Borostyán

Álmomban egy furcsa, végtelen térben sétáltam egy alakkal, aki szelíden belém karolt, és a következőket mondta nekem, miközben lemutatott a Földre, mintha az csak egy rajz lenne valahol mélyen alattunk.

– Ez a halottak birodalma. Tehát aki most azt éli meg, hogy a Földön egy ember, mind halott. No de hogyan mondhatnánk ezt, kérdezhetnéd te, hiszen már maga a kijelentés magában hordozza az ellentmondást: „aki azt éli meg, az halott”. Úgy, hogy az életet a halál feltételezi, azaz a lét alapja a nemlét. Tehát a halott úgy lett nem élővé, hogy nem tudta a létének alapját a nemlétére helyezni, azaz úgy is fogalmazhatnánk, annyira, de annyira lenni akart, hogy tulajdonképpen ezzel szüntette meg önmaga végtelen létezését. No de él, létezik, azt éli meg, van – igen ám, de teszi ezt mindvégig a halál árnyékában. Léte azért nem mondható abszolútnak, mert látja annak végét, csakhogy azt, a vég után lesz-e bármi – tehát valós vég ez, vagy csak egy kapu –, azt már nem. Ám a valódi létezés nem ilyen. Ott a lét végtelen, a végesség nem keretezi a létet, hanem alátámasztja. Ezt könnyű egy olyan példával szemléltetni, ami azt mondja: van egy rajz, ami egy keret közé van foglalva. Tehát azért nem folyik a rajz szét a semmibe, mert van egy képhatár, ami a rajzot egyben tartja, mondván: a rajz ebben a mezőben foglal helyet. Nem csúszhatnak szét egyes elemei összevissza, mert köti őket az egymáshoz képest elfoglalt, fix helyük. Ez maga a képhatár, a rajz területe a nem rajzhoz képest. Ez az összetartó erő a gravitáció, ami azt mondja: nem mehetsz akárhová, meg kell maradnod a rajzhatáron belül. A központ felé húzó általános erő tartja tulajdonképpen a valóságelemeket egymáshoz rendelve egy helyen. Mindennek meghatározott helye van, ami nem más, mint ahol épp van, s persze, van némi szabad mozgástere, de csakis a térhatárokon és a linearitáson belül. Nem lehetsz itt is és ott is egyidejűleg, csak egy helyen egy időben – mondja a lineáris idő. És nem lehetsz akárhol sem, csak a hatókörömön belül, mondja a háromdimenziós tér. Így lesz véges az idő, a tér, s maga a lét.

– Ám van másféle mód is. Amikor a lét szabadon megnyilvánul, és a képkeretek nem a kép körül helyezkednek el, hanem az alatt mint támaszték, ami tartja az adott létet. Amikor magát a képet nem önmaga keretei határolják, hanem mondjuk az az asztal, amin a lap fekszik. A képhatár itt is a lap és az asztal találkozása, igen ám, de miután nem zárom a képet a lapra, csak ráhelyezem hordozóközegével, azaz a lappal együtt az asztalra, bátran tudom folytatni megszakítás nélkül a mintát az asztalon. Mert nem mondom, ettől eddig. Nem mondom, kezdet és vég. Aztán amikor a rajz már kiterjedt az egész asztalra, onnan fel tud futni a falra is a szobában, ami meg az asztalon lévő rajz határát jelentette, azaz az asztal szélei csak átmenetet képeznek egy új dimenzióba, s a rajz épp ezért vígan folytatódhat az asztal lábain, a padlón, a falon, a folyosón – továbbra is megszakítás nélkül. Hisz minden valamin vagy valamiben van. És miután kapcsolatban áll ezzel a valamivel, a mintának sosem kell megszakadnia. Tehát a holtak cellájában egy futónövény szárdarab van a fekete keretbe zárva, mondván: ettől eddig tart ez a növény. Itt keletkezik, ott elhal. Ez a lét. Ami él, annak múlnia is kell, mert a lét keletkezik: ez az egyik szárvég. És ebből fakad, hogy nem végtelen, ergo van másik vége is: ez az elmúlás. Keletkezés-elmúlás egy szárdarab két vége. Ám az élők kastélyában a futónövény megszakítás nélkül, végtelenül fut a tér és idő csodás termeiben körkörösen annak biztos tudatában, valami tartja a világát. Ám ezt a tartóközeget épp azért nem tudja megélni, mert ezen nyugszik a léte. Tehát ami a létét alátámasztja, az egy nemlét számára, mely ha nem tartaná őt láthatatlanul, akkor azt vesztené el, amit épp megél: az aktuális valóságát.

– A holtak birodalma nagyon szomorú hely, de a holtak ezt nem akarják meglátni, éltetik az életet, és magasztalják önnön múlékony létüket. Élni akarnak. Élvezni akarják a létet, ahelyett, hogy csak élnének és élveznék. Erre azért nem képesek, mert a cellájuk szűk. A cella belül bár szép színes, a falakra tágas mezők, a kék plafonra aranyló csillagok vannak pingálva, ám a rácsok nagyon vastagok, alig szűrődik át hajszálnyi réseik közt némi fény a sötét verembe. Minden a korlátokról szól, és ahogy gyűlnek, egyre csak gyűlnek az itt élők, lassan megértik, alig maradt már számukra friss levegő. Belső szabályaik egyre kuszábbak és értelmetlenebbek, hisz valódi külső vonatkozási pont nélkül idővel minden rendszer összeomlik. A holtak birodalmában végső soron minden a romlásról, az elmúlásról, a pusztulásról, a hervadásról, az enyészetről, a hiányról, illetve ennek legyőzéséről és elfeledéséről szól, épp ezért a bezárt foglyok a pillanatnyi, mulandó virágzást és a bimbó állapotot mindennél többre tartják, és szépség-, fiatalság-, siker-, boldogság-kultuszt gyártanak belőle, hogy kitakarják általa az ocsmányt, a pusztulót, a bukást és a szenvedést. Ünneplik a születést, azaz a futónövény szárának egyik levágott vége számukra maga a csoda, és siratják a halált, hisz a másik vége a szárnak mély fájdalmak forrása, miközben nem is veszik észre, ugyanazt a dolgot szemlélik, és akár meg is fordíthatnák a kettőt, hisz egy borostyán szár esetében tök mindegy, melyik az eleje és melyik a vége. Hisznek abban, hogy a második vég után vígan kúszik tovább a növény, csak immár szár, levél, nedvek és rostok nélkül. Úgy hiszik, ez a véges, levágott szárdarab csak egy pillanatnyi állapota a növénynek, ami felett ez a borostyán valamiféle szár- és levél nélküli létet él. Vagy valami ilyesmi: nehéz ezt követni annak, aki látja egyben az egész kúszónövény-rengeteget, ahogy fut át a papírról az asztalra, onnan le a lábakon át a padlóra és ki az utcára, majd vissza a falon át a papírra.

– A holtak birodalmában nagyon sok a meg nem értés, a csetepaté és a harc. A frusztráció és az ostobaság. Sok méreg gyülemlik fel a lap fekete keretei közé rekedve, hisz mindenkinek kell a jó hely, egy kis fény, s a véges lehetőségekből legalább egy kicsike falat. A keretek közt soha semmiből nincs elég, és amikor úgy tűnik, valamiből végre elegendő van, akkor meg azt érzik, nem tudnak választani. Mert kiválasztja az egyiket, de már kéne a másik is – ezzel jár a véges lét, a vagy ez-vagy az világa: örök pánikban él, aki két nemlét közé szorítja magát. Minden ideiglenes, bizonytalan, esendő és feltételes. A lét alapjai épp ezért megingathatatlan axiómákra vannak helyezve. Ez a világ rendje, ha érted, ha nem, ez van. Kérdéseknek, kételynek helye nincs, a miértekre a „mert ez így van és kész” általános kijelentés a végső válasz, s életellenes, aki megkérdőjelezi e kis keretek közti lét nagyszerűségét. „Ó, szegény, nem élvezi az életet!” – legyint a szárdarabka arra a kis szürke levélre, ami a hatalmas, végtelen, megszakítatlan növény árnyéka a lapon. Fel sem fogja, csak annak lehet árnyéka a kétdimenziós lapon, ami nincs azon rajta. De miután ő kizárólag a lapon van, ezt fogadja el igazi életnek. Közben az árnyékot adó levélke is ott van a lapon szárként, igen ám, de ő tud itt is, és ott is lenni, hisz léte megszakítatlanul annak a növényzetnek a része, ami egyidejűleg van mindenhol, ami egységben van mind önmagával, mind az őt hordozó mindenséggel. Forrása kiapadhatatlan, nem tud kifáradni, elfogyni, nem fog összeesni, nem fogja abbahagyni és feladni, mert ő a végtelen gyermeke. Ám a véges kis szár retteg attól, elfogy a vázából a víz, hiszen nem áll kapcsolatban a mindenséggel önmaga szerteágazó részei által.

– A holtak makacsok, és ragaszkodnak az álláspontjukhoz, naná, egyetlen kapaszkodójuk ebben a vak, beszorult állapotban a hitük. Létrehoznak hát egy kollektíven megálmodott „végtelen” világképet, és belesűrítik az összes vakhitet. Álmokból gyártanak maguknak realitást, és együtt tartják izzadva és kényszeredetten mosolyogva ennek düledező falait. Figyeld meg, egyedül semmi nem megy nekik, még a hit sem. Egyházakba rendezik elképzeléseiket, hogy a hívek együtt támasszák e létvíziónak a paravánjait. Hinni akarnak a szárlétben, és az összes vitalitásukat arra pazarolják, hogy ezt a hitet valósággá kovácsolják maguknak. Olyanok, mint a panel tizedik emeletén lakó nénike, akinek nincs kertje, hát beviszi a kertet pár cserépben a falak közé. Tudósítani fog nyilván e kis növény a kinti természet jellegéről, minőségéről, képes megszépíteni a komor szobácskát (ld. művészetek), és örömöt csalni a nénike szívébe. Igen ám, de ha be akarod rekeszteni a mindenséget a zárt létformádba, azt csak ugyanilyen zárt módon, egy kis cserépben tudod megtenni. Ami a kertben úgymond magától él és virul, azt a néninek a szürke, komor betonfalak közt tudatosan gondoznia kell. Ha nem locsolja rendszeresen a kis növényeit, azok idővel elhervadnak a szeme láttára. Nos, így van ez a hittel és a valódi léttel is. Ami kint egy természetes és önmagában meglévő vanás, az itt bent, a holtak birodalmában egy agitációval, imákkal, szent könyvekkel, mantrákkal, győzködéssel, axiómákkal, tudománnyal, coachokkal, eseményekkel, tárgyakkal és illúzióval locsolt fikusz. A hatalmas tölgy a természet szerves része, szegény kis cserépbe zárt növénytársát meg azok éltetik, akik cserépbe zárták annak reményében, hogy így igazi életet vihetnek a kuckójukba, ahelyett, hogy a kuckót nyitották volna meg a természet felé. A mindent a falaid közé csak saját lényegétől elzárva tudod bevinni, és miután elvágtad a forrásától, neked kell gondoznod. Az a növény, amit szépen ápolnak, sokáig megmarad, él és virul. És akkor azt hiszi a nénike, igen, ő kapcsolatba került a Végtelennel a kis cserepes jószág által. Csak egyet felejt el a nénike vagy a bácsika: mindez csak addig igaz, amíg ő, elődei és utódai öntözik a cserépben a földet, néha kicserélik, vagy nagyobb cserépbe ültetik a fikuszt. Netán műnövényt tesznek a helyébe. Furcsa elképzelés ez a mindenség természetéről. Pont olyan különös, mint az a csilláros szobába zárt, díszes kaspókba beültetett Isten- és szellemvilág-kép, amit a különböző gyülekezetek és csoportosulások locsolnak maguknak a hitükkel évezredek óta.

– A holtak birodalmában az én, az ego a fekete hullazsák. Abban csücsül remegve az élni akaró nemlét. És nem érti, hogy a frászkarikába nem tud kitörni ennek az énnek a fogságából. Bárhova megy, bárhova néz, mindenhol csak önmagában van, s ami nincs benne ebben a fekete zsákban, azt ő nem is észleli. Nem tud az lenni, aki nem ő, csak önmagát éli meg önmagán belül, és innen néz minden mást is, azaz minden döntése, minden szava, tette és gondolata abból fakad, akinek megéli önmagát, és ez teremt köré a zsákon belül egy olyan valóságot, ahol teoretikusan lehetne nem önmaga is, azaz választhatna mást, mint amit választ, ám ez a gyakorlatban lehetetlen. Ezért vicces az, amikor valaki azt mondja égő cigarettával a kezében: „Én tudok cigizni is, és nem rágyújtani is. Szabad vagyok, szabad akarattal rendelkezem, én magam döntök.” Igen ám, de most cigizel. Ezt döntötted el, nem igaz? Ergo nem tudsz most nem cigizni, mert az ezt megelőző pillanatban belőled csakis az fakadt, hogy rágyújts, és hiába hiszed azt, tudhattál volna máshogy is dönteni, de nem tetted, mert nem tudtál mást tenni, csak amit tettél. Hisz az az éned, aki vagy, abban a pillanatban úgy döntött, előveszi azt a cigit. Kizárólag ez fakadt ott belőle, mert ebből lett egy konkrét tett. És aki most, ebben a pillanatban makacsul elhajítja a cigarettát, mondván: „Látod? De igenis, képes vagyok nem cigizni!” – az is csak a te éned, aki most meg az én kijelentésem hatására így döntött. Nem tud az én önmagából kikeveredni mindaddig, amíg ezt az egész fekete énzsákot, amiben nagyon régóta kucorog, ki nem pukkasztja azzal a belátással, hogy az, hogy én most az vagyok, akinek hiszem magam, illúzió.

– Honnan tudod – kérdezte huncutul álombeli kísérőm –, hogy tegnap te nem Leonardo DiCaprio voltál, és az ő emlékeit, múltját birtokoltad, és mondtad rá, hogy ez vagyok én? Aztán lefeküdtél, elaludtál, majd felébredtél abban az „én”-ben, amit most hiszel magadról, totálisan elfelejtve DiCapriót – vagy bárki mást, aki tegnap voltál. A múltad illúzió, mert semmi valóságalapja nincs az énzsákodban megjelenő emlékek, valamint a zsákban általad észlelt, a múltadat tebenned visszaigazoló elemeken túl. Valóság mindez akkor lenne, ha kintről is észlelnéd, miközben bentről is megéled magad. Mint amikor visszhangzik a hangod a telefonban. Holnap talán ismét más bőrében leszel ez az én – folytatta –, és tisztán emlékszel majd mindenre, ami ebben az épp aktuális énbuborékban valóság: ki az anyád, hol van a házban a vécé, és mit akarsz öt év múlva. És ezt a mostanit felejted teljesen el. Ám ha elengeded az ént, akkor rájössz, nem mindenkiben egy ugyanolyan én lakik, mint benned, ahogy a balga tanító papolja, hanem egyetlen egy Én van a mindenségben, ami hol itt van, hol ott – valójában egyidejűleg mindenhol. Tehát a te éned van a másikban is, és nem a sajátja – hoppá, ezt nem mesélték el neked a mesterek? Akkor keress újakat, mert azok a régiek maguk sem tudtak még a saját zsákjukból kikecmeregni a fénybe. – Kísérőm hangja itt kissé gúnyossá vált. – Egy zsákban csücsültök és egymásnak mutattok kiutat egymásból nézve egymásra. Ez így nem sokra vezet.

– Ha ezt megérted, azt is megérted, az gyengít le, az tapaszt a földre, azaz a lapra, hogy ragaszkodsz a rajzlap valóságához. Mert akkor hiszel olyan butaságokat, hogy a szellemi út helyhez, nyelvhez, nemzethez, időhöz kötött, ugyanis nem érted meg, hogy a szellemi út a kúszónövény „útja” egyben. Nincs csodás magyar nyelved, ha nem áll mellette az urdu és az angol, mert más népek nyelve híján akkor az csak maga a Nyelv lesz, és őt megtartó nyelvi környezet nélkül idővel összeolvad magával a jelentéssel – és megszűnik. Az összes nyelv egyben, az összes nép egyben, az összes ember egyben adja ki mindazt, ami te vagy, nélkülük te ugyanis nem lennél képes meghatározni magad. Jobb tehát átengedni nekik a megélt valóság jogát, míg magadat meg átcsúsztatni egy nem jelenlévő szemlélői módba, önmagadra egy a sok közül tekintve – immár az asztalról. És ez nem passzív, ez az igazán aktív, hisz te akkor összeköttetésbe kerülsz mindazzal, ami a végtelen. Kiülteted a léted a cserépből a kertbe végre. A szimulátort nem a kis autófülkéből programozzák, hanem mindig azon túlról. Ott az erő, ahol nem vagy benne, ott a mágia, ahol a műszerfal. Igen ám, csakhogy a műszerfal az egészet kezeli, tézist és antitézist egyaránt, és nem csak téged, az egyént, az örök kis protagonistát, a magányos hőst, a megvilágosodott egyént, vagy a te nemzetedet, nemedet, fajodat, hitedet. Nem vagy több senkinél ezen a rajzlapon, levágott szárként igazából nem is vagy, ezt kell megértened. Ha magadra most valóságként tekintesz, így ebben a különös emberi formádban, a saját teremtő erődet rántod ki a talpad alól, ahogy hülyegyerek hajítja el a joysticket játék közben.

– A lapon túl hatalmas vagy, ahogy a tölgy is az, de csak azért, mert szerves része valami önmagánál sokkal nagyobbnak, ami belőle és társaiból együtt tevődik ki, és nem rajtuk kívül áll. Ez is fontos felismerés. A földdarab, a kis giliszta, egy kövecske, az esőcsepp és a falevél totális és dinamikus egyben levése maga a természet, ami ezek nélkül önmagában nem meghatározható. S mindez együttesen rendelkezik azzal az erővel, amivel a levágott szár nem. Ez az az erő, ami felemeli a repülőt. Szilárdan egybetartja a Himalája csúcsát. Elröpíti a nyílvesszőt, tőből kicsavarja a hatalmas tölgyet, elmos egész városokat, tavasszal megrepeszti a jeget, világra hozza a csecsemőt és megírja A varázshegyet. Ez nem ugyanaz az erő, amivel a huligán beveri a kirakatüveget, a modell kiposztolja a pattanásos fotóit vagy a tömeg rázza az öklét a főtéren. A valódi erő ott kezdődik, ahol önmagad súlyát emeled magad fölé. Amikor kilépsz önmagadból. Ezt nem érti meg az ablakokat betörő huligán, hogy épp azért nem erős, mert nem képes nem betörni azt a fránya ablakot. Nem tud kilépni önmagából, a fekete hullazsákból, mert kizárólag azt tudja tenni, ami abból fakad. Emiatt csak egy báb, semmi több, a benne mozgó, szabadon csapongó erők marionett figurája. Még ha ezek az erők valami „jót” szolgálnak, akkor se mondhatja el, ő erős, ő hatalmas, ő a mágikus, mert nem ő irányít, hanem őt irányítja a saját énzsákja, amiben megjelenik a valósága, s melyben ő csak az a kis véges szárdarab, aminek most hiszi magát. A növényről levágott halott szár a burokba zárt én. És ez az én nem lát mást, csak mindig önmagát, még a papír széléig sem jut el. Gyenge, rövidlátó, önközpontú, s ezért halandó.

– És az nagyon dicséretes – bólogatott helyeslőn kísérőm –, hogy sokan próbálják otthonossá, barátságossá, hangulatossá tenni a kis zsákot, virágokkal, tobozokkal, gombákkal és lepkékkel, mert hisznek abban, hogy hatni tudnak a zsák tartalmára a zsákból, és ideig-óráig igazuk is lesz, de sajnos mindig történik valami, ami újfent arra emlékezteti őket, a szárnak két vége van. Sokkal jobban járnának, ha kidugnák a fejüket a zsák száján, ami – még egyszer mondom – nem egyéb, mint az ő énjük, no de hogy tud valaki kibújni saját magából? Akarattal semmiképp, itt csak az elengedés segít. A zsákot ugyanis egy éngörcs tartja a létezőn, az élni akarás feszes gubanca. A lét a nemlét ellenében – és nem annak talaján. A lenni akarás rohama, grand malja. Az éncsomó. Az énrák. Ennek megoldásához meg kell lazítani az ént, mint egy túl szoros övet, csak el kell engedni – ahogy egy nem kellő tárgyat tesz le az ember az asztalra – azt az elképzelést, hogy te legyél a mindenkori, valós én. Ez csak egy mozdulat benned: oké, mondod, akkor hagyjuk a csudába ezt a szubjektumot, az énem csak egy ideiglenes nézőpont, amin keresztül ebben a pillanatban szemlélhetem a valóságom, mint egy objektíven át, és inkább a világ egésze maga az identitásom, mintsem az a kamera vagy távcső, amin keresztül vizsgálom. A szemlélt és szemlélő nem tárgy és alany, hanem együtt alkotják a tudatot. Ez lassan, finoman idővel megnyitja a zsák száját, s ahogy a lufiból, a zsákból is kiszökik mindaz, ami pont ugyanaz a minőség, ami körbefogta a lufit, s amivel így szabadon, fájdalom és szenvedés nélkül egyesülni tud. Semmi nagy attrakció nem történik, csak fiktív borostyánszárból észrevétlenül és finoman egy élő, valódi kúszónövénnyé válsz. És akkor rájössz, maga a lét nagyszerű, grandiózus és szabad, változatos és beteljesítő, ám azon belül ez a világ, csupán önmagában nézve, egy rajzlapba zárt borostyánszár.

– Ám a többség ragaszkodik önmagához és az ellentmondásosan véges-végtelen anyagi világképéhez, mint majom a sóhoz. Mindenki ismeri a majomfogós trükköt, sót tesznek egy fa odvába, vagy egy szikla egy kis üregébe, épp akkora nyílású üregbe, amibe a majom keze pont befér. A majom megmarkolja az üregben a só tömböt, és a kezét nem tudja már kihúzni, mert a sóval együtt onnan az nem fér ki. Ám a buta kis majom nem engedi el a sót. Hisz az már az övé. Pedig a szabaduláshoz épp azt kell elengedni, amihez ragaszkodsz. Mert ha nem engeded el, téged tart fogva az, amit te markolsz. Döbbenetes erő rejlik az elengedésben és a nem irányításban. A nem akarásban. Amikor azt mondom, én nem tekerek semmiféle kormányt, és nem nyomok semmilyen pedálokat. Legyen úgy, ahogy lett – igen, ez a jó igeidő. Belátom, ez egy létszimulátor. Szabad akarat a gyerekeknek kell, akik még el akarják a dolgokat dönteni jobbra vagy balra a vagylagosság mentén. Akik még nem tudnak minden lehetőség lenni a múló időn túl. Ám aki már szellemileg nagykorú, az semmi ilyesmire nem vágyik, és épp ezért nem is akar irányítani, csak megnézi, merre megy most ezen a rövidke tanpályán a kiskocsi. Lehet, hogy szakadékba, ám ha így van, akkor ő most abból fog a legtöbbet tanulni. E dimenzióban semmi nem történhet másként, mint ahogy történik, mert ha történhetne, akkor ez a lehetőség is elérhető lenne számodra. De nem az, mert amikor elindultál jobbra, balra már nem mentél, és az az út pár lépés múlva el is tűnik a szemed elől. No de akkor létezett egyáltalán? Hisz most nincs, mert számodra már nem elérhető, te a jobb oldali úton mész, s mostantól csak a fejedben létezik a bal oldali út egy kvázi lehetőségként, kvázi utasokkal. Akár vissza is fordulhatok – mondod erre te –, és mehetek a bal ösvényen, igen, de akkor meg a jobb folytatását nem látod meg. Ez a linearitás átka. Nem dönthetsz máshogy, mint ahogy döntöttél – ez itt számodra törvény, ez a szimulátor lényege a valódi autóhoz képest, hogy egy véges, eleve megrajzolt pályán megy, s nem a valóságban. Aki ezt megérti, elengedi a szorítást, ellazul, és csak arra tekeri a kormányt, amerre az magától tekeredik. Nem népszerű álláspont ez, én tudom. A halottak birodalmának tagja ugyanis az Akarat Embere. Ő dönt – és punktum. Akkor legyen meg az ő akarata, hozzon döntéseket, nyomja a gázt, tekerje a kormányt öntudatosan, aztán majd rájön, csak oda jutott, ahová önmagában juthatott, s ahová akarat nélkül is elért volna, könnyedén, lazán, felesleges fárasztó erőlködés nélkül. Az út ugyanaz volt, ám az utas a végére egy csalódott, fáradt roncs lett. Érdemes ezen elgondolkodni.

– Nagy erő kell az önnön énemtől történő leváláshoz, amikor már nem gondolom, hogy én fontosabb vagyok Gipsz Jakabnál. Hogy nekem előjogaim lennének bárkivel szemben. Hogy nekem minden áron győznöm kell. Sőt, másokat legyőznöm. Amikor már nem akarom bebizonyítani, hogy én vagyok a Jani, hanem átadom Janinak a janiságot. Bátran, hadd örüljön annak, hogy ő a menő. A növényzet nem akar a kis lapon uralkodni és az ott lévő növény fragmentumokra hatni. Minek is akarna, hisz az is mind ő! Leigázni másokat az akar, aki valami ellenében tud csak ez vagy az lenni, szétdarabolva, elvágódva önmaga élő részeitől. Mások gyengesége, kicsisége adja az ő erejét, nagyságát. Ez minden, csak nem erő és nagyság. Ez a véges, kiszáradt szár rugalmatlanságából fakadó töredezettsége. Az egész növény egyben nem akar uralkodni semmin. Még azon sem, amire azt mondja, ez az én hordozóközegem, azaz egy nem-én. Mert belátja, annak köszönheti a létét, ami nem ő. Addig végtelen a léte, amíg ő maga is egy végtelen tér-idő rendszerben létezik, ami nem egyéb, mint a totális egyidejűség és egybelévőség – azaz maga a nemlét, ha jó oldaláról nézzük.

– Az a levél, amely kapcsolatban áll az egész növénnyel, elengedő és megengedő. Laza és önazonos. Miután ő mindenhol van, nincs konkrétan sehol. Sokféle, ezért nem igazán meghatározható. Nem hiú és nem törtető. Nem kell vele szemben megértőnek lenni, ami, ha belegondolsz egy meglehetősen lealacsonyító gesztus. Mozgása is csak illúzió, csupán az egyidejű freskó lineáris pásztázásának következménye. Épp ezért meg tud állni a legmeredekebb lejtőn is. Abba tud bármit hagyni egy pillanat alatt, és folytatni is tud bármit, úgy indulva el egy statikus állapotból, mint a pezsgős dugó. Szilárd, de rugalmas. Ereje az időtlenségben rejlik, abban, hogy bár állandóan változó, rugalmas, mégis stabil. Pont, mint maga a természet. A mindenség megengedő, azonban hatalmas és erős.

– Lemondani, várni, elengedni – erre csak a legnagyobbak képesek hosszú távon. Megérteni, hogy a dolgok általam nyilvánulnak meg, de nem belőlem fakadnak. Tudni, és igazán hinni benne, hogy tévedhetek. Mindig, mindenben. Nincs biztos tudás. Nem mondhatom semmire, hogy tudom – mondja az, aki csak ideiglenesen érinti egy kis részével hatalmas kúszónövényként a lapot, hisz tudja, a végtelenben nincs véges és végső tudás. Épp ezért belátja, ha téved. Tud bocsánatot kérni és megbocsátani, őszintén legyinteni: ugyan, felejtsük el. Nem kell amnéziásnak lennie, emlékezni mindig fog mindenre, amit megtapasztalt, csak nem ragaszt az emlékeihez színes érzelem-savanyúcukorkákat. Belátja, hogy lehet így is, és úgy is egyidejűleg, a dolgok nem kizárják, hanem feltételezik egymást. Csak a saját valós, önmagában megérlelt tudására támaszkodik, s nem máséra. Elfogadja, hogy igen, lehet, hogy ő most ebben a pillanatban kevesebb, mint az a másik – akiről tudja, az is a Növény egy része, még ha most el is van attól választva a lapra ragadva, akkor is. És hozzáteszi magában, jól van ez így. Nem akar mindent uralni és befolyásolni. Tud leghátul is állni. Hallgatni és meghallgatni. Nyugton maradni, amikor mindenki rohangál, és hirtelen felállni, amikor mindenki ellankadt. Van tartása, nem lehet sem megvesztegetni, sem lekenyerezni, sem elcsábítani, nem hat rá a rajzlapvilág. Ehelyett ő az, aki puszta létével hat e világra. De csak azzal, hogy van. Léte önmagában hat, neki nem célja a hatás. Mottója: én a nyílvessző vagyok, s nem az íj.

– Aki maga a növény, azt nem kell megvédeni. Sőt, az kikéri magának, ha őt védelmezni akarják. Ez a mai álságos világ állandóan meg akar titeket védeni valamitől. Be kell kötnöd magad az autóban, be kell oltanod magad a halálos kór ellen, és az internetes fiókod naponta küld biztonsági értesítéseket, az indukciós tűzhelyed vészjelzéséről már nem is beszélve, ha rajta felejtesz egy konyharuhát. Ez nagyon lealacsonyít téged, mintha nem lennél ura a saját életednek. Megmentenek akkor is, amikor nem kérted. Ezt kérd ki magadnak, nem vagy csecsemő, aki nem képes rendelkezni szabadon az életéről. Gondold csak át: ha neked életcélod, hogy megöld magad felkenődve belülről az autó szélvédőjére, vagy megfertőződni a rémesen pusztító járvánnyal, netán minden vágyad, hogy valaki végre feltörje az internetes fiókodat – ez a világ nem hagyja. Folyamatosan korlátoz, miközben állandóan a szabad akaratodról papol, de annyi szabadságot sem ad neked, hogy ha meg akarsz halni egy autóbalesetben, hadd tedd. Ugyan, miért nem mindegy ez neki, amikor alapvetően nem is törődik veled, hisz azt meg simán hagyná, hogy kilakoltassanak és hajléktalanként megfagyj az utcán? Mert ha nem tartod léteddel a rendszert, már nem is vagy számára hasznos, nem igaz? Mi az oka annak, hogy minden áron mindenki meg akarja menteni a másikat? Hogy mindenki aggódik a másikért, a lelke üdvéért, és nem képes megérteni, hogy ez nem az ő dolga? Megmondom én, miért: mert kellesz neki bent lévő szárdarabként belülről támogatni az illúziót. Minél jobban félsz, minél bizonytalanabb vagy, annál jobban táplálod a véges szárvilág illúzióját. A részem vagy, és nem én vagyok a te részed – mondja a rajzlap. Igen ám, de azt, aki az íróasztalon határozza meg magát, ezzel a dumával biztos nem lehet már csőbe húzni.

Kísérőm ekkor elhallgatott, mintha azt akarná, gondoljam tovább magamban az elhangzottakat, vitatkozzak vele, hozzak fel ellenérveket. De én csak némán baktattam mellette, és hagytam, sodorjon ez az álom amerre akar. Egy darabig szótlanul jött mellettem, furcsán mosolygott rám, aztán ott folytatta, ahol abbahagyta:

– Néha azonban kinyílik a cella kapuja, fény árad a szűk és pállott helyiségbe. Megáll az ajtóban egy alak, aki azt hirdeti, emberek, az élet nem ez. Úgy beszél, hogy a bent lévők megértsék, az ő hitekből összetákolt wonderful worldjükhöz igazítja a mondanivalót. Képekkel, zenével, filmekkel, mesékkel. Lehet férfi, nő, fiatal, öreg, művész vagy próféta, mindig más és más alakban bukkan fel. Elmondja, ha nem keretezed le a képet, a tudatod ki tud kúszni a saját növényzeted szárán át az asztalra, fel a falra, le a padlóra, ki az utcára. Dimenziót tud váltani halálélmény nélkül: még testet sem váltasz, ahogy ébredés után sem éled meg azt, hogy hűha, én most testet váltottam. Elzenélik, megfestik, lefilmezik, a füledbe súgják: hékás, te nem vagy ez a kis szárdarab. Te mint hatalmas kúszónövény nem vagy sehova bezárva, és a valódi léted nem egy, a száron túli, képzelt lét. Nincs eleje vágás és vége vágás, csak maga a folytonos levés van. Ám a holtak ezeket a hírnököket általában kinevetik, megsemmisítik, földbe ássák, keresztre feszítik, maguk közül kizárják, hisz ők szentül hisznek a végességben, s abban, hogy ha eltakarják a szemüket és nem látják a cellát, ki is kerültek abból. Nagyon féltik a kollektív hipnózisukat, mert pontosan tudják, ha az összeomlik, kiderül, ők véges szárként nem élnek. A kétvégű bot fél a végtelentől, elképzelni sem tudja, hogy az valóság. Mert ő most nem teljes, nem egész, nem része a természetnek, s csak a cserépbe zárt fikusz számára a lét, az erdő maga az elmúlás. A hipnózisban rekedtek el vannak zárva mindentől, ami az élet, ragaszkodnak az anyagi végességhez, a kereteikhez, és ezért holtak, hisz a halál folyosójában menetelnek születésüktől fogva. Tudod, a cső, amibe ha belépsz, a végén mérges gáz vár. Megfordulni nem tudsz, hátrálni sem. A belépés pillanatában halott vagy – egy, a csövön kívül álló szemében. Ha erre ráébred a menetelő, azt is megérti, minden, ami a csőben az életről szólt, hazugság volt: csak mese, szemfényvesztés, illúzió.

– És hiába jönnek arra is rá, a valódi élet a cső melletti mezőn nem ér véget, nincs számukra kiút, mert a kétvégű szár viszont véges, nem tud folytatódni vidáman kunkorodva az asztalon, a halál-képzet mérges gáza visszalöki őket a cső kezdőpontjára. A papír egyedüli anyagi valóságába vetett hit zárja őket a holtak hazájába, betegen, szürkén, egyre csak romolva, halványodva, erőtlenedve. Hajuk idővel vattává válik, csontjaik rőzséjén pókhálóként feszül a foltos bőr, szemük szürke olajos hályogán át pislognak a zsákjuk sötét teteje felé, és elfogadják, egy nap kiürül a zsák, megszűnik számukra a világ, ám mindenki más számára, aki az ő zsákjukban volt, megmarad. Totális abszurditás, ám számukra realitás. A papíron túl a nem papír van – emeli kezét az égbe a megélhetési Mester, és a gyülekezet tátott szájjal hallgatja, micsoda nagyszerű tanítás. Pedig nem az, mert a halálra tanít, nem az igazi életre készít fel. Már eleve a „papíron túl” megfogalmazás arról árulkodik, gőze nincs asztalról és szobáról – ergo ő is csak egy magát élőnek képzelő halott. Mert aki látja az asztalt, arra helyezi a hangsúlyt, és azt mondja a híveknek: a folyamatosan, fraktálszerűen terjedő varázsrajzod beteríti a mindenséget, és onnan kúszik fel a falakon, lábakon át az asztal lapjáról arra a kis papírra, amin most ennek a hatalmas növények egy látszólag véges részét észlelni tudod egy növényrész-énként. De te nem ez a kis lapon lévő szár vagy, te maga a növényzet vagy. Az az anyagi valóság, nem ez a kétvégű szár. És az a szárnál épphogy igazibb növény, tele élettel, egy kúszó, vitális, rugalmas, állandóan növekvő szárral, cserélődő levelekkel, mélybe nyúló gyökérzettel, élő és hervadó részekkel egyidejűleg. Az a növény itt is van és ott is, az asztalon is, a falon is, a papíron is és a kerítésen is. Ilyen is és olyan is. Itt barna, ott vörös, amott meg zöld a levele. Mindig születik, miközben állandóan pusztul.

– De a lakók ezt a szövegelést nem kedvelik. Nem ehhez szoktak a kollektív álomgyárban, hanem ők a szár szépségét, nagyszerűségét és pillanatnyi kis itt vagy ott, ilyen vagy olyan csodálatosságát akarják hallani. „Hogyan locsold úgy a szárat, hogy sokáig zöld maradjon?” – ez számukra a nyerő „tanítás”. A holtak népe nem lát túl a lapon, ezért szára két ponton el van nyiszálva a lap végeinél, és e két pont közé szorított kis léte számára a minden. Csakhogy a vágott virág halott virág. Még ha a vázában egy darabig szépen virágzik, akkor is. Hisz a hervadás után nem tud újra virágozni, pillanatnyi léte csupáncsak illúzió. A lap széle maga a halál asztal nélkül.

– Ezért a sok őrültség, ellentmondás, egy saját magát felemésztő létforma, a saját porzsákját szívó porszívó lét, ahol az utódod a hasadból nő ki, és eszed, ami téged körülvesz, aludnod kell, meghalnod kell, nem tudsz lekerülni a golyóbisod örök körforgásáról, és mint egy körkörös tükörszobában, oly módon éled meg a teret és az időt a lap merev bezártságában. Nézz körül, és lásd már meg, micsoda irracionális, bolond, abszurd álom részese vagy, és ébredj, gyermekem, ébredj ide mellém, ahol mi együtt vagyunk a végtelen, soha el nem múló borostyán!

Ez volt kísérőm utolsó mondata, mert hirtelen felébredtem. Megtapogattam magam, és elmosolyodtam, micsoda hülye beszéd, még hogy én halott? Egy szárdarab? Én? Dehogy, hiszen én igenis élek, igen, élek! Átjárt a vitalitás öröme, kipattantam az ágyból, és boldogan szaladtam a konyhába, hogy létemnek nyomatékául befaljam a reggelim. Milyen őrült és zavaros szövegelés volt ez ebben a buta álomban, gondoltam, még hogy ez a halottak birodalma? Ugyan. Én igenis vagyok, ennél jobban már nem is lehetnék, nem vagyok halott, élek és részese vagyok a nagy mindenségnek ebben a szép, csodálatos világomban. S észre se vettem az ablakom zsaluján át a kicsike, sötét alagsori lakásba beszűrődő fénysáv tompa fényében, hogy a fikuszom levelei barnán, keményen összekunkorodva hevernek a kis cserép mellett, amiben egy elfásult, üres szár mered gőgösen az ég felé, létezésének szikkadó bizonyosságában. (LD)