Befelé tágulva II.

Ezt az egészet a szobában lévők számomra nagyon furcsán képzelik el, valahogy úgy, hogy van a szalonjuk, amiben áll pár bútor, és a szalon falain túl nem az egész épület van, hanem egy másik, ettől a szalontól teljesen különálló, lineárisan a szoba mellett elhelyezkedő szoba, egy nagy kék terem, ami nem is anyagból van, mint ez a mostani, és el is van zárva ettől, pontosabban kilépni ki lehet oda, de visszajönni már nem, és aki ott van, az ebben a szobában csak egy másik szobalakón keresztül, test nélkül jelenhet meg. Még leírni sem tudom igazán, mert olyan nyakatekert világnézet ez égi birodalommal, angyalokkal, kísértetekkel, démonokkal, nem anyagi világgal, ürességgel és társaival. Halálon túli élet, egy atyáskodó istenség, nirvána, mindenféle szentek és szellemvilág, objektív és szubjektív valóság (mintha ezek közt bármiféle különbséget lehetne tenni az észlelő szempontjából), fizikai és szellemi szféra, felsőbb, isteni én és emberi, stb. stb. Nem, semmi ilyen nincs. Olyan nincs, hogy van a szoba, és azon túl egy másik helyiség áll mindenféle, ezeket a szobákat önmagában szervesen hordozó, a szoba minőségét is magában foglaló térelem – épület, utca, városrész, folyosó – nélkül. De ha van ilyen térelem, márpedig kell legyen, akkor ez a történetben már egy újabb kerettörténet, ami hordozza a sztorit, egy új dimenzió! Ám akkor ez nem lehet e hordozón kívüli elem, ha a hordozó felől nézzük, hanem annak csak élő, azt meghatározó, szerves része. És ez semmi esetre sem lehet a világűr, mert az csak a szoba mennyezete a csillárral, tehát az nem egy másik dimenzió, hanem még mindig csak ez a 3 dimenziós szobácska, kicsit optikailag kitágítva homorú tükrök segítségével. Nem egy magasabb rendű, strukturáltabb történet, hanem a miénk folytatása egy befejezetlen mondattal.

És ha most a példát kitágítva túllépünk a könyv keretein, és azt leképezzük a mi földi világunk szimbólumára, akkor mit látunk? Hogy a mi mostani, úgymond fizikai valóságunk szerves és abba tökéletesen belesimuló része a könyv, s annak cselekménye szintén ilyen tökéletesen logikusan simul be abba. Szóval ez az egész pont fordítva van, mint ahogy valaha hittük. A szalonunk az épület része, és nem mondhatom azt, a szalonon túl valami más van, mint ami ez a szalon, de azt sem, hogy a szoba a határtalan, mert abban én elutazhatok a Titánra. Talán, ha fejen állva nézem, lehet némi igazam, mondván: Géza és Magdika megismerkedésének a történetét úgy tudom végtelenné tenni, hogy nem fejezem be, illetve ha mégis véget ér, ez ott ér véget, ahol Ödön befejezi róla a mesélést. És ha önmagában csak ezt a sztorit vizsgálom Ödön nélkül, akár igazam is lehet, csakhogy – és itt jön a csavar –, mindezt én csak Ödön meséjének az ismeretében mondhatom el. No de ha ismerem Ödön nyaralásának történetét, amiben elmeséli Magdika és Géza megismerkedését, már nem mondhatom erre, hogy ez önmagában létezik, és azon túl nem folytatódik a történet valami mással, nem? Mert akkor ki ez az Ödön és hol van ő? A semmiben? Nem, Ödön léte is beleágyazódik egy másik sztoriba, ami ott ér véget, ahol annak a történetnek a keretei vannak. És akkor tulajdonképpen merre is kell menjünk, ha jó irányba akarunk haladni? Kifele vagy befele? Ez itt a lényeges kérdés, és ennek megértése miatt írtam ezt a cikket. Tehát a kérdés: ott kezdődik Ödön sztorija, ahol a megismerkedős véget ér, vagy ott, ahol Géza elkezdi azt mesélni? A kabinban van az intézet, vagy az intézetben a kabin? Melyik a jó nézőpont?

És akkor itt is álljunk meg egy pillanatra! Gondoljuk ezt alaposan végig. A végtelen Történet egyben már kész van összecsukott szilikonpohárként, amin túl nincs semmi. Bármelyik történetet vesszük tehát e rendszerben alapul, elmondhatjuk, benne van egy történetben, és benne is van egy. No, most figyelj! Önmagán túl senki nem lát, mert épp az a lényeg, hogy a tudaton túl nincs semmi – ezt kell végre megérteni. Nincs kint semmi, amiről te most nem tudsz. Az nincs és kész. 1600-ban nem volt okostelefon. Pedig már elméletileg akkor is volt, minden megvolt hozzá ebben a világban, csak a mi tudásunk nem, és az ebből fakadó kibontása sem történhetett meg a mobilnak, ergo nem volt. Ha nem találod a gombot, akkor az nincs a fülkédben, mert akkor lenne, ha tudnál róla. Nincs más a fülkében, csak te, erre gondolj, amikor ezen a kijelentésen talán fennakadsz. A mindenség tehát magában befelé (!) strukturálódik, és nem kifelé. Minket most az téveszt meg, hogy ezt a poharat egy egyenes csőként látjuk, a példaként leírt könyvben van egy történeti sorrendiség: azaz van az első sztori, abban a második és így tovább. De ez nem is baj, mert ez megmutat nekünk így valami fontosat, mégpedig azt, hogy értelemszerűen minél nagyobb egységet töltöttél ki a lényeddel, annál több sztorit belátsz. Igen ám, de magadban és nem magadon kívül! Végig befelé látsz egyre többet, és sosem kifelé! Amikor az író-olvasó megdörzsöli a szemét a könyvespolc előtt, és becsukja a könyvet, a könyv története benne lesz, és nem valahol rajta kívül, és épp ezért lehet ő az író, és nem egy szereplő a könyvben. Magdi néni ott bent, belül látja a fiatal Magdika történetét, és nem kint, az ő sztoriján kívül! De hisz épp ettől rétegzett tudat ő, hogy befele egyre strukturáltabb. Ha én mondok egy viccet, ami a mókusról szól, aki lejön a fáról és elmesél a kisegérnek egy történetet egy kis hangyáról, akkor, ha a kisegér ki akar kerülni a történetből, azt csak úgy lesz képes megélni, ha felfedezi a maga meséjében az őt mesélő mókus meséjét. És ennél a pontnál ő már két szintet lát át, két történetet. Egérként ő azonban nem lehet mókus, és nem is láthatja az ő meséjét az egérkéjében, a mókus viszont már tudja: nincs egér. Innen nézve, ahonnan én a viccet mesélem, ő nem is létezik!

Ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy azzal, hogy a valóságomat mélyítem, rétegzem, strukturálom, óhatatlanul én egyre „magasabb” pozícióba jutok azáltal, hogy meglátom a mesémben az azt magába foglaló meséket. Az én mesémben az azt keretezőket, és nem azokban az enyémet, mert ez az, ami nem fog menni! Még egyszer, hogy tiszta legyen: a világunkon belül jelent meg a dimenzióugrásnak is tekinthető internet – ami aztán végtére kifele szélesítette már ezt a világot – s nem azon kívül. A történelem benne van a mostani valóságunkban, és nem előtte, s így tolja azt a jövő felé, egyre jobban növesztve a történetünket befelé. És ugyanígy benne van a jövő is, hiszen az lesz nemsokára történelem. Ahogy nő a benti rétegek száma, te úgy kerülsz egyre kijjebb. Magdi néni látja Zsuzsa történetét egyben, amit Zsuzsa belülről sosem láthat. A szekrény a szobában, az az emeleten, a hátsó szárnyban, az épületben és a lakónegyedben magát a lakónegyedet részletezi, hisz abban van jelen. Ha a kis drón snittjét megnézzük visszafelé, azaz a szekrényből kirepülve az emeleten át a városig haladunk, akkor láthatjuk is, hogy azzal a folyamattal, ahogy berepültünk a szekrénybe teremtettük meg végső soron magát a várost. És innen már látható, a szekrényben is benne volt a város, ahogy a fülkében az intézet. És ha az ország perspektívájába akarunk kerülni, nem az országot kell valahol kint megkeresnünk, hátat fordítva a lakónegyednek, mert így semmit sem fogunk találni, hanem csak rá kell látnunk egyben a városra és felfedezni abban az országot, mert ez maga az ország perspektívája, nem? És ha tovább mélyítjük a képet, mert már rálátunk a kontinensre is, hopp, már a földön túli perspektívában vagyunk. Ismeritek azt a pulzáló mozgást, ami egyidejűleg tűnik tágulónak és szűkülőnek? Na, valami ilyesmiről van szó. Úgy tolod magad egyre feljebb, hogy egyre több, egyre magasabb rendű réteget látsz BELÜL. Nem tudsz kikerülni a városból, kint valamit meglátni, csak bekerülni az országba, és onnan fogod tudni, már ott vagy, hogy a városban megpillantod azt. Kapis?

Tehát ha egy könyv arról szól, hogy a főhős kilép a történet lapjairól, az, amíg mi olvassuk ezt a könyvet, csak a könyvön belül történhet meg. Pont. Ne is rágódjatok ezen tovább. És amíg tudsz magadról, te benne leszel egy folyamatos, folytatólagos valóságban, abból kikerülni sosem fogsz, s a valóság lényege épp az, hogy önmagában van, azaz réteges szerkezetű, ahogy ez a mostani is az, mert, lám, van benne fikció: álom, film, VR stb, amihez képest mondhatjuk rá, valóságos. Létezni meg mindig fogsz, mert ha nem léteznél a jövőben, nem lenne, aki onnan rád látna, ergo már most sem tudhatnál magadról, és ez az egymásba tekintő létezési sor nem tud soha megszűnni, mert a jövőd és a múltad együtt feltételezi egységes, egyidejű háttérként a jelened, mert ez valójában egy időtlenség, az épp aktuális jelened mögött. A mindenség egy önkibomló, perpetuum mobile fraktál tudat. Spirálisan tekereg, és csak nézőpont kérdése, te befele hatolsz ezzel a mozgással, vagy kifele, mert minden egyidejűleg történik. De az számodra most a kabinban bizony létkérdés, hogy meglátod-e benne az intézetet, vagy nem, mert azt hiszed róla, az azon kívül helyezkedik el, valami egészen más minőségként, mint ami ez a kabin. Mert ha felfedezed a kabinban az intézetet, azzal anélkül léptél ki abból, hogy le kellett volna idő előtt állítanod a szimulációt. Nem, te azt szépen végigéled, mert pontosan tudod, ez az intézeten belül zajló terápia, és neked nincs hova kilépned innen, mert te pont ott vagy, ahol a professzor úr, csak most egy kis időre máshogy vagy ott. Ez a felemelkedés kulcsa, ennek a megértése.

Mert az igazság az, hogy miután nincs a tudaton kívül az égvilágon semmi, pontosan azon kívül, amit most ebben a pillanatban megélsz magadról, te csak e tudatban tudsz haladni, belül. Nincs tehát számodra olyan, hogy a szobán, a történeten, a világon kívül: azaz nincs egy olyan hely sem, amire azt mondhatod, ez az illúzión túl van. Mert az mi lenne e fiktív történethez képest? Az a valós világ, amiben az a könyv ott van a polcon? És ez mitől valós és mitől a regényen túli? Hisz ebben van ez a regény, és ahogy írtam, ez így egy egyetlen, egybefüggő, megszakítatlan valóság, nem? A polc, a rajta lévő könyv, annak a betűi, az abban foglalt történet, és annak a már halott írónak az élete, aki ezt írta, ez mind egyetlen, egybefüggő valóság befelé kibomló része, nincs köztük semmiféle határvonal, küszöb vagy fal, vagy ha van is, az mind esetleges, bármikor feloldható, és nem is igazi határvonal, csak odaképzelt. Ez maga a gyümölcs, aminek része az alma, de ha a része, az alma maga is gyümölcs. És innen nézve a polc nem valóságosabb a könyv sztorijánál, inkább csak más síkon értelmezhető. Hiszen a valóság, a „gyümölcs”, épp ezekből a befelé strukturálódó elemekből épül fel: a könyvből, benne a sztorival, elefántokból és asztalokból, a szomszédból és az ő gondolataiból. A valóság nem ezeken kívül van, hanem egy összefoglaló elnevezése mindezeknek. A két centi magas küszöbön tehát simán át lehet lépni, de csak a szobát nézve végig, hisz onnan tudod, hogy kint vagy, hogy rálátsz a szobára már egyben, s nem onnan, hogy látod azt, ahová kiléptél. És ebből az állásból már azt is látod, nincs itt semmiféle áthatolhatatlan fal, azt a csak a szobában rekedtek gondolják úgy kifelé bámulva a semmibe, hogy ez egy határvonal, és nem is látnak emiatt át fölötte. Ezek a határvonalak kizárólag tudati határok, és nem valós falak, ezt kell megérteni. Adamus itt van velünk egy térben, ő a professzor úr az intézetben, és csak addig nem látod, amíg azt mondod rá, ő kint van, te meg bent, és becipeled őt a fülkédbe egy entitásként, egy hangként, beviszed Magdi néni síkját Magdika sztorijába egy érthetetlen mondat erejéig, vagy beraksz a szekrényedbe egy Magdi néni feliratú üres dobozt, mondván, ez a világomon túli világ. Nem, ti Adamusszal mindketten ugyanabban a lakónegyedben, intézetben vagytok egy időben, csak neked el kell menned a történetedben addig a téridőpontig, ahol te is inkább azt mondod már, a lakónegyedben vagy az intézetben vagyok, és már nem azt, hogy a szobában vagy a fülkében.

Érthető nagyjából, mit akarok nektek megmutatni? Nehéz, mert a végtelent kell most belepasszírozni véges fogalmakba és a korlátolt elménkbe, de azért nem olyan bonyolult ez, csak meg kell érezni, meg kell ezt saját magadnak tapasztalni. Álmodsz egy álmot. És abban megjelenik a szomszédod, és azt mondja neked: ugye, tudod, hogy ez csak álom? Ó, gondolod álmodban, milyen okos ez a szomszéd, lám, megmutatja nekem a tutit, a „kintet”. Csak az a baj, hogy ő is az álmodban van! Álomalak csupán. A szomszéd az álomban mondja azt, ez csak álom. És hiába ébredsz fel és találkozol ezzel a szomszéddal másnap reggel a „valóságban”, biztos lehetsz benne, semmiféle olyan „kint”-be te nem kerültél át, ami ne lenne valami újabb bentnek a szerves része. Még abban sem lehetsz biztos, az ébredésed nem épp magában az álomban történt, és történik újra meg újra, ahol megint elalszol, aztán ott bent újra álmodsz, abban az álomban megint felébredsz, és ezeket az ébredési epizódokat most egy egyenesre felfűzöd, és azt mondod, ez a valóság. Lehet, de az is lehet, ez csak egy térbeli minta sík hátoldala, amiben most megláttál egy sajátos logikát, és irgalmatlanul meglepődnél, ha ezt az anyagot valaki neked hirtelen megfordítaná, és megmutatná az álmaid egybefűzéséből származó másik összefüggő képet! Lehetséges, hogy abban a pillanatban azt a strukturáltabb, nem lineáris és mérőmadzagra húzott, hanem mélyebb, multidimenziós sztorit hinnéd sokkal igazabbnak, és a mostani „életed” egy ócska egyvonalas rajzfilmmé silányulna mellette. Ezt amúgy a Paprika c. anime mutatta be a legjobban, szerintem jobban, mint ahogy a nyomdokaiba lépő Eredet próbálta. Ott fejtik le a szereplők az álom rétegeit hagymahéjanként, és hiába lép ki a főhős az álomból, csak egy újabb álomba kerülhet onnan. Mert azt kell megérteni, nincs valódi ébredés, hisz mondd meg, mihez képest lenne az „valódi”? Az igazi, végső felébredés a mindenen kívül kerülést jelentené, de ez a megsemmisüléssel lenne egyenlő. Olyan meg számodra nincs.

Kifelé és felfelé semmire sem mész. Az, hogy mikor fedezed fel a mobiltelefont a saját valóságodban, tulajdonképpen csak azon múlik, hol tartasz az olvasásban: ha olyan régóta olvasol, hogy körbeértél, mert ott van a mondat, hogy ekkor Magdi néni ölébe tette a könyvet, biztos lehetsz benne, olvasóként te már nem Ödön, hanem az író nézőpontjában vagy, egy teljesen más időben, mint amiben Magdika tengeti napjait. Az idő a kulcs itt, bizony az idő. Ám ha továbbra is hiszel a kintben, hogy a mobiltelefon onnan jött be, meg kell élned a halált, hisz a halál illúziója az maga a történetvég, és az azt követő üres lap, vagy dupla fallal körbevett üres térelem, ami a két sztorit vagy szobát egymástól elválasztja. A régi pohárgyűrűd leesése a legkisebb mellé. A halál képzete, az a régi kempingpohár. A halál nem más, mint egy olyan folyosó, ami azt a látszatot kelti, a két szoba nem egy épület része, az alma nem gyümölcs, az almában semmi ilyesmi nincs, és a körte az valami egészen más dolog. A halál azt hazudja, nincs is intézet, csak a rovaros kabin a valóság, és azon túl csak a nem kabin van. A halál a két videójáték közti lemezcsere, ami azt hiteti el a júzerrel, ez nem egy ugyanazon monitoron megjelenő játék, hanem van két külön játéktábla, két külön játékossal. A halál illúziója az, hogy a kamerás drón nem tudja egyben láttatni a teret, és kell a snittbe vágás. A halál képzete, hogy van egy sztori, ami véget ér, majd jön egy új, különálló történet, a Magdika után a kis Évike története. De nem, ilyen nincs, mert ebben a regényben az csak a kis Magdika meséje lehet az ő barátnőjéről, ami már mellesleg rég meg van írva az összes történettel egyetemben. Persze ez holografikusan, fraktálszerűen, minden irányba és időbe terjedve, és nem így egy vonalban, lineárisan, egyszereplősen, ahogy ez a példa most sugallja, de ez csak egy nagyon egyszerű ákombákom rajz a valódi térbeli mozgóképhez képest.

Ha meg tudod érteni, hogy Adamus nem kint vár, hanem épphogy bent, pont úgy, ahogy várt rád a nyolcvanas években az internet, hogy a ház nem a szalonon kívül van, hanem a szalon kvázi ebből az épületből van, és ezért ők egymásban vannak – hisz a szobák, helyiségek egysége maga a ház –, akkor jó helyre fogsz nézni, amikor a teleszkópos pohár egy pillanatra összecsukódik, hogy megkönnyítse az átjárást. Mert a téridő ebben a regényben egy ponton önmagába hajlik, a regény egyik utolsó lapja megismétli az egyik elsőt, úgy is mondhatnánk, egy valódi téridő anomália keletkezik, hogy a szobában, a történetben lévők megértsék, mit jelent Magdi néni perspektívája Magdikákéhoz képest. Csak nagyon nem mindegy, az olvasó ekkor kivel azonosul, mert ha Magdikával, hisz már el is felejtette Magdi néni kerettörténetét, annyira magával sodorta ez a sok szép történet, egy szót sem fog érteni ebből a világot megrengető, a könyvespolc valósága felé mutató mondatból, amit az követ, hogy megszólal maga az író is, mondván: „és ekkor te is öledbe ejted, kedves olvasóm, a könyvet, felállsz és felrakod a polcra. Mert ez a történetünk itt bizony véget ért.” De ha megértetted, akkor te csak felnézel a könyvből, megdörzsölöd a szemed, és a polcra rakod a könyvet és folytatod a történetet immár a szobában. Mert olvasás közben azt is felfogtad, hogy mi magunk vagyunk magunkban, mindig is csak magunkban voltunk, mert mi a mindenkori történetmesélői én fikciós termékei vagyunk, akin túl nincs az égvilágon senki és semmi. Egyetlen létező álma vagyunk mi mindannyian. Hogy ott kezdődik Jenő nagypapa története, ahol Gézáé véget ér, ám ami része Jenő nagypapa történetének, és nem különáll attól. Illetve, hogy kilépni a szobából sosem azt jelenti, hogy onnan, a történetből ki egy nem történetbe, mert ilyen nincs, hanem azt, hogy a hallba be, oda, a térbeli könyvespolc elé, az író tudatába, egy nagyobb sztoriba, ahonnan már belátjuk egyben a régi szobánkat, statikus, mozdulatlan életképként. Ehhez az kell, hogy a történet olvasása közben meglássuk a történetben azt a szobát, ahol olvasunk. Egybenlevőség és egyidejűség. És amikor ennek a megértésére képesek lesznek a szobalakók, akkor meg is tudják majd lépni ezt a küszöbátlépést, ami az olvasó felől csak egy magára eszmélés lesz a polc előtt. (Beszédes érdekesség, hogy a Buñuel film 8. percénél véletlenül valóban belóg az Adamus által oly sokszor emlegetett mikrofon a képbe, érdemes megnézni ezt a jelenetet, no meg persze az egész filmet.)

És akkor talán mindaz, amit most itt nagyon vázlatosan, elnagyolva leírtam, számos más kérdésre is választ ad: hogy mi lesz a testünkkel, a „többiekkel”, mi lesz ezzel a most futó sztorival stb. Ha az álmodban megjelenik a hálószobád valósága, az jelenti azt, felébredtél. És aztán ez rögtön meg is cserélődik, az álom bekerül ebbe a hálószobába. Amikor az álmodat keretezi az a valóság, amiben benne foglaltatik az alvás ezzel az álommal, maga ez a keret megoldja a mi lesz az álomalakom testével és annak társaival dilemmát. Mert reggel az ágyadból nézve már csak nagyon mesterségesen tudod ezt az álmot elválasztani a megélt valóságodtól, s magadat kettészelve úgy meghatározni, hogy most te azon az álmon kívül vagy, dehogy, hisz az benned van, ugyanúgy, mint a reggeli fogmosás emléke délben, ami nemrégiben még maga a téged körülvevő világ volt. Ez valami olyasmi, mint a szülés. Kilenc hónapig terhes egy nő, majd egyik éjszaka elkezd szülni. Persze, van egy provizórikus pont, ahol elkezdődik a szülés, majd megszületik a baba, és ő megszűnik kismamának lenni s anyuka lesz, valamint a magzat is csecsemővé válik és bentről kikerül, de ezeknek a pontoknak a kijelölése egy teljesen egybefüggő folyamat mentális és esetleges szakaszolása csupán, mert valójában nincs a két állapot között egy vége stáblista, majd szünet és egy új főcím, nem igaz? Sem anyuka, sem baba nem lesz más valóságban, nekik ez csak egy teljesen megszakítatlan folyamat új állomása csupán. „Átlépni” az „új valóságba” valóban meglépve ezt a lépést csak ezen a mostani sztorin belül lehetséges, aki ezen kívül vágyik ilyesmire, becsukva maga mögött a mostani valóságának az ajtaját, csak mesterségesen szakaszol egy folyamatot, abból kifelé törekedve, mégis így egyre beljebb hatolva az illúzióba, beráncigálva így egyre kisebb dobozokban lévő dobozokat a szekrényébe. Ezt a feldarabolást nekünk épphogy összemosni kéne azzal, hogy megértjük, nincs olyan, hogy kint, mert ez az egész végtelen regényfolyam, matrjoska-lencsilány valóság saját magában van benne, nincs ezen kívül semmi, ergo mi csak abban hatolhatunk egyre nagyobb, egyre mélyebb, egyre részletezettebb és egyre grandiózusabb, átfogóbb történetek felé, egyre egységesebb éntudatba ébredve, aminek a jó iránya a befelé részletezés során történő tágulás. Az író, aki a könyvespolcot észleli, az nyilván észleli Magdika történetét is egyben, csak nem azonosul ezzel az alakkal, s mindezt teszi törés és szakaszolás-mentesen, teljesen természetesen megélve ezt a könyvben lévő hét tudati szintet. Magyarán ehhez az író tudathoz nem véges életeken áthaladva vezet az út, mert ez egyetlen tudat, nem kell hozzá sorompókon eljutni, csak ott a könyvespolc előtt önmagunkra ráébredni azzal, hogy meglátjuk ott bent a történetben magát ezt a tudatot, azaz saját magunkban, a mostani valóságunkban a rétegzett történetünket. Ez a kulcs, tehát, a bent. Sikerült ezt valahogy elmagyaráznom, körbejárnom?

Belmondóval kezdtem az aktualitás jegyében, s így is fejezem be, én is egyfajta stilizált keretes szerkezetet teremtve az írásom köré. A velem egyidős, és most megint egy album erejéig összeállt ABBA együttes egyik új számával zárom ezt az hányaveti elemzést (angolul tudók előnyben). Ők e beszédes, Voyage című albumuk bemutató koncertjén úgy lesznek jelen, hogy nem lesznek jelen, ők lesznek a színpadon, de mégsem ők. Mindenesetre elgondolkodtató kis szimbólum, s talán a későbbiekben jól jöhet emlékeztetőnek, amikor találkozunk Magdi nénivel a könyv lapjain, hogy még véletlenül se tuszkoljuk be őt Magdika valóságába, hanem fedezzük fel általa Magdika sztorijában Magdi néni kerettörténetét. És akkor talán még majd az író is megjelenik előttünk egy pillanatra, aki kiszól hozzánk, hogy ébredjünk végre magunkra, azaz őrá ott a hatalmas könyvespolc előtt.

(LD)

***