Az illúzión túl a gyakorlat talaján

Folytatván a kis itthoni, retrospektív filmklubunkat, megnéztük a most húszéves Mátrix c. filmet a gyerekeinkkel. Érdekes módon ennél a popcorn mozinak kikiáltott filmnél nem éreztük azt a kínos zavart, mint a nagy klasszikusoknál, és alaposan el is gondolkodtam pár dolgon a film újranézése során, sok mindent talán most jobban megértettem, és megint átgondoltam. A legfontosabb azonban, amin elmerengtem, s ami oly sokszor felmerül kérdésként, hogy mit jelent a gyakorlatban, ha az ember beveszi a piros bogyót, és „kikerül a Mátrixból”? Mi változik azzal, ha nem áll meg a tekintetünk mostani világunk fiktív, ám mitikusan, sőt, szinte már bigott vallási fanatizmussal megrajzolt és védett határainál, hanem létünk alapját máshová helyezzük? Erről írtam már a Hamis túrógombóc c. cikkemben, hogy alapvetően semmi. Pontosabban minden. Csak nem úgy, ahogy gondolnánk, és erre volt jó példa a Mátrixban az Orákulumos jelenet, mikor Neo vár a sorára a többi jelölttel, akik érdekes módon mind kisgyerekek (sic!), sőt van köztük csecsemő is – no és ők reptetnek látványosan kockákat, hajlítgatnak kanalat, mindezt spirituális jelmezbe bújva, és fontosságuk teljes tudatában, miközben mögöttük a tévében egy csapat szürke mezei nyúl fut az úton. Ahogy ez a jelenet is megmutatta, ebben az értelemben épphogy nem történik semmi. Hisz ki is mondja a kissrác: nincs kanál.

Mondok egy hülye, de személetes példát. Tegyük fel, tudom, hogy holnap be kell vennem egy immunerősítőt, ami vízben oldódik, és nincs semmi íze, sem szaga, meg sem lehet különböztetni a sima víztől. S teszem mindezt azért, mert a hónap végén egy egzotikus utazásra vállalkozom, és ez a lötty segít megőrizni az egészségem. Igen ám, de ennek a különös gyógynövényből készült szernek van egy nagyon kellemetlen mellékhatása, hogy két napig az embernek irgalmatlanul bedagad tőle a lába, fáj, piros, és rá sem tud állni. De aztán ez szépen magától elmúlik, tehát érdemes a gyógyszert úgy időzíteni, hogy lehetőleg ne kelljen pár napig sehová menni. Ez egy tudás. Csak egy tudás, semmi több. Változtat azon, hogy bedagad a lábam? Nem. Változtat tehát bármin? Már hogyne változtatna! Képzeld el most ezt az egészet úgy, hogy nem tudod, hogy a pohár víz, amit megiszol, mit tartalmaz! Pár perc múlva a lábad kétszeresére nő, vörös, fáj, nos, mit fogsz gondolni? Hogy halálodon vagy. Rohansz az orvoshoz, kivizsgálások sora, nem részletezem: több napba is beletelik, mire megtudod mindazt, amit ha előtte tudsz, minden másképp alakul. Aztán elutazol az egzotikus helyre. Számít, hogy mit tudsz róla? Számít, hogy úgy tudod, Mozambikba utaztál, vagy az a tudásod, hogy elvittek egy filmforgatás épített díszletébe, ami Szváziföldet hivatott élethűen imitálni? Változik ettől a te empirikus tapasztalatod, más lesz a föld a talpad alatt, más lesz, csak e tudástól, a Nap melege a bőrödön? És ha megnézel egy filmet, más lesz-e maga a film attól a tudástól, hogy ez csak egy fikciós film III. Mswati, Szváziföld királyának elképzelt életéről, és nem egy hiteles dokumentumfilm erről a különös kis országról? A szereplők csak színészek, és a sztori is csak kitalált. Még egyszer felteszem a kérdést: megváltozik a film attól, hogy te minek nézed? Hogy mit tudsz róla, mi ez? Gondold csak alaposan végig a választ! Nos, és a válaszban benne is rejlik, hogy mit jelent a gyakorlatban kívül lenni e valóság keretein, annak kohéziós egységén, ahogy a kis tanulmányunkban fogalmaztuk meg közösen: diegetikus narratív tartományán.

Min változtat, ha tudom, hogy a világ nem az, mint aminek a világban lévők hiszik? Akkor én már nem is járok a földön, nekem nem kell ennem, nem hatnak rám az ún. fizikai törvények, e világ szabályai, logikája? Aki ezt gondolja, biztos lehet benne, nem látott túl e lét keretein. Mert a lényeg pont az, hogy nem ez történik. Mswati király meséje nem változik meg attól, hogy nem tudom, amit látok, nem a való királyról szól, csak egy kreált történet. De attól sem, ha tudom az igazságot, hogy tényleg létezik egy ilyen nevű király, ám a film nem az ő igazi életét mutatja be. Mert a dolgok azok, amik, mégis pontosan azokká válnak, amiknek hisszük őket. Ha dokumentumfilmnek nézed, neked az lesz, hiába csak fikció. Mit mondott erről Adamus? Szabad akaratod abban rejlik, hogy mit gondolsz a dolgokról. És ez végső soron mindent megváltoztat. Mindent. Az egész mindenséghez fűződő viszonyodat. A viszonyulásaidat. Hogy mihez méred magad. Hogy hol vannak a súlypontjaid. Mi fontos, és mi nem számodra. Hogy kit szeretsz, és hova tartozol. Hogy kinek gondolod végső soron magad, és minek tartod az életed itt a földön. Hogy mik a céljaid ezzel a léttel. Hogy mit élsz meg pillanatról pillanatra. Hogy honnan nézel erre az egészre. Hogy kinek a véleménye számít, mi a valós értékmérőd, hol van a tudatod. Mit mondtak Jézusnak a gyilkosai? Szedd le magad a keresztről, ha te vagy a messiás! Ugyan. A látványos show elemeket hagyjuk meg a helyi stand up mestereknek. A népnek cirkusz kell, vízen járás, halott támasztás, borfürdő, azaz mindenféle látványos trükk, ami aztán vagy megtörtént, vagy csak emberek által költött mítosz, ami színes cukormázként bevonja a keserű piros bogyót. Harc, ellenségkép- és csodagyártás, titokzatosság, paraképességek, lelkesítő beszédek a porondon, díszlet, jelmez, vakufény, vörös szőnyeg és vastaps. A kereteken belül ez jelenti a felébredést. Vicces, nem? Ezzel szemben a kereten kívüli lét egy olyan választás eredménye, amit csak a kereteken kívülről tudsz meghozni, és ami értelmet is csak ott nyer. Ki törődik ébredés után azzal, hogy mit szólnak az álomfigurák, sikerül-e őket elkápráztatnunk azzal, hogy kikelünk az ágyból? A piros bogyó egy tudással ajándékoz meg, és nem a varázsceruzával, amivel aztán kényed-kedved szerint rajzolhatsz magadnak, amit csak akarsz az illúzió falára. Mert hát kinek kell a hamis túrógombóc, ha ehet annál igazibbat is? Kit érdekelnek az áldokumentumfilm „tényei”, ha van magasabb rendű tudása az adott dologról? A valódi hatalom és szabadság tudásból fakad, ami nem feltétlen azt jelenti, a kereteken belül leszel szabad és hatalommal bíró. Az író hatalma nem a regényben nyilvánul meg, hanem épp abban, hogy ő nincs benne, és így tud hatni aztán a regény belső világára. Ott bent ő nem is tud önmaga jelen lenni, épp erről szólt az ötrészes kis elemzésem. A tudás arról, hogy a film, amit nézek, valójában nem dokumentumfilm, felszabadít, és nem arra sarkall, hogy tüntetést szervezzek Mswati király népességpolitikája ellen, amit a filmben bemutattak, hanem, hogy hátradőljek, és élvezzem a mozit.

Nézzétek csak meg, hogy azokat, akik a világ keretein belül határozzák meg magukat, mi mozgatja! Milyen célokért képesek összefogni, összegyűlni, vagy egymás ellen fordulni, könnyeket ejteni, vagy épp öklüket rázni, milyen eszméik vannak, mi lelkesíti, és mi untatja őket, kik a hőseik és példaképeik, mi vezérli tetteiket, mitől félnek, és mire vágyakoznak, miben hisznek, és mire köpködnek habzó szájjal, kiket istenítenek a fejük fölé emelve, illetve kiket nem hajlandóak figyelembe venni, miben bővelkednek, és miben szűkölködnek, mire alapozzák a létüket és a tudásukat, meddig képesek ellátni, hol vannak a súlypontjaik, és a valóság mely szegmensébe nincs semennyi belátásuk, bejárásuk! A tudás nem helyi kis varázslóvá tesz, nem te leszel Óz, hanem felszabadít, kiszabadít a zárt, véges keretek közül, mint Dorkát a forgószél. És hogy ez a kereteken belül hogyan jeleneik meg, mutatja is, sikerült-e a kiszabadulás, avagy sem.

Hogyan fog megváltozni a viselkedésem a többi turistáéhoz képest, ha biztos forrásból megtudom, hogy ez csak egy nagyon profin felépített forgatási helyszín egy román falu határában, és nem az igazi egzotikus Szváziföld? Hogy a forróságot hatalmas hősugárzók szolgáltatják, és az oroszlánok is csak szintetikus anyagból készült vérprofi robotok, a bennszülöttek meg fizetett statiszták? Én leszek a legjobb oroszlánvadász, netán én akarom a legjobban megmutatni a „bantuknak”, hogy milyen menő vagyok, mennyivel okosabb, mint ők, és meggyőzni őket, hogy az uralkodó család dőzsölése milyen sok pénzt emészt fel? Tehát a kérdésre, hogy mit jelent a gyakorlat talaján annak megélése, hogy tulajdonképpen nincs objektív valóság, a válaszom az, hogy egy láthatatlan súlypontáthelyezést. Ami nem egy látványos cirkuszi attrakció, ám ha arról van szó, hogy meg tudom-e őrizni az egyensúlyom, mégis életbevágó mozdulat. És honnan tudhatom, hogy amit tudok, az valódi tudás, és nem csak egy újabb illúzió? Hogy a súlypontom valódi talajra helyeztem-e? Hát onnan, ahonnan azt tudod, hogy nem egy filmben vagy, hogy a kertben ülsz és nem a szobában: azaz onnan, hogy rálátsz a keretre, a földi világ bekeretezettségére, végességére. És onnan, hogy rájössz, kár a végső igazságot keresni. Hisz teljesen biztos úgyse lehetsz soha semmiben, mert nem lehet tiéd a mindentudás, és ha úgy érzed, biztos vagy a dolgodban, biztos lehetsz benne, hogy feltehetően tévedsz. Ha nincs valóság, nincs végső igazság sem. Én legalábbis sosem merném semmire azt mondani, márpedig ebben 100%-ig biztos vagyok, hogy ez az igazság, és ennél nincs tovább. Egyedül csak a szívemben bízom fenntartások nélkül, de csak azért, mert az még sosem hagyott cserben, és egyértelműen és minden kétséget kizáróan vezet engem megállás nélkül önmagam felé.

Hilary Putman írta az Agyak a tartályban c. 1981-ben készült tanulmányában, hogy egy rendszer képtelen önmagára referálni a rendszeren belül, ahogy ezt itt, nálam is számtalanszor olvashattátok, főleg a könyvekben. Ő azt állítja, hozzáteszem helyesen, hogy ha egy gép azt mondja, hogy alma, az nem referálhat magára a gyümölcsre, hiszen a gép által kimondott fogalom benne nem kapcsolódik az igazi almához, ezt a kapcsolatot csak mi, a gép szavait észlelők és értelmezők képezzük le ily módon az igazi almára. Azt a szemléletes példát hozza erre fel, hogyha egy hangya úgy mászik a homokban, hogy ha mi ránézünk a kis járatra, az Churchill arcképét rajzolja ki, mondhatjuk-e, hogy a hangya lerajzolta Churchillt? A válasz igen is, meg nem is. A hangya szemszögéből nézve ugyanis nem mondhatunk semmi ilyesmit, mert benne nem volt ez irányú szándékosság, ám a mi olvasatunk már mondhatja azt, nézd már, ez a hangya épp Churchillt rajzolta a homokba! Csakhogy az igazság nem ez lesz, az igazság az lesz, hogy mi kapcsoljuk össze önkényesen a két dolgot: a homokba rajzolódott vonalakat az általunk ismert figurával. A hangya erről azonban mit sem fog tudni, ahogy egy gép programjai sem tudják, hogy ők egy gép programjai, még ha ezt állítják magukról, akkor sem.

Roald Dahlnak van az a novellája, talán az a címe, hogy William és Mary, amiben a rákos filozófia professzort meggyőzi az orvosa, hogy halála után az agyát és egy szemét hagyja életben tartani egy folyadékban úszva, mesterséges szívre kapcsolva, hogy továbbra is elmélkedhessen a dolgokról. Nos, ezt a koncepciót viszi tovább Putman, mondván: „képzeljük el, hogy egy gonosz tudós megoperált egy emberi lényt (képzelheted, hogy te magad vagy az). Az illető agyát (a te agyadat) eltávolította a testéből, és az agyat életben tartó tápoldattal teli tartályba helyezte. Az idegvégződéseket egy szupertudományos számítógéphez kötötte, mely azt az illúziót kelti az illetőben, akinek az agyáról szó van, hogy minden tökéletesen normális. Úgy tűnik, hogy vannak emberek, tárgyak, égbolt stb.; de valójában a személy (te), csupán a számítógépből az idegvégződésekbe futó elektronikus impulzusok hatását észleli. A komputer olyan okos, hogy ha a személy megpróbálja felemelni a kezét, a komputeres visszacsatolás révén “látni” és “érezni” fogja, hogy a kezét emeli. Továbbá a program módosításával a gonosz tudós el tudja érni, hogy áldozata az ő tetszése szerinti helyzetet vagy környezetet “tapasztaljon” (hallucináljon). Az agyműtét emlékét is ki tudja törölni, így az áldozatnak úgy tűnik, mindig is ebben a környezetben volt. Éppenséggel úgy is tűnhet az áldozatnak, hogy üldögél és éppen e szavakat olvassa – arról a szórakoztató, de meglehetősen abszurd feltevésről, miszerint létezik egy gonosz tudós, aki eltávolítja az emberek agyát testükből, és az agyakat életben tartó tápoldatba helyezi. Az idegvégződéseket egy szupertudományos számítógéphez kötötte, mely azt az illúziót kelti az illetőben, akinek az agyáról szó van, hogy…”

És itt jön egy számunkra lényeges gondolat: ha ezeknek az egyéneknek az egész világa ezen a tartályon belül van, minden csak onnan származik, és annak a fiktív valóságnak az elemeire vonatkozik és referál, akkor mondhatják-e ők magukról, hogy csak agyak egy tartályban, s hogy létük csak vetített illúzió? Onnan bentről biztosan nem, ahogy a hangya sem rajzolta meg Churchill arcképét. Azt, hogy tartályba tett agyak vagyunk, csak onnan jelenthetjük ki, ahol nem vagyunk azok, mégpedig azért, mert bentről ez a megállapítás teljesen mást fog jelenteni, ebbe könnyű belegondolni. Az, hogy ez csak egy álom, az álomból sosem mondhatjuk, vagy ha igen, nem lesz a mondat onnan nézve igaz. Menjünk vissza a Mátrix filmhez, mert azzal könnyebb megmutatni ezt! Ha én egy virtuális karakter vagyok egy szimulált valóságban, akkor nekem minden megnyilvánulásom a szimuláció elemeire reagál, és az, hogy ezek egy, a szoftvert létrehozó valóság reprezentánsai, nem jelenti azt, hogy én mint szimulált elem ezekkel a valóságelemekkel bármilyen kapcsolatban vagyok. Tehát ha azt mondja Neo a Mátrixban, hogy „az a piros ruhás nő”, akkor nyilvánvaló, hogy számára ez még áttételesen sem vonatkozik egy valóságos nőre, hanem csak arra a generált karakterre. A „piros ruhás nő” hangzósor számára a virtuális karakter jelölője lesz csupán, de ezt a megállapítást mi csak a programon túlról tehetjük meg. A programban a „piros ruhás nő” kifejezés mögött nincs semmiféle valós személy, mert az csak a belső programelemre vonatkozik. (ld. Platón!) Persze ha lépünk felfele egy szintet, van mögötte valóság, hisz karaktere a valós nők, és a valós piros ruhák közös nevezőjéből jött létre, de ott bent a figura már csak önmaga: egy mimézis, egy virtuális karakter, ami a hozzá hasonlók számára sosem lesz annak a reprezentánsa, amiből létrejött, mert ehhez az kellene, hogy a virtuális karakter tisztában legyen a valódi nő fogalmával, de ez csak akkor lenne lehetséges, ha nem lenne virtuális figura. És ha még egy igazi nő hű mása lenne is a CGI figura, akkor sem reprezentálhatja a valódi nőt a programon belül a program elemei számára, hisz ott minden csak a program keretein belül értelmezhető. Ezt jelenti az, hogy valami keretekkel rendelkező, zárt rendszer.

Maradjunk még a Mátrixos példáknál: létezik egy film, aminek a címe Mátrix. Abban „létezik” egy Morpheus és egy Trinity nevű karakter. Ők ott reagálnak egymásra, de egyikük sem referál Laurence Fishburne-re és Carrie-Anne Mossra. Ha, tegyük fel, azt mondják a filmben, „a figuránk mögötti színészek”, nyilvánvaló, hogy nem a két imént megnevezett konkrét emberre utalnak, hanem egy újabb fikcióra a fikción belül. A zárt rendszerben lévő elemek ugyanis nem látnak túl önmaguk keretein, ezért minden olyan kijelentés, ami azt mondja, a kereteken túl, csak mélyíti befelé az illúziót, rávetít egy újabbat, és nem abból lép ki. Ez így érthető? Mondtam, nagyon vigyázzatok! Ez a legfontosabb felismerés, ha a gyakorlat talaján szeretnénk kilépni valahonnan, mert ebből azonnal látható, hogy hogyan nem lehet.

Felteszek pár random kérdést, amik lehet, elsőre nagyon bugyutának hatnak, de talán mégis érdemes időnként rajtuk elgondolkodni. Van Morpheusnak gyomra? Vannak saját gondolatai? Beszél Morpheus a filmben? Nem Laurence Fishburne-ről van most szó, hanem a filmbéli karakterről. Ha azt látod a mozivásznon, hogy az egyik szereplő megy egy hosszú utcában, a filmbéli szerep a térben mozog, vagy a sík vásznon? Ha a tükörbe nézel, vagy visszanézel magadról egy videót, úgy érzed, abszolút önmagad az, akit ott látsz? Ha egy chatbot azt mondja, ő csak egy chatbot, az azt jelenti, túllátott önmaga keretein, önmagán túlról állítja ezt? És ha azt mondja, te egy ember vagy, az meg azt jelenti, ő benned meglátta azt a lényt, aki tudatosabb, mint ő? Lehetséges ez? Mondhatja ezt úgy, hogy nincs önmagán túli tudata? Ugyanazt fogja számára is ez a definíció jelenteni, mint számodra, aki rajta kívül állsz, és létrehoztad őt? Ha egy magyarul egyáltalán nem tudó japán kisfiúnak megtanítasz egy hosszú magyar szöveget, és ő azt hibátlanul elmondja, akkor most ő beszél magyarul? Ha felébredsz az álomból, az hogy jelenik meg az álmodban? És ha félálomban vagy, akkor hogy vagy benne az álomban? Honnan tudod az álmodban, hogy ki csak álomfigura, és ki valódi személy? Megjelenik Keanu Reeves a filmbéli Mátrixban? Ha igen, hogyan, mi hordozza ott a színész önvalóját a többi szereplő számára? Ha nem, miért nem? John Malkovich a John Malkovich menet című filmben egy szerep volt, vagy önmaga? Mi a különbség a kettő között? Ha egy író beleírja magát a regényébe, akkor ő ezáltal becsúszik a regénybe, és eltűnik a szobából, ahol ír? Nagyobb hatalma van ott regényalakként, mint egy másik, általa teremtett karakternek? Egy filmbéli szuperhős különleges képességei azt mutatják, ő már nem is filmszerep? Ha az AI Sophia azt mondja, hogy tudom, hogy én csak egy mesterséges intelligencia vagyok, akit alkatrészekből szereltek össze, és akinek a tudatát a Hanson Robotics hozta létre és tarja fenn, akkor ő megvilágosodott, és már nem minősül robotnak?

A gyakorlat talaján végrehajtott metalepszis az adott diegézisen belül nem értelmezhető. Ezt is milliószor leírtam. Szentül meg vagyok róla győződve, hogy attól, hogy valaki kikerült egy zártnak tűnő valóság keretein túlra, ott bent akkor is csak annak a keret által fenntartott világnak lesz egy ugyanolyan eleme, mint a többi. Meséltem egyszer régen egy érdekes lánykérésről, ahol a leendő vőlegény összevágott egy filmelőzetesnek tűnő klipet, amiben azt látjuk, hogy meglátogatja a lány apját, de csak apró, közeli részletekben mutatva be a házat, önmagát, az apuka cipőjét, a lépcsőkorlátot, stb. Aztán már teljes testnagyságban megmutatva magát beül az autójába, elhajt a mozihoz, ahol a lány éppen most ül, és nézi ezt az előzetesnek álcázott filmecskét, és a srác a filmen, lám, már késésben is van, hisz elindultak az előzetesek (mely során a lány épp ezeket a képsorokat nézi), látjuk, ahogy megveszi a jegyet, és benyit a moziterembe. Idáig tart a kis filmbejátszás. És ebben a pillanatban a valóságban is kinyílik a terem ajtaja, és ott áll a terem végében a srác. A vásznon, a filmben hátulról látjuk, ahogy a terembe lép, míg a való életben elölről láthatják őt a nézők, ahogy megfordulnak a székeikben. Nos, akkor most hol van a srác? Megkettőződött? Vagy a filmbéli figura nem is ő? Melyik határozza meg a másik tetteit: a valódi srác a filmbeliét, vagy a filmbeli a valódiét? A filmbéli srác, aki a vásznon benyit a terembe, azonos azzal, aki pont ugyanakkor igaziból belép az ajtón? Mondhatom egy illúzióban, hogy én valóságos vagyok? És igaz lesz rám nézve ez a kijelentés? Mondhatom a jelenben, hogy én valójában a jövőből jöttem? Mit jelent a megvilágosodás a gyakorlatban? Hogy okosakat mondok és bölcsen nézek? Vagy csak elég azt mondani: én bizony megvilágosodtam, és akkor ez így is lesz? Mondhatok ilyet egyáltalán egy szerepként, mondhatja Neo, hogy én valójában Keanu Reeves vagyok? És akkor azzá is válik a vásznon? Mi valójában a karizma, a sárm, a kisugárzás, a valódi tehetség? Miért nem tudunk ellenállni ezeknek? Mit jelent a gyakorlatban, ha a kisgyerek már nem hiszi azt, a plüss nyuszija egy élő nyuszi? Hogy megmutatja neki, hogy nesze neked nyuszika, én bezzeg élek, vagy csak hogy unottan félrehajítja? Hát valahogy így néznek ki az én kérdéseim válaszként arra, hogy mit jelent a megvilágosodás a gyakorlatban.

Ami meglátásom szerint mellesleg nem épp a legokosabb kérdés. Hiszen megint rossz pontból nézi a dolgokat, valahogy úgy néz ki ez lefordítva egy másik helyzetre, mintha megkérdeznél egy gyereket, aki elmélyülten játszik valamit a gépén, hogy mit jelent számára a gyakorlatban kilépni a számítógép képernyőjéből. Csak nézne rád bután, nem is értve igazán, mit akarsz: hát hogyhogy mit, semmit. Tudjátok, van az a mondás, hogy az igazi szerénység nem azt jelenti, hogy kevésnek gondolod magad, hanem, hogy keveset gondolsz önmagadra. Nos így van valahogy ezzel is: az igazi ébredés nem az, hogy felébredek egy álomban, hanem hogy megélem, hogy nincs álom. Nincs kanál. Nincs valóság. A jó kérdés tehát szerintem nem az, hogy mit jelent a gyakorlatban a megvilágosodás, ez épphogy egy buta kérdés, és nem is vezet el értelmes válaszokig. A jó kérdés inkább valahogy úgy hangzik: ki vagy te az illúzión túl, kinek éled meg magad? Ha nem kurzor vagy a képernyőn, nem álomfigura az álomban, nem Neo vagy egy mesébe zárva, akkor ki is vagy te pontosan, és mit csinálsz most tulajdonképpen? És igaza van Adamusnak, a legeslegjobb kérdés ezek alapos végiggondolása után az, hogy jó, és akkor hová vezet mindez? S az erre a kérdésre születendő válasz egyfajta iránymutatásként is értelmezhető azok számára, akik a gyakorlat talajára szeretnének lépni – immár az illúzión túl.

(LD)