Befelé tágulva I.
“Én nem tudok lámpaláz nélkül a deszkákra lépni. A pályám kezdetén, 1950-től 1959-ig, végig színházban játszottam, és kilenc évig folyvást lámpalázam volt, csak le kellett győzni. Ez ugyanaz, mint amikor az ember kaszkadőrmutatványt csinál; amikor egy repülőgép alatt áll, vagy amikor átugrik egy robogó kocsiból egy másikba, nem mondhatja, hogy nem izgul. Az ember reggel lámpalázzal ébred, végiggondolja, mi minden történhet vele, miközben felkapaszkodik a magasba és fél. De amikor már fönt van, akkor ez elmúlik.
*
Nagyon nehéz filmet készíteni, nehéz kitalálni, nehéz leforgatni, nehéz megvágni. Én nem tudom, mi a könnyű ebben? Ha olyan könnyű volna, akkor nyilván mindenki ezt csinálná, nem? És akkor mindenkinek sikerülne is… Amikor egy időben igen nagy sikere volt a filmjeimnek, mert kaszkadőrmutatványokat csináltam, azt mondták, hogy könnyű! Nos, nem könnyű. Egyáltalán nem könnyű fejjel lefelé lógni egy helikopterből. Ha olyan könnyű…, miért nem csinálják?
*
Tpikus: ha meghal valaki, rögtön zseniális lesz. Tudja, mit mondok; inkább csepüljenek, ráérek még meghalni. Engem nem zavar, hogy mit fecsegnek rólam összevissza. Engem csak az érdekel, hogy megnézzék a filmjeimet… Én addig élek, ameddig játszom. És amíg játszom, addig élek.” (Jean-Paul Belmondo)
***
Van pár gondolat, amit szeretnék megfogalmazni, mert, azt hiszem, ezek olyan felismerések, amelyek segítenek pár félreértést tisztázni. Megpróbálom szokásomhoz híven egy példával körülírni, amiről beszélni szeretnék. És persze megint hosszú lesz, és talán kicsit túlmagyarázott is. Szokásomhoz híven.
Talán ismeritek Buñuelnek Az öldöklő angyal című filmjét, ami arról szól, hogy egy társaság bekerül egy szobába, ahonnan nem tud kijönni, de nem azért, mintha be lenne oda zárva, szó sincs semmi ilyesmiről, hanem azért, mert szinte érthetetlen módon nem tudják átlépni a nyitott szoba küszöbét. Ők sem értik, és a néző sem igazán, mi történik itt valójában. Aztán amikor körbeérnek az időben és megfordítják a sorrendet, megértik, mi volt tulajdonképpen a gond, ám, hogy kikerülnek-e, abból, amiben tulajdonképpen bent rekedtek, az már más kérdés. Érdekes hasonlóságot mutat ez a film az Adamusszal írt trilógiánkhoz, melynek minden darabja pont ugyanerről szól, csak másféle tálalásban: arról, hogy a hősök nem tudnak kijutni valahonnan, amiben nincsenek is igazából benne. És ha jól belegondolunk, pontosan ez a helyzet. Itt van ez a világ, ami látszólag végtelen, határtalan, mind térben, mert ott van a csillagos ég, mind időben, mert a halál után vár minket az a csodálatos szellemvilág, miközben mindkét elképzelés csupán megfoghatatlan absztrakció, hűsítő balzsam fájó sebünkre, ami azonban nemhogy begyógyítaná azt, hanem még jobban begyullasztja. És ez a seb nem egyéb, mint az a tévhit, hogy a most megélt világunkon túl számunkra nincs valódi, kézzelfogható, megélhető, magasabb rendű élet. Hisz a Földről, ameddig bolygónak hisszük azt, elmenni nem tudunk, csak gondolatban vagy majd a távoli jövőben, ráadásul csak egy ugyanilyen 3 dimenziós zárt bolygón lévő valóságba, és a halál utáni élet meg nem igazán hoz lázba, azt hiszem, senkit a maga testen kívüli, lebegő, megfoghatatlan, furcsa képzeteivel. Egy kellemesen eltöltött estéhez – koncerttel, mozival, finom vacsorával, egy jó társasággal –, vagy egy luxusnyaraláshoz mérve az angyalok karával lebegni Isten jobbján páraként valahogy olyan érdektelennek tűnik, aki mást mond, szerintem nem néz elég mélyen magába, hogy igazából, ha valóban tehetné, melyiket is választaná. És ez a Buñuel film csodálatosan megmutatja ezt a szörnyű mentális bezártságot, valamint feltárja azt, hogy miért érzik sokan, hogy bár értik, amiket mi itt leírunk, de megélni mégsem tudják. Azért, mert ott keresnek valamit, ahol az egyáltalán nem megtalálható, és ezért aztán nem látják meg ott, ahol viszont van, és emiatt nem tudnak áthatolni egy falon, ami csak a fejükben létezik.
És akkor maradjunk ennél a szobás példánál, de úgy, hogy kicsit összemossuk egy másikkal, mert a kettő egyben tud nekünk megmutatni valami fontosat! Legyen ennek a szobának a leképezése egy történet, azaz egy olyan cselekmény, ami látszólag ugyanolyan zárt, mint egy szoba, hisz ettől nevezhető történetnek. Van neki eleje, vége, azaz falai, vannak benne lévő dolgok, azaz szereplők, akik a cselekményt előre viszik, valamint van saját belső ideje és tere. Ez, gondolom, idáig világos. És hogy meglássuk, mi is itt a bibi, legyen ez a történet egy regény, s szóljon arról, hogy valaki a saját történetén belül elmesél egy másik történetet. Tehát így az elmesélt történetet magában foglaló „főtörténet” már egy épület lesz a szobához képest, amiben a belső történet-szoba áll. Igen ám, de ez a „főtörténet” sem állhat a semmiben, az épület nem lehet önmagában a levegőben, tehát ez is benne lesz egy valóságelemben, ha tudunk róla, ha nem, legyen ez a szobás példánkban egy lakónegyed. Nincs ugyanis olyan történet, amit ne ölelne körbe egy valóság. És nyilvánvaló, hogy minden történet befelé is rétegzett, még a legegyszerűbb, leglineárisabb kis sztori is, mert a cselekmény térben és időben zajlik adott térelemek között, és ezek a térelemek belső struktúrával és befelé kibomló idővel rendelkeznek, akár ki van ez fejtve a sztoriban, akár nincs. És a befelé terjedő rétegek a külső rétegek hű leképezései lesznek, ahogy a regényt magában foglaló valódi utcák összességének a leképezése a regényben megjelenő, ehhez képest (!) fiktív Pitypang utca. És ez a Pitypang utca, hiába nem lép túl a történet rajta, bele kell hogy ágyazódjon egy elképzelt városba és országba a történeten belül, különben nem lenne a könyvben „valódi” utca. És ezek a külső és belső elemek vég nélkül strukturálódnak minden irányban, aminek csak az észlelő aktuális észlelési korlátai szabhatnak határt. Ez a holografikus valóság lényege ugyanis.
Adamus használta már azt a könyves példát, amit én is most kicsit módosítva előhozok, hogy végre mindenki megértse, mit jelent a Matrjoska univerzum, és ne gondoljon erről butaságokat, és ott keresgélje a dolgokat, ahol azok valóban vannak. Akkor menjünk most ebben a történetes példában még mélyebbre és nézzük meg ezt részleteiben, most egy másik irányból! Van tehát a főtörténet, egy regény, ami rövid kis írói bevezetés után (1) Magdi néniről szól, aki egy távoli országban él, és véletlenül rábukkan az elveszettnek hitt lányának, a már felnőtt Zsuzsának a naplójára (2), amit elkezd olvasni, s amiben az akkor még tizenéves Zsuzsika leírja a kis életét (3), és ezen belül elmeséli Jenő nagypapa egy fontos korszakának a történetét (4), aki egyik este a tábortűznél mesél a fiának, Gézának a háborús kalandjairól (5). S ebben a háborús kalandban Géza beszél Ödönről, és annak balul sikerült, vicces nyaralásáról (6), melynek keretén belül Ödön elbeszéli, hogy miként mutatta be Gézának Zsuzsika anyukáját (7), azaz Magdi nénit, akinek a kerettörténete – azaz, hogy olvassa Zsuzsika naplóját – adja magának a könyvnek az első rétegét. És akkor most mi itt meg is állunk, és ezzel a végtelen rendszerből kicsippentettünk találomra egy kis darabot, mondván: az első történet maga ez a könyv, amiben benne foglaltatik összesen hat elbeszélői réteg, miközben az utolsó sztori visszacsatolódik a könyv második rétegébe, azaz a könyv első fikciós történetébe, abba, hogy Magdi néni olvassa a lánya naplóját. Majd a legvégén megszólal maga az író is, keretes szerkezettel bezárva így magát a regényt. Ez csak egy kis szedett-vedett modell, ami azért nem a legjobb, amiért rossz a matrjoska babás is, mert az emberek fejében létezik egy legnagyobb baba és egy legkisebb, egy kezdő sztori és egy utolsó, de a valóságban semmi ilyesmi nem lehetséges, a folyamat ugyanis végtelen, ergo körkörös, holografikus és fraktálszerű, s semmiképpen sem egyenes és lineáris. Ezt a fránya linearitást és kauzalitást kéne már végre elfelejteni, mert emiatt nem képesek az emberek átlépni a küszöbön. Ezért is írtam így, ezzel a kis visszakunkorodó történetszállal a példát, hogy érzékeltessek általa valamit. No és akkor induljunk ki abból, a földi lét sztorija ebben a rendszerben Ödön nyaralása.
Jó, remélem, idáig ez azért még nagyjából érthető. Gondolom az is érthető, ha ez egyetlen egy könyv, akkor az összes narrátor hangja ugyanabból az egy tudatból származik, hét fiktív írói énbe burkolva. Sőt, minden mellékszereplő is ugyanezen író hangja, minden fa levele őbelőle keletkezett, minden eseménysor az ő keze műve. Magyarán a szoba-példához visszatérve, ez egy olyan térkomplexum, ahol maga a regény a lakónegyed, Magdi néni élete a telek, Zsuzsika naplója az épület, Jenő nagypapa története a hátsó szárny, Géza kalandjai az első emelet, Ödön nyaralása meg a szoba (földi lét), és azon belül van egy szekrény (álom, illúziók, film, VR valóság), amiben a megismerkedős történet helyezkedik el. S ezt mind egyetlen egy kamera láttatja a nézővel egy snitten belül, kvázi egyidejűleg. Ez érthető? Képzeljetek el egy hosszú, vágás nélküli snittet, amit egy drón vesz fel, amelyik elindul a lakónegyed fölül, és a végén a szekrényben köt ki. Ez így egyben ez a regény. No és most jön a lényeg. Ennek a sornak sehol sincs vége. Tehát muszáj ezt a példát nekünk kiterjesztenünk képzeletben a végtelenbe és azt mondanunk, a Tudat maga a Cselekmény. A Mindenség maga ez a Könyv. A Valóság maga a Regény. Igen ám, csakhogy ez akkor egy olyan könyv, amin túl nincsen semmi, tehát nem is igazából könyv, hanem egy Történet, ami pusztán gondolatból van. Szedjük ki ezért most ezt a regényt az őt hordozó matériából, bontsuk le róla a papírlapokat, oldjuk le a tintát, és tekintsünk rá önmagában: lássuk meg, itt minden irányban végtelen történetek vannak egymásba kapcsolódva. És nézzük mindezt úgy, hogy a tudat, ami maga ez a végtelen teleszkópos történetrendszer, csak a jelenben képes lenni, nincs a tudatnak ugyanis más igeideje, tempusa, csak a jelen, mert emlékezni és elképzelni is csak a jelenben tud. Tehát itt minden egyben egyidejűleg van jelen. Igen ám, de épp ez a legmegfoghatatlanabb dolog a világon, ezért a jelen idejű tudat létrehozza az időt egy szonda, egy tudati énrész, egy drón segítségével, amivel elemről-elemre végigpásztázza az egyidejű mindenséget saját magában, amit belehelyez önmagába, azaz a teleszkópos történetbe azáltal, hogy ezt a megfoghatatlan tudatot a drón kivonásával a mindenből, az egyes, homogén történetek részévé teszi. Magyarán „heterogenizálja” ezzel azokat, térbe helyezi, és így az időben végre megragadja. Belerakja a drón éndarabkáját a szobába, ami benne, a tudatban van. Ezáltal az adott történet számára a drónon keresztül átélhető lesz, és nem lóg ott benne amolyan fiktív, lebegő sztoriként, hanem amit a könyv matériája szolgált a példánkban, s amitől megfosztottuk ezt a hét történetet, azt most a tudat drónja végzi el: azaz materializálja a történetet azáltal, hogy belemegy és strukturálja a történetfolyamot.
Hogy ez is érthetőbb legyen, mondjuk azt a példára, hogy a tudat drónja az olvasó, azaz ahol ő tart az olvasásban (persze most megint lineárisan megmutatva valamit), ott van a tudat benne a sztoriban, és akkor az már nem benne van, hanem köré kerül, megelevenedik, az utca valódi utcává válik, és a szomszédnak is lesz gyerekkora. Érthető? Tehát te benne vagy a történetben a tudatod drónjaként, most ott vagy benne, utcával, meg emberekkel, eseményekkel, emberiséggel, világűrrel, belső mélységgel, amit a történelem szolgáltat számodra, de ez a kinti világ csak viszonylagos, mert alapvetően ez mind benned, a tudatban van. És épp azért, hogy ne essen szét az egész egyben lévő, jelen idejű hatalmas és végtelen történetfolyam, hogy a lakóház ne egy végtelen és ezért megfoghatatlan hodály legyen, belső válaszfalakat tartalmaz. Az egyes történetelemeknek keretei vannak. De azt kell megérteni, ezek nem olyan falak, mint amit most gondolunk róluk, ezek mind magában a teleszkópos Történetben vannak, tehát nincs olyan fal, amin túl ne ez a végtelen Történet lenne. És onnan nézve, a végtelen történet egészéből, igazából a két sztori közti kis küszöb – mondjuk, Géza katonaévei és azon belül Ödön nyaralása közti – csak jelképes, nem valódi határvonal. Szóval nem egy hatalmas fal, csak tényleg egy kis küszöb. A nagy regényből tekintve erre a két történetre ugyanis ez egyetlen sztori, nem két külön, s csak annyira különböző két történet, amennyiben magában az egyik történetben is el tudunk végezni egy ilyen mesterséges elválasztást, mondván, a „nyaralás előtt és után”. De attól ez még egy sztori marad. Egy valóság van, s nem sok. Egy tudat van és nem sok. Tehát te állandóan benne vagy egy történetben, egy fikcióban, azaz magának a tudatnak a saját magába bomlásában, hisz maga a lét önmagában egy fikció, merthogy a nemlét az alapja. A semmiben van a minden, mert rajta kívül nincs semmi. Ám ha nincs egy külső pont, amire azt mondom, nos, ez van a történeten, a valóságon túl, akkor tulajdonképpen valóság sincs, mert mi határozná azt meg? Önmaga? Mihez képes valóság? Önmagához képest? Ezt kell valahogy megérteni: nincs valódi archimédeszi pont, mert a valóság csak viszonyfogalom a végtelen mindenségen belüli viszonyrendszer jelölője, amin nincs semmi kívül. Minden valóság egy másik történetből illúzió, és minden illúzió valóságos egy benne lévő fikcióhoz képest.
Igen ám, de a történetek, miután egymásban vannak, egyfajta holografikus elrendezésben, különféle részletezettséggel bírnak. Ezt könnyű belátni, hiszen Magdi néni nézőpontja egyszerre öt történetet ölel át, öt elbeszélői énnel, öt különböző idősíkkal, öt helyszínnel, mindezt ráadásul egyben. A kis Magdika meg a legutolsó történetben nem lát semmit, még a saját történetére sem lát rá, mert az már Ödön nézőpontja. Ezt jelölik a különböző a tudatszintek és dimenziók, azaz létpotenciálok. A Minden Létező az összes sztorit látja egy időben, s ha most kicsit megint visszatérünk a linearitáshoz, mondhatjuk, hogy ő a legnagyobb történet, ami magában foglalja az összeset. És akkor azt is mondhatjuk, hogy a legeslegkisebb sztorit meg magában foglalja az összes, ergo a kettő valahol egy ponton egy és ugyanaz, csak más irányból nézve: a két vég így összeért, és végre ez a bosszantó, mereven kiegyenesített végtelenség visszaugrik a saját, természetes, önmagába visszahajló körformájába. És akkor még mindig csak a síkban vagyunk, és nem látjuk azt a határtalan és önmagába hajló térbeli alakzatot, ami ennek a valós, holografikus fraktáluniverzumnak a lényege.
A végtelen tudat drónja tehát végigpásztázza a Történetet, ezzel lehelve életet az amúgy statikusan egyben lévő, mindent magában foglaló történetképbe. És amikor a drón a szobából kilép az első emeletre, akkor egy tudatugrást hajt végre, jóllehet, a két térelem egymástól nem volt élesen elhatárolható. Emlékszel a nyolcvanas évekbeli, összecsukhatós kempingpohárra? Ott a karikák külön voltak egymástól. Ez a lineáris nézetrendszer, ami mentálisan a szobába ragaszt, mondván: a szobán túli valóság, azaz az a másik, nagyobb karika. Nos, van ennek azóta egy modernebb, szilikon verziója, ami szintén összenyomható, de már egyben vannak a gyűrűk. Ez a jövőd, barátom, ez a létmeghatározás: az egyidejűség. Ebből nem folyik majd ki a gyűrűk közt az almalé, és nem is kell azokat erővel egymáshoz szorítanod, hogy egyben maradjanak, valamint nem tudod a legnagyobb karikát leejteni a legkisebb mellé, egy hatalmas űrt képezve így köztük. Nyomd össze egy karikává képzeletben mindkettő poharat, hogy lásd a különbséget, majd képzeld el a modernebbik verziót most végtelen kiterjedésben: magyarán úgy, hogy nincs legnagyobb és legkisebb karika, és nincs külső fala sem a pohárnak, csak belső. Nehéz lesz, de talán menni fog.
És most képzeld el, hogy te ebben a végtelen történetben laksz, ez a léted, pontosabban a tudatod, maga ez a teleszkópos, önmagában lévő rendszer, amin túl nincs semmi, de semmi. A modellben az egyes karikagyűrűk jelzik a létállapotokat, ami azért jobb hasonlat a matrjoska babánál talán, mert nincs végre határ, űr az elemek közt. Fesd képzeletben ugyanazt a nagyon részletes, térbeli mintát a legnagyobb gyűrű falára, ami akkora, hogy te azt belátni sem tudod, majd szűkítsd a gyűrűket a mintával együtt, hogy lásd, hogyan veszítik el a részletezettségüket, s közben tudd, te csak az egyes körök közt vándorolsz időtlen időkön át. Ahol már voltál, ott a lényeddel kitöltöd ezt a csövet, mint amikor a pohárba színes szörpöt töltesz. És azt te belátod, de már nem részleteiben, hanem egyben. És ez alkotja a te mindenkori valóságodat, a már bejárt, kitöltött pohárrész, ez az aktuális tudatosságod, abból a körgyűrűből nézve önmagadra folyadékként, amit épp most fogsz megtölteni. És akkor talán megérted, hogy miért csak akkor lesz számodra megélhető minden külső pont, ha megéled belül, miért nincs olyan, hogy „kint”, és miért nincs olyan, hogy te meg én, miért nincs kezdet és vég, ám miért van végtelen, leírhatatlan, megunhatatlan változatosság és öröklét.
Na de, menjünk tovább. Hogy történik ez a vándorlás ebben a pohárban? A válasz egyszerű, úgy, hogy te folyamatosan tágítod a léted kereteit. Csak itt nem mindegy, hogy minderre hogyan tekintesz: húzol be valamit vagy tolsz kifele valamit. Vegyük azt a példát, hogy belépsz egy szimulátorba, ami abban segít, hogy legyőzd a rovarfóbiádat. Érzékelőket raknak a testedre, majd belépsz egy kabinba, ahol élethű rovarok vannak minden mennyiségben. Ahhoz, hogy ne kapj azonnal szívgörcsöt, neked végig tudnod kell, ez csak egy számítógépes program, nem valódi rovar. És most jön a fontos kérdés: ez a tudás, a szimulátorban, vagy azon kívül lesz számodra egy olyan lépcső, amire fellépve ezt a szimulációt arra tudod felhasználni, amire való? Mikor fogsz szívinfarktust kapni a rovarok láttán, és ahogy érzed, hogy neked röpülnek: ha az a tudás, hogy ez csak egy szimuláció kint lesz ezen kabinon túl, vagy bent? Úgy is feltehetném a kérdést: ha van egy gomb, amivel bármikor ki tudod kapcsolni ezt a programot, az hol jó ha van, bent a kabinban, vagy azon kívül? Te most úgy élsz, hogy kiraktad a gombot. Mert azt mondtad, minden, ami a világomnak nem része, azaz nem ez a szimuláció, ezen túl van. De bármikor be is rakhatod a kabinba a gombot, mondván: ez a szimuláció egy terápia része, ami egy intézetben zajlik. A kabin maga ez az intézet, és ekkor nyilvánvaló, hogy lesz bent egy gomb, lesz bent egy folyamatos tudásod arról, hogy egy gyógyító folyamatban veszel részt. Ezzel te magát az egész intézetet behoztad ebbe a kabinba a kis gombbal egyetemben, míg az első esetben magadat zártad ki belőle azzal, hogy azt mondtad, az intézet kint van, a kabinon belül meg rovarok vannak. Magadra zárod az illúziót csupáncsak azzal, hogy kirekeszted abból az intézet valóságát. A kabinban nincs recepció, nincs csigalépcső és nincsenek pszichológusok. És ez késztet téged arra, hogy idővel azt mondd, a kabinban nincs jelen az intézet. Az alma egy gyümölcs, így van? De ha nem vagy képes meglátni benne ezt a minőséget, sosem leszel képes egy gyümölcssalátát készíteni belőle. A gyümölcsfogalom nem az almán kívül van, hanem az alma magában foglalja azt, ahogy a körte is és a narancs is. A kabin magában foglalja az intézetet, mert ez egy épület. Az alma belül, önmagában gyümölcs, mert az alma csak ennek a minőségnek egy kis szelete, de ez egyetlen idea, a maga al-ideájával együtt.
No most, tegyük fel, megjelenik a legutolsó történetben egy mondat, miközben a sztori épp arról regél, hogy Géza és Magdika először megpillantják egymást, ami így hangzik: „s amikor Magdi néni ehhez a részhez ért, letette a könyvet, sóhajtott és kitörölt egy könnycseppet a szeméből”. No mármost. Ez a mondat a gomb a kabinban, ha képes vagy magasabb nézőpontból tekinteni rá. Merthogy ez a mondat értelemszerűen nem lehet annak a történetnek a szerves része, ami a példánkban a szekrény, azaz a hét történet közül a, nevezzük úgy, legalsó, a megismerkedős sztori – ez gondolom, világos. (A gomb nem a kabinban lévő „rovarvilág” logikájába simul, érthető?) Ezt a mondatot nem mondhatja se Ödön, se a fiatal Magdika, de Géza sem, sem azok rokonai, de senki más a többi rétegből sem, csakis maga az író, mert az idős Magdi nénire kizárólag ő lát rá, Magdi néni felett csakis ő áll ebben a rendszerben. És itt van egy hatalmas félreértés, egy olyan mentális gubanc, amit muszáj valahogy közösen kifésülnünk: hogy ez bár így van, de mégsem jelenti azt, hogy ez a mondat ne lenne ugyanúgy a könyv része, mint maga a megismerkedős sztori. Ez a mondat nem a regényen kívülről van, hanem annak a része. Mert azt kell tényleg megérteni, nincs olyan, hogy a regényen kívül, nincs semmiféle megélhető kint. (Nincs kabinon kívül, csak olyan van., hogy az „intézetben”, és te csak ezen belül tudsz kilépni a kabinból.)
Ezt, hogy nincs kint, addig ismétlem majd, amíg el nem kopik. Ha meghalsz, az se lesz kint, csak bent, benned, ráadásul akkor még a kabinból se jöttél ki, csak átváltasz a kígyós programra. Ha megvilágosodsz, akkor se kerülsz sehova ki, csak magadon belül mélyítesz el valamit, mert meglátod a kabinban az intézet logóját és eszedbe jut, hol is vagy valójában. Megérted a Magdi nénis mondatot a történeten belül, és nem tekinted nem odaillő, érthetetlen, nem materiális epizódnak. Ezt próbáltam megmutatni a kis három felvonásos bohózatommal, hogy az egy illúzió, hogy van a világon, a most megélt éneden túl bármi; hogy te ki tudsz lépni a színdarabból a valóságba, ahol te majd végleg valami igazi leszel, mert ez a kilépés is a darab része marad, ha akarod, ha nem. Minden a darab része, mert az az igazság, nincs semmi más, csak ez a Darab. Elutazni a világűrbe és letelepedni a Titánon vagy a Marson? No de ez csak ennek a 3 dimenziós világnak a folytatólagos része lenne, nem? Még a színpadról sem lépnél akkor le! Ha a színdarabban kilépünk a darabból és lemegyünk a nézőtérre, attól az még a darab marad! Sőt, a színész, amikor letörli az öltözőben a sminket, nem alakul át, mint a mesében a vasorrú bába, ő nem lesz más tudat, nincs egy éles határ közte és a szerep között, hanem a kettő lágyan, finom átmenetekkel kapcsolódik benne össze. Színház az egész világ, bizony, különféle részletezettségű darabokkal, van darab a darabban, és van ehhez képest valóság, ami egy másik, monumentális darab egyik jelenete csupán. Illúzió, hogy olyan falakkal vagyunk körbevéve, amin túl van valami, ami nem annak az épületnek része, amiből maga ez a mi szobánk is van. Illúzió, hogy a lufin túl más van, mint a lufiban. Illúzió, hogy egy gömbre vagyunk zárva, ahonnan nem tudunk továbblépni, mint ahogy illúzió volt az is, hogy én nem tudok Budapesten beszélgetni élőben a New Yorkban élő nagybátyámmal úgy, hogy lássuk is egymást, mert bár 1600-ban úgy tűnt, ez lehetetlen, de ma nem az, sőt, ez ma a világ legtermészetesebb dolga. De ide, erre a pontra nem kiléptünk a történetből, hanem azon belül eljutottunk. A mobiltelefon ott volt gombként a fülkében 1600-ban is, csak senki nem látta meg benne az intézetet. El kellett odáig jutni, hogy erre képesek legyünk. Nem a mobiltelefon jött el a világunkba kintről, hanem mi értünk el hozzá, bentről.
Az, hogy te ki tudsz lépni az illúzióból az Igazi, Magasabb rendű Valóságba, egy hatalmas, óriási tévedés. A valóság és illúzió csak a nagyobb és kisebb sztori neve a történet a történetben teleszkópos pohár valóságban. Nincs ugyanis ezen a történeten túl hova kilépned, mert ha lenne, ez azt jelentené, megszűntél létezni. Be tudsz lépni az intézetbe, de kilépni a kabinból a nem kabinba nem tudsz, mert ennek hidd el, az intézet szempontjából nem sok értelme van. Persze, kiléptél a kabinból, de miután az is az intézet része, valójában nem léptél sehova ki, csak bent nyitottál ki egy ajtót, ami mellesleg végig nyitva volt, hisz ott van bent az intézet gombja a fülkédben. Illúzió, hogy egy könyvben van olyan, hogy a könyvön túl. Azt írja az író: és most lépjünk ki a könyvből, nocsak, hova érkeztünk? És leírja a szobádat. De ez a könyvben nem lesz soha az a szoba, ahonnan olvasol. Ahonnan tudod, ez egy intézet, az csak azon kívüli pont lehet, de csak ehhez viszonyított kint, mert az intézet egy hatalmas Campusban van. Illúzió, hogy a létezésben van olyan, hogy azon túl. Vagy hogy a világon belül létezik a világon túl. Amíg te olvasol (s legyen most ez a létezés szimbóluma), addig a könyv történetében vagy. Nem tudsz kikerülni a végtelen könyvből, csakis a könyvön belül. Még meghalni és megsemmisülni is csak ezen belül tudsz. Tehát a könyvből kilépés is csak a könyvben történhet meg, mint egy újabb sztori a könyvben, ahol arról mesél a könyv, hogy a főhős kilépett belőle. Pont, ahogy a telefonos példa ezt megmutatta. A könyvben befelé fejlődünk és nem kifelé abból, nem? A skype az emberiség történetének a része, és nem egy azon túli valóság, jóllehet már rég nem ugyanaz a dimenzió, mint a kőtábla. A tárcsás telefonban benne volt a mobil telefon, ezt kell megérteni, abból nőtt ki ugyanis, nem? Illúzió tehát, hogy van olyan, hogy a lakónegyeden túl. Hiszen a kis lakónegyed a nagyvárosban van, és ha onnan nézzük, ez már egy szétszakíthatatlan egység, a belső határok – a várost véve alapul – fikcióvá válnak, csupáncsak jelzések, de olyan nincs, hogy a lakónegyed nem a város része, ugyanis nem lehet abból kiszedni, merthogy az maga a város – a hozzá vezető utcával, és az őt keretező üzletsorral egyetemben. De ha ez egy szétbonthatatlan egység, akkor az, hogy a „lakónegyeden túl”, a várost egységes rendszerként szemlélve, nem jelenthet semmiféle valós, abszolút kintet, csak egy belső viszonylagos kis elválasztást. Ma hétfő van, holnap kedd, de egyben ez maga a hét, és a hétfő 23 óra 59 perc és a kedd 0 óra 1 perc közt nincs éles határ – csak a fejünkben. Hol az éles határ az ipad és a papirusztekercs között? Nincs ilyen határ a tudatállapotok között. Mert ilyen falak csak a fejünkben léteznek.
