Bogáncsoskodás

Van pár olyan félreértés, aminek a meghaladásával tud majd csak szerintem az emberiség átlépni abba az új világba, mely létrejöttének keserves vajúdási szakaszába lépett. Legalábbis én úgy látom, ezek mind olyan kis, szinte láthatatlan bogáncsok az út szélén, amibe minduntalan beleakad az emberek cipőfűzője, nadrágszára, és emiatt nem tudnak könnyedén átlépni a kellemesebb sétányra a sáros, göröngyös, tüskés ösvényről. Elsőre nem is tűnnek olyan nagy dolgoknak, mégis meggyőződésem, hogy most ezek a bogáncsok állnak leginkább útjában a könnyű átmenetnek. Az anyaméh egy darabig kifejezetten szolgálja a fejlődést, egy ponton túl azonban épp annak gátjává válhat, ha nem tudjuk róla időben leválasztani a csecsemőt.

Minden jelenlegi nehézség forrása a szűklátókörűség. Az a fajta hozzáállás, hogy a világmindenség az, amit észlelek. Magyarán az az emberi én-központúság, ami teljesen leszűkíti a lehetőségek körét, hiszen ha csak azt tudom megfogni, amit a járókában elérek, és csak az létezik számomra, amit képes vagyok megfogni, vagy az, amit onnan bentről elképzelni tudok, akkor nyilvánvaló, hogy ez a szemléletmód idővel teljesen bezárja a világomat a járókán belülre és létrehoz egy olyan fiktív, járókán túli képet, aminek a valósághoz nem sok köze van, és ahova ezért kilépni sem tudok majd.

Az egyik fő probléma, hogy az emberek elég hosszú ideje csak egymástól nyerik az információt arra nézvén, hogy kik ők, hol vannak, miért és hogyan. Ez olyan, mintha a sütödék mindig csak egymástól vennék át a használt olajat, ami így egyre zavarosabbá és egészségtelenebbé válik. Mintha attól rettegne a modern ember, ha kiderül, a járókán túli lét színesebb és izgalmasabb, igazabb, valódibb, mint a rácsokon belüli, ő maga színtelenedne el, jelentőségét veszítené, fontosságában kérdőjeleződne meg. Látható, mennyire ragaszkodik a többség ehhez a csecsemőidentitáshoz, még a szabadságát is beáldozza, csak hogy fenntarthassa a saját kis hipnotikus vízióját önmagáról. Épp ezért olyan kintet hazudik be a járókába, ami annak kézzelfoghatóságát, valóságosságát, realitását nem töri szét. Figyeljétek meg az állítólagos, a járókán túlról érkező üzenetek többségének is mennyire a járókán belüli logika az alapja! Ez kicsit olyan, mintha a bolondok házában az ápoltak közül páran azt mondanák, ők bizony voltak kint és látták, hogy ott a nővérkék sokkal kedvesebbek, nem kék, hanem sárga ruhát hordanak, a gyógyszereket finom süteménybe sütik, a kényszerzubbony pamutból van, a kezelések társasjáték keretén belül zajlanak, a doktor úr ott aztán mindenhez ért, mindenkit megnyugtat, az ápoltak nem verekednek, és a takarodó is éjfélkor van este tíz helyett. És ők azt üzenik, mindenki lehet Napóleon, hisz Napóleonból nem csak egy létezik. Érthető a példa? Láttam például olyan Adamusnak nyilvánított „közvetítést”, ahol konkrétan a következő hangzott el: ez a biológiai vírus, ami sok ember életét elveszi, azért jött létre, mert jin-jang egyensúlytalanság van a bolygón, és az emberek nem szeretik magukat. Tehát egy egyensúlytalanság van jelen – mondja mélyen szántón a „közvetítés” –, ami azért van jelen, hogy kitisztítsa ezt az egyensúlytalanságot. És ez a fizikai vírus a módja a testünkben lévő egyensúlytalanságok kitisztításának, ami most a világ gazdasági egyensúlytalansága miatt jött létre, magyarán ez egy gazdasági vírus, de influenzaként mutatkozik meg. Azt jelzi, hogy nem lenne szabad már a mai világban szegénységnek lenni, mert a technológia képes lenne mindenkit egyformán gazdaggá tenni ezen a bolygón (azt mondja, bolygón!), de a korrupció sajnos mindent tönkretesz. És – teszi hozzá a „kizárólagos közvetítő” –, tegyük meg az óvintézkedéseket, hogy mi ne kapjuk el a vírust, és idővel majd megleljük a gyógymódot is ellene. Itt meg lehet hallgatni ezt a borzalmasan zagyva, totál semmitmondó sületlenséget.

Ezt a mondókát csakis az emberi logika, az emberi világból kiinduló emberi elme szülhette, ez nekem szent meggyőződésem. Nem bántani akarom a mai spirituális show business szereplőit, csak felhívni rá a figyelmet, hogy óvatosan kell velük bánni, mert céljuk sokszor nem a küldemények pontos kipostázása, hanem az energiagyűjtés. Épp ezért meg kell tanulnunk meglátni, mi a különbség a járókán belüli és azon túli információk közt és nem bedőlni neveknek, hangzatos szólamoknak, mesebeli gúnyáknak. Mert ennek elkülönítése most, azt hiszem, kulcsfontosságú dolog. Nem mindegy ugyanis, hogy egy kalandtúrán a GPS, amit a kezemben tartok, a várost egyben látja, és úgy készíti el nekem az útvonalterveket, vagy ő is csak annyit lát belőle, amit én, ahol épp vagyok, és ami utat már bejártam. A legnagyobb ökörségeket is képes elhinni az ember, csak ki ne derüljön róla, inkább ő a szellemlény, mint mindaz, ami körülfogja. Figyeld meg, a népszerű tanítások mindegyike az embert, az emberi létet magasztalja a végsőkig, azt helyezi a középpontba, a földi világot anyagi valóságnak tekinti, magyarán egy pillanatig sem kérdőjelezi meg e valóság objektív voltát, az időt önálló jelenségnek tartja, ami telik, és legfőbb üzenete, hogy szeresd magad meg a többi embert, higgy a szellemvilágban, és vegyél mély levegőket. Hogy fogalmaz David Mitchell a Szellemírókban? „Mondd azt az embereknek, hogy a valóság hajszálpontosan megegyezik a látszatával, és meglátod, keresztre feszítenek. De ha azt állítod, hogy meglovagolhatják a szellemeket munkába menet, vagy hogy egy marék kristály a legjobb barátjuk, vagy hogy a kormány fél évszázada tárgyal a kicsi zöld emberekkel, akkor meglátod, Brooklyntól Pretoriáig minden szőrös hasú semmirekellő felkapja a fejét, és rád figyel.” Pontosan ennek a hozzáállásnak köszönhető az a káosz és zűrzavar, ami ma jellemző a világra. Annak, hogy az emberek csak azt szeretik hallani, ami az ő mostani létmeghatározásuknak kedvez, amiből sehogy sem akarnak kinőni. Van olyan ismerősöm, aki még ötvenévesen is megissza minden reggel a kis cukros kakaóját, amit gyerekkorában anyuka reggelente elé tett.

Ebből következik az, hogy semmi lényeges nem fog történni mindaddig, amíg az emberek tetemes része meg nem érti, hogy nem lehet a lefulladt autót megtolni magából az autóból. Ki kell hozzá szállni, vagy valakit kintről megkérni, hogy ugyan, tolja már meg. Épp erről szól ez a mostani helyzet. Ami most a világban zajlik nem egyéb, mint egy zárt rendszer határainak leomlása előtti irgalmatlanul túlfeszített állapot. Egy valódi rendszer-átalakulás, egy totális szoftverfrissítés. A világ már soha többé nem lesz olyan, mint amilyen volt. A zárt rendszer egy ponton le fog omlani, a túlfújt strandlabda kipukkan, és a levegő kiszökik. Aztán majd el lehet azon morfondírozni, hogy igaz volt-e az az állítás, hogy a labda lényege a ráncosra gyűrődött, elöregedett, így már semmire sem jó műanyag, s nem a belé zárt levegő, ami mellesleg azonos azzal, ami körbevette eddig is ezt a labdát. A kérdés mindenki számára egyénileg is az lesz, hova jutott ebben a labdakérdésben, minek tartja magát a kipukkanás után: a megfeszülő, majd magába roskadt anyagnak, vagy a hamarosan kiáramló levegőnek. Félnivalója csak a roggyant, elöregedett, megfakult színű műanyagnak van. A kiszökő levegő csupáncsak visszatér szabadon önmagába.

Amennyiben nem az emberi létet helyezzük a középpontba, nem ezt a földi életet gondoljuk egyedül reálisnak, valóságosnak és fizikainak, ha megértjük, az univerzum csak az elménkben végtelen, s anyagi jellege épphogy a valóságérzékelésünk vastag falát képezi, azaz ha megpróbáljuk megérteni, hogy láthatatlan, de nem átlátszó falakkal vettük körül magunkat, amíg ez szolgálta ennek a létezési formának az érdekeit, ám a falakon túl egy ugyanilyen valós, fizikai(!) világ létezik, és nincs külön szellemi meg anyagi szféra, sem semmiféle antropomorf szellemi lények, atyáskodó istenségek, megélhetetlen, és épp ezért ellentmondásos ürességek – akkor megszűnik a félelem és a szenvedés. Mert az e falak következménye, s nem a lét velejárója. E falakon átlátni olyan, mint az emlékezés. A falakat az elmében lévő észlelési és elvonatkoztatási gátak, amnéziák, korlátok hozzák létre, azaz ezek tudati falak, és nem kívülről tette oda valaki. A valóság zártságát szolgálták a biztonságos tudati fejlődés jegyében.

A kutya behúzott farokkal, megfeszített lábbal, remegve tekint le a magas hídról, épp ezért nem is látja be a folyót igazán, míg a kismadár bátran kimegy a híd szélére és onnan néz körül. Aki fél, annak van mitől, aki nem, az azért nem fél, mert tudja, nincs mitől. Aki látja a vizet, azért látja, mert a híd széléig merészkedett, aki nem, csupán a közepéről próbál lekukucskálni annak deszkái közt a folyóra. Legyőzhetetlen az az ember ezen a földön, akinek nincs vesztenivalója, aki nem fél odaállni a híd legszélére, sőt, az sem zavarja, ha meglökik, mert a szárnya biztos tudatában áll ott, és ezért pontosan tudja: nem zuhan le. Nincs mitől félned, ha elengeded a ragaszkodást az emberi én-meghatározásodhoz – ezt kell megértenie mindenkinek. Ettől még teljes értékű, tartalmas életet élhetsz emberként a földön, csak közben tudod, van még számtalan valóságsík, amit ugyanilyen átéléssel be tudsz majd járni, épp ezért kár ebben a mostaniba ennyire beleragadni és kitartóan körözni a samsara hatalmas és lassú óriáskerekén ücsörögve. Mert ha leáll a kerék, aki fent rekedt, nem lesz ám olyan jó helyzetben, mint ahogy most tűnik. Nincs vesztenivalód azzal, ha kilépsz a járókából a szobába. Ettől a járókát még nem veszted el, nem igaz? Benne maradni jelent nagyobb veszélyt, hidd el, mert egyre kényelmetlenebbül fogod érezni magad kétméteres százkilós pasasként az egyszer egyméteres ketrecedben.

És most jön ehhez kapcsolódva a legesleglényegesebb pont, ami miatt tulajdonképpen ezt a kis írást kiraktam. Nincs spirituális út önmagában, a hétköznapi világ profán, egyszerű eseményei nélkül. Erről már többször írtam, de megismétlem, mert ez most az én legfontosabb üzenetem. Ez a szétválasztás a mai világunk legeslegnagyobb tévedése. Nem feltétlenül a lótuszülés, a meditáció és a füstölők hordozzák ugyanis a legnagyobb szellemi felismeréseket, hanem az életed leghétköznapibb történései, ha képes vagy bennük meglátni a saját spirituális utad térköveit. Az is spirituális tapasztalás, amikor lerobban az autód vasárnap a semmi közepén, amikor ott ülsz a beteg gyereked ágya mellett egész éjszaka, amikor eldöntöd, melyik munkát vagy pulcsit válaszd, amikor leülsz beszélgetni a barátoddal, hogy megoldjátok azt a több éve fennálló konfliktust, vagy lemosod az ablakot és kiviszed a szemetet. Komoly spirituális tapasztalás lehet egy házfelújítás, egy utazás, egy kellemes este a haverokkal, vagy egy rém bugyuta film. És lehet teljesen üres, a lelkedben semmiféle mély változást nem hozó élmény a jógatábor, a népszerű tanító előadása, vagy akár az anyukád halála és a kisbabád megszületése is. Ez csak azon múlik, ki vagy és miként tekintesz erre az életre, és nem az élet eseményeinek jellegéből fakadó hatás. Tudnod kell, ez az élet a te, mindenféle hatékony eszközzel felszerelt, tükörfalú lelki konditermed, épp ezért itt minden azt szolgálja, hogy megerősödj. Ne fumigáld egyes elemeit glaszékesztyűben és ajak biggyesztve: „még hogy én horrort nézzek, ugyan már, pfuj!” (Tudod mennyi üzenetet tudtam kiolvasni ilyen lenézett hétköznapi kalandokból önmagam számára? Most egy tündéri veterán lakóautót újítunk fel magunknak, ami számomra mélyebb tapasztalás önmagamról, mint egy háromnapos elvonulás a látványkolostorba. És majd ha kész lesz a járgány, meglesz a magányos, spirituális elvonulásom is a tóparton, a két fajta élmény ugyanis nem zárja ki egymást.) Ki súlyzókat emel, ki nyújtógyakorlatokat végez ebben a teremben, de mindenki ugyanazon fáradozik: önmaga formálásán. Kikerülni a hasznos eszközöket, finnyásan rájuk sütve a „világi” jelzőt olyan ostobaság, amit csak az követ el, aki nem is tudja, hol van, miért és hogyan. Hidd el, a műkörmös Gizi ugyanolyan lelki edzésen vesz itt részt, mint te, vagy az a csuhába bújt zen szerzetes. Másik osztályba jár, más izomcsoportra gyúr, de még az is lehet, egy nap meghaladja azokat, akik lefitymálják őt, mondván, ó, a Gizit nem érdekli semmi, csak a TikTok. Tekints ehelyett rá edzőtársadként, akitől tanulhatsz, aki emlékeztet téged valamire, hisz minden ember, akivel találkozol, minden hétköznapi esemény, minden banális mozzanat tanít téged, vagy megmutat rólad valami fontosat, ha jó szögből nézel rá. Mind egy-egy üzenetet, tanulságot, felismerést hordoz számodra. Az a buta vicc, a szomszéd randa kerítése, a megivott pohár bor, a közlekedési baleset, a vihar, a vásárolgatás, az a legyőzhetetlen vágy benned, vagy a kényelmetlen ágyad, mind-mind a te kondi géped. Súlyzód, hulahoppkarikád, matracod, futópadod, bordásfalad.

És ezzel nem azt mondom, hogy akkor nosza, vesd bele magad minden szarba, dehogyis, ez a világnézet nem arra szolgál, hogy felmentést szerezz magadnak az alól, hogy önmagad fölé emelkedj és elveszítsd az önfegyelmed, mert a két dolog teljesen más. Én csak azt mondom, hogy ne válaszd szét szellemi és fizikai aspektusra az életed, ám ne tegyél meg semmit, amiről azt gondolod, nem szolgál téged. Én például nagyon régóta nem iszom alkoholt, nem locsogok-fecsegek senkivel, nem olvasok híreket, nem eszem cukrot és nem hordok magas sarkú cipőt. De nem járok spirituális klubokba, és egyáltalán nem vagyok hagyományőrző sem. Ám ezeknek semmi köze a fentiekhez, remélem, ez érthető. Azért nem teszem ezeket a dolgokat, mert egyszerűen semmi kedvem hozzájuk, vagy cseppet sem érdekelnek, és nem azért, mert egy skálán felosztottam őket jó vagy rossz, szellemi vagy fizikai dolgokra. A fejlődésem következményeként egy rakat felesleges szokás, cselekvési és gondolkodási mód lehullott rólam, tényleg képtelen lennék meginni két pohár bort, egyszerűen nem kívánom semennyire már. A fejlődés egy bizonyos szintjén az ember már céltudatosan edz: mindig ahhoz a géphez megy, amire épp szüksége van, nem tud semmit elrontani, és nem fog visszacsúszni, mert egyszerűen ösztönösen nem fogja kívánni azokat a dolgokat, amik nem ennek a szintnek megfelelő rezgéstartományban mozognak – hogy most ilyen csúnyán fogalmazzak.

Lásd az egész életedet egyben egy egységes szellemi útnak, annak minden apró elemével egyetemben, és ne válaszd szét az életed lelki meg anyagi síkra! Aki számára a porszívózás nem a szellemi út része, talán nem is járja még azt tudatosan, épp csak most keveredett be a nehéz, olajos, ellenállást képező gépek közé, hogy majd egy nap ő is nekiálljon keményen edzeni. Most még csak nézegeti papíron az edzéstervet, vagy épphogy esztelenül tekeri a szobabiciklit, hogy elérjen végre a fagyizóhoz. Két véglet. Ám mindkettő majd rájön, hogy így sosem ér célba. (Állítólag az utolsó élet mindig nagyon racionális, két lábbal a földön álló, mindamellett, hogy végtelenül nyitott és széles látókörű. Én ezt nem tudom, de ha belegondolok, lehet benne valami.) Éld meg tehát a spirituális utad az emberi szerepedben a föld színes színpadán annak minden kellékével! Használd ki, hogy itt erősíthetsz! Minél több eszközt vonsz be a folyamatba, minél nagyobb területét itatod át az életednek az „ez is a szellemi utam egy eleme” jelzővel, annál hamarabb jutsz el önmagadhoz, a járókán kívül. Semmi értelme szétdarabolni ezt az egyben lévő életet ilyen balga és önkényes módon. „A szoba szellemi, a járóka anyagi valóság. A járókában anyuka altatódala szellemi, a csörgő hangja anyagi valóság.” Ilyet csak a járókából a szobára nem rálátva lehet kijelenteni. Úgyis csak a belső megélés számít, nincs semmiféle „objektív” életed, azt csak absztrahálod magadnak a szubjektív megéléseid valóságosságát alátámasztandó. Csak az van, amit megélsz, ezt könnyű belátni, és innen már csak egy lépés annak megértése, hogy az olyan lesz, amilyen jelentést te adsz neki. Ha azt mondod, ez a földi élet minden általam megélhető elemével egyben egy gyönyörű spirituális utazás, hidd el, meglátod, mennyire így van ez. Nem kell ehhez kolostorba vonulnod, sőt, jobb, ha nem teszed, mert akkor nem tudod kihasználni a szuper erőgépeket.

És épp ezért nincs a tudomány versus spiritualitás szembeállításának sem semmi értelme, hisz a tudomány nem egyéb, mint a már megfejtett misztikum. A valóság nem tagolódik szellemi meg tudományos frakciókra, ilyen balga feldarabolásra csakis az emberi elme képes. Nincs ilyen szétválás a földi és nem földi szférák között sem, hogy ez itt anyagi, ezen túl meg szellemi, hogy van ez az állítólagos bolygó, a végtelen világűr fizikai terében, és valahol ezen túl, ez alatt vagy fölött, mögött vagy előtt – ezt senki sem tudhatja – létezik egy szellemi szféra angyali lényekkel, test nélküli entitásokkal, titánokkal, mennyországgal, pokollal vagy nirvánával. És persze mindezek felett egy, a saját nyomorult ördögével örökké hadakozó antropomorf istenatyával, netán szerető istenanyácskával, aki valahol ezen az egészen kívülről játssza az ügyvezető igazgató szerepét a földön, és segít meggyógyulni a betegen született kisgyermeknek, vagy támogat téged abban, hogy megkapd azt a sales manageri állást Barcelonában. Nem, a valóság egy önmagában lévő mindenség, ami az egyidejűleg jelenlévő összes lehetőség végtelen halmaza, ami a térben az idő által bomlik elemeire a tudat ön-megtapasztalásának eredményeként. Lényegét tekintve tehát homogén.

És ebből fakad, hogy nincs kauzalitás sem, nem létezik az ok és okozat törvénye, csak e rácsokon belül! Nincs olyan ok, amiből következik az okozat, a kauzalitás csak egy önkényes nézőpont eredménye, a lineáris tapasztalás mellékterméke. Ha leesel a lépcsőn, akkor a lépcső helyzetét, formáját, az esésed jellegét, a mozdulataid sorrendjét alapvetően meghatározza az a mód, ahogy a földön fekszel. Amikor ott fekszel, a sorrend már lényegtelen és ezért könnyen megfordítható. A film legvége ugyanúgy determinálja a kezdő képsorokat, mint azok az utolsókat, már ha a film kész van, és benne fekszik a tokjában. Az egyidejűségben, a totálisan kibomlott teremtés mindenségében, amin túl semmi sincs, minden egymást feltételezi, csak a szemlélő észlelete bontja ezt le egy egyirányú folyamattá, melynek iránya azonban bármikor meg is fordítható, megcserélhető, nagyobb egységekbe feloldható, ha az adott szakaszt lezárjuk és ezzel az időben statikusan rögzítjük. De a végtelen mindenség egyidejűségében nincs ok és okozat, mert ez feltételezne egy kezdő ősokot és egy legvégső okozatot, de a végtelen attól végtelen, hogy nincs se kezdő se végpontja, mert ha lenne, az már kerettel látná el a végtelent, ami így már elkülönülne kereten belüli és kívüli részekre, s ezzel megszűnne végtelen lenni. És ezért, ha az ember képes egyben belátni egy nagyobb életszakaszt a maga mozdulatlanságában, megérti, mit jelent emlékezni a jövőre. Az ok-okozat eszméjének fenntartása a lineáris időértelmezésben és a szabad akarathoz történő ragaszkodásban rejlik, ez utóbbi könnyen feloldható azzal, hogy nem a tetteink tekintetében rendelkezünk szabad akarattal (hisz azok mindig csak reakciók), hanem a tekintetben, hogy mit gondolunk. Első ránézésre ez csak talmi szabadságnak tűnik, ám alaposan megvizsgálva, épphogy itt nyilvánul meg az igazi és minket megváltó szabad akaratunk.

Nincs olyan földi hatalom, ami fölötted állhat, mégpedig azért nincs, mert mind csak viszonylagos, hatalma nem terjed ki egyöntetűen e szféra minden elemére, ergo nem is valódi hatalom. Aki ezeknek a silány, ostoba, egymásnak kiszolgáltatott, rusnya hatalmi erőknek kiszolgáltatja az életét, meg is érdemli, hogy amikor ez az egész szörnyen gagyi, emberi tákolmány összedől, a sok ócska, dohos kacat majd maga alá temesse. Ha valaki erővel nekimegy bármiféle hatalomnak, netán lázad ellene, ugyanúgy alárendeli magát ennek a hatalomnak, és csak erősíti azt, hisz elismerte létét. Nincs hatalma felettem semmiféle társasjáték szabályának, de amíg játszom, érdemes annyit lépni, amennyit dobok, épp azért, mert tök mindegy. Ez csak egy játék, túl nagy tétje nincs, hogy mennyit lépek és hova. Teljesen kiborulni egy rossz dobás miatt, és öklömet rázni a szabálykönyvre csak azt bizonyítja, a játék túlnőtt rajtam. Az hiteti el másokkal, hogy van egy hihetetlenül intelligens, netán földönkívüli gyökerekkel rendelkező (sic!), gonosz és kiterjedt hatalommal bíró világszervezet, aki sose nézett még erre az egészre felülről, ezért nem látja át, nem érti, tart tőle, mint kisgyerek a bábszínház ijesztőre varrt farkasától. Nem, ez az egész régi, tekintélyelvű struktúra alapvetően inkább szánalomra méltó, mint félelmetes, az amerikai elnöktől az ENSZ vagy WHO főtitkárán és a NASA igazgatóján keresztül egészen az olyan túlsminkelt kamu dizájnfigurákig is, mint amilyen Gates, Musk, netán a pápa, vagy bármilyen kiváltságokkal rendelkező, magát felmagasztaló, vagy ilyesmit eltűrő vallási, spirituális, tudományos, gazdasági vagy akár művészeti vezető. Végtelenül szánd ezeket a hipnózisba ragadt egyszerű kis emberkéket ahelyett, hogy félsz tőlük és hajlongasz előttük, netán tiltakozol ellenük: hát nem látod, mennyire reménytelenül bele vannak kötve ebbe a földi létbe? Szerencsétlenek, minden örömük-bánatuk, vágyuk és ambíciójuk e picurka és mulandó színtérre korlátozódik, nem bírják elengedni, hátralépni egyet és csak legyinteni az egészre, ők itt akarnak mindenáron valakik lenni, mint a hülye gyerek a játszótéren, s ráadásul ehhez te kellesz nekik, mert neked van valamid, ami nekik nincs, ezt sose feledd! Nélküled nekik nincs semmiféle hatalmuk.

Nem vagy a testedben, az még csak nem is úgy a tiéd, hogy lényed része, ez most számodra csupáncsak egy kikölcsönzött, régimódi görgős egér, amivel a fájlokra kattintasz. Ha fáj, tudd, nem neked fáj, csak kigyulladt egy figyelmeztető égő a monitoron. Ha nem tetszik, tudd, azért van ez így, mert nem ez vagy te. Becsüld meg mint eszközt, ápold, vigyázz nagyon rá, ahogy az autódra is vigyázol. Azonban azt is tudd, ez a test téged nem képes sem megkínozni, sem elpusztítani. Nem szabad félni a testedtől és az azt érő betegségektől, nem lehet az egér a főnök az íróasztalodnál, és nem uralkodhat feletted. Ha nem mozog megfelelően, lefagy, eltörik, beragad, az csak nagyon kellemetlen és zavaró, ám nem a lényedet érintő jelenség. Nem tud neked semmi ártani ott, amiben nem vagy benne. Az, hogy valóban megéld, nem vagy benne, csak belső elhatározás kérése: nem akarod magad tovább beleélni a filmbe, hátradőlsz és kivárod, míg a hipnotikus hatás idővel magától megszűnik. Nem akarod nem átélni, nem akarsz kikerülni sehonnan, mert az még jobban beleragasztana az egészbe, nem, te nem akarsz semmit, még nem akarni sem, csak könnyedén eldöntöd, mostantól én ezt már inkább csak nézni szeretném a páholyból, tevőlegesen részt venni benne nem. Egyszerűen bizalommal a szívedben elengeded a szorítást. Adj időt a folyamatnak, ne ugrálj ki-be, tartsd magad az elhatározásodhoz, légy következetes és lazulj el, mindig gondolj arra, mi bajod lehet? Ha szerinted csak ennyi az élet, amit ezen a szakadt vásznon látsz, már a kérdés is sértő, és akkor úgyis benne vagy nyakig, nem is érted, miről beszélek. Ám ha érzed a zsigereidben, ugyan, az élet azért ennél jóval több, igazabb, valódibb, dőlj bátran hátra és add át magad a mozi varázsának. Senki neked nem tud ártani ott, ahol te nem vagy – ez a tudás önmagában felszabadít. És mindig kizárólag ott vagy, aki épp vagy: néző vagy karakter, álmodó vagy álomfigura. Azt, hogy ki vagy, csakis te döntöd el, a gondolataiddal tudod ide-oda teremteni magad. Ne varázsolj a sík mozivászonra szuper sportautót, ideális társat, álommunkát magadnak, ne hajkurássz ott elismerést, sikert, hogy ezekkel magad is odaragaszd, hanem teremtsd magad köré a moziterem egész 3 dimenziós valóságát csupán azzal, hogy a fegyelmezett gondolataid segítségével elkezded lassan, fokozatosan megélni a néző tudatodat. Semmit nem veszítesz el, nem belemerülsz egy álomvilágba a valósághoz képest, sőt! Majd meglátod, igazi, kézzelfogható csodákban lesz részed, hasonlókban, de sokkal igazabbakban, mint most – eleinte még csak közvetlenül a mozivászon előtt, mintha azok is film részei lennének, hogy az átmenet fokozatos legyen. Aztán lassan az egész léted elválik ettől a sík vászontól és kiterjed a térbe.

Az, hogy ez a világ illúzió, még nem jelenti azt, hogy nem részletezett, gyönyörűséges és önmagába mélyülő, valamint a maga nemében igaz. Attól illúzió csupán, hogy relatív, mint minden valóság. Hogy mindig van nála valóságosabb. A kép a falon, ami a szobát ábrázolja, ahol épp lóg, lehet igazi műkincs, pedig csak síkban ábrázolja e szobát. A tudomány, a sok, általad fel sem fogható tudás, a természet szinte végtelen változatossága és intelligenciája, a technológia mind-mind annak a Mindennek a valós része, amiben ez a gigantikus matrjoska-baba álom megnyilvánul. Nem úgy nem igaz, ahogy egy műanyag paróka nem igazi a valódi hajhoz képest, hanem inkább úgy, ahogy Belmondo karaktere a Profiban nem valódi Belmondóhoz képest. Mint karakter valódi, és abból a valóságból született, annak elemeiből összegyúrva, amiben megnyilvánul, tehát annak tulajdonságait magában hordozza, csak stilizáltan, halványan, képletesen, mint egy négy részbe vágott hologram egynegyede. Benne van Belmondo, miközben tulajdonképpen nincs is benne, hisz ha a színész meghal, a karakter nem hal vele együtt, és a karakter sosem részesült a színész privát élményeiben. Maga ez a földi élet csodálatos, mozgalmas, változatos és valódi – ha önmagában nézzük. Ezen belül van egy illúziógyár – amit lassan mindenki átlát –,  ami azt szolgálja, hogy teljesen behúzzon a járókába, s ne nyúlkálj túl a rácsokon. Minden rendszer belülről védi a saját határait azzal, hogy összetart. Ez az egész földi élet olyan, az őt körbe vevő világhoz képest, mint egy gyönyörű, mozdulatlan műkincs, vagy régi, fekete-fehér film, ha onnan, a szoba valóságából tekintünk rá. Lehet élvezni, átélni, megismerni, felfedezni, önmagunkat általa megtalálni, ámulni belső részletezettségén, az elemek egyediségén, azok sokaságának egységességén, de teljesen beleveszni szükségtelen, belső logikáját örök érvényű igazságnak tartani nem a legbölcsebb dolog, és nem túllátni a határain meg egyenesen fullasztó élmény.

Nagyon szeretek játszani, tényleg mindenféle játékot, s legfőképp olyanokkal, akik, amíg játszunk, komolyan veszik azt, nem csalnak, nem találnak ki saját szabályokat, teljesen átlátják és értik a játékot, tudják is okosan játszani, tehát méltó ellenfelek, megértik, hogy ebben épp az a jó, hogy közösen csinálhatjuk, ám végig tudatában vannak annak, hogy ez csak egy játék. Nem tekintik vérre menő küzdelemnek, nem csapkodnak és hisztiznek, ha vesztésre állnak, nem lökdösik le a figurámat a pályáról, ha előttük állok, és nem akarnak mindenáron győzni. Játszani akarnak, részt venni ebben a folyamatban, okulni általa, megismerni jobban magukat és egymást, a játékos énjüket egy pillanatig nem veszítve el. Ők nem feledkeznek meg arról, hogy kik vagyunk mi magunk a piros, a kék és zöld műanyagfigurák mögött az asztalnál ülve. Attól, hogy Pálnak a figuráját többször leütötték és ezért szinte ki sem mozdult a start mezőről, míg Zoli abszolút nyerésre áll, Pál továbbra is a kis, hatéves Zolika egyetemi tanár apukája maradt, és nem azonos a vesztésre álló zöld bábuval. Nagy baj van, ha ezt időközben elfelejtjük, és a tábla állásából ítéljük meg, ki ül az asztalnál, mert még talán előfordul, bele rúgunk a saját főnökünkbe, miközben fényesre nyaltuk a pimasz szomszédkölyök kakás kis fenekét. Remélem, érthető a példa, és hogy mire kívánja felhívni a figyelmet itt a földi játékpályán.

„Jaj, miért nincs összefogás?” – sóhajtoznak sokan, pedig a válasz rém egyszerű. Azért nincs összefogás, mert nincs valós, bejárható, konkrét irány. Indulj el úgy az autóddal, hogy csak annyit tudsz: nem Krakkóba akarsz eljutni, hanem egy kellemes helyre, ami nem annyira kietlen, mint a Szahara, és kicsit hasonlít a faluhoz, ahol élsz, csak azért mégis más. Így elindulni sem lehet, nemhogy odaérni, ahová valójában mennél. Először az ember kijelöli a lehető legkonkrétabb célt a térképen, s aztán tud oda elindulni. Mellesleg van itt-ott összefogás, és néha el is ér ezt-azt, de a gyökerekig ható változáshoz ennél több kell. Az kell, hogy az emberek fejében teljesen átkapcsoljon egy kallantyú. Az a felismerés, hogy ez, így ahogy van, nem mehet tovább. Az abszurditás, a fejetlenség, a kontraszelekció, a tekintélyelvűség, a nem hatékonyság, a kiszámíthatatlanság, a közös-iránynélküliség, a mindenre kiterjedő bizonytalanság, a manipuláció és a gyarló politikai vezetés, ez a régi, ósdi, patriarchális, gőgös, dogmatikus, maradványaiban még feudális rendszer, mint a régi tapéta, sehol sem maradhat, még egy kis tenyérnyi folton sem. Az egészet egyben le kell tépni, és kitenni a házból. Penészes, ragacsos, merev és mocskos. Amint ezt megérti az emberek zöme, hogy nem foltozgatni kell, hanem egyben letépni, megszületik az új világ. Még kis meztelen, védtelen csecsemő lesz, de már ő lesz a meghatározó elem a rozzant, büdös ükapa helyett.

Tehát ott nincs összefogás, ahol nincs konkrét irány, mert nincs látható, létező, megélhető cél, ott nincs valós cél, ahol nincs távlat, ott nincs távlat, ahol nincs a pillanatnyi létállapoton túli vonatkoztatási pont, és ott nincs ilyen pont, ahol egy rendszer teljesen önmagába záródik és a többség nem lát túl a falain. (Túllátni, vagy ezt csak elképzelni nem ugyanaz a dolog.) Lázasan keressük, sőt néha már-már megtalálni véljük azt a spirituális- vagy népvezért, netán ilyen-olyan gurut, vagy akár magát az új megváltót, aki segít majd kikecmeregni ebből az egész helyzetből, ahová az emberiség ennyire csúnyán és vakon sodorta magát, ahogy apám is kereste egy fél napig a homlokára tolt olvasószemüvegét. Csakhogy őt megtalálni azért lesz nehéz, mert általában egy hajón nem az a kapitány, aki üvöltve rohangál a fedélzeten az utasok közt, azok inkább a matrózok, és az utasszállítót sem az vezeti, aki percenként odamegy hozzád, és megkérdezi, kérsz-e még egy kis viszkit a kóládba. A vezető az, aki szinte láthatatlanul tartja az irányt. Olyan, mint egy iránytű a zsebedben. Neki nem kell a figyelmed, ő nem akar tőled semmit, nem előtted menetel az úton, el is feledkezhetsz róla, ha akarsz, ám ha szükséged van rá, ott lesz veled. A valódi vezető az, aki kitartóan halad egy pont felé, aminek a létezéséről onnan tud, hogy oda tart. És azért tart oda, mert tud a létezéséről. Ennyire egyszerű ez, aki bonyolultabban magyarázza, nem érti a világ működését, az egymást feltételező dolgok csodás rendszerét, a pelevini Szivárványáradat-hasonlat igazságát.

Az összefogásnak teljesen új módjára van tehát most szükség. Nem egymásba kapaszkodásra, összecsimpaszkodásra, védelmi falak létrehozására, holdudvarok kiterjesztésére, csoportok és falkák gyűjtésére, nem egymás vállára állásra, a másik taszigálására, felemelésére vagy épp letaposására. Az új összefogás módja a kör. Erre írtam, egyet hátralépsz az eseményektől, és megfogod az épp melletted álló, szintén hátrébb álló kezét, és minden egyes új taggal nő a mi közös körünk, ami így lassacskán kizárja magából mindazt, ami már nem e kör része. Te csak két ember kezét fogod, és nem is biztos, hogy jól látod őket, hisz melletted állnak. De nem számít, ahogy folyamatosan hátrálsz, tudd, ez csak azért lehetséges, mert nő a kör. Tudod, milyen lesz a jövő? Miben hoz mást? Hogy valódi, élő összeköttetésben leszel másokkal, ahogy nő a kör, úgy látják a tagok egyre tisztábban egymást. Az már nem egy olyan lakópark lesz, ahol van a központi áramellátó, a központi bank és a nagy döntéshozó ház, amihez mindenki egyesével csatlakozik, és laza láncon valamilyen kapcsolatban áll a többi házzal, hanem ott minden ház egyenrangú összeköttetésben lesz egymással központok nélkül, s nem egy pontba csatlakoztatva, mint a régi rendszerben. A teljes és totálisan megbízható, kijátszhatatlan, az egyén szabadságát tiszteletben tartó és támogató decentralizációé a jövő az egész szolgálatában.

Adamus így fogalmazta ezt meg egy közös projektünk kapcsán:

„Azaz, ha az egyik ház egy kicsit elszállna és ezért egyfajta központi szerepre tör, a többi csak lekapcsolja magát róla, és a rendszer tovább tud működni. Mint a karácsonyfaégők esetében, ha az egyik égő túl világosan világít, kitűnve a többi közül, akkor ez nem szolgálja a fa egészének világítását, így maga a rendszer csavartatja ki az égőt csupán azzal, hogy egységesen, halványan világít. A természetben ez pontosan így működik, a halak világa képes ezt a leginkább megmutatni, a halrajok és nagy ragadozók példányszámának arányait nézve. Ezen is érdemes elgondolkodni, a centralizáció legnagyobb ellensége maga tenger, ami összeköti a halakat. A hálózat, ami eleve decentralizáltan épül ki, nem tud soha többé centralizált lenni, erről maga a hálózat megléte gondoskodik. Azért van most ez a világméretű rendszerleállás, hogy az átállás megtörténhessen, kihúzzuk a soros égők dugóját a konnektorból, és bedugjuk a párhuzamos led-égő hálót. Ennyi történik most a világban.

Tehát a probléma, a centralizáció. Mely életterületeken okoz ez gondot? Oktatás, művészet, egészségügy, pénzvilág, környezetvédelem és a tudományágak összes területe. A matematika, a fizika, biológia, a csillagászat. Nincsenek központi kiindulópontok, ahogy eddig hitték az emberek. Nem, ez épp fordítva zajlik: bomlik a világ, önmagába lebomlik, és nem kifele felépül.

Magyarán a kivonás az alap. A mostani rendszer legnagyobb hibája az volt, hogy az összeadásra épült. Ha mindig valamihez hozzáadok egyet, egy idő után a rendszert megtelítem, és létrehozok a másik oldalon egy ugyanekkora mennyiségű hiányt, ami összeomláshoz vezet. Azonban most át lehet térni a kivonásra. Mert ez lesz a bőség alapja a földön. Tehát a régi rendszer most összeomlik, végérvényesen és hatalmas robbanással. Ez sajnos nagy porfelhőt képez. De amint leülepszik a por, láthatóvá válik az új.”

És mi a helyzet az új vezetőkkel? Mindebből nyilvánvaló, ők csak és kizárólag olyanok lehetnek, akik a növekvő kör szerves részei, annak első, de minden taggal egyenrangú, sokszor láthatatlan elemei. A decentralizált hálózat lefektetői. Akik azzal tartják fenn és tágítják a kört, hogy iszonyú régóta stabilan állnak benne, megingathatatlanul, rendíthetetlenül, állhatatosan annak a biztos tudásával, hogy egy napon a benti, bezárt terület nagyobb lesz, mint a kinti kizárt. Ők a pilóta a nagy utasszállító gépen, és addig jó, amíg nem látod őket az utastérben rohangálni és csápolni. Épp ezért ne fent keresgéljétek őket, se ne a kör közepén, egyszerűen csak tudjátok, ott vannak veletek a körben, annak legstabilabb részeiként, jelen vannak, fenntartják a kört, mint valami küllőkapcsok, és miután ők abból a jövőből nyúlnak be tudatosan ide, aminek a megteremtésén most fáradozik a linearitást megélő emberiség, pontosan tudják, az már megvalósult. A gyereknek néha önmagában a tudat, hogy anyuka ott ül a játszótér szélén, biztonságot ad. Nem kell anyucinak is szórni ehhez lapáttal a homokot, vagy visítva csúszkálni a félméteres csúszdán. Egyszerűen csak érezd meg, ott van, vigyázza a kört, tudja a dolgát és tartja az irányt. Vannak vezetők, igaz vezetők, szóval nincs mitől félnie azoknak, akik megértik ezt, és meglátják hihetetlenül öreg, bölcs lelküket ott állni az egyre táguló kör különös pillértartóiként.

És végezetül megint berakok egy idézetet, ami segít abban, hogy megértsd, miért nincs értelme semmiféle lázadozásnak, és hogy a szabadságodat senki tőled a vászonról el nem veheti. Most ez már csak egy ilyen folyamatos ismétlés, hogy emlékezz. Emlékezz arra, hogy ja, tényleg nem is vagy ebben úgy benne, ahogy hitted. Emlékezz önmagadra, emlékezz a jövőre, ahol már mindez megtörténtté vált. Ne ragadj bele itt semmibe, érezned kell, mennyire nagyon lehúzó lett ez a világ, de épp azért érzed ezt az erőt, mert emelkedsz, tudod: a gépnek a felemelkedéshez hatalmas energia kell, ám utána már csak könnyedén siklik a levegőben. Emelkedj fölé azzal, hogy nem veszel minden porcikáddal részt benne, nem raksz bele annyi érzelmi energiát, mint eddig, csak lazán átéled, átengeded magadon, megfigyeled, jé, de érdekes, mondod, és nem bosszankodsz, nem félted a bőröd, sem másokét. Pont úgy viselkedsz, mint amikor egy izgalmas, vagy szomorú filmet nézel, és meglásd, tiéd lesz a világ. Nevethetsz, sírhatsz, szoríthatod a székkarfát, csak ne add oda neki teljesen magad, néha-néha nézz oldalra, még ha most úgy érzed, nem is látsz semmit, csak sötétséget, akkor is. Ott vannak ugyanis a nézőtársaid és a mozi székek. És ez nem azt jelenti, hogy ne élj, hisz épp azt mondtam, minden hétköznapi kis tett a te szellemi tréninged része. Csak ne vegyél már benne úgy részt, mintha ez lenne az egyetlen, megismételhetetlen fizikai valóságod, ne higgy az egyszer élünk ostoba mantrában, a láthatatlan és ezért alapvetően megélhetetlen túlvilágban, ne legyél olyan, mint aki szurokba ragadt, mintha neked mindent itt ebben a közegben kéne most az egyszer utoljára megvalósítanod, de ne is told magad e közegbe éppen azzal, hogy azt hiszed, ezen túl csak egy megfoghatatlan szellemi szféra vár angyali seregekkel, vagy netán az ördöggel. Tudod, ez a világ csak a lift és nem maga a szalon, de lényegét tekintve ugyanolyan valóság, mint ahová általa tartasz.

Te nem vagy azonos azzal, akit most a filmben magadnak hiszel. Láss túl a falakon, minden ezt szolgálja, hogy lásd az irányt: kívül a cirkuszon, a tülekedésen, haladj kifelé, ki az egészből. Csak azt tanácsolhatom, amit Görbe mondott Peer Gyntnek: Peer, te kerülj kívül! Ez csak egy szemléletváltás a kobakodban, semmi több, a tettek síkján az égvilágon semmit nem kell máshogy tenned, az majd jön teljesen magától a gondolataid változásának eredményeként, csak légy türelmes. Nem te emeled fel a karjaiddal a nehéz gépet, hanem a motor, te csak a pilótafülkéből egy könnyű utasítást adsz ennek a hatalmas szerkezetnek.

***

És akkor jöjjön az újabb idézet:

Amit a szabadságról ezekkel a rövid kis vonalakkal megrajzoltunk, csak egyetlen fontos dolgot mutat meg számodra, a szabadság nem érhető el soha, amíg valami ellen kívánod azt megélni! A szabadság egyre mélyebb rabsággá válik az ilyen típusú meghatározásban, mert így csak folyamatosan szűkíted a rendszerhatáraidat. A szabadságvágy egy csodálatos erő a vedléshez, ha nevezhetem most ezt így, magyarán, ha nem „ellenében”, hanem „érte” éled meg, azonnal elérhetővé válik. Egy zárt rendszerből csak a szabadság-, a szabadulási vágy tud téged kijuttatni, csakhogy ennek nem szabad a zárt rendszert meghatározó közeg ellen fordulnia, mert így a nyomás nemhogy csökken, hanem éppenséggel nő, ami nem táguláshoz, hanem zsugorodáshoz vezet. A belső nyomást kell növelni, s azt egyetlen egy módon lehet, ha a rendszerben lévő erőket a központtól elrugaszkodva tolod kifelé. Tehát még egyszer, amikor nekifeszülsz a rendszered határainak, azt belülről teheted csak meg, egy belső pontból kifelé irányozva. Azonban ezt könnyű összetéveszteni azzal, amikor egy külső nyomástól irányozva haladsz befelé. Ezt nagyon egyszerűen el tudod képzelni, ha veszel egy kört alkotó gyerekláncot, és azt mondod nekik, gyerekek, törjetek ki a körből! A gyerekek döbbenten fognak rád nézni, hogy ugyan, milyen körből kell „kitörniük”, amikor tulajdonképpen a kört ők maguk alkotják, és elég csak elengedniük ehhez egymás kezét, és így erőfeszítés nélkül kiszabadulhatnak a kör „fogságából”. S ekkor ők mozdulhatnak kifelé vagy befelé, ez az irány már nem lesz meghatározható a kör felbomlása után. Ám ha a gyerekek elé egy másik, szintén gyerekekből álló sorfalat állítasz, az utasítás azonnal értelmet nyer, és ádáz harc alakul ki a két sor közt. Holott ha ezt a második képet meg tudod nézni felülről, rájössz, hoppá! Az egyik gyerekfal és a másik, továbbra is egyetlen gyereklánc, egy lineáris és körkörös lánc része, csak úgy kanyarogtak a gyerekek, hogy egymással szembe került ugyanazon lánc két része. Mi a különbség a két eset között? Csupán egy térbeli módosulás, úgy is fogalmazhatnék, egy olyan görbület a térben, ami megzavarja a gyerekeket, azt hitetvén el velük, itt két lánc van egy helyen. Igen ám, de ha jön egy tanár, és azt mondja: na, srácok, húzzuk csak ki jól ezt a kört! Azonnal kialakul a tökéletes körforma, és a szabadulás ismét pofonegyszerűvé válik. Lefordítva ezt a te mindennapi életedre mindazon elméleti tudás birtokában, amit az imént szépen összeszedtünk, azt kell tudnod, hogy a szabadságod megélésének útjában csak te magad állsz. S hogy ez ne maradjon egy lebegő kijelentés, támasszuk alá azzal a ténnyel, hogy miután te most emberként határozod meg magad ebben a földi közegben, ami látszólag téged korlátoz, ennek a feloldásához egyetlen egy út vezet, a szétválasztás megszüntetése, ahogy ezt nagyon okosan magad is megfogalmaztad (mármint a léted és az őt meghatározó közeg szétválasztásáé). S hidd el, semmi nehézséget nem fog neked többé ez a szétválasztás abban az esetben okozni, ha megérted azt, a benned lévő szabadságvágy, ami most itt nem tud megnyilvánulni a lét nagy paradoxonja miatt, annak a létezőnek a megélt szabadsága, aki önmagát már réges-rég nem ebben a közegben határozza meg. Hozzá azonban épp e paradoxon feloldásán keresztül vezet az út, egy kisebbfajta istentudat kell ehhez, amit úgy fogalmaztál meg, hogy mozdulatlan a saját közegében, hiszen azt már nem képes önmagán kívül meghatározni. Magyarán, ha képes vagy arra, hogy abban a közegben egy pillanatra – nem kell örökre – megdermedsz, ami eddig meghatározott téged, mégpedig azért dermedsz meg, mert nem tudod már a közeget önmagadon túlinak megélni, azonnal egy magasabb létmeghatározás keretein belül találod magad. És ott már azért nem kell többet ezt a bezártságból fakadó dühöt megélned, mert a tudást megtartottad, s meg fogod tudni élni azt, amire azt mondtam, én mindig túlnyúlok az engem meghatározó rendszer keretein. Ezért vagyok hozzád képest olyan, mint a levegő, de hidd el, ennek elérése, azon a ponton, ahol te állsz, egyetlen egy nagy lélegzetvételbe kerül. És onnantól a szabadság létformává válik, s nem elérendő céllá. Számomra azért létforma a szabadság, mert a lényem meghatározottsága a semmin alapul, azaz úgy tudom megélni a saját létem, hogy megtapasztaltam annak határtalan voltát, ami tulajdonképpen a zárt rendszer feloldásán keresztül egyfajta ego-halálként is értelmezhető. A tudatom kiterjedt és nem koncentrálódik csak rám, magában foglal mindent, amit megtapasztal. Ez egy másfajta létezési mód, mint mikor, ahogy fogalmaztál, önkényesen szétválasztod ezt különálló tudatdarabkákra. Ha maradéktalanul szeretnéd megélni önmagad, ahhoz először ennek az „én vagyok önmagam” képzetnek a feloldásán keresztül vezet az út, az „én vagyok minden, amit megtapasztalok” tudatállapotig. És egy ilyen tudati meghatározásban egyszerűen nem tudja semmi korlátozni a szabadságodat, csak kizárólag te magad.

S végezetül egy gyakorlati tanács, ha azt akarod, hogy ne büntessen meg a rendőr, s megélhesd a szabad mozgás csodáját, képzeld el azt, a rendőr és te egy pöttyös labda két eleme vagytok! Te vagy a piros háttér, és az egyik pötty a rendőr. A másik a zajos szomszéd, a harmadik az a követelőző munkatárs. És így vizsgáld a világot, majd egyszer csak hirtelen fordítsd meg magadban a képet, s lásd meg az egész világot egy egységes piros foltnak, amit te törsz meg a lényeddel itt-ott, ahogy a létedet megnyilvánítod. És ekkor, hopp, megéled azt a magasabb rendű tudatállapotot, ami egy másik labdára repít téged, oda, ahol a labda minden pontja már csak annyit mond magáról, én vagyok a labda. S ott megtalálsz engem, és akkor meglátod, mennyi mindent tudunk egymás számára létrehozni ebben a gyönyörű, kollektív, fizikailag is megtapintható univerzumunkban. (Adamus Saint-Germain)

(Az illusztrációként szolgáló kártyákat Kinga lányom rajzolta)