Az igazi Mao nem igazi

 

Tegnap beszélgettünk egy jót a propagandáról. Gondoltam, írok hozzá pár extra gondolatot, de egész egyszerűen valahogy teljesen kihalt belőlem mostanában mindenféle közlésvágy. Az az igazság, hogy nem látom értelmét már tovább csépelni a szót, szerintem most úgyis a tettek ideje jött el, én meg úgy érzem magam, mint háziasszony a konyhában az ünnep estéjén. Elég volt a főzésből, a gőzből, a szagelszívó zajából, az aprításból és hámozásból, keverésből és habarásból, a sok lábosból, fakanálból és késből, és abból, hogy míg a többiek a nappaliban nevetgélnek a szép kis ruhájukban, az ember egy kötényben kavargatja a gőz fölött a mártást. És ha az ünnepi menü elkészült, semmi nem égett oda, nem lett sótlan vagy túl híg, akkor ennél jobb érzés tán nincs is. A jól elvégzett munkának valóban van valami földöntúli öröme. Ahogy azt sem egóból vagy fejből döntöttem el, hogy én ebbe a „főzésbe” belevágok, úgy tulajdonképpen a mögött sincs egy ilyen akaratlagos döntés, hogy úgy érzem, most valóban új korszakhoz ért az életem, és ezt a töméntelen írást végre magam mögött hagyhatom. A Farkasok már abszolút bónusz volt, koktélcseresznye a desszerten. Ahogy már sokszor megfogalmaztam magamnak, most is úgy érzem, fogok még írni ezt-azt, ide is, máshova is, talán még könyvet is, de ezek már inkább csak magánjellegű dolgok lesznek, mintsem a széles közönségnek szólók, amilyen már ez az alábbi beszélgetés is lett. Mármint inkább baráti, mint nyilvános.

Valamelyik nap feküdtem este az ágyban és gondolkodtam a másnapi betevőn – amit én egy kérésre kezdtem el, és most már végig is csinálom a megállapodásnak megfelelően –, nos, és egyszerűen úgy éreztem, millió gondolatom van, de már nem igazán akarom ezeket megosztani senkivel. Olyan vagyok belül, mint amikor egy komoly családi beszélgetés befejeződik, és csak ülnek az emberek némán az asztalnál, vagy amikor véget ér a film, és csak nézed a stáblistát, vagy ahogy a kis villáddal sepregeted a finom ebéd után a süteményes tányérkán azt a pár morzsát. Valahogy így érzem magam most, ebben a telt ürességben, tele vagy a strand után a napfénnyel és ilyenkor nagyon jólesik a szoba hűvös sötétje. Engem már nem nagyon érdekel, ami ott kint zajlik, nem igazán érdekelnek az emberek, akik annyira lenni akarnak, hogy ebben a hatalmas levésben már egymást is halálosan lefárasztják, eszem ágában sincs meggyőzni őket arról, hogy csakis attól szenvednek, amit művelnek, s ahogy gondolkoznak, hogy minden, amit maguk körül tapasztalnak annak köszönhető, hogy nem képesek túllátni létük keretein és aztán kitartóan eszerint élni. Hogy ők maguk a krízis, nincs kint senki, aki rájuk kényszerítené, hogy így éljenek, ők ezt választották, és mondhatja, hogy de ő nem, ám ez nem igaz. Igenis azt választották, hogy nem bíznak egymásban, hogy becsapják egymást, hogy tülekszenek és kiabálnak, hogy állandóan harcolnak és versengenek, hogy félnek és félelmet ébresztenek, hogy izgágák és nem őszinték, nincsenek tekintettel senkire, hogy vadak, cinikusok, gőgösek és boldogtalanok. Ha csak a fele a népességnek hátralépne egyet, és kilépne ebből az iszonyatos egobuborékból, már nem is lenne ez a káosz. Nincs több mondanivalóm számukra, úgy érzem, úgyis csak azt hallja meg mindenki, amit magában mondogat, csupán visszhangzik kongó fejükben a saját monológjuk. Ez alól mellesleg, legalábbis azt hiszem, én magam sem voltam kivétel.

Épp ezért élvezem most ezt a bennem lévő csendet, a jóllakott szemlélődést, és felszabadító érzés, hogy ezt a kissé hálátlan munkát – minden gyönyörűsége ellenére – most magam mögött tudhatom, megnyugtat a tény, hogy sikerült úgy megjelentetnem sok-sok új gondolatot, hogy azért csak kívül tudtam maradni a zsibvásáron, és most leveszem a kötényt, bemegyek én is a nappaliba, és jöhet végre a pihenés. Részemről a vacsora tálalva van, vissza lehet olvasni az írásokat, mert abban ez is benne foglaltatik. Remélem, sokan éreztek hasonlóan, hogy lassan vége a nehéz munkának, vége a tolófájásoknak, s ami ezután következik, már csak az új élet ünneplése, annak minden újfajta szépségével és fájdalmával. Ez már valami egészen más lesz, hisz lezárult egy hosszú korszak, itt jön az útelágazás, amire úgy vártunk. Én legalábbis ezt érzem most, gondolom, ezzel sem vagyok egyedül, aztán, hogy mit hoz a jövő, azt majd úgyis mindenki a saját szemével fogja meglátni.