Az idők jelei?

Tegnap teljesen véletlenül belebotlottam a címben megnevezett honlapba, amiről mintha már régebben hallottam volna, de megnézni sosem néztem meg. Most se merültem el túlságosan benne, inkább csak átlapoztam, ám amit láttam, nagyon megdöbbentett, no és persze igencsak elgondolkodtatott.

Gyerekkoromban, amikor még csak ovis voltam, volt egy meselemezem, az volt a címe, hogy Kolontos Palkó. Volt rajta egy mese, tán épp a címadó, amiben szerepelt egy boszorkány, akinek a hangjától iszonyatosan megrémültem, olyannyira, hogy azt se engedtem meg anyukáméknak, hogy kivegyék a lemezt a többi közül, mert már a borítójától is rettegtem, emlékszem az érzésre, megmagyarázhatatlan páni félelem és irtózat kerített hatalmába, amint megláttam azt a hatalmas színes kakast, vagy mi volt az elején. Apám persze nem adta fel, nem akart ebben a félelemben hagyni, fogta hát a lemezt, elővette, én meg bömböltem befogott szemmel, hogy azonnal tegye el, miközben ő nyugtatgatott forgatva a nagy borítót, de kicsim, ez csak egy lemez, ebben nincs benne senki, de ha lenne, akkor se tudna kijönni az a boszorkány, na, gyere, nézd csak meg. Visítottam, remegtem, miközben pontosan értettem, felfogtam, mit mond apu, és el is fogadtam, hogy a boszorkány tényleg nem fér be abba a lapos borítóba, se a fekete lemezlapba, de a racionális és irracionális teljesen összekeveredett a fejemben, és nem érdekeltek az észérvek. Féltem és kész, szegény Kolontos Palkó száműzve lett egy szekrény mélyére. Pont úgy nem érdekelt a ráció, mint amiről egyszer a tesóm is beszámolt: hat éves volt, épphogy elsős, mikor a suliba a Mikulásünnepségre beöltözött télapónak az egyik osztálytársának az apukája, aki mellesleg épp a szomszédunk volt, tehát jól ismertük. Bekopogott a terembe, bejött a viccesen elcsúszott vattaszakállában, és a tesóm mondta, hogy ő rögtön felismerte, hogy ez márpedig a Kass Bence apukája, mégis eközben teljesen elhitte, hogy a Mikulás, és az ő kis énjében ez a két egymásnak ellentmondó dolog nem okozott semmiféle törést. Merthogy a gyermeki mágikus világszemlélet már csak ilyen. Aztán eltelt 30 év, s immár én ültem a rettegő kislányom ágya szélén, és hiába mondtam neki, hogy a lambériában lévő csomó, ami tényleg gonosz manónak néz ki, csak egy faág helye, és nem jön ki onnan senki, a vége mégis az lett, hogy lefestettem fehérre a tetőtér burkolatot, mert beláttam, emlékezvén Kolontos Palkóra, hogy ez a csomó számára igenis képes életre kelni, és halálosan fenyegetni őt esténként, amikor a foltok megelevenednek a gyermeki képzelet remegő vetítővásznán.

Valami ilyesféle dolgot éreztem én is az amúgy igencsak népszerűnek tűnő honlap nézegetése kapcsán: megfoghatatlan csomók, foltok, boszorkányhangok ellen folyik az ádáz küzdelem, ráadásul valamiféle, s talán félreértelmezett keresztény töviskarókkal csapkodva, már ha jól vettem ki a dolgot. Mert, hogy idő van, aminek jelei vannak, az nem kétséges, ám ezt az egészet én valahogy mégsem így képzelem el felnőttként. Most már tudom, a Kolontos Palkó csak egy mesejáték volt, amit egy stúdióban színészek mondtak fel, közben kávészünetet tartva, egymást froclizva, s a bakelithordozó csupán egy lenyomatot őrzött meg erről a korábbi munkáról, ami engem, lám, ennyire meg tudott akkoriban rémíteni, pedig tényleg önmagában egy lemez nem félelmetes, hisz el is tudom törni, ha nagyon akarom, ráadásul az egészben az volt a legviccesebb, hogy a boszorkányt alakító színésznő apukám kollégája volt, ismerték egymást, jóban voltak. Nyilván számára nagyon bosszantó volt, hogy ilyen irgalmatlan és zsigeri félelmet váltott ki belőlem egy teljesen ártalmatlan dolog, de tényleg annyira féltem, hogy azt a lemezt még később se szívesen láttam elől, pedig már nagyobbacska, iskolás gyerek voltam. S ahogy apukámat ledöbbentette a szegény Szemes Mari szerepe iránti borzalmam, úgy én is megrökönyödöm néha a felnőtt, értelmes, tanult, 21. századi emberek fejében lévő Isten- és Sátánképtől, és mindattól, ami ehhez hozzátartozik. Abszolút elfogadom, hogy ők ebben és így akarnak hinni, és hogy nekik ez valamiféle fogódzót nyújt, mégis elszomorít, hogy a vallások nevében milyen csúf és hatalmas kerítések, tűzfalak épülnek ember és ember között. Mi keresztények, ők muszlimok; ők a Sátán szolgái, ám mi, testvéreim, Isten bárányai, katolikusok vs. protestánsok, Jézus maga az Isten, nem, mert csak a fia, Allah az egyetlen úr, nem is, igaz, mert Jehova, Isten teremtette a Sátánt, aki aztán jól ellenszegült, de nem akar rosszat, mert neki a rossz az, ami jó, és a bűn a jó hiánya, akkor Sátán Isten hiánya kell hogy legyen, és mi a bűnnel születtünk Isten teremtményeként egy bukott angyal kedvére, de Jézus megváltott minket ez alól, ergo nem vagyunk már bűnösök, de mégis – nem tudom, ebbe, ha csak egy pillanatra is belegondol mélyebben egy felnőtt ember, és alaposan továbbgondolja a dolgokat, s nem áll meg elfogadandó axiómáknál, akkor azonnal bele kell hogy ütközzön már az első sarkon a tömérdek ellentmondásba. Ha ezer évig gondolkodom rajta, akkor sem fogom tudni összerakni azt a mozaikszerű gyermeteg Istenképet, ami ennyire antropomorf: mint valami hatalmas és torz embermás az égre tükrözve. Isten emberi tulajdonságokkal történő felruházása mindig megmosolyogtató, az egocentrikus ember önmaga köré vetített, mindent kizárólag az ember léptékével és mértékével mérő pszeudotranszcendenciája meg néha már-már a blaszfémia határát súroló.

Számomra nagyon-nagyon sokat jelent Jézus, de soha nem tudnám azt állítani, hogy ő értem, értünk szenvedett, hogy megváltson minket a bűneink alól – egyszerűen számomra ezeknek a szavaknak az égvilágon nincs semmi értelmük, de még ha valahogy kihámozom a ködös megfogalmazásból, amiről netán szólni akar, akkor is annyira tipikusan emberi, és nárcisztikus az egész, hogy ez egy magasabb nézőpontnak és szellemiségnek legfeljebb csak valami átalakított, átértelmezett, félreértett, eltorzított leképezése lehet, legalábbis az én véleményem szerint. De mindegy is, vitatkoztam én már keresztényekkel, pontosabban csak feltettem a szokásos ártatlan kérdéseimet, ám vagy valami ómagyarul írt bibliai idézet volt a válasz, saját megemésztett, megérlelt gondolatok helyett, vagy egy-két ócska közhellyel ráztak le, ami nem is a kérdésre válaszolt, vagy a „menj békével, gyermekem, majd egy napon te is megérted az Igét, mert meghallgat az Úr” lekezelő frázissal menekültek el tőlem. A szerző „dizájner hitnek” nevezi azt, ha valaki a sokféle vallásban képes meglátni az egységet, mi több, a híres elefántos példát hozza fel (mennyi elefánt mostanában, nem érdekes?), amiben mindenki a jószág más-más testrészét tapogatva próbál az egészhez közelebb jutni, ám szerinte ez a keresgélés csak a vakok értelmetlen játéka. S tulajdonképpen ezeknek a szegény vakoknak egy Igaz Látóra volna szükségük (tán épp magára a szerzőre?), aki nem fél kimondani: Jézus az egyetlen út, mert ő ezt véli látni, és ha te mást látsz, tévedsz, és erről nincs tovább mit vitatkozni. (Természettudományos területen, magas tudományos fokozattal rendelkező testvérem mondta egyszer: evolúció kontra teremtés tárgykörében nincs vita, mert ha ők, tudósok nekiállnának erről vitatkozni, ezzel azt ismernék el, egyáltalán szóba jöhet a kreacionizmus. Én meg azt gondolom, amiről nem lehet beszélgetni, vitatkozni, mert axiomatikus, dogmatikus falak állnak a továbbgondolás útjába, ott valami önmagában nem megálló, védendő, sebezhető dolog lapul.)

Sokat forgattam a Bibliát, főleg kamaszkoromban voltam igazán buzgó keresztény hívő, amikor kitaláltam magamnak, a Sátán engem próbára akar tenni, és nekem őt magamban márpedig le kell győznöm, és Jézushoz fohászkodtam, hogy a jó úton maradhassak. Akkor ez nagyon sokat segített, volt egy torinói lepelről készített Jézuskép másolatom, ami ott állt az asztalomon, s amire gyakran ránéztem, és Jézus mindig máshogy nézett vissza, hol mérgesen, hol mosolyogva, függően attól, mit gondoltam épp. Vicces, nem? De hisz csak 16 éves voltam, ártatlan, mint a bárány, és nem tudtam, mi helyes és mi nem a világban, s tényleg jó akartam lenni, csak jót akartam tenni, és ezt a hitet hívtam segítségül. Akkoriban Victor Hugót olvastam és Jókait, József Attila szerelmes versei felett zokogtam, és tátott szájjal bámultam Zeffirelli filmjeit. Annyira kellett ez a korszak, olyan naiv volt és tiszta, de a vonat nem állt meg, ezt az állomást már régen elhagytam, persze értékes tanulságait tarisznyámba tömve. Azóta rengeteg megállón túlvagyok, és így visszanézve kicsit megmosolygom az akkori kolontospalkóságomat.

Mik az idők jelei? A háborúk, bőr alá ültethető chipek, a fenyegető vízhiány, Trump és a menekültek, az ISIS, vagy netán az indiai pénzbotrány? Nem tudom, engem ezek a közéleti dolgok azért nem érdekelnek – és emiatt nyilván az újságos standon nem az enyém a legnépszerűbb napilap sem, hisz pont az nem érdekel, ami az emberek nagy hányadát a világon a legjobban –, mert szerintem ez csak festett díszlet, akármennyire is szeretnék sokan elhitetni vagy elhinni, hogy Kolontos Palkó boszorkánya márpedig valós veszélyt jelent. Nem, a bakelitlemezben valós veszélyt az jelenthet, ha eltöri a lurkó és elvágja vele a kezét. Vagy ha fejbe veri vele a kisöccsét, netán kiveri a teáscsészét nagypapa remegő kezéből. Vagy ha az irracionális félelemtől éjszaka bepisil. De Szemes Mari, aki egy nem létező mesehősnek kölcsönözte egy stúdióban a hangját, nem jön ki a lemezből, mert nincs is benne, mi több, sosem volt ott, csak egy végigfutó barázda emlékeztet arra, hogy ilyen hatásosan játszotta el a távoli térben és időben az erdei boszorkányt. Az idők jelei számomra épp az idők jelei-jelenségekben keresendők. Ebben a mindent behálózó információs zsibvásárban, amiről mindig az a kép jut eszembe, amikor a Kapcsolat c. filmben Ellie Arroway közelít az állomásra, és ott áll a siserahad, és összevissza kiabál, a fanatikus antagionistával az élen. Nem az a baj, hogy nem tudunk semmit a mindenségről, merthogy márpedig nem tudunk – bátran jelentkezzen, aki máshogy véli. Hanem, hogy tudni véljük, és még kiabálunk is hozzá, vitatkozunk, gyalázkodunk, öklünket rázzuk mindazokra, akik nem a mi világnézeti csoportunkhoz tartoznak. A harmadik világháború az én véleményem szerint már egy ideje tart, véres ideológiai harc ez a javából. Az elsőt ágyúval és lovakkal vívták, a másodikat repülőkkel és atommal, a harmadikat gyilkos eszmékkel és vallási lózungokkal. Láthatjuk, a halottak, sebesültek száma lassan eléri a másik kettőét, a rettegés mértéke is már a háborús állapotokra hasonlít. És nincs vége, habosan folyik a nyál, görcsösen emelkednek a száraz öklök, forognak a sárga szemgolyók az utálattól, zajlik a véres színjáték a szeretet és mindenféle antropomorf isteneket imádó vallások nevében. Miközben a józan észt és a tiszta szívet meg elvitte a róka.

Ami miatt azonban tollat ragadtam, nem ez, hanem az alábbi videó volt, ahol egy fickó megkérdezte amerikai egyetemistáktól, hogy mit mondanának arra, ha azt állítaná magáról, hogy ő egy 7 éves, kétméteres kínai nő. Majd miután az egyetemisták, ki-ki a maga vérmérséklete szerint, jelezték felé, hogy felőlük bátran mondja ezt, őket aztán ez nem különösebben rázná meg, jött az ideges és kissé görcsös konklúzió: miért olyan átok nehéz azt mondani egy 175 centis fehér pasinak, hogy ő nem egy kínai égimeszelő kislány? Majd kimondatott a végső, didaktikus tanulság is: és ha te ilyen vagy, azaz nem mersz véleményt formálni másokról, akkor veled bármit el is lehet hitetni, ejnye-bejnye. Hát nem is tudom. Egyrészt a kérdés nem az volt, szerinted én mi vagyok, hanem az, hogy mit gondolsz arról, ha azt gondolom magamról, ami nem vagyok. S erre a tök laza és jófej srácok azt mondták, hogy oké, légy az, aki lenni akarsz, nekünk ehhez mi közünk? Én, esküszöm, nem látom, mi ebben a gond. Amíg a másik elfogad engem abban a hitemben, amiben vagyok, ha – és ezt ők is hozzátették – ezzel senkinek nem ártok, és nem mások ellenében teszem mindezt, én miért ne tehetném vele ugyanezt? A világ egyik, lazábbik, „coolabb” fele ósdi, ormótlan, korszerűtlen, idejétmúlt falakon lép át, már nem is bontja őket, hisz egyszerűen nem fogadja el a létjogosultságukat, ehelyett azt mondja, who cares? A másik fele meg őrjöng, dühöng, habzószájú, fenyegető beszédeket tart, és a szokásos módon leönti csokival a szart, mondván, én csak jót akarok, én csak téged féltelek, én csak a szeretet és Jézus, Allah, vagy az Ébredés, netán a Materialista Józan Ész nevében figyelmeztetlek a veszélyre, blabla-blabla. Csakhogy mindez szerintem nem számít. A lényeg csupán az: elfogadod a másikat, annak, aki ő? Vagy épp erre vagy képtelen. Véleményt alkotni ne a másik ellenében akarjunk, a fenti videó azért sántít, mert nem arra kérdezett rá az ipse, te kinek tartod magad, hanem mit gondolsz arról, ha én baromságokat mondok magamról. Hát mi mást: amíg nem bántasz vele másokat, és amíg nem ártasz vele senkinek, azt hiszel magadról, amit akarsz, nem? Számomra, ahogy már írtam erről, két eszköz az, ami segít meglátni a lényeget: a mikroszkóp és a teleszkóp. A mikro perspektíva, és a makro. A köztes emberi szerintem nem mutat meg semmi lényegeset, csak azt, ami mulandó, festett díszletelem, barázda a bakelit anyagán. Ami bennem örök, az marad velem, és ezt lefelé, magamba hatolva a pontba, és ugyanakkor kifelé, magamból kiterjedve a végtelenbe tudom csak meglelni. A legkisebb és legnagyobb, legmélyebb és legmagasabb pontunkon mi mindannyian abszolút egyek vagyunk. Ott nincs egyetlen igaz út, mert ott már út sincs, csak a mindent átható egység, vanság, időtlenség, tértelenség.

Azért különös, hogy erről írok, mert megint mintha kicsit ellentmondanék magamnak, és ebben, lám, van egy ilyen csapdahelyzet, ahogy az előző példa is megmutatta: azt akarta kihozni az egészből, hogy milyen gyávák és agymosottak ezek a fiatalok, mert, tessék, nem cáfolják meg, amit a riporter magáról állít, jóllehet nyilvánvaló ökörség, ám mégis épp azt mutatta be, hogy ezek szerint a videó készítői azok, akik nem képesek másokat elfogadni, mert már abba beletörik a bicskájuk, hogy azt el tudják fogadni, ha valaki elfogadja az ő hülyeségeiket. Nekik épp az lenne a jó, ha ellenkeznének velük, mert ez az ellenerő tudja csak az ő nézeteiket megtartani. Foglalj állást! – hirdetik, ami addig nagyon fontos tanács szerintem is, amíg magunkra vonatkoztatjuk. Tudd, hogy ki vagy, és ebbe ne engedj belepofázni senkit, ám én a videó készítőivel szemben épp azt képviselem, hogy és hagyj meg mindenkit a maga hitében. Hadd higgye, hogy ő egy kétméteres, kínai kislány, de te tudd magadról, hogy ki vagy. És ha azt akarja elhitetni veled ez a rosszarcú, ideges idegen, hogy egy félméteres, 200 éves indián nagypapa vagy, akkor erre, de csak erre mondj neki határozott nemet, mondd el bátran, kinek tartod magad, ám ne állj le vitatkozni vele, hisz ő hihet rólad azt, amit akar, ahogy magáról is, de a saját magadról alkotott képen ez nem szabad, hogy változtasson. Ahogy már egyszer írtam: te azt mondod, én egy elefánt vagyok, jóllehet zsiráfnak gondolom magam? Oké, legyen elefánt, rád hagyom, mert ez a te hited rólam. Ám én egy másodpercig ezt magamra vonatkoztatva el nem fogadom, én magamban azt mondom, nem, baby, én zsiráf vagyok, és otthagylak magadra szabadon a saját véleményeddel, azt hiszem, elférünk ebben a játékban mindannyian a saját kis hitvilágunkkal együtt. Ki lehet nyilvánítani, ahogy én is teszem, hogy kiknek gondoljuk magunkat, de ez csak egy névjegy lehet, amit lerakunk az asztalra, fegyverré nem válhat a kezünkben. S amikor végiggondoltam, én is ilyen ellentmondásba keveredek-e, akkor a harcművészetek jutottak eszembe, ahol nagyon sokszor a védekezésnél a feléd érkező ütés vagy rúgás erejét használod fel, ami végső soron a támadóra hat vissza, s akár támadásnak is minősülhet, holott szándéka alapján nem az. Az csak egy hatékony elhárítási technika, amikor te egyszerűen nem fejtesz ki támadóerőt, csak elfordítod magadtól a másikét. Mindig a szándék számít: az, hogy mi van a tányéron, és nem a máz, amivel leöntik, ez nagyon fontos. Amikor valaki Jézus és Isten nevében másokat pocskondiáz, kizár, korlátolt emberi mértékkel megítél (pl. egyéb vallásúakat, transzneműeket, ateistákat, más, netán szokatlanabb módon az útjukat keresőket stb.), az szerintem egy olyan rúgás a társadalom egy része felé, amit néhanapján érdemes – ha már az ember jártában-keltében véletlenül épp belebotlott – egy védőmozdulattal visszafordítani.

Ha szigorúan politikailag nézzük, bár inkább ne tegyünk semmi ilyesmit, én alapvetően jobboldali, keresztény beállítottságúnak vallom magam, mintsem liberálisnak. Ugyanis a politikai liberalizmus számomra nagyon beteg eszmerendszer, mert a saját nyomorát, szörnyen torz, aberrált, beteges hajlamait, vágyait, rohadó fekélyeit próbálja leleplezni azzal, hogy keres egy hatalmas, rút furunkulust, kiteszi a zászlajára, és elkezdi pátyolgatni. Ha én elfogadom a te hülyeségeidet, neked is el kell majd az enyémeket. De azt már nem bírja elfogadni, hogy a másik hülyesége lehet, éppen abban merül ki, hogy nem tudja elfogadni az én hülyeségemet, és nekem akkor őt így kell elfogadnom a saját liberalizmusom értelmében. Tiszta huszonkettes csapdája, nem? Ám a politikai konzervativizmus is egy rémség a maga kizárólagos, vagylagos, beszűkült, agyérelmeszesedéses gondolkodásával, ami idejétmúlt frontokra osztja ezt az egész, amúgy is őrült közéletet. Én azonban, mint egy keleti harcművész, csak egy laza mozdulatot teszek, és elsöprök mindet a látóteremből, ami nem következetes, és csak akkor, ha azt látom, egyesek verbálisan ócsárolnak valami áltudásból ácsolt pódiumokról egész embercsoportokat. Én mindig kiálltam az emberek alapvető joga mellett, hogy azt gondoljanak, amit akarnak és azok lehessenek, akik épp lenni tudnak. És ebbe azok is beletartoznak, akik azt gondolják, más meg nem gondolhatja azt, amit akar, de ez a félresikerült rúgás a saját tengelye körül forgatja meg végső soron őket. Én ugyanis – sajnos hál’ istennek, hogy egy klasszikust idézzek – az amerikai egyetemistákkal értek egyet, és szorítok, hogy ők legyenek egy napon többen: gondolj magadról, amit csak akarsz, és te így leszel pont az, aki vagy, ez nem is lehetne másként. Én látok rólad valamit, te gondolsz magadról valami mást. Most melyik az igaz? Ezt ugyan hogy lehet két szubjektív nézőpontból eldönteni? A kérdésfelvetés önmagában értelmetlen szerintem. Nincs kinek az igaza játék, ebbe sosem szabad belemenni. Minden nap, amikor visszanézel arra, hogy tegnap mit gondoltál magadról, érezni fogod a változást, a távolságot valamikori önmagadtól. Ha nagyon nagy a távolság, akkor jó gyors vonatra szálltál, ha alig érzékelhető, akkor lehet elidőztél, vagy kicsit elszundikáltál egy peronon. De az út végtelen, a vonatok nem állnak le, csak egy pillanatra megállnak egy-egy állomáson, elég megnézni az emberiség történelmét, semmi sem maradt örök, és minden igyekezet ellenére a falak idővel mindig ledőlnek, és épülnek az újak már messzebb az előzőektől, így tágítva a lehetőségek terét. Mindig tovább lehet utazni, és ha sokan hagynak el egy állomást, a kollektív álomból az a megálló lassan kiúszik, még ha páran a peronon időznek görcsösen kapaszkodva a vaskorlátba, akkor is. És visszük magunkkal az élményeket, hisz Kolontos Palkó számomra örökre tanulságos emlék marad arról, hogy mennyire tudtam félni a saját árnyékomtól, és elhinni, hogy a hang, ami a lemezből szól hozzám, egy igazi boszorkány hangja. De ma már tudom, vasorrú boszorkányok, tündérek és táltosok csak a gyerekmesékben léteznek, s ebben a mostani valóság-mesejátékunkban mi vagyunk azok, akik megjelenítjük, megformáljuk, életre hívjuk őket, egyéni szerepünk szerint.

LD

(Illusztráció: Pawel Kuczynski)