe szerintem. Ugyanis minden, ami ma vagy, az emlékeidből áll össze számodra, az egy perccel és a húsz évvel ezelőtti pillanatokból. De ez rugalmasan tud változni, mégpedig a most-pillanat átalakító csodamasinájában. Én, ha kapnék egy olyan ládikát, mint amit Amélie adott a régi lakónak, kinyitnám, és megkeresném a feltörő emlékek gazdáját a jelenemben, felfedezem önmagamban azt, aki voltam, látnám, hogyan épült bele abba, aki ma vagyok, hogy megláthassam általa, aki leszek. És így egyre közelebb jutok önmagamhoz, mert a múlt bennem van, ahogy modern golyóstollban a lúdtoll, és nem valahol tőlem külön, előttem. A múlt nem egy dolog, ami elmúlt, az csak egy festményen a már megtekintett elemek sora, és minél inkább egységbe rendeződnek számomra ezek az elemek, annál biztosabban és határozottabban rajzolják ki magát az egész képet és a még meg nem tekintett elemeket, ami a jövő. Az egész kép ismeretében aztán mind a két idő egyetlen egy minőséggé válik: a kép egyesével megvizsgálandó, de már eleve ott lévő részleteivé. Sajnos ez a szemléletmód nagyon kevesek sajátja, szóval az idő kapcsán még sok téves eszmét kell majd lebontani az emberiségnek ahhoz, hogy egy másfajta időértelmezés új távlatokat nyithasson meg számára.

Jöjjön a következő. Az egyedüllét rossz dolog. Nem, az egyedüllét iszonyú jó dolog, és nagyon keveseknek adatik meg, vagy azért, mert tartanak tőle, vagy mert nincs rá lehetőségük. Egyedül lenni az egyik legbeteljesítőbb állapot annak, aki jóban van önmagával. Ilyenkor szabadon a saját erőteredben lehetsz, a saját energiaburkodban, amivel aztán bevonhatod mindazt, amit ebben az egyedüllétben megtapasztalni szándékozol. Kitágul a világ, ha az ember egyedül van, képes tényleg megélni, hogy a valósága benne van és nem rajta kívül, az egyedüllét felszabadít, valamint mérhetetlen sok energiával tölt fel. A magány ezzel szemben általában társas állapot, magányos csak emberek közt tud lenni az ember. Ám aki egyedül, azaz magában van, idővel ebbe az energiatérbe be tud már másokat is úgy vonzani, hogy azok ennek az egységnek aktív részeivé váljanak. Alkotni is igazán csak egyedül lehet, még ha az ember egy csapattal dolgozik is, az ő egyéni részéhez igenis kell némi befelé fordulás. „Az életet igazán csak akkor élvezhetjük, ha van, akivel ezt az élvezetet megoszthatjuk” – mondta Mark Twain, és persze, igaza volt. Igen ám, de megosztani csak azt tudom, ami az enyém. Először tehát jóban kell lennem önmagammal ahhoz, hogy aztán másokkal is jól kijöjjek, mert csak így tudok jó társsá válni. Én a gyerekeimet folyamatosan arra bíztatom, éljenek majd egy kicsit egyedül, legyen az életükben pár év, amikor ezt az életet nem osztják meg szorosan senkivel. Én majdnem 7 évet éltem teljesen egyedül egy zuglói kis lakásban. Ha ez nincs, ma nem vagyok az, aki, talán azt sem tudnám, ki vagyok. És ha akkor valaki benéz távcsővel az ablakomon, lehet, úgy gondolja, jaj, szegény kislány, hát miért nem megy, és éli az életet? Pedig éltem, nem is akárhogyan, ám ennek az akkori életnek jelentős részét töltötte ki az az idő, amit magammal töltöttem. Ha ez a távcsöves jóakaró akkor engem kirángat ebből a meghitt kis csigaházamból, tönkretesz mindent, amin magamban dolgoztam, mert egy hatalmas végtelen folyamatból egy rövidke periódusra hiszi azt, szegény, de magányos. Kibontja a bábot és ezzel megöli a lepkét. Jobban tenné ez a világ, ha békén hagyná azokat, akik elvonulnak, kicsit kihúzódnak a pálya szélére, ahelyett, hogy állandóan visszarángatja őket a pástra. Én ezt mindenesetre a saját tapasztalataim alapján így gondolom, és megtanultam békén hagyni azokat, akiken azt látom, most nem vágynak mások társaságára, én ugyanis ezt egy szükséges, ráadásul nagyon érzékeny, hasznos és fontos állomásnak tartom mindenki életében.

Vannak alapból rossz, sőt, gonosz, és vannak kifejezetten jó emberek. A filmben a zöldséges bácsi rossz, míg szegény gügye segédje meg jó. Azaz az emberek alapvetően pár jellemvonásból állnak, és ez meg is határozza őket: van a féltékeny, a lúzer, a hipochonder meg az érzékeny. Azt hiszem, ezt nem is kell kommentálnom: ha mindenki ilyen kétdimenziós karakter lenne, ahogy sokan hinni szeretnék, érdekes egy világ lenne ez, hallod. Nem, az emberek néha ilyenek, máskor meg olyanok. A főbb jellemvonásaik is csak egy végtelen fejlődési folyamat adott állomásairól készült polaroid fényképek, ebből megítélni bárkit az az együgyű dolog, és nem a gyümölcsárus segédje. Mintha azt mondanánk, egy étel vagy sós, vagy édes, vagy keserű, vagy savanyú. Ez alapján hogyan lehet leírni az ananászos csirke ízét érzékletesen? Ilyen egysíkú módon ítélkezni az emberekről azért balgaság, amiért balgaság a diagnosztikára épülő orvoslás. Egy pillanatnyi állapotra építünk fel sokszor hosszú és veszélyes kúrafolyamatokat. Nem, az ember hol ilyen, hol olyan, egy napon belül is lehet sokféle, általában csak maga a tudatszint az, ami sok esetben végigkíséri az életet, és erre az időre a saját határain belül nagyjából állandó, mert ezek között a szintek között egy életen belül liftezni sokaknak elég nehéz – no de ezen belül mindenki végtelen változatosságú jellemvonással rendelkezik, és alapvetően szituációfüggő, hogy épp ki „milyen” ember.

Az egyszerű, butuska emberek szíve aranyból van. Már hogy lenne. Az értelmi képesség a szellemi állapot fizikai lenyomata. Minél magasabb egy szellemiség, annál intelligensebb, ami nem abban az értelemben vett intelligencia, nyilván, amit az IQ tesztek mérnek. Ez az „intelligens, ám pszichopata”, és „buta, de aranyszívű” séma nagyon félre visz. Az átfogó intelligencia magában foglalja az érzelmi intelligenciát ugyanúgy, mint a világról alkotott tudás részletezettségét, a fogalmi gondolkodás árnyaltságát és számos többi elemet, mint amilyen a kreativitás, az érzékenység vagy a művészi hajlam. Semmi baj az „egyszerű” emberekkel, van köztük sok nagyon kedves, és valóban jószívű, ezt én nem vitatom, magam is találkoztam köztük jó párral, csakhogy itt is vannak azért árnyalatok és mélységek. És most bocsánat a hasonlatért, csak írom, amit gondolok: a kiskutyámnál kedvesebb, tündéribb teremtést nem ismerek. Édes, türelmes, nyugodt, mindig örül nekünk, s ha leszidjuk, egy perc múlva már farok csóválva jön hozzánk: sosem felejtem el a képet, amikor volt egy komolyabb műtétje pár éve. Rohantunk érte az állatkórházba, amint hívott az orvos, hogy végeztek. Még azt sem tudta jóformán hol van, a hasán egy húsz centi hosszú friss seb éktelenkedett, kis lábában még ott volt a kanül nyoma, ám jött elénk vigyorogva, boldogan csóválva a farkát, mintha nem is történt volna vele semmi szörnyűség. Irgalmatlanul meghatódtam valamiért ezen, azóta tudom őt igazán nagyra értékelni, és ez a kép örökre bevésődött a szívembe. Főnix tényleg egy kis igazgyöngy az életünkben. Szeret minket, és mi is szeretjük őt, ő soha engem még nem bántott, fájdalmat senkinek nem okozott, nem hazudik, és ha lusta vagyok vele sétálni, akkor sem tesz érte szemrehányást. Merthogy ő egy kiskutya. Nem is lenne képes olyasmire, mint a volt magyarországi szomszédunk, aki módszeresen próbált minket valami számomra megmagyarázhatatlan okból kicsinálni: kiszúrta az autó kerekét, majd teljesen összekaristolta az ajtaját, hatalmas köveket görgetett a kapunk elé, hogy ne tudjunk kimenni reggel a házból, hihetetlen badarságokat terjesztett rólunk és a kutyái véresre tépték a macskám. Pedig egy elég egyszerű kis nő volt, nem volt valami túl okos, azt hiszem, piacon árult ezt-azt, és általában kedvelték az utcánkban, mert alapvetően tényleg nagyon kedves és figyelmes volt, úgy tudom, sokaknak segített is, ha épp arról volt szó. Apukám rendkívül intelligens, tanult ember volt, egy mély érzésű, művészi hajlammal megáldott íróember, egy két lábon járó, élő lexikon, de néha voltak kifejezetten hülye dolgai, mert neki is megvoltak a saját démonjai, mint mindannyiunknak. S ezeket a kis démonokat mi fel is tudtuk egymás előtt tárni, együtt sírtunk-nevettünk csínytevéseiken, bevallottuk egymásnak titkos kis bűneinket, és mindketten tudtuk, a hülyeségeink és baklövéseink nélkül nem is lennénk élő emberek. Ilyen ez: minél részletezettebb valaki, annál árnyaltabb, de ez a buta, már sok helyről velem szembejövő sztereotípia, hogy a vidéki ember kedvesebb, mint a városi, meg hogy az egyszerű ember jobb szívű, mint a matematika professzor, és a szegény ember az igazán nemes ember, és hasonló sületlenségek még egy mesefilmben is megmosolyogtatóak lennének, nemhogy az életben. Márpedig ez elég népszerű tézis, ha körülnéztek, láthatjátok is, ez a közhely hogyan lengi be szinte láthatatlanul a társadalmat felmentéséül azoknak, akik nem szeretnek hegyet mászni. „Aki nem mászik hegyet az sosem büdös”. Valami ilyesmit vélek kihallani ebből. Ja, mert nem is izzad. Lehet amúgy mindezt továbbgondolni annak, akit érdekel a téma, mert ez ennél sokkal messzebbre vezet, mint ahogy én most ide felvázoltam.

Jöjjön az újabb hazugság, már nincs sok, kitartás. Azt mondja a film, az embereket meg kell változtatni. Aha, értem. No és kinek, és milyen irányba? Ki lesz az a bátor jelentkező, aki azt mondja Józsira nézve: hát ez a Józsi nem jó úgy, ahogy van, de majd én átszerelem a Józsit, hogy olyan legyen, amilyen szerintem a Jó Józsi. Hát ilyen nincs. Térképrajzolók vagyunk, mindenki az, ha tud róla, ha nem, hisz ha akarja, ha nem, rajzolja a nagy közös térképre a saját útját. Ki jobban láthatóvá teszi ezt, ki kevésbé. Sokan csak a főútvonalra húznak egy újabb vonalat, ami épp attól lett ilyen széles, hogy a többség azon megy. Mások meg alternatív útvonalakra hívják fel a figyelmet, ahogy én is teszem. Vannak, akik zsákutcákat, míg olyanok is, akik csak körforgalmakat járnak. És épp így lesz ez egy minden irányból bejárható város, nem? Ezért odamenni valakihez, és lerángatni a saját útjáról, mindezt a „jó út” nevében, szerintem elég vicces és balga dolog. Ez a film azt mondja, ha a jó nevében cselekszel, minden eszköz megbocsátható számodra. Kicsit machiavellista nézet ez, ráadásul valahol hajaz a keresztény és egyéb kirekesztő és agitáló egyházak általános hozzáállására. Tehát a jó nevében jogom van bárki életébe betörni, kiforgatni azt, beletúrni a fiókjaiba, beledugni a taknyos kis orrom a titkaiba, kutakodni, beleavatkozni, azaz „rendet rakni”. De hisz én jót akarok, engem felment a szándék! Egy nyavalyát, aki jót akar, az csak meghagyja a másiknak, hogy hadd legyen az, aki. Ami, mint azt valamelyik fenti pontban említettem, nem egyenlő azzal, hogy hagyom a sárban dagonyázni, mert ha azt látom rajta, igenis zavarja a rajta lévő iszap, csak leszedni nem tudja, egy szó nélkül nyújtom a kezem. No de kirángatni onnan akarata ellenére nincs jogom. Egyet lehet tenni, megmutatni egy pontot, azt a kis kapaszkodót, ami ott van mellette, hogyha majd valóban akar, belekapaszkodhasson. Mondhatom én azt a férjemnek, hogy vigyázz, ebben a fánkban nincs más, csak liszt, cukor és zsír, üres kalória, semmi több, miután tudom, nem akar meghízni, ám ha ő mégis megeszi a fánkot, szíve joga, majd akkor megküzd a fölös kilóival, vagy ha ez nem megy, akkor kénytelen-kelletlen megszereti őket. Érthető? Nagyon vékony a határvonal a rángatás és a valós segítségnyújtás között, de ott van ez a vonal határozottan meghúzva, és akinek van szeme, láthatja. A kulcsszó ehhez a tisztelet, azt hiszem. Anélkül amúgy is fabatkát sem ér ez az emberi lét, mert valódi tisztelet nélkül csak mint a disznók dagonyázunk egymáson, egymásban, egymást taszigálva. Tisztelet, megbecsülés és némi távolságtartás nélkül az emberi társadalmak konkrétan disznóóllá válnak.

A szerelem valami, amire rá kell találnunk, mint az épp ránk illő pulcsira a boltban. Az egyik lányom annál a jelenetnél hagyta ott a filmet, amikor az egymásra talált „szerelmesek” hatalmas döngetéssel egymásnak estek a presszó vécéjében. Miért szól minden állandóan a szexről, tette fel a költői kérdést, majd felment a szobájába rajzolni. A másik kitartott, de valami ilyesmit fogalmazott meg ő is a végén, azt mondta, ez a film neki kicsit gusztustalan volt, visszataszítóak voltak a szereplők, rossz kisugárzású, beteg emberek, és nem tetszett neki a szerelmi szál sem, mert szerinte az is, ahogy ő fogalmazott, kicsit „creepy” volt. Érdekes megközelítés egy tizenévestől egy olyan film kapcsán, ami a többség szerint felemelő, és az ember lelkéig hatol. Merthogy elvileg ez egy szerelmes film. Nem is tudom, igaza van a két leányzónak, volt számomra is ebben a szerelemfelfogásban valami beteges. Nyilván én erre másként tekintek, mint az átlag, de szerintem a szerelem nagyon nem ez, mint amit itt körülírtak nekünk. Az nem egy nekem megfelelő pulóver kiválasztása a konzumáruház kínálatából. A szerelem az egység megélésének a vágya azzal az egyetlen létezővel, akivel ebben az egységben valaha közösen részesültünk. S innen nézve a szerelem nem egy érzés bennünk, amihez meg kell keresnünk, netán megtalálnunk a megfelelő partnert, hanem az egy, valakivel minket örökre összekötő, rugalmas szál, melynek két vége a kettőnk szívébe van hurkolva. És ezt érezzük, ezt az összeköttetést, amikor szerelmesek vagyunk. A szerelem kizárólag kettőnk közt létezik és nem benne az egyénben, ezt nem tudom sajnos máshogy megfogalmazni: az egy mágneses erőtér, ami köztem és a másik felem közt létezik csupán. Amikor azt hiszem, szerelmes vagyok Bélába, aki engem nem szeret viszont, akkor ezt az igaz erőteret érzem, csak most pillanatnyilag úgy állok, hogy Bélára vetítem ki, de nem iránta érzem. Béla csak beleakadt a fonálba, de annak másik vége nem az ő szívébe vezet. Egymáshoz hosszú út során kell elérnünk. Valaha szétváltunk, s most megtesszük a magunk tapasztalati útját, közben néha-néha összetalálkozunk, de végig kell járni mindkettőnknek ahhoz a teljes kört, hogy újra a jó pontunkon, pont ott, ahol szétváltunk, újra összekapcsolódhassunk, immár a magunk felét kidolgozva, részletezve, az egységünket ezzel magasabb szintre emelve. Ez alatt az út alatt végig érezni fogjuk egymást a szerelem által, hisz ez a biztosíték arra, hogy ezt a nehéz és néha fájó utat megtegyük. A szerelem a legerősebb hívó szó a létünkben, még tán az életösztönnél is erősebb.

Amikor forgatókönyvíró tanfolyamra jártam, és az amerikai könyvek építkezését tanultuk, ott mondta a rendező, hogy bizony, két dolog van, ami mozgatja a hőst egy akciófilmben, a túlélés vagy a szerelem. Valamelyiknek benne kell lennie a filmben, különben a néző nem fog tudni azonosulni az akció lényegével, közömbös marad számára küzdelem. És akkor megértettem, igen, ez az életben is így van, ebben a gigantikus akciófilmünkben is ez a két erő mozgat minket, hogy élni akarunk, és megtalálni őt. Nem egy másikat, hanem kizárólag őt. Őt, akivel szemben nincs értelme a hűségnek, mert ez ott értelmezhetetlen fogalom. Mi az, hogy én hűséges vagyok a másik felemhez? A hűség ugyanis elfogadja a lehetőségét, hogy jöhet más is. Már hogy jöhetne, még a feltételezés is sérti a szerelmest. A szerelemnél nincs olyan, hogy kiábrándulok a másikból, hiszen mi pont ott és úgy illeszkedünk, ami nekünk a világon a legeslegjobb. Nem kell meghódítani egymást, és nem kell cselezgetni, eljátszani, hogy nem is érdekel, csak hogy felkeltsem a vadászösztönét, vagy az érdeklődését, nem kell eltitkolnom előle a lényem egy részét, ez amúgy is lehetetlen lenne, és viselkednem sem kell vele szemben. Hisz nem akar ő semmi egyebet, csak engem, épp annak, aki vagyok, azt akarja, hogy legyek neki, és én sem akarok tőle semmi mást, csak létezzen számomra, hogy szerethessem. Úgy, ahogy van. Mire odaérünk, hogy ez a találkozás valóban megtörténhet, és eltört vázaként pont illeszkedni tudunk, a törésvonalat csak halványan magunkon hordozva emlékként, annyit, de annyit forgolódunk, és annyiszor megtapasztaljuk, mi az, ami nem ő, milyen a lét nélküle, hogy nem lesz egy olyan kis pontja sem a másiknak, ami nekünk nem pontosan úgy lesz tökéletes, ahogy van. Embereket nem lehet összeboronálni, valamint a féltékenység nem a szerelem intenzitásának a jele, az annak a jele, hogy nem azzal vagyok, aki az enyém. Értem én, hogy az alkotó a szerelmet a puszta, érzelemmentes szextől akarta leválasztani – több-kevesebb sikerrel, azért ezt tegyük hozzá –, de ez is csak tudatlanságról árulkodik. Nincs érzelemmentes szex, csak önmagát még egyáltalán nem megtaláló ember, aki ugyanúgy a másik felét keresi törött vázaként, ám egyelőre gőze sincs, hogy ez mit jelent, miközben őt is hajtja a benne munkáló mágnes, egy elfeledett emlék az egységről. És ez egyelőre nála most így ölt testet, a puszta szex révén, hogy stílszerűen fogalmazzak.

És persze van még sok hasonló élethazugság a filmben, de majd mindenki magának ezt továbbgöngyölíti, ha van kedve hozzá, ám most inkább nézzük meg a film pozitív üzenetét, mert bár kissé rejtve, de én találtam benne ilyet is, annak ellenére, hogy ez nagyon nem az én mozim volt most így húsz év után. Merthogy nem kétséges, Amélie-re szükségünk van. Égető szükségünk, nyilván ez volt az a pont, ahol az embereket meg tudta szólítani ez az alkotás. Kéne a világunk minden szegletébe egy olyan Amélie, ami a filmbélinek egy felújított variánsa, egy amolyan új széria, egy Amélie 2.0. Akit elsősorban magunkban tudunk felfedezni és csak utána a másikban. Aki ugyanúgy kavicsokat gyűjt, mint az eredeti, és azonnal észreveszi, ha valaki rosszkedvű, aki képes együtt érezni mindenkivel és mindennel, aki ha kell, beutazza a fél várost, hogy titokban örömet okozzon akár egy tök ismeretlennek, és meg tud mindenkit érdeklődéssel hallgatni, mert számára minden ember egy megelevenedő történetszál a hatalmas mese-szőttesben. Aki észreveszi az apró, hétköznapi csodákat, aki kicsit kívülálló, aki tiszta és ártatlan. Aki meglátja a széttépett, törött fényképeink mögött a valódi arcunkat és megfejti a minket gyötrő misztikus titkokat. Aki életet csempész oda, ahonnan az kezd kihalni, s aki szavak nélkül is megérzi, épp mire lenne szükségünk. Aki megtalálja a hozzá illő társakat és velük harmóniában tud létezni, ezzel is gyógyítva e most épp gyengélkedő világot. Aki nem ítél el senkit, aki megtanít téged arra, fogadd el, hogy most ilyen vagy, és ha nem tetszik ez az ilyenség, tudd, nem kell rápakolnod egy hazugságot, elég, ha csak lebontod a már nem tetsző részt. Mert ő ezt már megtette, és bebizonyította ezzel, ami mindezen rétegek alatt van, nemhogy nem szégyellendő és életképtelen, hanem egyenesen gyönyörű, élő, igaz, pőre tisztaság. Az új Amélie nem avatkozik bele mások életébe, hanem csak felhúzza a vastag, penészes zsalukat a világ ablakai elől, hogy végre beáradjon a fény, hogy az emberek meglássák, mi célból vannak e földön, és mi az, amitől ez az élet tényleg széppé válik anélkül, hogy paravánokkal ki kéne takarni egy tetemes részét. Az új Amélie tudást hint el a földön, annak a tudását, hogy az életünk végtelen, hogy nem csak ez az egy életünk van egy valóságban, s magunkat fizikai létezőkként meghatározva. Hogy nem kell szenvednünk és küszködnünk, mert ha megértjük, mi miért történik, már nem is fáj annyira. Megmutatja, hogy nem tudunk semmit jóvátehetetlenül elrontani, sőt, egy bevégzett és tökéletes világegyetemben elrontani sem nagyon. Legfeljebb azt tudjuk érezni, na, ez most nem volt az igazi, ám mindig újra és újra nekirugaszkodhatunk. Élő tudást áraszt magából, hogy aki kész erre, ezt a tudást magába fogadhassa, birtokba vehesse és elkezdhesse megélni. Megértse élete drámáit, és ezáltal begyógyítsa a sebeket, amit rajta ezek a drámák ejtettek, elhozván végre a várva várt katarzist, és meglássa a jövőt, ami egyáltalán nem egy üres lap, hanem a mi közös beteljesülésünk egyidejű és már megfestett története. A bennünk élő új Amélie meg tudja mutatni, nem köt minket sem a múltunk, sem a jövőnk, hiszen miután egy egyre beteljesítőbb létforma felé haladunk, ami a tulajdonképpeni kiindulópontunk, a tökéletesedés útját járjuk, egyidejűleg teremtve meg azt. Minden bukásunk, minden kudarcunk, minden egyes kis ballépésünk csak és kizárólag egy lépcsőfok e felé a csodálatos Én felé.

Amélie megmutatja bennünk, hogy nem azért kell jónak lennünk másokkal, hogy hajthassunk egyet a Jézuska ruháján, vagy hogy megveregethessük a vállunkat, netán elvégezzük az „én jóember vagyok” ego-program futtatását, illetve, hogy jó karmát teremtsünk magunknak, hanem azért, mert mi egyek vagyunk. Ha neked rossz, az nekem fáj. Mi egyetlen árnyékfa vagyunk milliárd levélkével, és elszakíthatatlanok vagyunk egymástól itt e moziba zárva, ám ezt már csak önálló zöld levélkeként ismerhetjük fel az árnyékunkon túllépve. Amélie segít, hogy mélységükben megismerjük az embereket, a világ valós természetét, rámutat létünk tündöklő csodáira és reményt ad arra nézve, hogy igenis van tovább, ez az élet nem a véget nem érő próbája egy előadásnak, amit sosem fognak megtartani, hanem épphogy maga az a végtelen Előadás, amiből, ha akarnánk, se tudnánk kibújni. A bennünk élő, új Amélie megtanít élvezni azt a pillanatot, ami megragadhatatlan, ám épp ezért bármekkorára kitágítható: kinek egy nap, kinek egy perc, kinek maga ez az egész élet. Ez az Amélie már megtapasztalta, hogy saját életünk festőművészei vagyunk, és igen, ha akarjuk, a képre lekváros buktát is festhetünk magunknak, csak meg kell végre ehhez tanulnunk, miért és hogyan vagyunk erre képesek, mert csak így tudjuk aztán életünk ecsetjét végre a saját kezünkbe venni. Csak úgy tudunk tudatosan festeni, ha megértjük, mi az a vászon, a festék és az ecset. És hogy nem vagyunk ám olyan törékenyek, mint hisszük, nem kell bebugyolálnunk ócska rongyokba az egész világot, nehogy megsértsen minket. Aki felfedezi a maga Amélie-jét, képes lesz őt felfedezni a másikban is, és ez exponenciálisan elindítja a világ megújulását. Az új Amélie nem fél mítoszt rombolni, sőt kötelességének érzi, hogy lefejtse önmagáról a rászáradt, elhalt rétegeket, s nem építi tovább a halott mítoszokat a már amúgy is düledező kártyavárra, még újabb lapokat pakolva rá. Nem fél belerúgni a hatalmas és impozáns, ám már kiszáradt homokvárakba, mert pontosan tudja, alattuk csillogó igazgyöngyök lapulnak. A bennünk élő Amélie bölcs, békés és már egy új világ hírnöke, büszkén és szabadon áll a régi romjain, miközben mosolyog: de hisz ez a világ tényleg egy csoda! Minél több hazug mítosz omlik le róla, Amélie lénye annál sugárzóbb és gyönyörűségesebb, és a valósága annál tisztább. Igazi gyógyír ő erre a világra, ami így már valóban a benne élő milliárdnyi Amélie csodálatos életévé válhat. A bennünk élő Amélie emlékeztet minket arra, hogy a másik felünkhöz csak és kizárólag önmagunk megismerésén keresztül vezet az út. Találd tehát meg magadban Amélie-t és kezdd el szabadon és igaz módon megélni, és hidd el, hamarosan eljön a nap, amikor meghallod, hogy azt súgja valaki szenvedélyesen a füledbe, finoman átkarolva a derekad: „Ha te nem volnál, érzéseim csak a régmúlt érzések árnyképei volnának.”

(LD)