Az időutazó kézitükre

Kicsit el vagyok keseredve, mert azt látom, akivel negyven éve megosztom az életem, nagyon rossz bőrben van. Elvesztette valahogy a fényét, azt a mágikus sugárzást, aminek annyit köszönhetek. Épp olyanná vált, mint távozása előtt a kis herceg, vagy szegény E.T., az űrmanó, mielőtt végre hazatalál, netán Murakami Haruki Világvégéjében a főhős árnyéka, de megemlíthetném Bulgakov Mesterét is. Halovány lett, alig pislákol, medúzaszerűen átlátszóvá vált. Félő, a folyamat visszafordíthatatlan, bár rajta azt látom, ezzel nincs teljesen tisztában, mégis sok dolog arra utal, valamit talán mégis érez. A viselkedése árulja el, hogy ha nem is úgy, mint én, de ő is látja magán mindezt. Beköti a cipőjét, kifűzi, mint aki nem is tudja, épp megjött vagy elmegy; van, hogy összepakolja a cókmókját abba a nagy sárga bőröndbe, amit valaha jól megtömve s kezében szorongatva betoppant hozzám, aztán lerakja maga elé a földre, és összetett kézzel ülve nézi-nézi órákon át. Majd hirtelen kinyitja, hevesen pakol a lazán elhelyezett holmik között, párral kirohan a kertbe, gyorsan behajítja őket a kukába, aztán újabb lázas pakolás következik. Most már szinte alig maradt valami e sok viharos selejtezés után, amit a bőröndbe rakhatna, s ahol nem is lehet biztonságosan rögzíteni a dolgokat, mert azok a legkisebb mozdulatra is óhatatlanul összekeverednek a hatalmas és merev táska alján. Általában aztán az az egésznek a vége, hogy mindent visszapakol a szekrénybe, ledől a kanapéra, mosolyogva néz maga elé, mintha már otthon lenne, és Margarita szavait hallgatná:

„Hallgasd a csendet (…). Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan ócska kis sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat…”

S közben tényleg egyre haloványabb, néha az az érzésem, egyik reggel arra ébredek, kialszik, mint egy rossz égő, pedig tudom, azért ez nem így fog történni, búcsúzás nélkül ő nem megy el. Mindenesetre az aggodalom olyannyira erőt vett rajtam, hogy egyik este, mikor már aludt, az ágyához lopóztam és kiloptam a párnája alól a kis kézitükrét, amit mindig magánál hord, s amitől egy másodpercre sem válna meg, hisz ő ezen keresztül nézi a világot. Mindezidáig rém őrült dolognak tartottam, hogy valaki egy kis tükröt tartva az arcához mindig csak maga mögé tekintve élje az életét, de ő, amikor kérdőre vontam ez ügyben, csak annyit mondott, ez számára afféle kamera és valóság-napló egyben, egy holografikus rögzítőeszköz, nem pedig tükör, és különben se okvetetlenkedjek, mert csak a tudatlanságomról teszek minduntalan tanúbizonyságot a buta kérdéseimmel. Így hát ráhagytam a dolgot, s a tükör témát egyszer és mindenkorra ejtettem, még azt sem kérdeztem meg, miért keletkezik idővel annyi repedés a tükrén, ami miatt mára már csak nagyon töredezett képet láthat benne.

Miután kiloptam tehát a tükröcskét a párnája alól – azzal a magam előtt sem titkolt szándékkal, hogy ebből a hozzá legközelebb álló személyes holmiból talán megtudhatok róla valamit –, s belenéztem, szavak nélkül is megértettem, mit értett az alatt, hogy ez számára nem holmi magamutogató hóbort, hanem amolyan „munkaeszköz”. Nagyon nehéz lesz a fogalmak síkján mindazt visszaadnom, amit a tükörbe nézve megláttam, de megpróbálom mégis valahogy összefoglalni, hátha egyszer valakinek kezébe kerül ez a jegyzet, és általa ő is belenézhet abba a tükörbe, amibe belenézni nem volt számomra valami nagy öröm. Mégsem bánom, hogy megtettem e nem igazán elegáns lépést – hiszen ő sosem mutatta volna így meg nekem a tükrét, mert pontosan tudja, nagyon fájó mindaz, amit abban láthatok –, hiszen e kép akkor is létezik, ha nem tekintettem volna meg, s így legalább tisztába jöttem sok mindennel, aztán majd kezdek vele, amit tudok. Most épp azt, hogy leírom. Nos, akkor jöjjön a tükör képe szavakban, s miután az üveg szanaszét van repedezve, az én összegzésem sem lesz talán túlontúl egységes, de legalább híven visszaadja, amit én, mint egy kaleidoszkópban egyidejűleg láttam:

„Alapvetően a hiány állapotában élsz, mert itt minden csak fél. Mert nem látod át, hogy a fél is egy önálló egység: a kettő fele az egy. Egy olyan hétoktávos zongorán folyik itt a játék, aminek – túl azon, hogy véges hangfrekvenciákkal rendelkezik – leginkább a legmélyebb billentyűit püfölitek. Jellemző mindenre ez a mély hang, ez a túlzott vaskosság, közönségesség. Nevetni, zenét hallgatni, barkácsolni, beszélgetni, fontosnak vélt dolgokkal foglalkozni, mi több, még tüsszenteni is csak ezen az alacsony frekvencián szerettek. Zeng a világotok ettől a sok mély hangtól. Ettől a kicsit önimádó és mindent behálózó, féktelen vad ordibálástól, a sok magamutogató és agresszív, „majd én megmondom a frankót” vitától, a valós derű nélküli harsány viháncolástól, az állandó lökdösődés csikorgásától, a mindig kifelé-élés disszonáns hangjaitól. Kicsit csendesedj már le, keresd meg a halk, finom hangokat, cseréld le az erőt eleganciára, a súlyt légies könnyedségre, az erőszámodat a porondon váltsd fel bámulatosan technikás zsonglőrmutatványra, s használd a zongora összes hangját, törekedj végre arra, hogy valami önálló dallamot szólaltass meg rajta annak a négy-öt hangnak erőteljes váltogatása helyett! Hét oktáv áll a rendelkezésedre, miért csak azt a pár hangot ütöd le? Kérlek, gondolkozz el ezen.

Az emberek végzetesen egymásba gabalyodtak, s elkezdtek hatalmas szárnyas vagy szárny nélküli dolgozó hangyák módjára élni, holott valaha szárnyaló sólymok voltak. „Egyedül nem megy!” – éneklik felettébb büszkén, miközben azt hiszik, ezzel az egymás iránti szolidaritásukat fejezik ki, holott épp ellenkezőleg: az általános, mindenkire kiterjedő kiszolgáltatottságról dalolnak, ami megalázza végső soron mindazokat, akik rovarként e hálóba ragadtak. S dühösek a „Pókra”, holott csak maguknak köszönhetik ezt a helyzetet, csupáncsak annak, hogy nem akarnak sólyomként maguk lenni. Mag-uk. Ezzel persze együtt jár, hogy vége a kifelé-élésnek, s ahol nincs befelé irány, ott ilyenkor oda a lét. Még akik szívesen játszanak kisebb bájos melódiákat a zongora jobb oldali, magasabb hangokat megrezegtető billentyűin, ők is állandóan a közösségről álmodoznak, arról, hogy az egységes erejük hogyan tépi majd ki őket a Pók markából. S nem fogják fel, hogy a közösség, a valós, igazi közösség alapja az az egyén, akinek egyáltalán nincs szüksége a közösségre. Aki nem kér már a bolyból. Aki számára az egyedüllét egy olyan kegyelmi állapot, ami végső soron elvezeti őt ahhoz a magasabb énmeghatározási módhoz, ahol nem sok „én” alkot egy „mi”-t, hanem a mi az alap, én nélkül. Az „én” halála nélkül ne is álmodj közösségről, ám az ént csak a magány képes elpusztítani: amikor az „én” kikerül az őt megtartó közösségből, és ebben a viszonyrendszerben teljesen elveszti az értelmét, hogy egy magasabb értelemben találjon magára, valós egységtudatban. Önmagában teljes egészként, magában hordozva az egész bolyt egy még nagyobb egész valóban önálló részeként. Ez három tudati szint egyben, ezt a bolyban nem lehet megtapasztalni, csak azon kívül, azt már egy új énként magadba olvasztva. Kibírnád a közösség nélkül a luxus lakatlan szigeten csak önmagadban, ahol meghal a mások által fenntartott éntudatod? Játssz el a gondolattal, mi maradna belőled a boly nélkül! Látni fogod, milyen erős vagy.

Aki önmagában egész, az nem keresi a töredezett darabokat, hogy tangramként létrehozza azt a mértani testet, amit elég szilárdnak tart ahhoz, hogy megvédje magát. Az önmagát ismerő tudatos egész legfőbb közege sosem kötött struktúrájú, nem törékeny, mert nem merev. Aki tudja magáról és képes meg is élni, hogy ő egész, sosem akarja „megmenteni” a darabokban lévőt, hisz egésznek lát mindent és mindenkit: önmagát fedezi fel mindenben, felismeri, hogy mindent magában hordoz, s ezért felelősséget vállal önmagáért, együtt érez mindenkivel, és a legnagyobb tisztelettel tekint kintre és bentre egyaránt. S ha egy „darabka” netán ezt nem képes saját magában meglátni, s azt kéri az egész-ségét tudatosan megélőtől, hogy segítsen neki, mert fél; nos, akkor szívesen megmutatja a darabkának, hogy nincs mitől félnie, mert mindenki egész, ő is: úgy kerek, ahogy van, nincs szüksége „vezetőre”, csak talán egy kezdeti lökésre. S épp ezért, aki elszakadt a bolytól, az onnan is felismerhető, hogy nincs afféle holdudvara, hisz nem magához rántja a magukat darabkáknak gondoló elemeket, hanem megmutatja őket önmaguknak minden oldalról, hogy lássák magukban a teljes és tökéletes mértani formát, majd ezután finoman, de határozottan eltolja őket magától. Ez a viszonyulás hozza létre a cseppfolyós majd éteri közeget körülötte. Az igazi közösség szabadsága az, amikor a köz nem kényszer, nem szükségszerűség, még csak nem is valami kívánatos állapot, hanem csupán egy önmeghatározási mód. A „mi mind Sólymok vagyunk” tudata, és nem a „mi vagyunk a Nagy Boly szorgalmas kis hangyái” tudatállapot. Megfigyelted? Az emberek imádnak együtt lenni, számukra az egyik legnagyobb büntetés a tartós magány. Szeretnek jó sokan együtt lakni, együtt enni, hatalmas csoportokba verődve kirándulni, biciklizni, beszélgetni; mára már az olyan elfoglaltságokkal sem nagyon birkóznak meg egyedül, ami igazán magányos dolog; állandósult kényszert éreznek arra, hogy mindig mindent megosszanak egymással. Mintha a dolgok önmagukban nem is érnének semmit; a nyaralás fabatkát sem ér, ha nem tudod felrakni a fotóidat egy képmegosztóra, ami idővel azt eredményezi, megfordul a folyamat, s már a nyaralást is azzal a szemmel nézed, mit tudnál ebből másokkal megosztani. S nem veszed észre, ezzel milyen mértékben szolgáltatod ki magadat akarva akaratlanul annak az épp aktuális bolynak, ahová állandóan behordod, hogy aztán megkapd az élelmed. Ám, miközben egymásba kapaszkodtok, folyamatosan toljátok is el magatokat egymástól, s ez a huzavona aztán egyre álságosabbá teszi a kapcsolataitokat, a „mi egymásért vagyunk, míg ők ellenünk vannak” tengely mentén. S a pozitív oldalon lévő halmaz mindig addig feleződik, míg az egyén azt éli meg, az egész világ ellene van, hogy aztán új szövetséges halmazt kialakítva kezdje ezt a feleződést újra és újra. Ha ki akarsz kerülni a Pók csapdájából, kénytelen leszel egyedül lenni! A sólyomnak nem veszélyforrás a háló, nem fordulhat elő, hogy belegabalyodik. Ő magányosan köröz az égen, ebben rejlik az ereje. Meg kell tanulnod azt, hogy leválasztva magad a hálóról megállj a magad lábán, s ezt önmagadban bent tartva képes légy egyedül megélni. Az nem leválasztódás, amikor az egyik hálóból kiszabadítod magad, és ugyanazzal a lendülettel átugrasz egy másik hálóra, hogy beszámolj a hőstettedről, lám milyen ügyesen kiszabadultál a Pók hálójából. Az igazi szabadulás, amikor senkinek sem mondod el, hogy megszabadultál, mert a szabadulás számodra azt jelenti, nincs már kinek elmondani mindezt. Lehet, most még nem érted, de majd eljön az idő, mikor homlokodra csapsz, meglásd. S el ne hidd, hogy neked itt bármiféle példát kell mutatni, ez újabb háló! Nem, neked magadat kell megmenteni, ugyanis minden kiszabadult tudat a Pókot gyöngíti, s minden azért szőtt háló, hogy ezt bemutassa, újabb Pókokat szül csupán. Légy kedves és megértő, de mostantól inkább mondj nemet mindenre, ha szabadulni akarsz! Ez nem emberellenesség, nem antiszociális viselkedés, nem atomizálódás, hanem egy fontos állomás a mag számára, amikor már nem hiszi azt, ő almaszár, mert tudja, ő a Nagy Almában az egész alma képzetét magában hordozó magocska, s ezt szeretné is magában megélni. Egy darabig mondj nemet a társasági meghívásokra, ahol megmutathatnád magad! Beszélgess önmagaddal, hiszen már úgyis mindent elmondtál mindenkinek, amit akartál! Olvass másokat, hallgass meg mindenkit, de te ne nagyon szólj; tudd, ha szabadulni akarsz, idővel láthatatlanná kell válnod – no meg add meg a többieknek, hogy hadd gondoljanak, amit szeretnének. Aztán majd úgyis meglátnak, csak már a hálón kívül, de ehhez kell pár év magány. A száműzetés évei, amikor van egy gondolatod és lenyeled, kibírod, hogy ne büfögd fel, ha senki sem kérdez. Amikor kibírod, hogy ne mutasd meg magad, mert már tudod, a Pók legnagyobb fegyvere a te hiúságod, az a művi fényforrás, ami elé a hálóját szövi. Rá fogsz idővel jönni, ennek a világnak a te egód cseppet sem hiányzik. Aki majd utánad kiszabadul, már mindent megkapott ehhez, ne hidd, hogy neki épp te kellesz. Egy senki, egy nulla vagy. Ha azt érzed, ebbe beleőrülsz, mert tényleg így van, és ez úgy fáj, tudd, jó úton jársz. Ha a cselekedeteid kilencven százalékát olyan tettek teszik ki, amikről szinte senki sem tud, mégis örömödet leled benne, nagyon jó úton jársz! Nézd meg az embereket és saccold meg: mindannak, amit most tesznek, hány százalékát őriznék meg a luxus lakatlan szigeten? Bömbölne az autóból úgy a zene, hogy bereped a szomszédos ház ablaka? Ugyanolyan harsányak, magamutogatók és lazán „hepik” lennének, mint amilyennek most látod őket? S nézd meg magadban is mindezt, és dobj ki mindent, amiről tudod, egy hónap múlva már nem érdekelne a lakatlan szigeten, ahol mindent megkapsz, amire csak szükséged van, leszámítva a közönséget. Ne szerepelj, mert nevetségessé válsz! Senki sem kíváncsi a magán-műsorszámodra, csak egyfajta háttérként tekint rá a saját számához! Ne asszisztálj ehhez, inkább lépj csendben hátra. Majd hallatod a hangod, ne félj, de már csak akkor, ha öntudatos sólyomként szárnyalsz egy olyan tartományban, ahol nem számít, ki mondja, csak az, hogy mit mond – és akkor már a válasz sem lesz fontos. De a legmenőbb szárnyas hangyának lenni a bolyban nem méltó szerep számodra, egy dicső madár számára.

Ne indulj ki soha semminek a meghatározásnál az anyagból! Hajlamosak vagytok mindent az anyag oldaláról nézni, és onnan megpróbálni elrugaszkodni a nem-anyagi szférák felé, még ha látszólag nem ezt a sorrendet követitek, akkor is. Fordítsd meg, jobban jársz! Most azt mondod, holografikus világegyetem, majd legyintve hozzáteszed, de kár, hogy ezt nem mindenki látja így. Vicces vagy, ugye tudod? Egységtudatról álmodozol, de azt gondolod, ebből kizárhatod azokat, akik szerinted nem méltók erre a tudatra. Hoppá, itt valami nem stimmel, kezdd elölről! Most azt mondod, minden csak idea, lehetőség, s a kulcs abban rejlik, hogy felfogjuk, illúzió a valóság, majd megvizsgálod fizikailag a világot, annak geometriáját, anyagi törvényszerűségeit, politikai struktúráját, a kijelentéseidet alátámasztandó. Fordítsd meg! Mondd azt, egy illúziót tekintek most valóságnak: illúzió a te és én, illúzió az anyag, az idő és a háromdimenziós tér. Ez csupán egy magasabb rendű létsík falra vetülése. Nézzük csak, mi lehet a vetítő előtt az a színes térbeli forma, aminek a fekete-fehér sík árnyéka ilyen szépen kirajzolódik előttem! Holografikus a valóság? Mi lehet e mögött? A morfogenetikus mezőt milyen intelligencia uralja? Mely ponton éli meg ennek létét minden létező a valóságodban, kivétel nélkül? Valahol minden tudat egy, mégis oly különböző, néha a másik még utálatos is, nem tudsz vele azonosulni. Akkor nézzük meg, hol lehet fülön csípni a különállóság mögött a valósan megtapasztalható egységet! Mi az azonos benned és abban az utálatosban? Menj tovább és terjeszd ki ezt az időben, térben mindenre, amivel nem tudsz azonosulni! Ott lesz a válasz, meglátod, ha máshonnan nézel az egészre! Elbűvöl a szakrális geometria, a mindenben fellelhető rend, s érzed, hogy a fizika és más eddigi tudás korlátai leomlanak, és egy új világszemlélet kapui tárják szélesre hamarosan szárnyaikat? Az illúziót nézve azt látod, kell lennie egy valóságnak is, amiből a káprázat táplálkozik? Nos, ne az illúzió falát kapargasd, még akkor se, ha úgy érzed, sokkal többet tudsz erről másoknál és átlátod mindazt, amit ők nem, hanem fordulj meg és nézd meg, mi a szintézise a megszerzett tudásodnak! Az álom után sosem az abban lévő fiktív helyzet megoldásán töröd a fejed, ugye? Hanem a valós életedre vonatkozó tanulságaival foglalkozol. A történelmen, a newtoni fizikán és egyéb elavult tudományokon ha túllátsz, ne állj meg ezen a ponton, mert ez még mindig csak az álom része. Keresd meg az álmodót, s nézz körül a hálószobájában. Tiszteld a tested, ne mérgezd és tartsd tisztán, de soha ne engedd meg, hogy ő parancsoljon. Ne legyél a rossz szokásaid rabja, ám ne rácsokkal védd meg magad tőlük. Ha dohányoztál, csak újabb rabságba menekülsz, ha azt érzed, „nem gyújthatsz rá” többet. Légy szabad, te döntsd el, most rágyújtasz vagy nem, de ebben egy csepp erőfeszítés nem lehet, ez csak egy pillanatnyi választás előre eldöntött „célkitűzések” nélkül. A hasad, a nemiséged, a hiúságod, az önjutalmazó mechanizmusaid, a gyerekes vágyaid, amiket azonnal ki kell elégíteni, különben hisztissé válsz, mind az anyag követelőző toporzékolásának eredményei. S miután te nem vagy anyag, nem hagyhatod, egész egyszerűen nem engedheted meg, hogy a ruha mondja meg, hova mész este, és ne te válassz annak megfelelő ruhát, hogy épp milyen programra vágysz. Vigyázz, minden kis „egyszer élünk” engedmény egy kocka csokoládé ennek az elhízott, elkényeztetett, gusztustalanul elpuhult zabolátlan lurkónak a szájába, aki így sosem válik edzett, segítő társaddá. Egyszer el kell kezdeni a szigorú fogyókúrát, és onnantól kezdve engedmények nélkül következetesen betartani. Légy erős, ne hidd el, hogy „egyszer élsz”, és ezért most kell mindent nyálkás testtel, s hason csúszva felnyalnod a földről.

Szerelmes vagy az emberbe, ne is tagadd. Bár látod gyengéit, de valahol mégis azt gondolod, csodálatos lény, tán az általad ismert legcsodálatosabb. Mindez azért van, mert magadba vagy belehabarodva, az emberiség iránti imádatod végső soron önmagad beteges imádatának a része. Ha nem lennél ennyire elalélva önnön szépségedtől, akár Hófehérke mostohája, bizony meglátnád, hogy az ember csak egy állomás számodra, és a maga nemében bár tökéletes, ám nem mindenek felett álló. Csak ha egy lépést hátrálnál a téged dicsőítő varázstükörtől, láthatnád, talán nem is olyan nagy büszkeség embernek lenni. Csak egy pillanatra told el magad ettől a csábító képtől, és játssz el a gondolattal: nem is vagy ember, csak messziről jött antropológusként álcázod magad, megvizsgálván, milyen az ember. Nos? Ne habarodj nagyon bele az emberiségbe, csak akkor, ha tényleg elképzelni sem tudod, lehetnél ennél nemesebb, tökéletesebb létező. Most önmagad árnyéka vagy, ne szeresd már úgy ezt a képet, mert így nehezebb lesz eltávolítani magad tőle. Ismered ugye azokat a felnőtteket, akik nagyon nem akarnak felnőni, mert túlontúl szeretik a gyermeki létet? A kamaszkor legnagyobb drámája, amikor erővel el kell tolnod magadtól annak a képzetét, hogy te vagy a megvédendő, bájos gyermek. A gyerekek nagyon édesek – amíg azok. Szőrösen, negyvenhatos lábbal már a dolog kétségessé válik. Csak picit távolítsd el magad ettől az „én ember vagyok” jelmeztől, ne mondj magadra helyette semmit, csak lásd meg, hogy kell lennie olyan létformának, amibe teljes szíveddel bele tudsz szeretni kompromisszumok nélkül. Ha nem tetszik a gondolat és tiltakozást vált ki belőled, az sem baj, de fogadd el, nem mindenki azt látja ebben a varázstükörben, mint te; talán, mert volt alkalma csak egy pillanatra megpillantani Hófehérkét, és az ő szépsége elhomályosította szemében a gőgös mostoha dicsfényét.

Jobban járnátok, ha sokkal több tiszteletet tanúsítanátok egymás iránt, és jóval kevesebb szirupos, édes-habos szeretetet. Amit ti a szeretet cukormázába rejtetek, az sokszor jóval keserűbb, mint sok más, amitől fintorogva elfordultok. Az ember a szeretet címén kisajátít, önajnároz, szolgákat tart, kiszolgáltatottá tesz, megköt, és álnokul becsap. Állandóan egymás körül sürögtök-forogtok, hatalmas ünnepségeket rendezve, de a számlát mindig benyújtjátok utólag. A szeretet nevében nem tartjátok a tisztelet-távolságot, egymásba dugjátok a ragacsos csápjaitokat, s megsértitek egymás intimszféráját, mert a másik érzelmi energiáiból táplálkoztok. S ha valaki nem kíván áramforrássá válni, azt érzelmileg megzsaroljátok. Neked van szükséged rá, de nem vagy hajlandó elfogadni, hogy neki most épp az a jó, ha nélküled van; hanem az egészet kiforgatod úgy állítván be a dolgot, neki kell alkalmazkodnia hozzád. De hisz neked van szükséged rá és nem fordítva: micsoda dolog ez, mondd? Ő fontos neked, mert állítólag olyan nagyon szereted, akkor hát el kell fogadnod, hogy neki most az a jó, ha nincs veled. Ja, az egód? Ezért kell azt a magány mozsarában porrá zúzni, és akkor nem hoz téged ilyen méltatlan helyzetbe. Köteles vagy mindenkit tisztelni, mert a valóságodban szerepet játszik és semmit nem tudsz róla, amíg nem látod egyben a képet. Például nem engedheted meg magadnak, hogy azzal tedd magad érdekessé, hogy másokról pletykálsz. Belegondoltál már abba, mit teszel, amikor valaki másról beszélsz másoknak? Milyen lavinát indítasz el, ami végső soron téged temet majd be? Mint a fodrász, akinek a székébe beülve azt hallgatod, az előző vendég milyen rémes. Csakhogy a sok vendég idővel rájön, végtére is maga ellen vállalt cinkosságot, mikor nem állította le a pletykálkodót. Aki ezzel nem képes egyszer és mindenkorra leszámolni – úgy is mint pletykaforrás, s úgy is mint azt elnyelő pöcegödör –, az maga köré épít latrinát a pletyka szálkás deszkáiból. Tiszteld mindenkiben azt az ént, amiért magadban oly annyira odavagy, s ne áltasd magad azzal, hogy szeretned is kell. Amíg nem ismered fel azt a szeretetet magadban, amire nem kell minduntalan figyelmeztetned magad, mert forrásként önmagától feltör benned a Minden iránt, annak minden eleme iránt; addig elégedj meg az elemi tisztelettel. Ám ezt követeld meg magadnak is, s ne hunyászkodj meg lépten-nyomon, csak hogy kicsikarj egy kis cukormázas keserűsüteményt, de ne tűrd el azt sem, ha a te lábadhoz bárki le akar borulni. Emeld fel, nézz a szemébe, és ne hagyd, hogy megalázkodjék előtted. Ha méltánytalanság ér, tartozol magadnak azzal, hogy nem hagyod szó nélkül. Mindent tisztelsz, és ha tiszteletet követelsz meg, ezzel ki is fejezed a tiszteleted a másik iránt, akit ezáltal méltó partnerednek tekintesz e közös táncban. Azt hiszed, az emberek egyenlők, de nem azok, mert a rend egyben természetes struktúrát hoz létre, amit egy pontból tekinthetsz hierarchiának is. Tisztelj meg minden létezőt a valóságodban azzal, hogy megengeded neki, hogy az legyen, ami a lényegéből fakad; nem teszel senkivel jót, ha kirángatod a saját választott szerepéből.

Ez a korszak a középszerűség diadala. Ha ezt támogatod, megtagadod önmagadtól is a nagyszerűvé válás lehetőségét. „Nekem is megvannak a magam gyengéi, hibái, kénytelen vagyok hát elfogadni a másokét!” Micsoda lehúzó filozófia, gondolj csak bele! A szomszéd vasárnap este oltári zajt csap, de te kénytelen vagy elviselni, mert tudod, pénteken meg te fogsz a barátaiddal állat módjára üvöltözni az ő ablaka alatt grillparti címén. Ő csal, akkor neked is szabad. Vacaknak, senkinek érzed magad, ajnározod tehát azok teljesítményét, akik ugyanolyan középszerűeknek tűnnek a szemedben, mint amit magadról gondolsz. S aki nem zajong, nem csal, s valóban komoly teljesítményt tesz le csöndben az asztalra, az meg némán szenved arra várva, mikor vet már véget egy nagy robbanás e beteges láncreakciónak. A legnagyobb baj most ebben a hatalmas káoszban, hogy mindenki a másikat akarja rendre inteni. Az osztályteremben eluralkodott a pokol, ahol azonnal csend és rend lenne, ha mindenki csak egy szájra figyelne: a magáéra. Hiába tűnik úgy, hogy ez önmagában kevés, mégis ez az egyetlen módja, hogy beálljon a csend, hisz végső soron mindenki úgyis csak a saját száját tudja becsukni, csak maga hallgathat el. Légy te az első, aki észreveszi, túllépett az osztály egy határt, és hagyd abba a zajongást! Ezzel te mindent megtettél a rend létrejöttéért. Soha ne azt várd el magadtól, mint amit másoktól vársz el azért, hogy elnézzenek neked cserébe ezt-azt, hanem azt várd el másoktól, amit önmagadban maximumként képes vagy elérni. Többet soha, ehhez az égvilágon nincs semmi jogod, ám kevesebbet se, mint ami a te lehetőségeid aktuális maximuma. S hidd el, a világ majd hozzád igazodik, egy idő után te kezded el magaddal húzni a környezetedet csupán azzal, hogy nem veszel részt a „mindannyian gyarlók vagyunk” társasjátékában. Kínos lesz a néma kivonulásod ebből a játékból, idővel többet ér majd minden hangos rendreutasításnál. Ismerd fel a valós teljesítményt, és kérlek, méltányold még akkor is, ha pillanatnyilag ettől talán kicsit kisebbnek, kevesebbnek érzed magad; azonban tudnod kell, ha felfelé nézel, az irányod is ez lesz, ha lefelé, akkor meg az. A nálad jobbakra figyelj, még ha egy darabig a komfortzónádból jócskán ki is billent az ő nagyságuk, és fogadd meg, nem keresed többé a törpék társaságát, csak hogy ideig-óráig óriásnak érezhesd magad.

Azt hiszed, most már majdnem mindent tudsz, ahogy erre-arra rájöttél, azt gondolod, lassan közelítesz a végső tudás felé. Még ha az ellenkezőjét állítod is sokszor, de benned az a téveszme gyökerezett meg, hogy kezded átlátni a dolgokat. Beavatlak egy nagy titokba: annak, hogy mennyit értesz és látsz át a valóságodból és mennyit nem, az aránya nem változik: pont annyit tudsz a mostani valóságodról, mint amikor azt hitted, a Mikulás hozza a csizmádba a virgácsot, csak mára a valóságod lett más. Van egy öt centis rálátásod a világra, és ahogy tolod ezt magad előtt, úgy váltasz lassan, finoman valóságot, hisz az, hogy tudod, nem a Mikulás repked rénszarvas szánján a házak felett, számodra egy teljesen új valóságot eredményez, mint amilyen az a valóság volt, ahol a Mikulás bácsi ugyanolyan valóságos eleme volt a világodnak, mint az apukád. Magyarán, nem mondhatod soha azt, hogy most már érted, rendben? Olyan jó lenne kérkedni mindazzal, amire rájöttél és azt hinni, te most már tudod balga őseiddel szemben, hogy a föld nem lapos, hanem gömbölyű – csakhogy még nem tartasz ott, hogy épp ezt a feltételezést mosolyogd meg. A létezés áramlása kizárja a végső tudást, hisz ha lenne végső tudás, amit elérhetnél, az azt jelentené, vége a világnak, mert a Minden Létező magába roskadt. Csakhogy miután az egész lét csak egyetlen pillanat, ezért ez lehetetlen.

Fáradt vagyok, az itteni súrlódás elkoptat, olyan viharvertnek érzem magam, mint az ősszel kint felejtett nyári bútor a tavasz beköszöntével. Köszönettel tartozom, hogy belenézhettem a kis tükrömbe és láttam, mi van a hátam mögött. Mégis hazavágyom, azt hiszem, amit szerettem volna, azt itt már mind megtettem. A tükröm úgy összerepedezett, hogy nincs már értelme tovább használnom, minden pillanat, amikor beleütköztem, repesztett rajta egyet. Büszke vagyok arra, hogy ha csak egy rövid időre is magyarnak vallhattam magam, s tudom, ez valami sokkal, de sokkal több annál, mint amit most erről gondolsz. Elváltam attól, ami számomra a legeslegfontosabb csak azért, hogy végigjárva az utadat megtaláljam, lehetőséget teremtve ezáltal neked is, hogy megtaláld. A szerelem a legeslegcsodálatosabb dolog a világon, ne add fel, hogy megtalálod, de tudd, amíg magadat nem fedezed fel az álarc mögött, a szerelmed sem teljesülhet be. Fájni fog a hiány, s csak ideig-óráig tudsz enyhülést szerezni, vállald inkább a látszólag nehezebb, ám nemesebb utat: dobd el a hangya-léted fals képét és tanulj meg sólyomként szárnyalni. Le fogsz esni párszor, és magányos leszel, meg nem értett senkiházi, akin mindenki csak keresztülnéz, de tudd, hogy ő lát, ő, akiért végső soron az egészet vállaltad, és a szemében maga vagy a tökéletesség. Eljön az idő, amikor úgy kell majd leugranod a szakadék széléről, hogy csak a szíved hangjában bízhatsz, ami azt mondja, ott lent az ő karjaiba érkezel, és nem a sziklákon zúzod porrá magad. Én leugrom nemsokára, mert a hívásának nem tudok már ellenállni, miközben belenézek a tükrömbe, és azt látom, te még félsz. Egy vagy, de hamarosan kettővé válsz, ha van merszed ledobni az egyhez való ragaszkodásodat. Az egyből vagy a fél felé tudsz mozdulni, vagy a kettő felé. Vagy széthasítod magad újabb darabokra, vagy vállalod a szerelemmel járó megsemmisülést. Csak a buta jelmezed veszted el, ám cserébe megkapod őt, a jelmez nélküli társad, aki nem kíváncsi a maskarádra, mert ő téged akar, annak, aki a maszk alatt lettél. Szeretlek, mert értem minden fájdalmadat, dühödet, kínzó vágyaidat és ismerem a gyarlóságaidat. Egyek vagyunk, még ha most nem is akarod ezt elfogadni. Hamarosan találkozunk, otthon, jelmez nélkül ott, ahol csend van. Nézd csak, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan ócska kis sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat… “

Könnyek tolulnak a szemembe miután mindent leírtam, s gyorsan visszateszem a kézitükröt a párnája alá, miközben arra gondolok, soha nem fogom megtudni, sejti-e hogy belenéztem abba a töredezett képbe, amit nekem mutatott. Mosolyog, miközben alszik, s én tudom, hamarosan jön a reggel, és ez így van jól. Csak legyen időm mindent megköszönni, mielőtt még felébredünk.

2011
– L.D. –
(Illusztráció: Shiori Matsumoto)