Békében

Békében

A tóparti stégen fekszem. Akár egy japánkert,
olyan a táj, magába ránt a nyugalom örvénye.
Most hirtelen eszembe jutsz: jaj, de tetszene itt neked,
mennyire imádnád ezt a csendet, ringatózva ezeken
a sima deszkákon, elnézve a huncut medrű, kávészínű
vízben a hófehér csészeként remegő tavirózsákat, a foghíjas
fésűként be-belógó stégeket, a hűs, zöld fák leveleinek
konfetti táncát, a metálkéken csillogó fejű kacsacsapatot:
a távlatot, a teret, az eget, a vizet, ezt a végtelen szabadságot,
amit én most megélek itt ebben a kitartott, kérészlétű pillanatban!

És akkor azt kívánom, bár cserélhetnék veled erre a kis időre életet!
Odaadnám neked a szemem, hogy lásd velük ezt az illanó csodát.
A fülemmel halld a víz ritmikus csobbanását, ahogy lefetyeli
a stég oldalát, átadom folyton gondoskodó kezeimet, hogy
érezd ujjaim közt a lágy víznek a selymét, égessen az én hasamon
a nap, csiklandozzon téged lábszáramon ez az apró, kék szitakötő,
és rezdüljenek elmédben a gondolataim, hogy ott bennük pajkosan
felfedezd magad, s rácsodálkozhass, mennyire gyönyörű is vagy.

Miközben én a te szép szemeiddel olvasnám csodálkozón
felhúzott szemöldökkel e sorokat, s kicsit, mint mindig,
értetlenkednék, de azért ezen a ponton már elmosolyodnék.
Néznélek ott a stégen, dobbanna szívem a mellkasodban,
hirtelen megvakarnám karodon azt a szúnyogcsípést, lebegnék
gondolataid mély, nyugodt áramlatain, miközben meg alig
várnám, hogy elmeséld, milyen volt nekem lenned e varázslatos
délutánon, a mesés tóparton, ahol lejegyezted kezeimmel ezt a
versecskét a kis noteszbe, miközben hajunkat szemünkbe fújta
a szél, és letöröltük kézfejünkkel azt a kigördülő, parányi könnycseppet.

LD