Ázsia-flow

Most jöttem meg egy nagyon jól sikerült Délkelet-Ázsiai utazásból, s szeretném mindazt megosztani veletek, amit ez a csodálatos út előhívott belőlem – pontosabban azt, amiről azt gondolom, közkincs, mert talán vannak köztetek olyanok, akiknek amolyan kapaszkodóul szolgálhatnak a gondolataim egy következő állomás megtételéhez.

Egy kis személyes információval kezdeném, mégpedig azért, mert ezzel együtt lesz teljes az az üzenet, amit átadni szándékozom, és amit egyáltalán nem biztos, hogy jól meg tudok most fogalmazni, mert még számomra is friss az élmény. De megpróbálom, hátha sikerül. Azt tudnotok kell, nekem elég hosszú ideje nagyon keményen meg kellett küzdenem azért, hogy valahogy ebben az életben haladni tudjak, és ne érezzem azt, leragadok egy ponton, és elkezdek ott süllyedni az iszapba. Talán már írtam, azt hiszem, a Walpurgisos cikkemben, hogy volt az életemnek egy igencsak derűs időszaka, amikor – ha most fogalmazhatok ilyen sután – mindig kézre álltak számomra a dolgok. Új munkát akartam? Másnapra lett. Önállósodni akartam? Hipp-hopp lett saját lakásom, autóm. Új gondolatokra vágytam? Nos, a könyvtárban és a könyvesboltokban úgy potyogtak a polcokról a kezembe épp azok a könyvek, amikre szükségem volt, hogy magam is elcsodálkoztam a különös szinkronicitáson. Egyszerűen csak sodort a víz, és én ezt valahogy elég természetesnek vettem, még ha akadt is nehézségem néha, mindig szinte magától oldódott meg, nekem a kisujjam sem kellett érte mozdítanom. No aztán, ez a könnyű áramlás egyszeriben elkezdett szépen lelassulni, a kellemes sodrás érezhetően megszűnt, és a helyét átvették különös, számomra addig ismeretlen örvények. Eleinte nem értettem, mi történik, és próbáltam a dolgot a régi módon folytatni, lebegni az áramlatokkal, de azt éreztem, ha nem kezdek el sürgősen tempózni, elsüllyedek. Úgyhogy elkezdtem úszni, toltam magam mellett keményen a vizet, és egy idő után már nem is igazán maradt másra energiám, minthogy végig kint tartsam a fejem a vízből, és folyamatosan haladjak. Aztán megszoktam ezt is. Ha nagyon bután szeretnék fogalmazni, azt mondhatnám, elfogadtam, hogy elpártolt tőlem a szerencse, nincs már védőangyalom, nem tart meg és emel ki senki, ha abbahagyom az úszást, és ebben a több mint egy évtizedes folyamatban irgalmatlanul megerősödtem. A vicc az, hogy ennek a folyamatnak a kezdete épp az Adamusszal történő munkám elindulásával vág egybe. Onnantól olyan volt számomra minden, mint amilyen egy hatévesnek lehet az, ha elengedi anyu a kezét Brooklynban és otthagyja egyedül: na, boldogulj, fiam, ahogy tudsz. Kezdetben ez persze nagyon rossz volt, de idővel tényleg belejöttem, és felvettem egy kényelmes úszótempót, miközben megtanultam azonnal reagálni minden váratlan helyzetre, hisz megértettem, most mindent magamnak egyedül kell megoldanom. Lassan elfelejtettem, milyen érzés az, amikor maguktól működnek a dolgok. Néha jött egy-egy kisebb áramlat, amire rövid időre felfeküdvén meg tudtam picit pihenni, de a pár perces pihenőt mindig újabb kemény hullámok, medúzával teli sötét tengerfoltok és örvények követték. Egy dologra viszonylag büszke vagyok e hosszú úszásra tekintvén, mégpedig arra, hogy sosem adtam fel, nem álltam meg, nem süllyedtem el, és végig folyamatosan haladtam, mégpedig nem is keveset.

Most decemberben történt az életemben egy icipici, irgalmatlanul jelentéktelen epizód, ami mégis könnyeket csalt a szemembe. Egy itt élő hölgy valamikor a nyár végén hirdetést adott fel, hogy eladna pár magyar nyelvű könyvet. No, én rögtön lecsaptam a kínálkozó lehetőségre, és vettem tőle egy Gogol és Thomas Mann összest, meg még pár jobb regényt. Igen ám, de a hölgy tőlünk jó 150 kilométerre lakik, ami itt nem távolság, de nekem mégis sokáig nem akaródzott beülni a kocsiba és leautózni hozzá, úgyhogy hagytam is a könyveket a csudába. Aztán a téli szünetben úgy döntöttem, összekötöm a könyvvásárt egy kis kirándulással, s így családostul kocsiba ültünk és elmentünk a könyvekért. És ott, amikor kinyílt a kedves honfitárs ajtaja előttem, egyszeriben érezhetően eltört valami merev, borzalmas, kemény dolog bennem és körülöttem, magam sem értettem, mit éreztem igazából, de valami tényleg történt ott abban a pillanatban. Eleve a nő azzal fogadott, hogy van egy kis meglepetése, van még itt négy banánládányi könyv, nézzem át, s ami tetszik, azt ingyen elvihetem, a többit meg úgyis kidobja. Na, több se kellett nekünk, felnyaláboltuk mind a négy ládát, és vigyorogva, mint az újévi malac, cipeltük is a kocsihoz. A nő hálálkodott, hogy megszabadítottuk a könyvektől, mi meg hát sejthetitek, mennyire örültünk a váratlan kincsesbányának. No, ezek után, miután megéheztünk, betértünk az első kis koszos, lakótelepi pizzériába, és megettük életünk egyik legfinomabb pizzáját, majd hazajöttünk, és kiválogattuk a könyveket. S miközben ott kuporogtunk a nappaliban felhalmozott könyvhimalája körül, váratlanul könny szökött a szemembe, mégpedig azért, mert ha hiszitek, ha nem, tényleg évek óta nem volt élményem abban, hogy valami egész egyszerűen erőfeszítés nélkül működik. Hogy most a példa kedvéért, nem kell minden egyes kötetért megmásznom egy sivatagi túrát, hanem egyszeriben csak úgy megkapom egyben. No, és akkor fogalmaztam meg hangosan: istenem, ez mennyire hiányzott, amikor én és a dolgok egy irányba mozgunk, amikor a víz nem ellenerőt képez, hanem arra folyik, amerre én is úszom! És nem azért, mert én ezt vagy azt akarom, hanem mert ez adja számomra az érzést, hogy jól csinálom. Harmóniában áramolni a mindenség erőivel valóban isteni élmény. A többi meg igazi pokolbeli kaland. Talán ez a kicsike és jelentéktelen helyzet is megmutatja, milyen rohadt nehéz évek állnak mögöttem, amire amúgy én magam is akkor jöttem rá, amikor sírva fakadtam attól, hogy egy kis vasárnapi kirándulás ennyire jól sikerült.

No de ugye, mint írtam, tényleg megszoktam, hogy az erők valamiért nem tolnak engem előre, hanem egy hatalmas orkánnal szemben kell haladnom, és hát az élmény elmúlt, jöttek az ünnepek, s én tettem a dolgom, ahogy eddig is, ám fele annyi erőfeszítésembe került a készülődés, mint máskor: a kis ünnepeink most valahogy kellemesebbre sikerültek, mint szoktak. Könnyebbre, ez talán a jobb szó, mert kellemesnek eddig is kellemesek voltak, de most valahogy könnyűvé is váltak. Mintha tényleg egy felhajtóerő elkezdte volna segíteni ezt a irgalmatlanul fárasztó maratoni úszást. Már az Angelina könyv is valahogy ennek jegyében íródott, olyan könnyen, olyan gyorsan lett kész, és akkora örömet okozott számomra az egész folyamat, hogy azon még magam is elcsodálkoztam. No és eljött a február, és elérkezett a nagyon régen, már egy éve megtervezett ázsiai utazásom napja. Mindenre fel voltam készülve, tényleg mindenre. Miután repültem már átszállásokkal több mint húsz órát, és ez ennél is hosszabb útnak ígérkezett, tudtam, a végére halott leszek, arra sem lesz erőm, hogy a szállásomig eljussak. Nem így lett, mikor megérkeztünk, a hat óra időeltolódás ellenére sem feküdtünk le, csak este, ami számunkra addigra már a második hajnal volt, majdnem két nap utazás után. Felkészültem a koszra, nem volt kosz. Felkészültem a helyiek lehúzására, vegzálására, semmi ilyen nem történt, sőt megismertem a világ legkedvesebb embereit, nem is hittem, hogy ilyen emberek még léteznek ezen a földön. Felkészültem a sok turistára, ám hála ennek a, főleg az interneten terjedő vírusnak, a szállodánk félig üres volt. Felkészültem a koszos tengerre, ehelyett hófehér selyemhomok, és palackzöld, átlátszó víz fogadott, egy eldobott kókuszdióhéj és pár döglött medúza volt az összes szemét, amit láttam. Már amikor megérkezett a taxi a szállodához megéreztem, hogy engem most valami elképesztően szokatlan atmoszféra vesz körül. Olyan volt, mint egy zajos death metal koncertről hirtelen teleportálódni egy idilli vízeséshez, ahol csak te vagy, meg a természet.

És ahogy teltek a napok, elkezdtem figyelni ezt az aurát, mert annyira szokatlan volt számomra. Megszállottként jártam a buddhista templomokat, és legfőképp a környékükön lévő kerteket, szerzetesi lakhelyeket, és próbáltam megfogalmazni, mi az, amit ennyire erősen érzek. Mondjuk én eleve Ázsia mániás vagyok, engem a nyugati létforma és főleg maga a nyugati embertípus semmiről nem győzött meg az elmúlt negyven év alatt, és persze másról nincs ilyen beható tapasztalatom, de a szimatom azt súgja, a kelet a jó irány. Nekem legalábbis mindenképp. No és az egyik este ücsörögve a tengerparti terített asztalnál a mennyei keleti lakoma fölött megint könnybe lábadt a szemem, és úgy éreztem, de hisz ez lehetetlen. Hogy valami így sikerül. Hogy valami ennyire klappol. Nincs benne hiba. Parányi bosszúság sem. Nincs itt most semmi, amiről el akarom fordítani a tekintetem. A világ most tökéletesen kerek. És akkor értettem meg: ez a flow. Ez az az a kegyelmi állapot, amit nem lehet megkapni, nem lehet kiérdemelni, nem lehet a lottón kihúzni, vagy kiügyeskedni, mert ez egy létállomás, ahová csak eljutni lehet. És el lehet jutni. Mindenkinek: neked, nekem, és Tóthjóskának is. Ez egy konkrét hely, ahol a dolgok kezdenek lassan összeérni, nyilván mindenkinek ez máshol van a térben. Én legalábbis ezt éreztem meg a Távol-Keleten, ami persze csak díszlet volt mindehhez. Hogy a teljesség nem bennünk, vagy körülöttünk van, hanem az egy konkrét létállomása a tudatnak, ahogy a gyereknek is az, amikor megtanul írni-olvasni. Az írás-olvasás készsége nem hívható elő egy egyévesből, mert arra meg kell érni, de egy egészséges érett gyerek nem is tudja igazán kihagyni. És az érés nem egyéb, mint fejlődés, ami meg maga a haladás.

Amikor az életem első szakaszában minden olyan könnyen ment, az egy emlék volt, annak az emléke, hogy honnan indultam. Aztán megérkeztem, és jött a sötét tenger időszaka, ami kihagyhatatlan a partot éréshez. Én ma azt mondom, mindent ennek köszönhetek, és tudom, még koránt sincs vége. De megérezni, milyen az, ahová tartok, leírhatatlan, márpedig én most ezt éreztem meg. Valahogy épp a buddhizmus segített ebben, ez a mindent átható szellemiség, ami ott nem egy olyan vallás, amit az emberek magukra vesznek, vagy a fejük fölé tartanak napernyőként, hanem inkább tényleg egy olyan létállapot, amivel eggyé válnak. Ugyanazt éreztem áradni az egy kis gofrival utánunk szaladó egyszerű asszonyból, mint a hatalmas Buddha szobrokból. Valami megfoghatatlanul végtelen megbékélést, tartást és nyugalmat. Egymás iránti kölcsönös tiszteletet és kedvességet. Nagyvonalúságot és szerénységet. A leírhatatlan forgalmi káoszban egy kezemen meg tudom számolni, hány dudaszót hallottam, és az is inkább „itt vagyok, jövök” figyelmeztetés volt, mintsem ideges dudálás. Miért? – tettem fel magamnak többször a kérdést, miért tud ez így működni itt? Nem állítom, hogy maga Ázsia ilyen, azt sem, hogy amit átéltem, általános. De az biztos, nekem sikerült most átlépnem egy határt, mintha átúsztam volna ennek a hatalmas tengernek egy nagyon kemény szakaszán, és végre kicsit hosszabban és teljesebben megéreztem, hogy milyen, amikor melegebb a víz, nincs hullám, és milyen, amikor valaki észrevétlenül egy szörfdeszkát tol fáradt tagjaim alá. És ez az érzés már az enyém, ezt tőlem senki el nem veheti, hogy mélyen, minden porcikámban átéltem a teljességet. Ezt én már mindenhová magammal tudom vinni, amíg csak létezem.

És amiért mindezt leírtam az az, hogy szeretnélek titeket megerősíteni abban, hogy semmilyen fáradozás sohasem hiábavaló. Hogy olyan nincs, mert az egyszerűen lehetetlen, hogy valaki a lelke felemelkedéséért vízre száll, és megfullad. Az fullad meg, aki feladja. Aki elhagyja magát. Aki kényelmesen elvárja, hogy ő egy gumicsónakban tegye meg az egész utat, vagy aki fél a tenger sötét részétől, retteg a cápáktól, medúzáktól, örvényektől, hideg víztől és a hullámoktól, és ezért inkább kiül egy kis szigetre, amit azonban idővel úgyis ellep a víz. Aki abban reménykedik, hogy e nélkül a szakasz nélkül is partot lehet érni. De aki állja a sarat és nem akarja megúszni, hogy átkeljen ezen a nehéz szakaszon – Jézusom, micsoda képzavar –, az bizony kiér a sötét tengerből. Mondom én ezt feltehetően még mindig benne úszva, de mégis határozottan merem állítani, hogy most már valami halvány fény dereng számomra. Mert megízleltem valamit, amiről, miután fizikailag, konkréten megtapasztalhattam, elmondhatom, igenis létezik és igaz. És ez nem egy jól sikerült utazás (ahogy már Samosnál is írtam régebben, ami szintén egy hasonló, csak nagyon rövid, épphogy ízelítőbe kapott pár másodpercig tartó egységélményt nyújtott), hanem igazi misztikus beavatás. Mert tudjátok, vallom: minden spirituális élményünk a hétköznapok egyszerű zsírpapírjába van becsomagolva. Ami nem, az mind illúzió, csalás, s nem is lesz számodra megragadható. És ha az ember ki tudja ebből a gyűrött, kissé koszos csomagolópapírból bontani mindazt a kincset, ami megbúvik benne, idővel felfedezi, ez a földi élet nem egyéb, mint egy személyes, misztikus beavatás-történet a koszos, szakadt mozivászon matériáján egy közönséges, profán és néha kifejezetten lehangoló filmszínházban. De épp ez adja a lényegét, ez a közeg: ha nem lenne ez a fizikai hordozó, nem lennénk képesek megélni mindazt, ami a lényege, s amit hordoz. Én nagyon remélem, egyre többeteknek kezd el ugyanígy derengeni a fény, csitulni a sok veszélyes hullám, melegedni és szebb színűre változni a víz, kitisztulni a táj, miközben meg láthatjuk, a világ nagyobbik fele még csak most ér el ahhoz az öbölhöz, amin túl majd kezdődik ez a sötét, hideg, fekete, veszélyes, viharos nyílt tenger szakasz, ami sokakat visszafordít, elnyel, sziklához csap. De egy napon majd át fog rajta úszni az egész emberiség, hogy megtisztulva partot érjen. Tegyetek félre minden hónapban egy kis pénzt, és aki még nem volt, jusson el Ázsiába, akár többször is, és nem azért, mintha ott lehetne bármit is megtalálni, mert ez nem igaz, hanem mert önmagában egy csodálatos világ, amit vétek kihagyni. Még akkor is, ha az embert nem épp ott kapja el ez a mágikus flow-élmény, hisz az nem konkrét dolgokhoz kötődik, ahogy ezt ebben a kis szedett-vedett írásban át kívántam adni, hanem a te utad egy állomásához, amit elérhetsz a nappalidban ugyanúgy, mint Izlandon, vagy Tápiószelén. Mégis vallom, a szellemi út fizikai terekben nyer testet, és Ázsia e tekintetben azt hiszem, megkerülhetetlen állomás. Én is szeretnék még sokszor, sok helyére eljutni.

Summa summarum, aki gyümölcsfát nevelt, és nem adta fel, annak igenis egy napon kezében lesz a gyümölcs. Lehet, hogy csak egy kis meggyszem, de az is lehet, igazi sárkánygyümölcs, ez lényegtelen, mert ami a legfontosabb, hogy édes ízzel a szánkban hagyjuk el ezt a világi mozitermet. Hogy az legyen az utolsó gondolatunk itt: ezért a gyümölcsért megérte. A legnagyszerűbb érzés meglátni, hogy van cél, van hová tartanunk és ott márpedig partot érünk. Ahogy most sok eset is mutatja, nem az a beteljesítő élet, aminek az eleje jó és könnyű, hanem amelyiknek a legvégén eléred azt az egy édes szemet, amiért ebbe az egész kalandba belevágtál. Ami, ha nem adod fel, és jó irányba haladsz, azaz követed a szíved hangját és megtanulsz minden vihar ellenére bízni benne, akkor száz százalék, hogy a tiéd lesz. És ez nem misztika, csak egyszerű fizika, semmi több. Ha egy pontból húzok a papíron egy vonalat egy másik pont felé, és ezt nem hagyom abba, elérem azt a pontot. Amikor nehéz, tudni kell, ez csak egy gyűrődés a papíron, itt most kicsit nehezebben halad a ceruza, de a célon semmit sem változtat, és ha nem hagyjuk, hogy megakassza a ceruzánk hegyét, ezen egy nap átjutunk, már ha a célpontot közben nem vesztjük szem elől. És aki így tesz, a teljességbe érkezik, ahol igazi katarzis lesz a jutalma, s érett gyümölccsel és még érettebb lélekkel léphet ki a selymes, puha, hófehér partra. (LD)