Báb-játék

Adamus ma játékos írással örvendeztetett meg a Zárt próba c. írásom afféle folytatásaként:

***

És most elmesélek egy mókás kis históriát, ami arról szól, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. S ez az ember azt hitte magáról, hogy ő egy óriási birodalom uralkodója. Azért hitte ezt, mert minden ezt támasztotta alá az életében: szolgák hada vette körül, mindenki csak neki hódolt, minden róla szólt az uradalmában, és csupán egyetlen szavába került, s máris kivágták az összes fát a birodalomban, vagy csapatai megtámadták a másik, szomszédos országot – aminek mellesleg egy ugyanilyen eltévedt uralkodója volt, mint ő. És miért mondom, azt, hogy „eltévedt”? Nos, azért, mert ez az ember egy dolgot nem tudott. Azt, hogy ő egy bábszínházban csupán egy marionett báb. És amikor ezt megtudja, na, az lesz csak ám az igazi móka! Merthogy ez egy gyerekelőadás. Tehát akkor kezdjük is el úgy, ahogy egy ilyen előadást el kell kezdeni!

Kedves gyerekek, amint látjátok, itt áll előttetek ez az uralkodó, akit az imént bemutattam. Nézzétek, milyen szép a ruhája, milyen elegáns és délceg a tartása, mennyire sok minden veszi körül, milyen gazadag, s milyen büszke a vagyonára és mindarra, amit létrehozott! És most a marionett báb peckesen sétálgat a kis pódiumon a gyerekek legnagyobb gyönyörűségére – látjátok, gyerekek? Igen ám, de nem látjuk a szolgákat, az ő alattvalóit, ezért azonnal teremtsük is meg őket, és ennek érdekében arra kérlek titeket, legyetek ti az alattvalók! Gyertek, aranyoskáim, ide fel a kis pódiumra, s miután idesereglettetek a hatalmas uralkodó köré, ereszkedjetek illedelmesen a térdetekre, és várjátok meg, mit akar tőletek. Tudnotok kell, hatalmas urasággal van dolgotok, ő valóban nagyon félelmetes és erős. Hé, kislányom, mit nevetgélsz ott a hátsó sorban? Nem hiszel nekem, no, gyere csak ide, te kis csintalan, ülj ide az uralkodó elé! És jöhetnek a többiek is, gyerünk, gyerünk! Így szépen elhelyezkedtek, ez nagyszerű. S akkor én most, engedelmetekkel, meginterjúvolom ezt az uralkodót itt a népe szeme láttára és füle hallatára: megmutatom nektek ezen interjú során, milyen hatalmas nagyság ő, jó?
– Nos, tiszteletre méltó uralkodó, először is megengeded, hogy megkérdezzem, miként szólíthatlak?
– Hogyhogy miként szólíthatsz, te jöttment, hát úgy, ahogy mindenki: szólíts csak nagyságos nagyúrnak!
– Jól van, kicsit hosszú név, de majd lerövidítjük az újságban, ahová az interjút szánjuk, jó? És majd a nagyságos nagyuraságból lesz Nana – megfelel, felség?
– Gúnyolódsz velem, szolga? – kérdezi, gyerekek, most mérgesen az uraság. – Gúnyt mersz űzni belőlem, te senkiházi? Azt ajánlom, ne folytasd, hacsak nem akarod, hogy a vesztőhelyre küldjelek.
– Nem, dehogy, eszem ágában sem volt gúnyolódni nagyságoddal, ehelyett fontos, a birodalmával kapcsolatos kérdéseket tennék fel itt az alattvalók gyűrűjétől övezve. Megengedi uraságod, hogy ezekkel a balga kérdésekkel egy kis időre kizökkentsem fontos teendőiből?
– Hát hogyne, szolga, kérdezz csak, kedves nekem a beszéd, ha értelme van.
– Nagyszerű, felség, akkor először is arra feleljen meg, nagyságod, hogy mi a birodalmának a neve, hogy a kedves olvasók tudják, mely ország mely uralkodójáról van szó.
– Szemtelenséged vérlázító, tiszteletlen alattvaló, de azért válaszolok: birodalmam neve, Meseország. Ebben vagyok én a hatalmas király, úgyhogy jobb, ha összeszeded magad és értelmesebb kérdésekkel hozakodsz elő nekem!
– Rendben, tehát Meseország, sejtettem. És azt meg tudnád mondani, nagyságos úr, hogy mi alkotja birodalmad határait, azaz meddig tart ez a te Mesebirodalmad?
– Ameddig a szem ellát, szolga, addig. Birodalmam határtalan és végtelen, mert ahol véget ér egy mese, már kezdődik is az új. Az én birodalmam egy gigantikus mesekönyvön helyezkedik el, és minden, ami benne foglaltatik, része újabb könyveknek. Úgy is mondhatnám, az én országom egy végtelen mesekönyvtár.
– Értem, uralkodó, ez csodálatos. Valóban gyönyörű ország a tiéd, színes és minden képzeletet felülmúló. Azonban lenne még egy kérdésem országod határaival kapcsolatban, mégpedig az, ha valóban végtelen ez a te birodalmad, akkor honnan tudod, hogy te vagy az uralkodója?
– Mit zagyválsz itt nekem össze, pimasz szolga, hogyhogy honnan tudom, hogy én vagyok az uralkodója? Onnan, hogy én kormányzom ezt az egész hatalmas birodalmat. Én állok a közepén, és én vagyok az, aki ezeket a meséket életben tartom azzal, hogy ismerem őket.
– No de nagyság, ha országod határtalan, akkor ez miként lehetséges? Hogyan tudsz határtalan tudás birtokában lenni anélkül, hogy ez a határtalan tudás felzabálna téged? S mielőtt a vesztőhelyre küldesz, engedj meg még egy újabb kérdést, magyarázandó az előzőt! Kérlek, mondd meg nekem, ha birodalmad határtalan és te ennek a határtalanságnak vagy a központja – mindezt azáltal, hogy ismered birodalmad összes meséjét –, akkor miként lehet az, hogy mégsem látsz el a birodalom végéig?

– Bolond és értelmetlen kérdés! Éppen azért, mert az határtalan, hisz épp ezt mondom neked, te ostoba szolgáló!
– Értem én ezt, felség, csak azt nem értem, hogy a végtelenségben hogyan tudsz uralkodni mindenek felett? Ha te nem látod át birodalmad minden egyes kis porszemét, annak is minden egyes apró szándékát, hogyan nevezheted magad teljes jogú uralkodónak? A végtelen végét nem láthatod, és ennek következtében nem láthatod azokat az elemeket sem, amik elfutnak a végtelenbe, ezt talán nem nehéz belátni.
– Őrült beszéd, szolga, hívom az őrséget és azonnal tűzbe vettetlek! Látom, nem érted a legelemibb dolgokat sem, de megmagyarázom én ezt neked. Van egy a birodalom, ami a Mesevilág. És ebben vagyok én az az elem, aki azzal, hogy egyre jobban megismerem ezt a mesevilágot, folyamatosan tágítom annak határait.
– Úgy, szóval afféle gyarmatosító uralkodó vagy, felség, amolyan Napóleonhoz hasonlatos ragyogó hadvezér, aki újabb és újabb területek meghódításával gyarapítja folyamatosan növekvő birodalmát?
– Jól mondod, szolga, kedvemre való a beszéded, még az is lehet, kinevezlek udvari tanácsosnak.
– Ugyan, felség, erre semmi szükség. Inkább arra válaszoljon kegyelmed, hogy ha ez így van, azaz újabb mesék meghódítása révén gyarapítja kend a birodalmát, akkor mi módon lehetséges az, hogy mindeközben ez a birodalom folyamatosan zsugorodik nagyságod szeme láttára?
– Mit beszélsz, áruló, mit jelentsen az, hogy zsugorodik?
– Hát azt, amit mondok, felség, nézzen csak körül! Azt mondta, határtalan mesék birodalmának az uralkodója, de ha alaposabban megvizsgálja a helyzetet, csak egyetlen kis mesének a központja kegyelmességed, annak, amiben ez a röpke interjú helyet foglal. És ez a mese elég sivár, úgy is mondhatnám, szegényes. A helyszín egy kis pódium, a szereplők ártatlan és kissé naiv óvodások, akik ráadásul zajonganak és fészkelődnek, a háttér egy meghatározhatatlan közeg, tán egy óvoda, vagy valami játszóház, és maga a mese sem szól másról, mint arról, hogy én kérdezgetem felségedet, miközben nagyságod legjobb tudása szerint válaszol a kérdéseimre.
– Na, most volt elég, szabotőr! Azonnal hívom az őrséget és kínok kínjának vetlek alá!
– Tegye meg bátran, felség, állok a kínok elébe, csak előtte még egy kérdésre feleljen meg nekem: miért lehet mégiscsak igazság abban, amit az imént mondtam, hogy meséje szegényes, önmagában álló, és még csak nem is határtalan, mert hamarosan vége szakad? Gondolkodjon felség, jöjjön rá, hol próbálom kérdésemmel csapdába ejteni!
– Csapdába ejteni engem, te ócska hitszegő? Na de nem baj, lássuk csak, megfelelek én neked, ha annyira akarod. A helyzet a következő: fogalmam sincs, milyen meséről zagyválsz itt nekem, milyen óvoda, milyen gyerekek, milyen pódium. Nem, ilyenről nem tudok. Én azt tudom, országom hatalmas, népem színes és gazdag, fegyvereim erősek, katonaságom bátor és birodalmam folyamatosan terjed. Nézz fel az égre, gyarló szolga! Látod azokat a nagy repülőket? Nos, azok is az enyémek! Látod birodalmamban azt a sok-sok csodálatos holmit és újítást? Az is mind az enyém! Látod, hogy minden szál az én kezembe fut, hogy mindent én irányítok? Nézz csak körül és látni fogod!
– Látom, felség, csak azt nem értem, hogyan nem látja felség, hogy mindaz, amit mutatott, nincs. De mielőtt fejemet vétetné, most mutassunk meg valamit az alattvalóknak, akik itt gyülekeznek felséged lába előtt! Nagyságos úr, adjon parancsot bármelyiküknek, hogy tegyen ezt vagy azt, és akkor higgye el, felséged is meglátja, amit mutatok!

Nos, a király itt gondolkodóba esett. Gondolkodjunk vele együtt mi is gyerekek, jó? Csend legyen, figyeljetek! Azt mondja ez a kis marionett-báb uralkodó, hogy neki hatalma van a világa felett. Így van, gyerekek? No de ha valaki ilyen kijelentést tesz, azt próba elé kell állítanunk, nem? Így van, igazatok van, lám, hogy kiabáltok, bizony, próba elé kell állítani. Nos, akkor mi most megtesszük ezt, nagyon figyeljetek, és úgy tesszük meg, hogy érezzétek, milyen nehéz dolga lett ennek a hatalmasságnak, úgyhogy most egy kis időre mindenki behunyja a szemét, és elképzeli, hogy ő maga ez az uralkodó. Ott ül a világa kellős közepén, és úgy érzi, uralja azt. Mindenki a maga módján: az egyik kisgyerek azt érzi, azzal uralja, hogy mindent a kezében tart. A másik épp azzal, hogy mindent elhajigált. Van, aki úgy éli meg az uralmat, hogy a szoba közepén áll és kiabál arról, ő milyen ügyes és hatalmas, más verekedni akar a többiekkel az uralom nevében, megint más meg elbújik a szekrénybe, hisz úgy véli, ha nem veszi körül az a sok minden, amin uralkodnia kellene, talán már meg is oldotta a feladatot. Tehát mindenki a maga módján elképzeli, ahogy uralkodik a dolgokon. Nagyszerű, gyerekek, ez csodás. És most arra kérlek titeket, mindannyian nevezzetek meg magatokban egyetlen egy dolgot ezen uralom során, amiben teljesen biztosak vagytok, hogy  a felett a dolog felett száz százalékos uralmatok van! Most, gyerünk! Lehet ez egy toll, egy porszem, vagy akár a házi kedvencetek. Minél kisebb dologgal próbálkozok, annál hatásosabb lesz a demonstráció. Mit mondasz, angyalom, te egy kitépett hajszáladra gondoltál, csodás, nagyszerű, és te, te meg a gondolataidra, jó ez dicséretes, de mondtam, kicsi dolgot találjatok. Pompás, és most a következő a feladat – remélem, felséged is velünk tart a mókában. Fogd meg képzeletben ezt a dolgot, és vedd ki a környezetéből! Azaz, ha mondjuk, egy golyóstollra gondoltál, mondd, azt: ez a toll nem kapcsolódik a valóságban semmihez, ami nem toll. Nem kapcsolódik a tintához, a fémhez, a műanyaghoz, nem kapcsolódik a kezedhez, nem kapcsolódik a papírhoz, sem pedig az asztalhoz, nem kapcsolódik az országhoz, ahol van, és a gyárhoz sem, amiben készült. Hogy mit mondasz, kislányom, ez lehetetlen? No de miért? Ott a toll a kezedben, vagy az a kitépett kunkori hajszál, gyerünk, szedd ki a birodalmadból úgy, hogy ne érjen annak egyetlen eleméhez sem! Nem megy? Hogy mit mondasz, kisfiam? Igen, te, te kis szeplős huncut szemű, hogy meg tudod ezt tenni? Gyere csak ide, kérlek, a király mellé, hisz méltó társad, és mutasd meg neki a trükköt! Fogd azt a tollat, és szedd ki a valóságból egy mozdulattal, gyerünk, hisz uralod, hiszen te felette állsz, válaszd le tehát mindenről, ami nem ez a toll! Azt mondod, aranyom, hogy a toll azzal, hogy létrejött, már automatikusan el is végezte ezt a leválasztást? Gyermekem, nem csodálom, hogy fáj sokszor a fejed, ha azon csúszva próbálsz, ráadásul hátrafelé közeledni. Mert te ezzel azt mondod, ez a műanyag golyóstoll úgy jött létre, hogy megszűnt benne a műanyag, a tinta, a rugó, és megszűnt körülötte a papír, az asztal és az ország, no meg a te kezed? Ezt mondod? Hogy mit mondasz, angyalom, kivonódott? Na jó, ülj le, gyermekem, és gondolkodj sokat még a birodalmadról és a hatalmadról.

Nos, tehát, sikerült kiemelnetek ezt az egy kicsinyke elemet a világból a maga teljességében? Elárulom, drágáim, ez nem sikerülhet. És tudjátok, miért nem? – nos, felség, tudja, mi a válasz arra, hogy meséje aprócska, s hogy úgy mondjam, stilizált, ráadásul nem is olyan határtalan és színes, mint ahogy felséged hiszi? Elmondjam? Azért, mert felséged sajnos nem létezik, és miután ez a helyzet, ez a birodalmára is elmondható. Az imént mutattam ezt be az alattvalói segítségével. Ugyanis, ha létezne ez a birodalom, akkor az, bizony, egyes elemei tekintetében szabad lenne. Csakhogy nem az. Felséged birodalma nemhogy annak részeiben szabadon nem mozgatható, de még felségedről sem leválasztható. Azaz nem felséged ül egy hatalmas mesebirodalom közepén, uralkodva ezen a mesén, hanem felséged maga a mese. Ha látná azt, amit az olvasók most, ebben a pillanatban látnak felségedről, tudná uraságod is: nem létezik a Mesebirodalom, csak felségedben magában, nagyságosságod hordozza lényében ezt a mesét azzal, hogy abban a kis vékonyka, színtelen, pódiumos mesében mesél róla. Érthető, felség? Azt mondom, mutassa meg, hogy uralkodik e birodalom valamelyik elemén, és tudja, felséged miért nem képes erre? Mert nincs birodalom, felség! Ez a rossz hírem van: nincs határtalan birodalom, se sok-sok kincs és hadsereg, se repülők az égen, se alattvalók. Nézzen csak magára felség, vizsgálja meg magát alaposan, nem vesz észre önmagán valami furcsát?
A báb most leül a pódiumra és elkezdi nézegetni a kezeit, lábait.

– Ostoba alattvaló, egy szavadat sem értem.
– Felség, parancsoljon a repülőknek, adjon parancsot a katonáknak, parancsoljon annak a tollnak! Tegyen azt azzal a tollal, amit csak akar, törje el, olvassza meg, vegye ki a belét, vagy nyomja bele a tengerparti homokba! És gondolkodjon utána, uralta ezt a tollat e tett által? Gondolkodjon, felség, mert hát mit is jelentene az uralom? Amikor a homokba szúrja a tollat megpecsételve látszólag ennek a sorsát, mit tett valójában – gyerekek, ti tudjátok a választ? Semmit, elárulom, semmit. A toll látszólag a király kénye-kedve szerint volt toll, aztán lett tengerparti szemét. De az a nagy helyzet, hogy ez nem uralom, gyerekek, majd rájöttök. Mert a tollat nem tudta ez a király kiszedni a valóságból továbbra sem, és nem tudta attól függetlenül mozgatni. Felség, adjon parancsot nekem, hogy tegyek meg valamit, most!
– Azt parancsolom, mondd ki, hogy alma!
– Alma – felelem a bábnak. Látom, gyerekek, tátott szájjal bámultok, na hát, mégiscsak igaza volt az uralkodónak? De nem, hisz én parancsoltam először, én kértem meg őt, parancsoljon nekem valamit, tehát ő csak az én parancsomnak engedelmeskedett. Nos, akkor most csináljon magától valamit felség! Hogy mit mondasz, angyalkám, már ezt sem magától teszi a mi dicső uralkodónk? Na, akkor maradjunk csendben, és várjuk meg, mit tesz magától ez a dicső nagyság!

És most mindannyian csendben vagyunk egy kicsit. Becsukjuk piciny szemünket, és megvárjuk, mi történik. Megvárjuk, hogy ez a dicső uralkodó bennünk mit akar teljesen saját magától. Most. Hunyd be, gyermekem, a szemed, és várj – te is, kicsi lány, gyerünk! Azonnal megjelent egy hang ott bent – így van? –, aki utasított valamit. „Ne akarj semmit, folytasd az olvasást, figyeld meg, mit akarsz” – és így tovább. És ez mit mutat meg nekünk, nos? Azt, hogy nem vagy uralkodó, felség. Merthogy még benned is ott van az a hang, aki ezt a kicsinyke, vékony, csacska, bugyuta pódiumos mesét meséli! Merthogy ez a belső hang maga a mesélő. És ő az uralkodó, nem nagyságosságod, és tudja, mi különbözteti meg felséged fabábjától ezt a mesélőt? Nem? Nos, gyerekek, üljetek vissza a helyetekre, láthattátok, a király nem tudja, hogy ő kicsoda valójában, nem tudja, mit jelent a végtelen, nem tudja, mit jelent az uralkodás, és nem tudja még azt sem, ki az „én”. De segítünk neki, üljetek vissza, te is, fiam, nem kell megharagudni, én csak segítek a fejedről végre a talpadra állni, és megmutatni, hogy a szemed elől van az arcodon, és nem ott a halántékodon!

Tehát, amint így elhelyezkedtünk, lássuk meg megint ezt a hatalmas uralkodót! Állítsuk fel, ne üljön itt így összeroskadva és semmit sem értve előttünk! Legyen megint a nemes, büszke nagyúr, az, akiről ez a csodás mese szól, amit, higgyétek el, egy nap majd nagyon-nagyon sok kisgyerek ismerni és emlegetni fog. Tehát felállítjuk felségét, így. Látjátok, megint milyen peckes és önérzetes? Hékás, ne nevessetek, szegény, még meghallja, nagyon is fenséges uralkodó, bár most kissé birodalom nélkül maradt, de majd egy nap megoldja ezt is, higgyétek el. És most nézzük meg, hogy mit jelent az, hogy nincs birodalma, és hogy mindent a mesélő akarata szerint cselekszik, még azt is, amikor azt mondja, nem, én nem vagyok senki bábja, én magam döntök és cselekszem!

Azt mondtuk, nézzünk meg egy nagyon egyszerű kis dolgot, ami felett ő uralkodhat, így van? És azt láttuk, ez lehetetlen, mert ahhoz, hogy maximálisan, azaz száz százalékban tudjon uralkodni e birodalmi elem felett ez a nagyúr, ahhoz az egész valósága felett rendelkeznie kell. Mert az uralom vagy száz százalékos, vagy nem beszélhetünk valódi uralomról, így van? És amikor ez a király tönkretette végtelen hatalmánál fogva a tollat, mit csinált? Semmit, gyerekek, mert ő hiába érezte úgy, azt csinál ezzel a tollal, amit akar, de nem, mert a keze végig csúnyán meg volt kötve. Látjátok ezeket a madzagokat, amikkel mozgatom? Na, ezekkel van megkötve a keze. Mert például nem tudta a tollal megcsinálni azt, hogy élő kisegérré változtassa! Képzeljétek, gyerekek, azt mondja ez az uralkodó, korlátlan hatalommal rendelkezik a toll felett, de még arra az egyszerű trükkre sem képes, hogy cincogó kisegeret csináljon belőle egy pillanat alatt, csupán hatalmánál fogva. De ételt sem tud belőle készíteni, és képzeljétek, még arra sem képes, hogy megoperáljon vele egy szemet! Még erre az apróságra sem képes! Hatalma ugyanis csupán abban rejlik a toll felett, amit ez a toll és az a valóságmátrix – ahogy ő hívja, mese – engedélyez számára! És erre mondja azt, „hatalmam van e toll felett, mert, lám, földbe szúrhatom, vagy el is törhetem”! Igen ám, de sajnos, ismét rossz hírem van, felség, ezt nem felséged dönti el, hanem a toll és az őt körbeágyazó valóság. Mert csak azt tudja megtenni ezzel a tollal, amit megtehet. És ez sajnos, nem hatalom, felség, az nem hatalom a mese felett, hogy felséged csak és kizárólag azt teheti meg abban, amit ez a mese megír felségednek. Mert ha ebben a mesében nem léteznek ehető tollak, akkor felséged nem is eheti meg azt, ám ha léteznek, akkor azt mondja felséged: hatalmamnál foga megehetem ezt a tollat. Nem, felség, téved, a mese hatalmánál fogva eheti azt csak meg.

No és mi a helyzet az én parancsommal, amikor azt parancsolom, parancsoljon felséged nekem valamit. Ajaj, hát hogy is van ez? Felséged hatalmánál fogva bárkinek parancsolhat, aki hasonlatos uraságodhoz, pontosabban, aki egy alattvaló nagyságodhoz képest? No és hogyan teszi meg ezt felséged, mit parancsol ennek az alattvalónak? Csak azt, amit az alattvaló kikényszerít felségedből, higgye csak el. Az nem úgy van, hogy felséged odamegy egy kisgyerekhez, és azt mondja neki, na, gyermekem, repülj! Nem, hanem ez úgy van, hogy létezik egy szituáció, ami arra készteti felségedet, hogy hasson annak a szituációnak az elemeire, azaz parancsoljon nekik. Szék, húzódj ki! Étel, melegedj meg! Könyv, nyílj ki a kezemben! És te, fiam, maradj csendben! Igen ám, de ha nincs ott a könyv, a fiú és az étel, ugyan, kinek parancsol felség? Ám ha ott van, akkor egy bizonyos módon van ott, mégpedig a maga módján, és higgye el, felség, nagyságod mindig csak és kizárólag erre a módra reagál, amikor „hat”. Ezen majd elgondolkodik kegyelmességed, lesz ideje, amikor berakom a dobozba a mese végén, annyi ideje lesz ezen gondolkodni, hogy higgye el, felség, egy idő után el is unja majd ezt a sok töprengést.

És mi a helyzet azzal, amikor kikapcsoltuk ezt a valóságot, kiszedtük felségedet ebből a zavaró, egyben lévő meséből, és azt mondtuk, nos, csináljon valamit magától! Ekkor megjelent felségedben egy hang. Ez lenne maga kegyelmességed, a nagyságos nagyúr, ahogy magát nevezte? Nana! Nem úgy van az! Mert ha ez lenne felséged, az egyet jelentene: azt, hogy nem hallaná saját magát, hanem csak cselekedne. A gondolatok, amelyek felséged agyában kavarognak, azok a mesélő gondolatai. És a mesélő nem egy még hatalmasabb felségesség ott felségedben, nem. A mesélő az a része felségednek, aki nincs. Nem uraságod nincs a fabábban, hanem a mesélő nem létezik mindaddig, amíg felséged ragaszkodik a fabábjához. Megöli a mesélőt a fabáb, ez nem kétséges. Amikor megszólal a fabáb: „én vagyok a hatalmas uralkodó” – nos, most ebben a mondatban hol volt a mesélő? Sehol, hisz megölte a fabáb! És amikor azt mondja a fabáb: „ jó, akkor gondolok valamit én magamtól, magam” – jaj, megölte már megint a mesélőt! Mert mondok egy titkot, felség, és ezzel be is fejezzük ezt a kis mesét. Ha szeretné megismerni a Mesélőt, és átadni neki a valós hatalmat a mese fölött, hisz ő rendelkezik ezzel (mert képzelje, felség, a mesélő tud repülő tollat csinálni, és egérkét is képes a golyóstollból varázsolni egy másodperc alatt), nos tehát, ha át akarja felséged adni a hatalmat ennek a mesélőnek, egyetlen dolgot tehet csupán. Megölni a bábot. De a bábot nem lehet megölni befelé, ott bent a mesében, mondván, jó, akkor én nem vagyok a báb, mert én vagyok a mesélő, hiszen ezzel sajnos a báb csak mesélővé változott a mesében, és most aztán még annyi „hatalma” sem maradt, mint volt.

Kipróbáljuk ezt, gyerekek? Jól van, jól van, sejtettem: akkor figyeljetek! Most megint ti vagytok az uralkodó, jó? Tehát képzeld el, hogy te, ez a kis emberke vagy a fabáb. És mondd magadban: nem, én nem vagyok ez a báb, ez a mókás figura a színpadon, mert én vagyok maga a Mesélő. Gyerünk, így mondd ezt most ki magadban, kicsinyem! Jó, és akkor vedd elő azt a dolgot, amivel az előző játékban próbálkoztál, legyen most a mi közös példánkban ez a toll! És most a mesélő csináljon mesélői hatalmánál fogva valamit ezzel a tollal, de valóban a mesélő tegye, és ne az emberke-báb! Gyerünk! Látod? Még annyira sem leszel képes, mint az előbb, hogy eltörd a tollat! És miért? Mert a bábban létrehoztál egy mesélőt, akinek már keze sincs. Bizony ám. Elvonuló, nirvánát, álomból történő ébredést váró barátaim, nektek szól ez a kis játék, remélem, okultok belőle! És akkor mi a valódi megoldás? Hogyan lehet egy mesén belül a mesefigurának megölni magát a figurát? A válaszom, az felség, hogy sehogy. Ez ugyanis nem így működik, mert ez kizárólag egyetlen módon történhet, hogy felséged elsétál a meséjének a határáig – látja, felség, így! És most nézzétek gyerekek, ahogy elindult ez a kis fabáb itt a pódiumon, és eljön egészen ide hozzám, így ide. És én itt azt mondom: itt a mese vége, felség. És amikor ő ide elért, nézzétek csak, mi történik? Hopp, véget ért a mese, elengedjük ezt a kis marionett bábut és tapsolunk.

Most mindenki tapsoljon, mert nagy dologra jöttünk ám rá így együtt! Arra, hogy a mese vége az a mesének a vége. Azaz a mese határozza meg a véget, és nem az abban szereplők, azok csak elsétálhatnak ehhez a véghez, és ehhez nekik semmi mást nem kell tenniük, mint hinniük önmagukban: abban, hogy mint mesehősök egy nap mindenképpen elérnek a saját meséjük határáig. Mert ott lesz a határ, ahol véget ér a mese. És akkor itt, a határon egyetlen dolgot tudnak csinálni, ez az egyetlen egy esélyük van arra, hogy ne kerüljenek bele abba a dobozba, ahova mindjárt berakjuk szegény összecsuklott uralkodót. Mégpedig, hogy megértik a mese alatt a mesét. Azaz, a mese alatt nem önmagukra figyelnek, hanem csak a mesére. Miről szól a mese, hol tart, hogyan keretez engem mint hőst? Miként rajzol ki engem ez a mese önmagam számára? Minél előbb kezdi el a mesefigura így szemlélni belülről a mesét, annál inkább eltűnik a végére a meséből, mert ő nem lesz egyéb, mint a mese által körülrajzolt karakter. Az uralkodó, akit a mesebeli birodalom határoz meg. És ha ő nem az uralkodóból tekint a mesére, hanem a birodalomból, bár ezzel látszólag kilép az uralkodói szerepéből, igen ám, de ugyanakkor belép a birodalmiba. S amikor a mese elér a saját végéhez, akkor a mesélő eggyé válik az elmesélt mesével, éppen akkor, amikor kimondja az itt a vége, fuss el véle szavakat. És ebbe a mesébe csak annak egyes elemei tudnak beleragadni, maga a mese nem. Tehát a mese végén az lesz a döntő, hogy te hol vagy és ki vagy. Te vagy a mese, vagy abban egy megnyilvánult hős? Te vagy, aki törögeti a tollat, vagy netán te vagy maga az az egész mesemátrix, ami meghatározza ezt a tollat annak minden elemével és lehetőségével együtt? Te vagy a műanyag, a tinta, a gyár, ahol a műanyag készül, az sok ember, aki gyárban dolgozik, te vagy tengerpart a homokkal, ahová a tollat szúrod, te vagy toll minden összes lehetősége, te vagy a kéz, amelyik megfogja a tollat, és a papír, amin végigszántódik; vagy te vagy az, aki ezt a tollat meghatározza azzal, hogy kiemeli ebből az egységből, és azt mondja rá: toll. Ez az uralkodó, akit most mi azonban berakunk a dobozába. Gyere, kisfiam ide, igen, te huncut szemű, és add ide nekem azt a fekete kis fadobozt! Ne félj, add csak ide. Nézd, kinyitom, és belerakom a bábot. Gyere, csukd rá te a tetőt.

Nagyszerű, és most a mi kis előadásunk, mókánk végén kérdezzünk még valamit ettől a bábtól? Akar valaki kérdezni? Na, kislányom, te? Gyerünk, kérdezz bátran, angyalkám!
– Létezel, báb?
Nagyon jó kérdés, kincsem, nos, mi legyen: válaszoljon ez a báb, vagy ne? Válaszoljunk, mondjunk valamit: nyöszörögjön a doboz belsejéből ez a szerencsétlen köteleibe gabalyodott báb, vagy ne? Ne? Jó, akkor megértettétek, amiről ez a mese szólt. Drágáim, köszönöm a figyelmet, mehettek játszani az udvarra, és néha nézzetek fel az égre, hátha egy nap meglátjátok, hogy mi van a dobozon túl, mi lakik a mese végén túl, mi van a könyvben az itt a vége, fuss el véle szavak után, és mi van az alatt és a körül!

Áldásom rátok, gyermekeim. (ASG)