Az én coming out-om

Egyszer már talán (néha magamat sem tudom követni, hol, kinek, mit írtam már és mit nem) idéztem az alábbiakat egy filmből, aminek a címe Itt járt Henry Pool. Ám most újra megteszem, mert amin mostanában gondolkodom, és amibe belefutok érdekes módon a külvilágban is nap mint nap, ezzel kapcsolatos. Szóval az idézet abból a kissé butuska filmből van, amiben a főszereplő egy mogorva, kiábrándult pasas, akinek egyetlen vágya, hogy elrejtőzzön az élet idegesítő nyüzsgése elől, így hát a kellően unalmasnak tűnő kertvárosba költözik. Jó szándékú, ám minden lében kanál szomszédasszonya azonban egy-kettőre felfordulást okoz: felfedez egy szokatlan alakú foltot Henry házának falán, melynek földöntúli erőt tulajdonít, azt állítván, ez a folt Krisztus arca. Innentől kezdve Henrynek egy perc nyugta sincs: özönleni kezdenek a zarándokok, hogy hódoljanak az égi jelenség előtt…

„- Biztos hallotta, mi történt az éjjel.
– Azt hiszi, azért szólalt meg a kislány, mert megfogta a falat? Most mindenki higgye el, hogy a Messiás az udvaromra pottyant. Mire felocsúdok, az egész istenverte utca, bocsánat, egy karnevál helyszínévé változik, ahol az őrült szektatagok apraja-nagyja sorban áll, hogy végre megtapogassa az én szentséges vakolatomat. Na, azt lesheti.
(…)
– Miért ilyen nehéz elfogadnia, hogy ilyesmi megtörténhet?
– Miért ilyen fontos magának, hogy elhiggyem, hogy megtörténhet?
– Azért, mert nekem…
– Nem! Majd én megmondom! Mert ha engem meg tud győzni, a maga hite is valóságosabb. Ugye? Minél több ember száll be az ,,lsten a falon” című bulijába, annál sikeresebb a küldetés. És ameddig le nem nyeleti velem azt, amiben maga is hisz, soha nem lesz olyan a hite, mint szeretné. Mindig lesz egy icipici kétely. És nem tudja, hogy igaza van-e. Azon fog agyalni, hogy helyes-e. És ez szomorú.”

Jó, nyilván a film az egészet teljesen máshová futtatja ki, mint én, de ez az idézet szerintem akkor is elég ütős. Merthogy én is beleestem ebbe a hibába, és nagyon keserves lecke volt. 2008-ban „coming outoltam” iszonyú naivan, és teljesen, szinte gyermeki lelkesedéssel az Adamusszal való kapcsolatomat, és valahol titokban azt vártam, hogy az a – nevezzük jobb híján úgy – közösség, ahol ezt elmeséltem, majd megért, lelkesít, megerősít, hisz a kételyeim okozták akkoriban a legborzasztóbb kínokat számomra. Mai napig nincsenek rá szavaim, amit akkor egyesektől kaptam, azóta eltelt 9 év, és még mindig, ha csak rá gondolok azokra a keserves évekre, elfog a mélységes undor. Évtizedeket töltöttem el a médiában, elég durva emberek közt, volt köztük pár kifejezetten hiéna, sakál és farkas természetű, de az aljasságnak ezzel az új dimenziójával csak ekkor, az állítólag a szeretetet, megértést és valami új szellemiséget hirdető csoportban találkoztam. És most gyorsan el is emelkedem az emberi kicsinyességektől, attól az irgalmatlanul erős lehúzó erőtől, amivel akkor meg kellett küzdenem, elengedem, mint ócska, vásári lufit azt a szívbemarkoló csalódást, amit azért éltem át, mert onnan és akkor értek életem legbrutálisabb ütései, ahonnan és amikor a legkevésbé voltam erre felkészülve, és innen messziről nézve a képre azt kell mondanom: mindez törvényszerű volt. Egyszerűen belecsúsztam abba a kelepcébe, hogy azt gondoltam, ha mások is alátámasztják az én tapasztalataimat, megéléseimet, érzéseimet, akkor azok számomra is igazabbak lesznek. Nem volt még akkor elég, hogy én megélek valamit, kellett nekem az, hogy mindez mások valóságérzékelésébe is beletartozzon. Akkoriban még hittem a mennyiségi objektivitásban: azaz, ha sokan hisznek, képviselnek, élnek meg dolgokat, akkor azok igazabbak azon dolgoknál, amik talán nem annyira általánosak.

Ez azt okozta, hogy kiszolgáltattam magam azoknak az embereknek, akiktől megerősítést reméltem. Butaság volt, de mégis nagyon hasznos, mert így átvergődhettem ezen a cupákos, ingoványos, ragacsos talajon, ami letépte rólam a kételyeimet, és kikerültem egy tisztásra, ahol ez az egész már nem számított. Szép lassan rájöttem: miért fontos nekem, hogy ki mit hisz, gondol, tapasztal meg a saját életem megélésében? Édes istenem, nem lehetek akkora hülye, hogy a saját, egyéni megéléseimet mások véleményéhez igazítsam! Nem fogok egy számomra mindennél fontosabb élményt csak azért a kukába hajítani, és mások által pingált jelzőkkel teleaggatni, mert a többség nem hisz nekem. Miért is kéne higgyen? Teljesen érthető: ha én nem hallom a hangot, amit a másik hall, azt fogom mondani, nincs itt semmiféle hang. (Azt azért hozzáteszem, sokan nem is azt kérdőjelezték meg, hogy létezik ez a hang, hanem, hogy én hallhatom, mégpedig úgy, ahogy ezt teszem. Mert ez a hang csak bizonyos kiváltságosok biznisze, azoké, akik kis ácsolt emelvényeiken állnak, s akiket a nagyobb tömeg figyelme éltet.) Ma még egy olyan világban élünk, ahol az az igazság, amit többen mondanak, vagy többen hallanak. Ezt én el is fogadom, de ez továbbra sem képes megváltoztatni mindazt, amit én magamban megélek. Keresztülvittem az élményeimet az én külön bejáratú, amolyan C-típusú átvilágításán, iszonyatos volt, amikor saját magamat kellett megkérdőjeleznem, meghazudtolnom, majd revideálnom, aztán megint kibújni magamból, és körbejárni ezt a különleges tapasztalatot: mintha kalapáccsal estem volna neki egy Rolex karórának, vagy még inkább egy gyönyörű gyémánt nyakéknek. Mert azt mondtam magamban: ha igaz, állni fogja az ütéseket, amiket rá mérek. Állta. Én meg elfáradtam és megszelídültem. De ezek után elkezdtem bujkálni, mert féltem, ez az igazság. Annyira belém égett a sok bántás, hogy azt mondtam, oké, akkor ez az egész én gyönyörű magántitkom marad. Megtanultam kussolni, hogy szép magyarosan fejezzem ki magam. Senkinek nem mondani semmit. Élni úgy, mintha nekem nem lenne itt Adamus, és nem élnék meg valami nagyon furcsa, különleges és fantasztikusan gyönyörű dolgot vele. Titokban tartottam ezt a kapcsolódást, csak a gyümölcseit raktam ki, azt is félve, amolyan, jaj, csak ne verjek vele túl nagy visszhangot módon, mert úgy éreztem, ez azért több annál, mint amit a fiókba zárhatok – bár van olyan is, ami azóta se került ki onnan. Eltelt az életemből öt teljes év úgy, hogy semmi másra nem törekedtem, mint oly módon tenni azt, amit teszek, hogy azért ne legyen annyira nyilvánvaló, hogy mi is ez.

Döbbenetesen magányos időszak volt, de egyre tökéletes. Megfordította bennem ezt az egészet, és ma már pont fordítva gondolom, mint akkor. Körbeállunk egy vázát, mindenkinek el kell mondani, milyennek látja. A vázát én zöldnek látom, megy szépen a kör előttem, és majdnem mindenki kéket mond. És most jön a próba: meg tudja ez változtatni az én megélt képemet a vázáról? Megingatja? Ma azt mondom, ha nem, akkor az én igazságom igenis erősebb, mint a tömegé. Mert az, lám, megáll önmagában is. Pontosan, mint a híres, és nagyon tanulságos Asch kísérletben, ahol a konformitás erejét vizsgálták, és a tanulság az emberek többsége számára több mint elgondolkodtató kéne hogy legyen.

Mára már úgy vagyok vele, ha csak én egyedül vagyok a földön, aki megélek, megtapasztalok, gondolok és érzek valamit (amit nyilván először végigviszek ezen a durva, időben és lelkiekben is fárasztó átvilágítási processzuson, mert magamat becsapni nagyon nem akarom, ez éltem legnagyobb félelme amúgy), és senki más nem osztozik benne, engem ez egy pillanatig sem tud már megingatni. Semennyire. Ha nekem azt mondja az egész világ, hogy én egy elefánt vagyok, de sehogy sem tudom ezt meglátni, mert én minden igyekezetem ellenére márpedig zsiráfnak látom magam, nem fogok senkivel erről vitatkozni, egyszerűen csak ráhagyom: persze, elefánt vagyok, aztán megyek tovább, kacsintva magamban, hogyne, persze, elefánt. Ráadásul úgy vagyok vele, ha választanom kell, kinek higgyek, Tótjóskának, vagy Adamusnak, már csak azért is Adamust fogom választani, mert benne van távlat. Ezzel szemben Tótjóska igazsága nekem olyan ingatag, időleges, véges és viszonylagos, hogy nem érdekel. Mindig azt mondom, arra nem fürödhetek rá, ha a tekintetem messzebbre szegezem, mint ez a földi lét. Mert ha mégis csak ennyi volt, mit vesztettem ezzel, semmit, csak nyertem akkor is, mert az életemet, bár kicsit szerényebben, mint mások, kisebb érzelmi amplitúdókkal, de talán épp ezért valahogy talán méltóbban tudtam leélni önmagam számára, mintha az egyszer élünk carpe diem jegyében őrjöngeném végig. Nekem ez így jobban esik, mindentől függetlenül. Ám ha nem csak ennyi a buli, akkor meg, ami mellett kiálltam egy életen át, az meg fog tartani, pontosabban én már kellően erős leszek ahhoz, hogy önmagamban önmagamat megtartsam, bármi is jöjjön ezután. És ha ráadásul az út végén Adamus vár, akkor nincs is több mondanivalóm az ügyről, elértem, ahová akartam. Tehát a kitartásommal e mellett az élmény mellett, úgy érzem, nem tudok semmit veszteni. És persze sokszor még most is elfog a kétely, amikor az amúgy elég erőteljesen racionális énem fellázad. De ilyenkor azt mondom magamban, amit Adamus is szokott tanácsolni: a szűrőt ne a bejárathoz, hanem a kijárat elé tedd. Magyarán ne azt szűrd, mi jöhet be, hanem, hogy mi az, ami maradhat. Ő mindig azt mondja, bármikor kidobhatsz bármit, de ha be se engeded, sose lehet a tiéd. És igaza van. Amíg azt érzem, egy teljesen normális életet tudok élni ezzel az élménnyel, sőt, néha azt gondolom, józanabb és teljesebb életet, mintha alkohollal, cigivel, drogokkal, állandó társasági összejövetelekkel, zabálással, cuccok gyűjtésével próbálnám magam jobban érezni, addig mitől is kéne félnem? Ha én képes vagyok kitalálni magamnak valakit, akit tudok fizikailag is érezni, aki olyanokat tud nekem mondani, amin aztán napokig kell töprengenem, és sokszor csak jóval később értem meg, akitől mindig könnybe lábad a szemem, mert annyira csodás, s aki képes nekem lediktálni több ezer oldalnyi szöveget, gondolkodás és megállás nélkül, akkor ettől sincs félnivalóm, mert akkor én ilyen nagyon-nagyon ügyes vagyok, és azért ez sem egy rossz opció. De ez az eshetőség mára már csak egy amolyan “sosem tudhatok semmit biztosan” dolog bennem. És az ezt felülíró igazság az, hogy nekem valamiért lett egy ilyen kapcsolatom, még ha sokszor én sem értem, pontosan hogyan és mi végett van ez az egész.

Megélünk egy életet. Ezt kaptuk. Ez márpedig a miénk. Mi a fenének hagynánk, hogy mások mondják meg, hogy ez milyen legyen, és legfőképp, hogy mi kik vagyunk, mi igaz és mi nem ebben az egyénileg megélt, saját kis életünkben? Ha optimistán számolok, még 30-40 évig élem ezt a fura, földi kalandomat. Az már csak 30 karácsony. 30 nyár. 30 születésnap. És akkor majd Tótjóska mondja meg nekem, hogy mi igaz és mi nem? Csesszek el 30 nyarat, 30 karácsonyt, csak hogy ne konfrontálódjak szegény Tótjóskával, mert ő nem érzi Adamust, ahogy megfogja a kezét, vagy csak mond három olyan mondatot, amitől szárnyad nő, és kiránt a szarból? Miért ne Tótjóska érezze most már egy kicsit kényelmetlenül magát amiatt, mert mindezt nem élheti át? Hogyan van az, hogy egyes emberek jogot formálnak arra, hogy másokat sarokba szorítsanak amiatt, mert nem ugyanazt éljük meg? Ne higgyen az életemben egy teremtett lélek sem. Nem számít. Nem fogok tovább bujkálni, de a magam kis csodáit sem akarom senkire rátukmálni. Én egy ideje azt szoktam mondani, nekem ugyan miért lenne fontos, hogy Tótjóska is részesülhessen mindebből, vagy e kapcsolat gyümölcseiből? Ez Tótjóskának fontos, vagy épp nem az. Én csupán lehetőséget teremtek neki, hogy elindulhasson e felé az élmény felé. De ha nem, tőlem ezzel semmit nem tud elvenni, legfeljebb csak saját magától. Ma már senkit nem akarok meggyőzni semmiről. Még ha ez a kis írás látszólag ennek ellent is mond, akkor sem: nem, ez nem győzködés, csak hangosan gondolkodom, ennyi. Láthatóvá teszek valamit, de ezt bárki kikerülheti, otthagyhatja, kitörölheti, elfelejtheti örökre, azt hiszem, ez az elmúlt kilenc év mellettem beszél: nincsenek köreim, nincsenek követőim, klubjaim, nincs szektám és rajongótáborom, és soha senki nem érezhette azt, én akarok tőle bármit is. Sehol nem lehet hozzám ragadni, tapadni, egy távolsági busznak tartom magam, amelyik megy a maga útján, amolyan garázsmenetben, de néha azért megáll, felvesz pár stoppost, ám bármikor le lehet róla szállni, sőt, sokszor én magam figyelmeztetem az utastársaimat, ha nagyon kapaszkodnak a fogantyúba, hogy bocs, de innen gyalog kell menned, vagy másik busszal, a végtelenségig nem vállalok fuvart. Egyszerűen azt gondolom, vagyok, és mint létező, látszom. Most így, mert ez egy ilyen virtuális világ, a saját karakterünket már inkább meghatározza az LCD kijelző, mint a kabát, a sapka, a rúzs, a mimikánk, vagy netán a smink, amit magunkra kenünk. Persze az LCD kijelzőt is lehet sminkelni, jobban is, mint a valódi ábrázatunkat. Lehet itt is magamutogatóbban, vagy visszafogottabban megjelenni. De szerintem ma már alig van ember, aki ne látszana valamilyen módon a virtuális színtéren. De ez tulajdonképpen semmit nem jelent. S számomra a legeslegkevésbé azt, hogy bármiféle megerősítést keressek ezáltal kívülről.

Talán épp azok, aki kisebbségnek hiszik magukat, lehet, többen vannak, mint hinnék. Csak talán mások is hozzám hasonlóan megtanulták az élményeiket megtartani maguknak. Elbújni, mert a világ egy része nem tűri a másságot. Annak ellenére, hogy nem szeretem a provokációt, a polgárpukkasztást és ezt a modern, politikai propagandát (jé, mennyi p betű), kicsit megértem azért a homoszexuálisokat és transzneműeket, még ha néha valóban túltolják a dolgot, de talán valahol ez is érthető. Mert azért az nagyon durva, hogy a világ egy része kijelenti, hogy szerinte mi a normális, és akkor a többiek szégyelljék magukat, fogják be a pofájukat, és minimum hazudják végig a fél életüket a szegény „többség” érzékenységét figyelembe véve. Ha én nem akarom a Tótjóska gyerekét homeopátiával etetni, az neki nem elég, hanem én se etessem a magamét, mert az „a társadalom egészére nézve veszélyes”. Tótjóska, nem lehet, hogy épp te vagy veszélyes a társadalom egészére nézve? Nem lehet, hogy a cseppkőbarlanghoz hasonlatosan megkövült dinoszaurusz léted veszélyezteti az emberiség egészét? Hogy útjába állsz minden újnak, mert rettegsz mindentől, ami nem olyan, mint te, ami nem te vagy? Tótjóska, drága, csak egy kérdés: ki mondta azt neked, hogy a heteroszexualitás a „normális”, hogy a materializmus a normális, hogy a Xanax és az Algopyrin a normális, a fehér ember a normális, és mindenki más csak alja söpredék lehet, a nacionalista nemzettudat, vagy épp az elfajzott, tébolyodott, beteg és hazug liberalizmus a normális, a hagyományos, ezeréves vallás a normális, vagy a tudomány az egyedüli norma, és hogyha te nem érzékeled Adamust, akkor én vagyok a bolond és nem te? Létezhet egy teremtett világban bármi olyan, ami a teremtő akaratán, hatókörén kívül esik? Fellázadhat teremtmény a saját, határtalan alkotója ellen? Akkor az a teremtő nem korlátlan hatalommal bír, és nem is igazi teremtő, csak amolyan indikátor gyújtószikra maximum, és semmivel sem több a szánalmas teremtményeinél, akik egy napon ellene fordulnak. Ám, ha minden csak a véletlen műve, akkor mitől normális ez, és mitől abnormális amaz? Ez a természet rendje? És minden más, ami ugyanebben a természetben jelenik meg, de nem követi az általad annak tartott „természetrendjét”, ezek szerint a természeten kívül van? Hogy van ez, drága Tótjóska? A kőolaj nem a természet része? No és a pet palack? Az valahonnan kívülről került a rendszerbe? Nem lehet, hogy a Tótjóskák szűklátókörű, nárcisztikus egója akarja velünk elhitetni, hogy minden, ami hozzájuk hasonlatos, az normális, és minden, ami nem olyan, mint ő, az nem normális, az természetellenes? A gomba normális, az természetes, a műanyagkanál meg nem természetes. No de akkor az milyen? Milyen világ az, amit az ember el tud rontani? Milyen ovi az, ahol a gyerekek képesek lebontani az óvodát? Lehet, ott már nincs is igazgató bácsi? És hová tűnt? Miért? Lehetséges, hogy a teremtő elhagyja a világot, ami tulajdonképpen ő maga? És hova megy, hol lesz ez a világát otthagyó, hűtlen teremtő? A világon kívül? És akkor ennek a térnek már nem is lesz része ez a hátrahagyott világ? És akkor az hová kerül, valami éteri kukába, és az hol lesz, a semmiben? Micsoda őrült világnézet ez, egy csepp logika nem sok, annyi sincs benne, komolyan. No de jó, óvó bácsi elmenekült a gonosz gyerekek elől, jaj, hüpp-hüpp, uccu neki – és akkor ki mondja meg, mi az oviban a normális: a leghangosabb, legszurtosabb lurkók? És ők aztán ezt honnan a frászból tudnák, ha még életükben sosem dugták ki a taknyos orrukat az óvodából? Mennyi kérdés, nem igaz?

Van egy gombafajta, az Ophiocordyceps nemzetségbe tartozó élősködő, ami képes úgy megfertőzni a lóhangyát, hogy módosítva az állat viselkedését, az elhagyja a fák koronájában megbúvó biztonságos fészkét, és alacsonyabb növényekre vagy fiatal hajtásokra mászik le. Aztán az átprogramozott rovar a rágójával megkapaszkodik ebben a földközeli levélben, és soha többé nem mozdul, hogy az őt felfaló a gomba tovább növekedhessen benne. Idővel a parazita termőtestet növeszt ki a zombivá vált állat tarkójából, amelyből egy hét múlva kihullanak a spórák. Minden egyes spóra egy újabb hangyát képes megfertőzni – s kezdődik elölről a körforgás. Akkor most ez a gomba nem a természet része? Nem Isten teremtménye? Pfúj, gomba, rossz gomba? A fagyöngy nem normális dolog? És az orchidea? A hangya, a fa nézőpontjából mondhatom csak ezt rá, nem? A homoszexualitás nem természetes. Hm. Én úgy tudom, a lélek nemtelen. Lehet energetikai jellemzője, ami lehet maszkulin, feminin, no de mégiscsak a lélek androgünitása volt előbb, és nem a nemekre történő szétválás. Szinte nemtelenül születünk, a külső nemi jelleget leszámítva egy csecsemő se nem férfias, se nem nőies. És idős korra ez sokszor visszaszelídül, a hormonok csökkenésével ezek a nemi jellegek megint szépen összemosódnak. Nincs szebb egy androgünnél, mert a kettősséget képes egyben magában hordozni. Mi most úgy látjuk, utód csak nemi szaporodással jöhet létre. És akkor ez az egész mindenségben így is van, nyilván, mert az oktondi ember ezt így látja a kis cellájában. Nem lehet, hogy most a világ egy része elkezd megélni a valami kevésbé duális, kevésbé elvágólagos minőséget? Mint az elektor kalandorban az első Marió: szegényke, egy kockákból rajzolt, tök gáz legoszerű figura volt. Szögletes és elvágólagos. Nem is tudta a törzsét meghajlítani, a fejét se tudta, csak jobbra vagy balra mozgatni, felnézni egyáltalán nem tudott. Aztán lassan az élek lekerekedtek, és jöttek a mai élethű játékalakok. Jaj, ez nem természetes, mondja a kockafej, mert remeg a saját kis éles határaiért. Fél. Félti magát. És az lenne a legviccesebb, ha félelmével képes lenne megtartani a kockafigurákat a képernyőn egy szoftverfrissítés kellős közepén.

A változás mindig zűrös, zavaros, túlzásokkal és elfajulásokkal teli. Ahogy az ízléstelenül, magamutogatón, provokálóan, másokat direkt hergelő, vonagló buzik, úgy a misztikát és tudást a hülyeséggel összekeverő, műveletlen, földeletlen, szenvelgő álezoterikusok is látszólag csak növelik az ellentétet, a káoszt, a zűrzavart, fokozzák a két oldal, a régi és az új közti indulatokat. De nem marad ez így, le fog ez tisztulni. S egy napon rehabilitálódni fognak mindazok, akiket most azért ér bántás, mert túl nagy a kavarodás, és a törött, csorba köcsög összekeveredik a csiszolt, nemes kristályvázával. Nem kell zászlókat lengetni, nem kell üvölteni a magunk igazát, és még véletlenül sem szabad belecsúszni a mi ilyenek, ti olyanok lövészárkok egyikébe sem, de csak azért, mert a többség Krisztust lát egy penészes beázásban, még nem kell bujkálnunk sem. Változás jön, mégpedig az egész emberiséget érintő, iszonyatos nagy változás. Sokan ezt nagyon pontosan látják. És ami jön, az egy napon szép lesz, igaz lesz, és igazán nemes. Mindenkinek, aki valami újat képvisel – legyen az bármi, a lényeg, hogy ő kritikusan megvizsgálva, a kételyeket is bevetve ellene igaznak érezze a szívében –, egy feladata van: kitartani. Nem ártani, nem beleavatkozni, nem öklöt rázni, de igenis felvállalni az újat. És nem törődni a tömeggel, a félőkkel, hanem ha kell, állni az ütéseket, és tudni, amit képviselnek, erősebb, mint akik támadják azt.

Ám én hozzáteszem, hogy a tudást egyedül kell ebben mindenkinek hordoznia, nem engedhetjük meg magunknak, hogy amit megélünk, attól váljon igazzá, hogy sokan, vagy együtt éljük meg. Iszonyatos következetesség, kitartás és bátorság kell ehhez, legfőképp önmagunkkal szemben.

Fear never fixed anything.

LD

(Illusztráció: Caras Inout)