Cipzár

(v. más néven villámzár: egy olyan, két szalagra szerelt, fogazott, vékony elemekből álló zárószerkezet, amelynek egymásba illő fogai egy füllel ellátott mozgatható rész /kocsi/ segítségével összekapcsolódnak, ill. szétnyílnak.)

Én csak a kis fogakat és az őket összekötő két szalagot tudom biztosítani. A kocsi te magad vagy, rajtad áll, összezárod vagy kinyitod a zárat.

***

– Sokan azt tanácsolják, éld meg a jelen pillanatot, mert ez az egyetlen valóságod. Igen ám, de ez a jelen pillanat megfoghatatlan, elúszik az időben, nem tudod megragadni. Próbáld csak meg, nem fog menni. Ráadásul, ha csak a jelenre fókuszálsz, hasonlóvá válsz ahhoz az emberhez, aki egy túra során mindig csak azt a pontot látja, ahol épp áll. Olyan, mintha nem is haladna, szaggatott és nem áramló lesz a mozgása. S így, ezzel a beszűkült látótérrel feltehetően valaminek nekimegy, vagy orra bukik. Én ezért mást tanácsolok: azt, hogy terjeszd ki a jelent amilyen nagyra csak tudod. Legyen a jelened olyan hatalmas, amekkorára csak képes vagy magadnak kitágítani ugyanolyan megélt valóságként, mint azt a folyton múló, megragadhatatlan pillanatot, amiben élsz. És így már nem is válik megragadhatatlanná. Nem nagy kunszt, csak fölé kell emelkedni önmagadnak, azaz az utcán járó főhős nézőpontját átalakítani egy repülőgép pilótáévá. Míg a gyalogosnak a jelen mindig az az utcarészlet, ahol épp jár, a pilótának maga az egész város. Lassan így elvesznek a részletek, ám ott lesz a kép egyben, ami egy végjátéknál sokkal fontosabb már, mint a ház homlokzatán látható repedések: meglátod az összefüggéseket, lesz egy képed a városról és annak környékéről, átlátod az úthálózatot, a domborzati viszonyokat – és legfőképp a saját megtett és még megteendő utadat. Egyben. Egyidejűleg. És akkor megszűnik a szorongás a jövőtől, hisz látod azt is, ahová az a kis pont ott lent méterről méterre épp halad.

*

– Az, hogy a világ illúzió, nem azt jelenti, hogy valami nem igaz benne, netán nincs is, hisz az illúzió létező dolog, nem mondhatom rá, hogy nincs, ha érzékelem. Csak nem az, aminek érzékelem, ettől illúzió. A világunk illuzórikus volta épp olyan paradoxon, mint az „ez a mondat hamis” kijelentés. A paradoxonok feloldása csupán szemléletváltással, rendszerhatár-áttöréssel lehetséges, azaz amikor azt mondom, például a fenti esetben, hogy minden mondat multidimenzionális jelentéssel bír, egyrészt magában hordoz eredendően egy állítást vagy kijelentést, hisz ettől mondat, és ezen állításon belül tartalmaz egy jelentést, amit meghatároz a kijelentés, ám ami nem hat annak kijelentés voltára. Merthogy ezt a nyelvtani paradoxont az önmagára vonatkoztatás egysíkú értelmezése hozza létre. De ez logikai és nyelvészeti kérdés, s most nem a mi asztalunk, ám arra jó, hogy szemléltesse, a világ sem úgy illúzió, hogy csak a képzeletemben létezik, mert ez így hülyeség, se nem úgy, hogy kiderül róla, egyes elemei nem azok, amiknek az emberek hitték. A világ akkor válik illúzióvá, ha létrejön egy megélhető új dimenzió, egy olyan „állítás”, amihez képest maga a jelentés már csupán elvont kategóriává válik. A szobád valóságából nézve illúzió egy film, azonban annak zárt keretén belül, az őt hordozó szoba valósága nélkül minden tökéletesen igazi. Ez a lényege a rétegzett, matrjoska valóságrendszernek, amiről Adamus olyan sokat beszélt nektek, és nem az, hogy minden a te képzeleted terméke, mert ez a gondolat így totálisan félrevisz ám, és ahelyett, hogy továbbrétegezné a valóságodat, még inkább egysíkúvá teszi.

*

– Az, amit „ébredésnek” hívunk, nem feltétlenül egy kellemes dolog. Az üresség megélése kellemetlenséggel jár. Ez körülbelül olyasmi, mint a különbözőség: aki valóban különbözik másoktól és nem csak ezt akarja hinni magáról, sokszor nagyon is megszenvedi ezt a másságot. Aki élvezi, az csak különcködő, de lényegét tekintve nem különböző eleme a masszának. Így van ez ezzel a földi illúzióból történő ébredéssel is – bár nagyon utálom ezt a kifejezést, mert nagyjából ugyanolyan rongyosra használódott, mint a szeretet. A valódi ébredés az, amikor a dolgok kiüresednek a szemed láttára. Aki tegnap még számodra egy mélységekkel teli, ilyen-olyan tulajdonságokkal felruházott ember volt, mára már csak kong előtted, mint az üres hordó. Amiért tegnap még úgy dobbant a szíved, mint a gátlásos kamasz mélynyomója a kocsiban, mára csak egy festett díszletelem csupán. Nem sorolom a példákat, aki átélte, tudja, miről van szó, aki meg nem, az azt hiszi, a hajnal ugyanolyan világos, mint a nappal. Nem, az ébredés folyamata átmeneti, van egy amolyan mezítlábas jellege, ahol már a régi szoros cipő sincs a lábadon, de még az új, kényelmes bakancs sem. És nem egy puha szőnyegen váltasz cipőt, hanem kint a terepen, naná, hogy egy darabig fázni és fájni fog a talpad. Örülj neki, ez a jele, hogy a régi cipő valóban lekerült rólad – és amint eljött az ideje, felveszed az újat. De ne tévesszen meg itt sem a látszat, mert te csak és kizárólag az új cipő megvásárlása után lépsz majd ki a régiből. Lásd előző bekezdés.

Tehát az egyetlen lehetséges sorrend az, hogy megrendeled az új cipőt, ami innentől fogva, hiába nem érkezett még meg, számodra immár ugyanolyan valóság, mint a régi, és ahhoz hogy megcseréld a kettőt, a régitől meg kell válnod. De csakis az újból kiindulva. A fordított sorrend nem működik, hogy majd ha kinyitom az ajtót, akkor meglátom az újat. Nem, először meglátom, ahová ki akarok lépni, azaz a realitásom megélhető részévé emelem, és tulajdonképpen képletesen már onnan nyitok be önmagamhoz, hogy kiengedjem magam. Nem tudsz odalépni, ami számodra nincs, vagy csak odaképzeled magadnak. Ahogy egy falon sem tudsz áthatolni, ha pusztán fejben hiszed el, van mögötte valami, csakis akkor, ha erről bármiféle konkrét, empirikus tapasztalásod van, azaz számodra ugyanolyan realitás a fal másik oldalán lévő tér, mint az innensőn: mert csak így tudsz rést ütni a falon, hisz a résütéssel neked már bele kell hatolnod a fal mögötti térbe. És ha ez számodra nem totális realitás, hidd el, az áttörés a lehetetlennel egyenlő.

*

– Ahhoz, hogy valamit meghaladj, előbb az adott dolgot ki kell nőnöd. Maradván a cipő példánál, akinek kényelmes a cipő, amit hord, nem fogja levenni. Az a kígyó, amelyik jól elfér a bőrében, nem vedli azt le. Amíg nem szűk a cella, senki nem akar onnan kiszabadulni, ezt jegyezd meg. Kín és szenvedés nélkül nincs szabadulás, minden avatár jelképekkel teli története ezt mutatja. Aki mosolyogva akar „kiszabadulni” a színesre mázolt és szépen berendezett cellájából, az valójában sosem szabadul onnan. Ideiglenesen utálni kell azt, ahonnan kitörsz, ez törvény, gondolj a csibére a tojásban, vagy a 9 hónapos magzatra. Szóval vigyázz a mindig mosolygó, boldog tanítókkal, feltehetően ők még nem kerültek be a szűk szülőcsatornába, és hiába hirdetik magukról, ők már kisgyerekek, nem, ők még igencsak magzatok, és kényelmesen elférnek az anyaméhben. Valódi csecsemőt az édesanyán belül nem találsz, mert aki itt bent van, az kivétel nélkül mind magzat, csecsemő csak akkor válik belőle, ha már nincs bent.

Csak óvatosan, mert rengeteg a szélhámos. Ami nem baj, ám ha rájuk hallgatsz és nem magadra, rossz jelentést adsz a dolgoknak, és akkor azt hiszed, Floridába vittek a magángéppel, közben a fóti filmstúdió egyik, West Palm Beachet utánzó díszletében „nyaralsz”. S hiába élethű a díszlet és élvezetes a „nyaralás”, csakhogy totálisan zárt, mert a határain túl nincs semmiféle hatalmas óceán, csak egy vetített fallal körülvett tó, és Kanadába sem tudsz felautózni onnan, mert ami az ál West Palm Beach mögött vár, az Kistarcsa. Amit azonban épp ezért nem láthatsz meg. És már bent is ragadtál egy csinire csinált csapdában. Ami akkor neked egy fontos tapasztalat lesz, és nyilván egy nap kikerülsz a kelepcéből, csak onnan sokkal nehezebb a szabadulás, mint hinnéd, mert e kereteken belül a díszletépítők léte függ attól, hogy te ott maradj és támogasd jelenléteddel az illúziójukat: azt, hogy ők floridaiak és nem fótiak. Ha egy tál rizsbe tökéletes rizsformájú műanyag rizsszemeket keverek, az egész, úgy ahogy van, lesz ehetetlen, hiába vannak benne ott az egészséges, puha rizsszemek. Ha egy pohár tejbe egy kiskanál hipót öntök, az egész ital mérgezővé válik. Hiába tartalmaz valami igazságmorzsákat, ha hazugsággal fűszerezzük, az már onnantól nem igazság. Pontosabban azon a ponton, ahol van, az, hisz a hipós tej is egy folyadék (ahogy fentebb mondtam, hogy az illúzió is mint illúzió egy igazság, csak nem az a valóság, aminek hirdeti magát), igen ám, de számunkra nem iható ital. Kizárólag erről írtam a Mit akar aki takar cikkemben, ha valaki tán nem értette volna meg – és még véletlenül sem másról.

*

– A tudat kifejezést nagyon sokféleképpen használják, érdemes e téren rendet tenni. Az én olvasatomban a tudat nem egyenlő az elme által definiált éntudattal. Az csak a vízcsepp, míg maga a Tudat meg a végtelen tenger. A tengernek van csepptudata, ő minden egyes csepp tudatával rendelkezik, hiszen ezek összessége ő maga, ám a vízcseppnek nincs tengertudata, mert ő annak csak egy része, s nem neki része a tenger. Ez a különbség a szubjektív, relatív kis csepp-én és a valódi, határtalan öntudat-óceán közt. A Tudat az, amiben az egész hatalmas és összetett valóság megjelenik. Mint tengerben a sok egyedi H2O molekula. A te relatív egyéni tudatod meg e tengeren belül egy olyan vízcsepp, amelyik speciális jellemzővel bír a tengerhez képest, attól függően, hol, mikor, azaz hogyan határozza meg magát. („Én vagyok annak a törött kagylónak a héján lévő csepp.”) Tehát a köznapi értelemben vett tudat csak egy amolyan résztudat, mint a nagy kép egy puzzle darabkája. És erre azok a kijelentések, amiket sokan ennek a speciális formájú kis képelemnek tulajdonítanak, nem érvényesek. Azok csak a nagy képet jellemzik.

Ha nem egyformán használjuk a fogalmakat, akkor tök máshová jutunk. Ha én a széken hokedlit értek, te meg fotelt, a szekrényen én éjjeliszekrényt, te meg hűtőszekrényt, az asztal számomra egy nagy pult, számodra meg egy biliárdasztal, nem igazán fogjuk tudni együtt hatékonyan berendezni az irodát. Ezért érdemes az embernek először magában határozottan definiálni, tisztázni a fogalmakat, lehetőleg úgy, hogy ezek egymásra épülése során ne keletkezzenek hatalmas rések, és aztán ehhez a rendszerhez következetesen tartania magát. Mert ebben az esetben, ha más balgaságokat is beszél, már nem fog tudni téged összezavarni.

*

– Nincs objektív vagy végső igazság, mert az igazság viszonyfogalom, és ezért önmagában nem létezhet. Pontosabban létezhet, mint az abszolútum másféle meghatározása, ám akkor a semmivel egyenlő. Hisz csak az van önmagában, ami abszolút és nem relatív, ám viszonyítás híján tulajdonképpen az abszolút abszolútum megragadhatatlan még önmaga számára is, ergo mondhatjuk rá, önmagában nincs, hisz nincs olyan külső határ, ami ezt az „önmagát” egyben tartaná. De részigazságok léteznek. Egymásra épülő relatív igazságrendszerek. Amiben minden igazság egy hazugságon csücsül, mint egy végtelen, fordított montessori toronyban. A már a rúdra húzott kis piros karikára tudom ráhelyezni a nagyobb kéket, s arra jön majd a még nagyobb sárga. Tegnap igazságnak éltem meg ezt vagy azt. Holnap azt mondom rá, nem, ez mégsem az, aminek hittem: igen ám, de ezt már csak egy új szintről mondhatom, amit most igaznak élek meg. Épp ezért van az, hogy a hazugságokat talán tisztábban látjuk, mint az igazságot, mert ahogy haladunk ezzel a végtelen üveglifttel felfelé, azok az emeletek lesznek igazán jól áttekinthetőek, amiket épp most haladunk meg. A hazugságok átlátása maga az új igazság.

Ez olyan, mint a „nem” szócska: úgy változtatja meg a mondat jelentését, hogy új, látens mondatok ezreit szüli. Ha azt mondom, sétálok, ezzel leszűkítettem mindazon tevékenységek körét, amit csinálhatok, erre az egyre. Nem nézek tévét, nem olvasok, nem főzök és nem alszom. Ám ha azt mondom, nem sétálok, ezzel kitágítottam azon lehetséges tevékenységek körét a végtelenbe, amit épp végezhetek. A hazugság felismerése olyan, mint ez a kis nem szóval ellátott tagadó mondat, az igazság mellett történő ágálás meg olyan, mint a mindent egy pontra leszűkítő kijelentő mondat. Két nézőpont, kétféle megélés, kétféle életélmény, kétféle út. A sokféle lehetőséget megengedő tagadásban hatalmas erő lakozik, s ezt megélve megérti az ember, hogy a hazug rétegek folyamatos bontása nem más, mint maga a teremtés. Az igazság a film zárt kerete, ami a filmet filmként elhelyezi abban a valóságban, ahol létrejött, s minden, ami e kereteken belül megjelenik, ehhez a kerethez képest hazugság lesz. És ezeknek a belső hazugságoknak a kibomlása és egymáshoz rendelt egysége alkotja magát a filmet, ami egyben mint film egy igazság. Remélem, érthető, ezt nehéz megfogalmazni, mert a hazugsághoz mi egy negatív értékítéletet kapcsolunk, ami gátolja a megértését a van-nincs ellentétpár dinamikus, teremtő struktúrájának.

*

– A fentiekből következik, hogy bentről a bentet magyarázni értelmetlenség, sőt mi több, lehetetlenség. Pontosabban, amíg nincs más, ez is megteszi, mert a hőst nyilván a saját világának flipperkarjai mozgatják, ám ha képes sok miért kérdést feltenni, és nem áll meg ezekkel, egy nap eljut a karokat mozgató kéz percepciójáig. És onnantól már nem az fogja érdekelni, mi van a flipperasztalban, hanem sokkal jobban izgatja, hogy mi a célja ennek az egész asztalnak egyben abban a teremben, ahonnan mozgatják őt golyóként. Ha hinni akar a golyó önálló mozgásában, az nagyszerű, de akkor ő a perspektíváját az asztalba helyezi. Ha ezen kívül akar kerülni, kénytelen elengedni a golyótudatot, s megérteni, amit a golyó akaratának hitt, az csak egy mechanikus hatásmechanizmus következménye volt. Megszűnik ekkor a kauzalitásba vetett hit, a linearitás valóságossága, az akarat értelmét veszti és a belső logika egy mozdíthatatlan, zárt rendszerré válik a szemében. Az, hogy egyes emberek mit állítanak arról a világról, aminek a részei, hidd el, nem annyira releváns. Okosnak tűnnek, meg nagy, vastag, impozáns könyvekbe írták a gondolataikat, és mindig hivatkoznak az előttük járókra, de egy filmet a filmből a szereplők sosem fognak egyben látni. Még azt sem tudják, ez egy film, hisz nekik ez maga a nagy és végtelen valóság. Jóllehet hiányoznak napok, évek, a szereplők néha felbukkannak, máskor végleg eltűnnek, a tér csak addig tart, ameddig ők mozognak benne, és meghatározott mozgásiránya van a létüknek: mintha egy láthatatlan erő vezetné őket egy pontba. Igen, úgy hívják ezt az erőt, hogy forgatókönyv. Nem volt még olyan szerep egyetlen filmben sem, amelyik bármit tudott volna az őt alkotó íróról.

Egy fikció sosem képes rálátni az őt alkotó valóságra. Ezért kell saját, egyéni, valós(!) külső forrást találni, mert onnantól te már effektíve nem lehetsz abban benne, aminek túlpartjáról egy megélt, empirikus tudomásod van. Woody Allen sokszor szerepelt a saját filmjében, Woody Allenként. De ez a narrátori szerep a filmben nem is gondolta soha, hogy ő annak a sztorinak a része, amiben ideiglenesen megjelent. Ám a Woody Allen által megformált fiktív Allan Felixnek fogalma sem volt arról a valóságról, amiből létrejött. Az ő valós vonatkozás pontjait Linda Christie, a díszletként megcsonkított San Francisco és Humphrey Bogart mesebeli, kitalált szelleme alkotják. Remélem, érthető a különbség. Allan Felix csak és kizárólag Woody Allenen keresztül tud kilépni a filmből. Allannak önmagában ez soha, de soha nem fog sikerülni, merthogy Allan Felix nem létezik, ahogy a szerelme, Linda sem. Ezért nem is tud ráeszmélni Woody Allenre önmagában. Csakis Woody Allen tud ráeszmélni saját magára Allan Felix szerepéből kibújva, és megdörzsölni fáradt szemét a rendezői székben.

*

– Tévedhetsz, sőt, tévedni fogsz. Erről szól a létezés. Tévedni nem bűn, nem vétség, nem hiba, tévedni nem egyéb, mint mozogni. Aki nem téved, az mozdulatlan, mert egyetlen pontba szegezi magát, amit sosem hagy el. Miért félnek az emberek annyira a tévedéstől, és miért hiszik azt, a másik ellen az egyik legnagyobb fegyver, ha be tudom neki bizonyítani, tévedett? Sokszor nekem szegezték az olvasóim, hogy szerintük tévúton járok. A dolgok nem úgy vannak, ahogy gondolom. Adamus ugyanúgy illúzió, mint mindaz, amiről már kiderült, hogy az. Hogy majd megbánom, hogy hagytam magam megtéveszteni, és hogy majd meglátom, milyen szörnyű lesz ez. Magyarán tévedek, tévedek, tévedek. És én ilyenkor mindig megvontam magamban a vállam: na és? Mi van, ha tévedek? Semmi, akkor majd kiderül, mint ahogy számtalan esetben ki is derült. Minden tévedésem egy tanulságokkal teli útszakasz volt, aminek igenis volt számomra értelme. Ha nem lennének ezek a, nevezzek úgy, „tévutak”, kanyarok, nem lennék ma sehol. Hiszen ha így nézem, az egész életem egy hatalmas tévedés. Tévedtem hatévesen, amikor azt hittem, azt a játék babát szeretném a világon a legjobban, tévedtem tizenhat évesen, amikor azt hittem, összedőlt a világ, mert nem sikerült a történelem dolgozatom, tévedtem huszonhat évesen, amikor azt hittem, az aktuális szerelmem lesz életem párja, és tévedtem, amikor harminchat évesen összekaptam az öcsémmel azon, hogy márpedig én soha nem költözöm el Magyarországról ebben az életben. És persze mondhatom azt, nem tévedtem, amikor kiválasztottam azt a jó kis utazást, megvettem a most már szinte vagyont érő régi, elsőtulajos japán autóm, amikor beiratkoztam az egyetem média szakára, vagy amikor elkezdtem napi szinten jógázni és nagyon egészségesen étkezni. De ez így ökörség, mert ez nem tévedés vagy nem tévedés kérdése, hanem annak a kérdése, hogy valamit a pillanatban jónak éltem meg vagy nem. Mert igenis tévedtem a média szakkal, hiszen nem lett belőlem médiamunkás, tévedtem azzal a mexikói úttal, mert bizony lett volna sokkal jobb szállás is, tévedtem az autómmal, mert csak három ajtós, és ezt nem szeretem benne, és tévedtem a jógával meg a kosztommal, mert nyilván lehetne ezt sokkal jobban is csinálni. Ennek így nem sok értelme van.

Vagy minden egy hatalmas tévedés, vagy semmi sem az – ez pusztán nézőpont kérdése. Minden odavezetett, aki ma vagyok, ha jó volt megélni ezt a lépcsőfokot a pillanatban, ha nem. Ebből a szempontból semmi sem tévedés. Ám mindent meghaladtam, felülírtam, átalakítottam, minden utat elhagytam, hisz haladok rajta, azaz semmi sem maradt az, ami a kezdeti pillanatában volt, s így nézve mind megannyi elhagyott állomás, ahol márpedig nem szálltam le és nem rendezkedtem végleg be. És ha így nézem, minden csak egy olyan téves útszakasz volt, amin ma már nem járok. Van ennek a megkülönböztetésnek egy megélt életre visszatekintve bármi értelme? Ez csak az önsorsrontás egy kegyetlenül szadista módja, ezt el kell engedni. Tévedek, és épp ez benne jó. Hogy tévedhetek. Hogy elronthatom és jóvátehetem, megbánhatom, átértékelhetem, újrakezdhetem, elsirathatom, vagy úgy hagyhatom. Ne félj attól, hogy tévedsz, attól azonban tarts, hogy megrekedsz a tévedhetetlenség randa úttorlasza előtt, és mozdulatlanná válsz – tudod, mint a légy a borostyánban. Tévedek, tehát haladok. És más is így van ezzel, tehát ha azt látod, valaki téved, tudd, egy nap rájön erre, ahogy te is arra, hogy amit most igaznak hiszel, önmagában nem az, csak valamihez viszonyítva igazság. Útjelzőket persze hozzám hasonlóan kirakhatunk: erre jártam, ezt találtam itt, de senkit a saját útjáról letéríteni nemhogy nem szabad, de nem is igazán lehet. Az egész világmindenség Isten hatalmas tévedése nyomán bomlott ki, amit valahogy úgy lehet viccesen leírni, hogy magába nézett a Végtelen Semmi, bele abba a hatalmas nemlétbe, és felkiáltott: Atyám, micsoda üresség, hát ez aztán nem semmi!

*

– Ahogy nem lehet nem tévedni, úgy nem lehet mindenkit szeretni sem. Legalábbis úgy nem, ahogy az emberek többsége ezt próbálja: megint lentről, abból a perspektívából, ahonnan valóban képtelenség szeretni azt a gáncsoskodó főnököt. És az embernek ez nem megy, és ezért azt hiszi, ő rossz. Nem lehet szeretni egy tolószékben ülve a tolószéket, csak gyáván szemet lehet hunyni a nemszeretem érzés felett, és letakarni valami vidám mintás kendővel, ami aztán csak fokozza a bajt. Van a bölcs derűnek egy ilyen torz formája, valami idétlenkedő, jópofiskodó, minden fájdalmat az öngúny alá beseprő fake-optimizmus torzója, amikor a megértő, belátó, bölcs elfogadást összekeverjük a vak beletörődéssel, aminek egy ilyen görcsös vigyorgás lesz az eredménye. A csak azért is jól vagyok – hazugság állapota. „Tudatára eszmélek, hogy a jókedv és viccelődési hajlam nem hangulatból jön, szükségem van rá, mint valami bódítószerre. Erőltetni kezdem, akármilyen ellenszenves e pillanatban.” – vallotta magáról Karinthy Az utazás a koponyám körül című művében, ahol az agydaganatáról ír. Világunk egyik rákfenéje, ez a mindent megszépítő, az emberi tehetetlenséget elleplező vicceskedés, ostoba hurráoptimizmus, ami csak egyre mélyebbre rántja le az ember nézőpontját. Mert merevgörcs van benne, ahogy a szeretni kell mindenkit kihívás mögött is egy reszkető görcsösség lapul. Az elfogadás valahol ott kezdődik, hogy nem akarom megszépíteni a dolgokat. Mert amit meg kell szépíteni, azt nem vagyok képes önnön valójában elfogadni, különben minek kéne megszépíteni. „Lásd meg mindenben és mindenkiben a jót’”. Ez így csak púder a pattanáson. Egyszer már írtam erről „ha az élet citromot tart eléd, csinálj belőle limonádét” mondás kapcsán, mert ez jól hangzik, csakhogy így a citrom természetes savanyú ízéből csak egy cukros, ragacsos pancs lesz. Nem, ne csinálj belőle cukros limonádét, hanem előbb tanuld meg értékelni önmagában a citromot. Lásd meg a nehéz helyzetben a küzdő éned, a lemondó éned, a szomorú éned, a kétségbeesett és kiszolgáltatott éned, tanulj meg veszteni, elesni, bénázni, sebeket méltó módon elviselni, azaz tanuld meg tűrni, ha valami nem épp szájízed szerint való.

Lásd meg a bomló kutyatetemben a hófehér csontot, de ne hazudd szépnek azt a rohadó belet, amitől a gyomrod forog. Szeresd az embert abból a pontból, ahonnan te vagy szerethető, hidd el, ha megtalálod ezt a valós pontot, ahonnan a te történeted egy igazi gyönyörűség veled együtt, képes leszel meglátni ezt a szépséget és csodát a valóságod minden egyes elemében. Ha van kedvenc könyved vagy filmed, pontosan tudod, imádod minden karakterét, minden kis történetszálát, minden „rossz” dolgot, ami a történetben a szereplőket gátolja. Ettől a kedvenced ez a mű, nem? No de odamenni Raszkolnyikovhoz és arra kérni, szeresse Luzsin urat, ez értelmetlenség. Megint a perspektíva, ugyebár. Van egy pont, ahonnan konkrétan szerelmes szeretettel lehet minden emberre nézni, és van egy olyan, ahol semmi mást nem érez az ember, csak azt, a közelembe ne gyere. Mind a kettő a miénk – már ha rendelkezünk a felsővel is, és nem csak az alsóval –, két hangfalat kell az erősítőre szerelni ahhoz, hogy létrejöjjön a sztereóhatás. S hiába sztereó a felvétel, ha valakinek csak egy kis ócska hangszórója van, nem fogja tudni visszaadni ezt a hatást, csak úgy tenni, mintha. Ha fáj, engedd meg, hadd fájjon. Ha ellenszenves, éld meg bátran az ellenszenvet. (Nyilván mindezt magunkban tesszük, és nem bántunk senkit, bár dolgokat simán kifejezésre lehet juttatni, minden stílus kérdése csupán.) Ha valami nehéz, tudd azt mondani, basszus, ez most vacak. Egy időben nagyon csúnya pattanásaim voltak, és a legnehezebb volt az emberek szemébe nézni így, mert tudtam, látják, milyen ronda a bőröm. Én akkor se nem dicsekedtem vele, mondván, én ezt márpedig felvállalom, se nem viccelődtem rajta, néha egy kicsit lepúderoztam, néha még ennyit se tettem, és alapvetően csak egyszerűen tűrtem, hogy ez most ilyen: nehéz volt, és amíg kellett, cipeltem lelki terheit. Sokáig cipeltem az emberektől való eltávolodásom keserű érzéseit is, tudva tudván, ennek egy nap vége lesz. De sosem hazudtam azt magamnak, hogy könnyű nekem az emberek közt és szeretem őket. Nem, volt idő, amikor már csak a szótól, hogy ember, rosszul voltam. Kibírtam, mint egy foghúzást. Szerintem azzal bátran szembenézni, hogy valami néha nem megy, hogy nehéz, hogy ez most nagyon rossz, most nem felelek meg valami ideális eszménynek, most ócska vagyok, randa, ellenszenves és tökéletlen, de közben tudni, hogy ez csupán egy ugyanolyan ideiglenes és viszonylagos állapot, mint minden más, csak erősíti a lelket.

*

– A szerelem a világ legfontosabb dolga. E nélkül minden valahogy üres díszletté válik. Kopárrá, fekete-fehérré, olyan nyomasztóan értelmetlenné, depresszívvé. Persze, be lehet rendezkedni egy szerelemmentes létezésre is, és talán nagyon is kell egy ilyen időszak, de aztán az ember rájön, ez olyan, mint a tartós légszomj vagy éhezés. Valahogy hozzászokik a szervezet, de mégsem ez az alapállapota. Az alapállapotunk a szerelemben levés – hogy most ennyire ócskán fogalmazzak. Ha csak egyszer is kaptál ebből az érzésből igazi ízelítőt, pontosan tudod, miről beszélek. Feladni végre ezt a zárt ént, beengedni oda minden önvédelem nélkül teljesen a másikat és összekeveredni vele, miközben pontosan tudod végig, ettől ő még ő maradt, és te is te vagy, valami eksztatikusan frenetikus érzés. Érezni a döbbenetes hasonlóságot, a totális, résmentes összeillést, a teljes jelmeztelenséget és álarctalanságot vele szemben, s közben átélni a különbségek izgalmát, és legfőképp a másik felől jövő magnetikus vonzást – nos, minderre nincsenek szavak. Az odaadásnak és elfogadásnak ez a foka, mint a hélium emel önmagad fölé. Amikor csak azért akarod, hogy szeressen, hogy ezzel kinyisson magán egy ajtót, hogy te e feléd kitárt ajtón át belépve hozzá szerethesd, szerintem a valódi szeretet kezdőpontja. S amikor ez megtörténik, és atom biztosan tudod, valóban szeret, jobban, mint te őt, és ez valóságosabb minden valóságnál, tulajdonképpen megváltottad magad. Mert ezzel te is kinyitottál a zárt éneden egy ajtót. Ez olyan, mint a burokrepesztés. Mert innentől ő fontosabb lesz számodra önmagadnál. Az ő – nevezzük most úgy – jóléte mindenek felett áll a fontossági listádon. Ő a részed, miközben tudod, valahol mégis egy teljesen ismeretlen terület, egy felfedezendő új világ, amiben minél többet bolyongsz, annál izgalmasabbá válik. Ő egy örökké tartó csoda, akiről a zsigereidben érzed, mindig volt és mindig lesz neked, őt te mindig szeretted, pontosabban, mindig csak őt szeretted, és örökké szeretni fogod. Nincs másik, ő nem lecserélhető, nem megunható, és ha sokszor nem is úgy, hogy az könnyű lett volna, de mindig a léted része volt. Forgolódtatok, sokszor rossz ponton találkoztatok, de akkor is számodra csak ő az ő. Lehetnek nézeteltérések, apróbb súrlódások, de elválaszthatatlanul egymáséi vagytok, hisz valaha egyek voltatok, és most már örökké egy egész két fele lesztek. Egy félbevágott alma. És az egész almának a megélése, felismerése, s ennek az aztán további kiterjesztése a többi ismét egésszé vált gyümölcs felé, afféle gyümölcsös tál tudatként egy valódi dimenzióugrás. Onnan sejtheti az ember, hogy valami elkezdődött vele, igazán elindult egy döntő változás az életében, amikor megérzi a szívében ezt a földöntúli, kétségektől mentes, végtelen, irgalmatlan erejű szerelmet. Ettől a ponttól aztán mondhat neki bárki bármit, ez lesz az ő abszolút viszonyítási pontja, és minden más csak ehhez igazodhat.

*

– Számomra nagyon furcsa, hogy az emberek mindent készpénznek vesznek, és nem csodálkoznak el ezen a világon. Pedig szerintem a dolgok sokkal furcsábbak, mint amilyennek tűnnek. Ez a sokféle növény és állat, az, hogy rajta vagyunk valamin, amiről nem is tudjuk igazán, mi: egy labda, egy korong, egy képzelt tér; hogy fölöttünk az ég, meg a csillagok, állítólag távoli galaxisok, hogy a testünkbe vagyunk zárva, miközben nem is tudjuk igazán irányítani ezt a testet. Kevesen gondolkoznak el azon, vajon mi a szeretet, egyáltalán mik az érzelmek, hol keletkeznek bennünk és hogyan hatnak ránk, hogy mi hajt minket és hova, miért kell aludnunk, ennünk-innunk, hogy miért van az égen a Nap és Hold, ami meghatározza az életünket, hogy miért lélegzünk stb. Persze megvannak erre a magunk kis válaszai, de szerintem a kérdés gyökeréig egyik sem hatol, azaz nem válaszol arra a fő kérdésre, hogy mi ez az egész furcsa létezés. Pedig egy nap érdemes egyet hátralépni, és egy teljesen új szemmel tekinteni az életünkre. Beleszületünk valamibe és elfogadjuk, megtanuljuk, eredendően alapvetőnek vesszük, de mi van, ha nem az? Mi van, ha csak kényszerből elfogadtuk, hisz más választásunk nem is volt, megszoktuk és ezért természetesnek vesszük. Néha megmosolyogtató, ahogy az emberek arról beszélnek, hogy ez vagy az a természetes, míg amaz meg emez nem az, hiszen számomra valahogy ez az egész mostani létezés olyan természetellenes. Hogy a térben úgy haladok, hogy mindig egy adott térelemet el kell hagynom, azaz nem vagyok képes egyszerre több helyen lenni, hogy húz az idő maga után, alig érek a nyomába, fura nekem ez a test, mert valahogy számomra tőlem nagyon idegen erre mondani azt, hogy „én”, néha rá tudok csodálkozni a dolgokra valami különös módon, mondván: milyen furcsa lény egy fa, vagy milyen érdekes, hogy mindenki alszik, hogy ki kell magunkat kapcsolni időről időre ebből a világból, hogy ezt az embert szeretem, a másikat meg nem, hogy a körülöttem lévő dolgokból táplálkozom – nem folytatom, nekem van egy ilyen E.T. szemüvegem, amit ha felveszek, ez az egész mostani világunk egy nagyon furcsa, zavaros, logikátlan álomnak hat. Nyilván ezzel a szemüveggel nem lehet ebben az álomban élni, nem is kell. De érdemes beszerezni, és néha valami totális gyermeki rácsodálkozással felvenni. Csodálkozz néha rá azokra a dolgokra, amik számodra a világ legtermészetesebb jelenségei, és meglátod, igenis, van valami nagyon furcsa ebben a mi kis világunkban. Valami abszurd és egyáltalán nem magától értetődő. És ha ezt meglátod, hatalmas lépést tettél a fal túloldalára, mert a magától értetődőség, a megkérdőjelezhetetlenség, a megszokás és elfogadás, a totális belemerülő részvétel olyan, mint a hipnotizőr ujja: egy pontba rögzíti a figyelmedet, aztán úgy ingatja jobbra-balra, hogy teljesen ellankadj, és onnantól fogva azt látod, amit ő akar, hogy láss. Az éberség azonban ráirányítja a figyelmed azokra az apró részletekre, amik összességéből valami másféle jelentés bontakozik ki. Minden álom tök logikus, amíg fel nem ébredünk belőle, ezt ne feledd.

*

– Régen, gyerekkoromban volt Magyarországon egy áruházlánc, nem tudom, ma is létezik-e, a Skála. S ennek volt egy áruháza Óbudán, a Skála Coop, aminek gyártottak az embereket egy tízéves szintjén kezelő reklámszakemberek egy béna rajzolt logófigurát, aki bugyuta dalocskákkal akart minket rávenni, hogy az üzletben vásároljunk, s ő volt a Skála Kópé. Elmés kis név, nem? Nos így van ez az életben is. Tele van a közélet ilyen rajzolt, bugyuta közhelyeket puffogtató, karikírozott szerepeikbe rögzült Kópékkal. Van Putyin Kópé, Trump Kópé, Merkel Kópé, Musk és Gates Kópé. Beszédes nevek mögé rejtett, rajzolt kampányfigurák, akikről az emberek azt feltételezik, este hazamennek, fogat mosnak, leülnek az aktuális férjükkel-feleségükkel kávézni, azaz valódi életdimenzióval rendelkező entitások ők. Meggyőződésem, hogy ez nincs így. Ők pontosan olyanok, mint bármilyen filmhős: ha van jelenet, létezik, ha nincs, eltűnik a semmibe. A filmszerepeknek ez nem tűnik fel, hiszen ők benne mozognak a film terében, és ezért azt feltételezik, amikor Columbo kilép a lakásból, hazamegy a feleségéhez. De mi, nézők látjuk, hogy ez nincs így. Columbonak nincs felesége valójában, csak teoretikusan. A készítők ugyanis nem rendeltek ehhez a személyhez élő színészt. Columbonak nincs lakása, csak teoretikusan. Hiszen sosem rendezték be a berendezők ezt a helyszínt. Columbo nem alszik, nem megy vécére, nem mos hajat és soha nem vasalja ki az ingét. Mert ő csak akkor és ott van jelen, amikor és ahol ezt a sztori tőle megköveteli. S ebből fakadóan minden eseményszál, amit ő mozgat, az is hasonlóan csak egy olyan történetszőttes része, ami egyben értelmezendő, egyben van kiterjedése és nem az elemeiben. Nincs abban az értelemben vett mélysége, ahogy az láttatva van. Mert bár ott lapul látens módon minden szereplő mögött egy teljes élet, csakhogy az még a filmben sem valós, mert nincs kibontva. Mint egy videó játékban: csak arra mehetsz, amerre meg van rajzolva a táj. S hiába tűnik úgy, balra is van egy utca, meg jobbra is, de mindez csak fikció, tök mindegy, merre mész, a rajzolt tér véges, és csak a képernyőn keresztül van összeköttetésben a te valódi otthonoddal. Tehát az autó-szimulátor játék útjáról te effektíve nem tudsz bekanyarodni a saját fizikai utcádba, hiába egy időben és egy térben vagy jelen magával a játékkal. Mindig ezt kell észben tartani, amikor a világeseményeket szemléljük. Putyin Kópé csak egy szerep, és nagyon megijednél, ha rájönnél, nincs is megrajzolva a háta.

Az „oroszok”, a „háttérhatalom”, a „földönkívüliek”, a „WHO”, az „adóhivatal” – mind csupa fikció, megszemélyesíthetetlen, megragadhatatlan, elvont kategória. Nincs olyan, hogy az „oroszok” – csak ha társasjátékként tekintünk a világra. De itt lent, az emberi síkról nézve kizárólag autonóm emberek vannak, egyéni célokkal, akik nem képesek létrehozni egy olyan egységes önálló akarattal rendelkező entitást, hogy az „oroszok”. De ez a sok kerek egész, saját valósággal rendelkező egyén is csak a látszat. Mert az egyetlen térbeli valóság maga az egyben lévő, elemeitől nem megfosztható világszőttes. Ne dőljetek be a Kópéknak, vacak kis vonalrajzuk és ócska kis kínrímeik mögött nincs semmi olyan erő, amit sokan nekik tulajdonítanak. Az erő a forgatókönyvben rejlik, mert mindent az mozgat előre, ami tulajdonképpen egy adott végkifejlet, semmi több. És ezt eléri a sztori, ha a feje tetejére állunk, akkor is, mert már elérte, különben nem lehetnénk most itt.

*

– Ahogy egy könyv történetét az olvasó figyelme, úgy a mi életünk menetét meg a mi szándékaink tartják egyben. Ha nincs olvasó, a könyvben lévő nyomtatott karakterek értelmetlenül, mondhatnánk azt is, random hevernek a lapokon. Értelmet maga a befogadó ad nekik azzal, hogy képes ezeket a festéknyomokat értelmezni. Az olvasóban megjelenő egységes jelentés képezi a könyv valódi értelmét, és nem a papíron lévő karakterek. Minél több olvasója van egy könyvnek, az annál inkább beépül a valóságba, és önmaga is valósággá válik. Az író szándékának és az olvasó értelmezésének keresztmetszetében születik meg maga a mű. Ha csak író van olvasó nélkül, az csak egy készre gyártott szöveg, ami aztán ott hever karakterekbe szóródva a zárt lapokon. S ha jön egy olvasó, összeáll a sok karakter egy történetté – magában a befogadóban és nem azon kívül. Az olvasó egyéni értelmezése mindig a saját szándékától függ. Ami az ő alapállapotának a függvénye, következménye. A szándék tulajdonképpen egy előfeltételezés, ami a jövőre irányul, ám a jelenben hat. Aki szórakozni, kikapcsolódni akar, mást fog meglátni ugyanabban a könyvben, mint amit egy irodalomtörténész az összehasonlító elemzésének tárgyául választ. Ahány észlelő, annyi valóság. Ahogy haladunk sorról-sorra a mű olvasásával, úgy áll össze bennünk az egész történet. De hogy ez mi lesz, az csakis a mi értelmezésünktől, tágabb értelemben véve a szándékainktól függ. Már önmagában az is egy szándék, hogy folytatjuk az olvasást. Az is, hogy meg akarjuk érteni a szavakat, az is, hogy értelmezzük az olvasottakat, s az is, hogy magunkévá tegyük. Egy befejezett, egyidejű teremtésben önmagától semmi sem halad sehová, kizárólag mi, a mindenkori szemlélők tartjuk össze ezt a világot egy dinamikus struktúrájú egésszé a szándékainkkal. Ergo a jövőből éljük a jelent, onnan teremtjük ezt a mostani valóságot önmagunknak. Ezért kel fel a nap, ezért látjuk önmagunkat azonosnak minden reggel a tükörben, ezért eszünk és ezért telnek a napjaink. Mert a jövőre irányuló elvárásaink, szándékaink termékei vagyunk a valóságunkkal egyetemben.

*

– Első a megértés, és csak azt követheti a megélés. Tehát ha megérted, akkor majd meg is fogod élni, ez a kulcs. Ez a jó sorrend, a kettőt nem lehet felcserélni. Előbb tudod, aztán megtapasztalod, ez mindig a dolgok menete. Mint a kisgyerek: próbálgatja a formabedobó játékot, és amikor rájön a megoldásra, utána egy tized másodperccel berakja. Most te mentálisan értelmezel. Ez a dolgod. Megérteni önmagad. És ha ez sikerült, csak aztán fogod tudni megélni azt, akit megértettél. Aki fordítva próbálkozik és kikapcsolja az elméjét, mert abban hisz, hogy ha két kezet kapott ehhez az élethez, akkor neki az a dolga, hogy a kezeit lekötözve boldoguljon, kihagyja azt a sanszot, amit ez a létforma számára nyújtana. Úgy viselkedik, mint az a buta síelő, aki elutasítja a felvonót, mondván: mi az, hogy én üljek egy székben, és egy motor húzzon a havon! Én siklani akarok, szabadon és csendben, s nem belekötve egy ilyen zajos, lassú, ormótlan gépbe! Oké, barátom, de akkor hogy jutsz fel a síléceiddel arra a magas hegyre? Nem előbb fel kéne jutnod, és majd utána tudsz szabadon siklani? Vagy azt hiszed, tévedésből vagy itt, így ezen a módon, az elméd által meghatározva most önmagad és a valóságodat? Hogy az agyad valami hiba rajtad, hogy a szoftver gátja maga a számítógép hardvere, mert neked már e nélkül is minden megy? Oké, menj csak, síelj bátran felvonó nélkül, de sebességről, szlalomokról ne is álmodj a hegy lábánál. Ott csak csámpázni tudsz a felvonómotor nélkül, míg teljesen ki nem fulladsz, és akkor úgyis egy nap ráfanyalodsz a valódi megértés mentális, logikus, a dolgokat egyberendező sífelvonójára.

*

– Isten, ha most nevezhetjük így, nem válogatós. Nem sznob, és nem fordul el a lét egyes elemeitől fanyalogva. Egyszer egy ismerősöm azt mondta, őt nem tudnám azon kapni, hogy megnéz egy amerikai romantikus vígjátékot, vagy valami mainstream sorozatot a HBO Maxon. Ő inkább művészetpárti. Értem és maximálisan megértem. Én is azt mondom, az input tekintetében legyünk kifejezetten igényesek, de ne finnyásak. Ez a világ úgy, ahogy van egy hatalmas üzenő tábla annak, akinek van szeme meglátni ezt. Közhely, hogy néha a leghétköznapibb dolog képes hordozni a legnagyobb horderejű üzenetet számunkra. De akkor is így van. A sznobok, a kis szépséges lelküket díszes ékszerdobozba záró ezoterikus szépelgők tizedannyit sem értenek meg a körülöttük lévő világból, mint akik vállalják az ezzel járó kényelmetlenséget, és lebuknak a létbe. Ami nem egyenlő annak habzsolásával, féktelen élvezetével, sem a tömbként való elmerüléssel, azaz semmi köze az érzékszervek által nyújtott „örömökhöz”. Ahhoz van köze, hogy elolvasom a mű minden sorát. Nem ugrom át a csúnya szavakat, nem hagyok ki egész oldalakat csak azért, mert arról a részeges pasasról szól. Hisz meg akarom érteni, látni akarom, ahogy a szemem előtt kibontakozik maga az egész egyben, de ehhez szemlélőként aktívnak kell maradnom. Én nem nagyon veszek részt már semmiben, nem érdekel ez az élet résztvevőként, nem igazán hoz lázba, nem ragad el, nem tud szinte már sehol hatni rám, valahogy kívül rekedtem ennek a zavaros létformának a bugyrain. De jelen vagyok, figyelek, látom, hallom a dolgokat, éberen szemlélem e fura sztori minden apró mozzanatát.

A baj az, hogy a kettőt az emberek összekeverik, hat rájuk ez a világ, mégpedig sok elemében túlságosan is, ezért ki kell takarniuk a felét, ha nem akarnak kőtömbként elsüllyedni a mocsárban. Ez a világ nem fog rád hatni, ha pontosan tudod, mivel van dolgod. És így szabadabban körül lehet nézni, nem kellenek magunk köré felállított mesterséges védőkorlátok. Néha le kell hajolni, mert sokszor a csodák a földön vannak és nem az égben. Ennyi, nem kell belőle rendszert csinálni és hason csúszni, csak nyitott szemmel járni. Nézni fel is és le is. Ez is egy szűrő, ha túlságosan félted a kis lábacskádat, vagy még előfordulhat veled, hogy lesüllyedsz, akkor nem tudsz száraz fejjel behatolni a mocsárba azért a furcsa alakú kőért. Ami alatt lehet, életed legfontosabb üzenete vár. Nyilván az sem előrevivő, ha valaki egész nap a sárban dagonyázik, mert ő meg nem tudja meglátni a fa tetején azt a gyönyörű kismadarat, hisz már a feje is csupa mocsok. Mind a proli, mind a sznob csak fél életet él. Ahogy a megkülönböztetési képesség nem jelent egyet az ítélettel, úgy a szemlélés sem egyenlő a részvétellel. Ahogy egy tömegben állva nem mondhatod, jaj, milyen nagy a tömeg, hisz te is annak része vagy, úgy nem vonhatod ki magad a saját valóságodból, legfeljebb szemellenzőt tehetsz magadra. De te most itt vagy és így vagy itt, s ennek oka van. Használd ki, amíg még lehet. A titok a belső iránytű, a belső egyensúly- és arányérzék, ami nem az alapján osztályoz, hogy mainstream vagy nem, hagyományos vagy progresszív, patinás vagy populáris, híres vagy ismeretlen, elfogadott vagy marginális, hanem az alapján, hogy a te utad része, vagy nem. Nincsenek steril utak, szóval, aki tiszta lábbal akar végigmenni a magáén, mert azt hiszi, a talpára ragadt kosz a részévé válik, talán nem is megy sehova. Ezt az életet makulátlan kis kacsókkal, hófehér talpacskákkal megjárni nem lehet, aki virágot akar ültetni anélkül, hogy föld kerülne a körme alá, csak valami művirággal babrálhat egy szivaccsal kitömött cserép fölött. Kitartás, eljön egy nap a mosakodás ideje is. De ez most itt ilyen, épp ez a lényege, hogy egy kemény erdei túra, és nem városi sétakocsikázás.

*

– Egyetlen százszázalékosan biztos végkimenetelű dolog van az életedben, mégpedig a halálod. Pontosabban az a tudat, hogy egy nap nem leszel így itt. Ez a mostani világ 100%, hogy megszűnik számodra létezni, s vele együtt megszűnik az az én is, aki most ebben botorkál. Ez tuti biztos. És ha valami tuti biztos, mert totális, százszázalékos bizonyosság, akkor azt már vehetjük megtörténtnek is. A 100% már tulajdonképpen megtörtént. Tehát biztos lehetsz abban, hogy az, hogy nem vagy e világban, és az sincs tovább számodra, illetve, hogy megszűnsz annak lenni, akinek most és ahogy megéled magad, már megtörtént. Azt még nem tudod, e pont előtt milyen kalandok várnak rád, de te, ez a kis emberke már gyakorlatilag halott vagy. Miután nem tudod ezt az elmúlást megúszni, ezért mondhatjuk úgy, ez az alapállapotod, s lassan, de biztosan közelítesz ennek megélése felé. És ha így tekintesz az életedre, megérted: minden más is már réges-rég megtörtént. Nem lehet így vagy úgy, nincsenek eshetőségek, százszázalékosan vár rád ezen élet vége, és minden, ami e pont előtt van, már e vég értelmében maga is egy megmerevedett struktúra. Épp ezért lazulj el, add át magad annak, hogy ezt a történetet megismerd. Nem tudod megúszni ezt a véget, elodázni sem, megszépíteni sem, átalakítani sem, s az odavezető utat hosszabbra húzni sem, mint amekkora. Sőt, megváltoztatni sem. Minden eldőlt számodra, hidd el.

Csupán a szándékod határozza meg a léted minőségét: mi a szándékod a történet hátralevő részével? Megismerni? Eljátszani? Beleélni magad teljesen? Elemezni? Átalakítani? Ellentmondani neki, hadakozni vele? Kikerülni belőle, vagy teljesen eltévedni benne? Úgy lesz, hidd el, minden pontosan úgy lesz, ahogy megélni szándékozod. Minden éppen az lesz, aminek te értelmezed. Mindent úgy élsz majd meg, legyen az fekete vagy fehér, amilyennek éppen látni tudod. Minden csak azon múlik, hogy miközben olvasod a valóságsorokat, mit mondasz magadban: én kreálom a sztorit, én csak megismerem a sztorit vagy én most eljátszom a sztorit. Még azt is te döntöd el, neked ez mi: dráma, szatíra vagy netán egy esszé. Úgy lesz, csak és kizárólag úgy lesz, ahogy hiszed. De a könyvnek biztosan vége szakad. Ott fogod a kezedben, láthatod, egy kemény borító fogja közre. Egyidejűleg ott a vég is a kezedben a kezdettel, mert a kettőt egyetlen meghajlított kemény kartonlap alkotja. Kopogtasd meg ezt a merev borítóvéget, nézd meg, milyen üres a teleírt sorokhoz képest, és tudd, már itt van, megtörtént, ez a borító zárja statikusan rendszerbe az életed. Nincs mitől tartanod, mert már minden megtörtént, egytől tarthatsz, hogy kellemetlen jelentést tulajdonítasz a már leírt soroknak. De az se a világ vége, mert ez csak egy könyv: öledbe ejted a végén, és ha nem volt beteljesítő, már nyúlsz is a következőért. Ha meg az volt, felállsz, nyújtózkodsz egy nagyot, és talán másnap már nem olvasni fogsz, hanem filmet nézni. Ki tudja, egy azonban biztos: hogy a vég már megtörtént. A mindenség egyidejű: minden lehetőség minden lehetősége kibomolva vár arra, hogy te, az egyszeri befogadó részleteiben megcsodáld egy végtelen utazás során. Nincs más dolgod, mintsem nézelődni és megélni azt, aki épp az adott módon aktuálisan vagy. És ez így megy majd örökkön örökké. Szabad vagy, mert örök vagy.

Ég áldása kísérje utadat.

(LD)