Boldogságtalanul

„Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.”

Most már van bennem egyfajta tudatosság a tekintetben, hogy csak leszórom kincseimet a földre anélkül, hogy díszes foglalatba téve, bársonypárnára fektetve, magas vitrinekbe helyezném egy előkelő múzeumban. Részemről ez egyfajta kritika a ma regnáló, haszonelvű szellemi elittel szemben – hozzáteszem, annak biztos tudatában, hogy ez nem marad így, mert ez a dolgok rendje. Az emberek túlnyomó része üresen kong, mint egy pléhkanna, nehéz, látszólag tartalmas, de közben a Nagy Énen kívül – ami a levegővel azonos fajsúlyú dolog – nincs bennük semmi. Ahhoz, hogy ezekbe a kannákba bármit tölteni tudjanak, az embereknek előbb rá kell jönniük, hogy a kanna üres. Az én üres. Az én képtelen a világot megismerni, az én önmagát látja mindenben, ami egy darabig szép és jó, hisz temet nosce, no de az az önvaló, akire ez a gnóthi szeauton vonatkozik, nem ez a mókás maskarába bújtatott emberke, aki a Facebookon illegeti magát.

A 21. századi ember legnagyobb tévedése az a boldogság eszmény, amit egyre elkeseredettebben és reménytelenebbül kerget. Boldognak lenni – ez ma a legfőbb cél, miközben az ember megfeledkezik már megint arról, hogy következményből gyárt okot magának, ami aztán csúnyán megbosszulja magát. Pont, mint a kultúrsznobizmus csimborasszójaként megszülető, degusztációs menü vagy fine dining esetében, ami ugye önmagában az ízekről szól, a kóstolgatásról, és ehhez képest a táplálkozás csak másodrangú tényező. És ennek amúgy másik véglete az a sok ipari szemét, amit a boltokban lehet kapni, mert bár tápláléknak nem megfelelő, de legalább „finom”. Mintha az étkezés végcélja az lenne, hogy az étel finom legyen. Ugye érthető a példa? És ahogy az étkezésben, úgy az életünkben is létrehoztuk ezt a nevetségesen illuzórikus Michelin-csillagos, vagy épp olcsón előállított térfogatnövelő adalékanyagos létformát a jóléttel, boldogsággal, sikerrel, miegymással. (Ugye nyilvánvaló, hogy a két dolog egy és ugyanaz, mármint a gasztrosznobság és a gasztroproliság.) Remek. És aztán csodálkozunk, ha az emberek szellemileg szabályszerűen éheznek, lelki hiánytünetekkel, szellemi puffadással, mentális allergiákkal, érzelmi hasmenéssel vagy épp székrekedéssel küzdenek. Lassan beledöglünk ebbe a légy boldog életérzésbe, miközben a dolog épp visszafelé felé sül el, és arcon csap minket, mint spicces háziasszonyt a szilveszteri pezsgős dugó.

Popper is mondta, én is írtam már itt több ízben: mi a fészkes nyavalyának kéne nekünk boldognak lennünk? Ki és mikor ígérte, hogy azok leszünk? Ki és mikor súgta fülünkbe azt, hogy ez az életünk célja? Miért hisszük el, hogy ha nem vagyunk boldogok (majd mindjárt arra is kitérek, hogy már megint a fogalom-meghatározással van alapvető gond, mint mindig), azt valami egyéni kudarcként kéne megélnünk? Hogyan nem látunk át a szitán, hogy ez az egész boldogságeszmény már megint csak arra jó, hogy az embereket általa terelgetni lehessen? Ezt abba kell hagyni. Nem kell boldognak lenni. Az étkezés célja nem az, hogy finom legyen. Az élet célja egyáltalán nem a boldogság. Az csak következmény, amit így önmagában kergetve elérni biztosan nem lehet. Szerintem a legtöbb, amit ember tehet magáért ebben a mai világban, hogy lemond erről. Ami nem jelenti azt, hogy nem találja meg a boldogságát. Csakhogy igazit talál, s nem a mását – hogy ezzel a kis rímes szóviccel éljek. Ugye, emlékszünk József Attila soraira, amit tán már idéztem is egyszer:

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

Az ízérzékelés eredetileg azt hivatott szolgálni, hogy együnk, mégpedig nekünk jót. Ne hogy egy jót együnk, hanem hogy azt együk, ami nekünk való, mert az ízlik. A teljes élet íze a boldogság. A teljes élet hiteles élet. A hiteles élet szerves tartozéka a vesztés, az időleges elbukás. A hiteles élet igaz, őszinte élet tehát. Ami mély élet buktatókkal, fájdalmakkal, kudarcokkal. És az igaz élet egy napon közelebb visz önmagunkhoz. No és ez a találkozás jár boldogsággal. Az, hogy felfedezzük magunkban az örök létezőt, e véges világban a végtelent, az anyagban az eszmét, lángoló érzéseinkben azok valódi tárgyait. Ezt az ízt előállítani mesterségesen nem lehet. Valamiféle vanília íz lesz talán, de vaníliát nem tartalmaz. És ebbe a hazugságba teljesen biztosan egy nap belebukunk.

Amit ma a boldogságról hazudnak, ne hidd el. A boldogság nem ilyen Instagram-életimplantátum. A siker sem olyan, ahogy azt szeretnék veled elhitetni. És hát persze a szerelem és Isten sem. Az öröklétről meg aztán végképp semmit nem tud az, aki továbbra is a végesben, tárgyakban, rangokban, emberi elismerésekben keresi. Ne főzd meg annak a receptjét, aki nem tud kóstolót adni az általa már kipróbált fogásból. Csak blöfföl, legyen bármilyen okosan felépített és hitelesen előadott az a blöff. Sőt, minél tökéletesebb, annál csalfább. Tudod, ahogy Kosztolányi írta egy szép, épp József Attilát megidéző elbeszélésben: „Figyelmeztetlek benneteket, akik regényeket és elbeszéléseket írtok, hogy sohase nevezzetek egy nyárspolgárt Kovács Jánosnak s egy világhírű gordonkaművészt Timoránszky Titusznak. Az olvasó ezt nem hiszi el nektek, mert a valószínűség valószínűtlenségét érzi benne. Megfordítva talán inkább elhiszi, mert abban a valószínűtlenség valószínűségét érzi. Jó lesz ezt el nem felejteni.” Ezek az emberek, akik azt akarják veled elhitetni, hogy valami nincs rendben veled, mert az életed nem felel meg a kor boldogság-tökéletesség-sikeresség elvárásainak, nem önmagukban boldogok, sikeresek, teljesek. Csakis általad, a mindenkori közönség által. Magyarán David Icke nagy „felébredése” fabatkát sem ér a teltházas előadások nélkül. Nem akarom bántani ezt a kedves Cipollát, de szegény azon kívül, hogy nekifeszül valaminek, ami így, ebben a formában nincs is, nem sok mindent tud megmutatni abból, hogy ő tulajdonképpen pontosan hova és hogyan került ki az illúzióból. Mégis sokan hisznek neki és a hozzá hasonlóknak, mert ez most ilyen, és jól van ez így, igazi szelekciós tényezők ők, olyanok, mint anno a színművészetin volt a rostavizsga. Túlzó tökéletességük álca csupán, a tudatlanság maszkja. Olyan balgák, hogy azt sem értik meg, nem nekik kell tökéletesnek lenniük, hanem annak kellene, amit megmutatni kívánnak, a tökéletes vászon, ablak, keret nem kitakarja a képet, hanem megmutatja, igen ám, de akkor ő mint kép nagyon is tökéletlen lesz! És ezt kérik számon ezek az ostobák: hát milyen kép vagy te, nincs is rajtad színes festék, szép, harmonikus táj! Igen, mert nem magamat kívánom megmutatni, hanem a végtelen tájat, ami a házat körülveszi, lehetőleg a legtöbb szögből, amire képes vagyok. Míg ők tökéletes tájképek akarnak lenni a szoba falán. Ne higgyetek tehát azoknak, akik meg akarják mondani a szoba falán lógva, milyen a szép táj, mi a boldogság, a siker, milyen a teljes élet. Semmit nem tudnak róla.

És van még egy dolog, tapasztalatból mondom. Minél többet látsz, annál elégedetlenebb leszel az életeddel. Ezt már Pintér Ferenc avantgárd költő is megírta egy levélben lassan 100 éve, mondván, minél teljesebb a mű, annál kevésbé kereknek éli meg az alkotó az életét. Képzeld el, élsz egy egyszobás garzonban a külváros egyik lakótelepén. Szépen berendezed a kis lakásod, és még szereted is, hisz olyan közel van a metró, és reggel annyira szép, amikor besüt a nap, ráadásul még ki is van fizetve, mi kell ennél több? Sőt, a bejárat előtt van egy kis pad, néha ki tudsz ülni napozgatni. Boldog vagy és elégedett. Egy nap azonban kapsz egy levelet, miszerint örököltél a világ leggyönyörűbb helyén egy kastélyt, amit azonban csak nyugdíjas éveidben vehetsz birtokba, mert van még teendőd a kis külvárosban, kötelességeid, felelősségeid, nem hagyhatod cserben az elkezdett dolgaidat. Elutazol a birtokra, hogy megtekintsd az örökséged. A lélegzeted is eláll, ez valami mesebeli! Az, amire legtitkosabb álmaidban vágytál. Pont olyan, minden rád van szabva. Szőlőlugas, a távolban napraforgómező, kis patak, lankás táj, friss levegő, kedves, kifinomult emberek a szomszédban. Aztán egy hónap ottlét után repülőre ülsz, hazamész. Nos, milyen lesz a kis garzon? Csinoska, kényelmeske? S hiába az ígéret, egy napon tiéd a kastély, most már nem bírod nem meglátni a külvárosban, ami eddig nem bántotta a szemed. Épp azért, mert van egy kastélyod. Ha nem lenne, továbbra is a garzon lenne számodra a palota. A garzon mint lakás ettől még mindig jó. A lehetőségekhez mérten tökéletes. Elégedett vagy, ha nem gondolsz a szép kastélyra és azokra a kedves emberekre, a nyugodt tájra, a békére és szabadságra. Takaros belül a szoba az ablak számára, de miután ő kifele is lát, számára a tájat nézni jobb. Mi az, nem tetszik a szőnyeg? De, csak nekem jobban tetszik az a domboldal, lábánál a kis tóval. Miért nem kapcsolod fel a lámpát? Mert kint a csillagokat nézem. Ócska érzés, amikor a tudatlanok lesajnálják az embert, tényleg az, de tudni kell, egy nap miénk a kastély. Fájdalmunk és elégedetlenségünk rá az ígéret. Mert irgalmatlanul tud bosszantani a korlátoltság a szabadság ismeretében, és mérhetetlenül tud fájni a hiánya annak, ami a miénk. Hiszen csak az tud hiányozni, amit birtokoltunk. És ez a boldogság: ennek az újbóli megtalálása, s nem az, hogy elmentünk nyaralni a Fülöp-szigetekre a szelfibottal. Az is jó, nagyon boldogan mennék, de az csak pillanatnyi örömöt tudna nyújtani, no meg élményt, ami már azonban muníció a tarisznyába a hazafelé tartó úton. Jó ha finom az étel, de számomra fontosabb, hogy egészséges és tápláló legyen. Szimbólumokba ágyazva valahogy így tudnám leírni, miért nem hiszek a boldogságkergetésben és a szelfibottal megmutatható pszeudoboldogságban. Ami ráadásul ezzel a görcsös, megfeszült, ideges igyekezettel szép lassan tönkretesz egy egész társadalmat.

Ruben Östlund filmje, A négyzet tárja fel ezt a kiüresedést nagyon ügyesen. Úgy mutatja be a kortárs művészet üres lufiját, hogy maga is alkot egyet. Ahogy már leírtam ezt másutt, tehát úgy mutat be valamit, hogy ő maga is azzá válik, amit ábrázol. Mint amikor a hazugságot úgy akarom megértetni a gyerekkel, hogy hazudok neki. „Minden krétai hazudik” – mondta a krétai Epimenidész, s ezzel létrehozta a hazug paradoxonát. Nem tudom, hogy tudatos volt-e Östlund részéről ez a csavar, de ha igen, nagyon ügyes húzás. Hogy fogalmaz Arisztotelész? „Hamis arról, ami van, azt mondani, hogy nincs, és ami nincs, arról azt mondani, hogy van; igaz pedig arról, ami van, azt mondani, hogy van, és arról, ami nincs, azt mondani, hogy nincs.” Ez ennyire egyszerű, s lám, mégsem sikerül a 21. századi embernek a saját életéről ilyen egyszerű és igaz kijelentést tenni. Lehazudja az égről a csillagokat, és aztán csodálkozik, hogy sötét van kint. El kell engedni a dolgokat. Hagyni, hogy ez a megtébolyodott század kifussa magát, kergesse vad ábrándjait, míg bele nem fárad abba, ahogy a saját farka után lohol. Muszáj megtanulni függetleníteni magunkat a külső kényszerek lázas zsarolásaitól, megállni a sodródó tömeg szélén, és azt mondani: ez az élet átmeneti, egy felkészülés csupán mindarra, amit általa meg tudok találni. Az emberi lét egy páternoszter, ami fel tud vinni a jelenlegi épület legmagasabb szintjére, ám ha a balga túl kényelmesen rendezkedik be a kis fülkében, mert ott akarja megtalálni mindazt, ami a luxus loft lakásban várná, ráadásul mindezt háttal az ajtónak, mert túlságosan lefoglalja önmaga vizsgálata a fülke karcos tükrében – nos, az ilyen halandó biztosan egy napon a kis fülkében ismét ereszkedni fog. Most vagyunk a forduló előtt, és csak annak van esélye kiszállni, aki szűkösnek érzi már a liftfülkét. És ők az igazán boldogok, mert ők megtalálják magukban azt, aki van, és el tudják engedni azt, aki nincs – és aki ezért boldog sem lehet.

LD