Csend, adás!

Viszonylag hosszú tévés múltam legfantasztikusabb pillanatai mindig az élő adásokat megelőző percek voltak, főleg a televíziózás hőskorának vége felé, amikor még készültek komoly szakértelmet és igen nagy stábot igénylő produkciók. Van e grandiózus összmunkának egy olyan utánozhatatlan atmoszférája, amibe ha valaki csak egyszer is belekóstol, nehezen tud szabadulni tőle. Hosszú és sokrétű munka előzi meg egy fajsúlyosabb műsor első élő adását, ahol mindenkinek megvan a maga egyéni szerepe, s amit az előkészítő fázis során legfőképp a többiektől függetlenül végez. Ám ahogy telik az idő, ez a sokféle különálló tevékenység kezd egyre jobban összerendeződni, s az adást megelőző próbán megtörténik a „beállás”, ahol a stáb összehangolja a sok részfeladatot, a másnapi adásra koncentrálva. Ilyenkor a legnagyobb a nyüzsgés a stúdióban, hisz ekkor tényleg jelen van mindenki, mi több, a próbán még a rendező is lent áll a többiekkel, és nem fent ül a vezérlőben, mint rendesen. Majd eljön az élő adás napja. A tegnapi káosznak ekkorra már nyoma sincs. Mindenki a helyén van. A rendező eltűnik a stúdióból, felmegy a vezetőoperatőrrel és a technikusokkal a vezérlőbe, s már csak mikrofonon keresztül tartja a kapcsolatot a lentiekkel. Itt-ott még egy-egy utolsó hangolás történik, amolyan kis korrekciók. Az egész stáb koncentrál, egyre terebélyesedik a csend. Több monitor van a stúdióban ilyenkor. Az egyiken fut folyamatosan a „kinti” műsor, akár egy sima tévén, míg a többi monitoron a stúdió képe látszik a kamerák különböző látószögeiből. A műsorvezető számára a kimenő adás monitorán egy digitális óra pergeti vissza a másodperceket az adás kezdetéig. S ahogy véget ér az adást megelőző műsorszám, ott fut a kimenő monitoron annak vége főcíme. Ilyenkor a rendező általában leszól a stúdióba: gyerekek, álljunk össze lassan adásra, még tíz másodperc!

S ekkor történik valami hátborzongatóan izgalmas dolog. Nézed a monitort, ahol megy a tévéadás. Mellette egy másik monitoron látható az a stúdiókép, amiben ott állsz. S tudod, pár másodperc és meglátod a kimenő monitoron a saját műsorod főcímét, ami után megjelenik a stúdió valósága is a képernyőn, ahogy azt az emberek a saját otthonukban lévő készülékeken látják. Miközben te benne állsz ebben a stúdióban. S ekkor az asszisztens int, jelezvén, kezdődik; most egy időben vagyunk kint és bent: itt vagyunk a stúdióban, s egyúttal sok-sok ember otthonában is. Lélekjelenlét jellemzi ezeket a perceket, ez rá a legjobb szó. Az egész stáb, annak minden tagja átitatódik ezzel a kissé megmagyarázhatatlan érzéssel. Persze a dolog alapvetően rutinból megy, de ez a fajta „élő adás varázsa”-érzés 20 év televíziózás után sem múlik el, még a legdörzsöltebb profikból sem.

Nos, bevallom, a napokban ez az oly ismerős érzés lett rajtam ismét úrrá. Szabályszerűen elkezdtem érezni a stábot itt a stúdióban. Tudom, profi csapat, pár tiszta tekintetű, lelkes újonccal, akik aztán valóban nagyon izgulnak. S hiába most nem látom a vezérlőben lévő stábtagokat, tudom, mind ismerjük egymást, hisz oly régóta dolgozunk már együtt. S azt is tudom, mikor lemegy az előző műsor vége főcíme, és elkezdődik az élő adásé, mindenki tudni fogja a stábból: kezdődik! Most még tíz másodperc van hátra, hisz leszólt a rendező, mindenki hallhatta. S ebben az izgalmasan feszült légkörben könnyen megijed az ember: hisz előfordul, leesik a sminkes fésűtartó doboza a fém lépcsőre, hátul eldől egy nem használatos díszletfal, netán eldurran fent egy hatalmas elöregedett lámpa, s csak a rutinból fakadó lélekjelenlét menti meg a lentieket, hogy ilyenkor ne kapjanak kisebbfajta infarktust.

Tegnap azonban pont egy ilyen élményben volt részem: mintha a nagy stúdióban hatalmas pukkanással és kis füstfelhővel kiégett volna egy lámpa. Olvasgattam mindenfélét, és valahogy egymás után többször is ugyanarra a fórumra keveredtem különböző linkek révén. Őszinte leszek, önmagában engem ez a fórum egy pillanatig sem tudott ott tartani, de a már sokadik odaérkezés után, gondoltam, túl teszem magam az érdektelenségemen, és csak beleolvasok, mi is ez pontosan. S így találtam rá a következő sorokra, amikből csak azokat a részeket idézem, amelyek igen elgondolkodtatóak ebben a maradék tíz másodpercben.

Íme a szövegrészlet:

„Dr. Georgi Stankov, Copyright 2011
2011. október 1.

Miért tagja sok olvasóm a Földi Felemelkedés Csoportnak

Minden cikkem témája 2011. szeptemberében a Föld és az emberiség felemelkedése a 4. és 5. dimenzióba, amikor a 11. csillagportál ez év őszén, november 11-én kinyílik. Célom elsősorban informálni azokat a csillagmagokat, akik ahhoz a Földi Felemelkedés Csoporthoz (PAT) tartoznak, amely felemeli Gaiát és az emberiséget a magasabb dimenziókba. Az első emelkedés ősszel lesz a 4. dimenzióba, amíg a PAT felemelkedik az 5-dik dimenzióba.
(…)
Amint látjátok, kevés időnk maradt. Az utóbbi napokban számos információ látott napvilágot erről az eseményről, de valahogy mégsem csökken a zavarodottság a fénymunkások között. Ebben a cikkben gyújtok egy kis fényt azzal az elkövetkező drámai eseménnyel kapcsolatban, amely majd átalakítja az emberiséget egy transzgalaktikus civilizációvá.
(…)
Az oka annak, hogy a Föld és az emberiség átalakítása el lett halasztva az utolsó pillanatig az, hogy a sötét erők az Orion/Reptilián Birodalomból, a korábbi földi irányítók mélyen körülsáncolták a bolygót és az emberiséget szorosan a markukban tartották. Irányításuknak örökre vége lesz, amikor a 11. csillagportál november 11-én kinyílik és mind a Föld, mind az emberiség frekvenciája jelentősen megnövekszik.

Számos Földi Felemelkedés Csoport tag izgatottan készülődik erre a kulcsfontosságú eseményre, amely hosszú inkarnációs ciklusuk végét is jelenti egyben. Követve a kozmikus vonzás törvényét, megerősítést keresnek azon megérzésükre, hogy hamarosan felemelkednek és elhagyják a Földet. Kutatják az internetet abban a reményben, hogy találnak egy weblapot, amely egyezik az ő magasabb vibrációjukkal és megadja számukra a túláradó örömükre, a várakozásra és a mennyei ígéretekre a végső megerősítést, amelyre még mindig bizalmatlanul tekintenek. Néhányuk felfedezte az én weboldalamat és számuk folyamatosan gyorsan nő. Miért?

Mert én vagyok az első, akinek volt bátorsága nyilvánosan bejelenteni, hogy hivatalosan is az emberiség Első Felemelkedett Mestere leszek, és mindezidő alatt bemutatok egy valószínűnek tűnő és logikus forgatókönyvet erre a kulcsfontosságú eseményre. Azért tettem ez a bejelentést, mert tudom, hogy sok csillagmag emelkedik velem vagy követ minket röviddel azután. De csak a magam nevében beszélhetek. Senki nem tudhatja mi áll mások lélekszerződésében, és nincs joga véleményt alkotni arról.
(…)
Ne törődj azzal ki fog felemelkedni először és mikor, és hogy ki fog ezen a mérgező bolygón maradni, de kezdd elhinni, hogy TE FEL FOGSZ EMELKEDNI! Amikor te felemelkedtél, képes leszel annyi fényt küldeni a kétkedőknek, hogy ők is követni fognak. Ahogy te felülkerekedtél a halálon, az emberiség is felülkerekedik rajta. Miért pánikolnál akkor az Elenin, a pólusváltás és a természeti katasztrófák miatt?”

S az első válasz a fórumon erre az idézetre a következő volt, a kiemelések a hozzászóló eredeti szövegéből származnak:

„Köszönjük mindenkinek a Stankov- és Kavassilas-fordításokat, melyek az eddigi legtisztább írások a Felemelkedéssel kapcsolatban – és számunkra is kulcsok az elkövetkezendő hetekben!
( Magam is felteszek ide néhány nap múlva egy Stankov-cikknek a letisztázott, azaz újrafordított változatát. )
Azt ajánlom ezért minden komoly fórumozónak, hogy most már ne szórja szét az energiáját olyan információk keresésére és azok időt rabló tanulmányozására, melyek azoknak szólnak, akik még keresnek!
Mi viszont már egy más fázisban vagyunk : akik találtak!
( Megtalálták azt a vonatot, amely azonnal indul! )
Ezért a mai naptól kezdve alapvetően vizsgázunk, hogy úgy viselkedünk-e, akik komolyan vették a Kauzál Világokból, azaz Istentől jövő információkat, vagy pedig még mindig a 3D-s világhoz akarunk tartozni a maga felszínességével!
Használjuk ki értelmes belátással és a Lélek fokozódó belső örömével ezeket a soha vissza nem térő napokat!”

***

Ha az élő adás kezdete előtt nagy durranással kirobban egy lámpa, már nem történik semmi. Mindenki marad a helyén, nem rohangál, és nem rázza az öklét. Ilyenkor már nincs mit tenni, legfeljebb kis fejcsóválással szokták a kollégák konstatálni a dolgot. A fejem nem csóváltam, csak elolvastam még egyszer a szöveget. Aztán nem is foglalkoztam vele, egyszerűen nem voltam rá képes, valahogy olyan orrfacsaró volt számomra. És amikor már nem éreztem az orromban a zavaró füstszagot, elkezdtem töprengeni végre a dolgon. Végig az járt a fejemben, hogyan is fogalmazhatnám meg jól magamnak, mi döbbentett meg ennyire, tíz másodperccel az adás előtt? S lázasan kerestem az agyamban egy jó kis hasonlatot, ami segít körülnézni a mostani stúdiódíszletben, hogy átlássam, miért is kaptam a szívemhez e kis pukkanás miatt. S a következő bugyuta példázat jutott az eszembe.

Valaha volt egy pult, egy hatalmas, díszes posztóval letakart pult. Ezt az üres pultot megmutatták nekem, amikor még kicsi voltam. Hamar megértettem, ez valamiféle klassz játék lesz. Ki is derült, valóban; mégpedig olyan játék, ami során szép lassan ez a pult meg fog telni sok-sok kulcsocskával. Rengeteg gyerek vesz részt majd a játékban, akik kulcsokat fognak hordani a pultra – köztük én is. Eleinte a játék nem is szólt másról, csak a kulcsok gyűjtögetéséről, de aki látott már kis totyogós kisgyereket az asztalra hordani ezt-azt, pontosan tudja, ez egy bizonyos életkorban igazán hatalmas feladat. Aztán ahogy telt-múlt az idő, mutattak nekem sok-sok ajtót is a teremben. No ez valami rém érdekes lesz, annyiféle ajtó, amennyit eddig elképzelni sem tudtam! S kiderült, most sokáig nem lesz más dolgom, mint megvizsgálni ezt a sok ajtót. Ha valaki látott már kisiskolás gyereket, ahogy megtanulja a világot egyelőre anélkül, hogy lényegében kompetensen „megérintené”, tudja, micsoda komoly kihívás ez. Majd jött a következő feladat: meg kellett nézni a pultra hordott kulcsokat, valamint az ajtókat, és tippelni, találgatni: szerintem melyik kulcs melyik ajtót nyitja! Idegtépő móka, mindenki tudja, milyen a kamaszkor szárnypróbálgató időszaka, milyen elementáris erővel vesz részt a játékban a felnőtté váló lélek minden egyes porcikája. Nagyon kemény feladat, még ha az egész egyelőre csak egy találgatós játék, akkor is.

No, eltelt megint kis idő, egy kis nyugalmi időszak, majd azt vettem észre, a szoba megtelt lassan valami megmagyarázhatatlan feszültséggel. Épp mikor már épp kezdett unalmassá válni a dolog, úgyhogy nem is nagyon bántam. Azonban sokáig képtelen voltam felfogni, mi okozza a feszültséget, azonban idővel kiderült: túl kicsi a szoba, sehol egy ablak, az ajtók pedig csukva – akár egy börtönben. Az a játékszoba, aminek falait a nagy móka során észre sem vettem, tényleg kezdett egyre szűkösebbé válni, hisz a helyiség ugyanakkora maradt, csakhogy én időközben felnőttem. Eddig jól eljátszottam az ajtókkal, kulcsokkal, csakhogy végig ott bent. Ráadásul kiégett néhány villanykörte is a sok csillárból, és egyre nagyobb lett a szobában a félhomály. No hát ideje lesz hazamenni, gondoltam ekkor, elég volt ebből a butáskodásból. Csakhogy az ajtók zárva. A szobában egyre többen érezték ezt ugyanígy, a feszültség nőttön-nőtt, és lassan tarthatatlanná vált. Miután minden áron ki szerettem volna innen jutni, alaposan felmértem a helyzetet, de nem sokkal lettem okosabb, csak a töméntelen kulcsot és ajtót láttam, no meg a játékostársaimat, akik szintén elég tanácstalannak tűntek. Ajaj, mennyi kulcs és mennyi ajtó! Nézelődtem, kutakodtam, hátha felfigyelek valami fontosra.

S ekkor észrevettem abból, ahogy az emberek felveszik és leteszik a kulcsokat, hogy nagyjából annyi kulcsnak kell lennie a szobában, ahány játékos van a teremben. Néztem-néztem a kulcsok és az emberek mozgását, és egy idő után arra következtetésre jutottam, hogy nem nagyjából, hanem pontosan egyeznie kell a kulcsoknak a játékosok számával. Ezt támasztotta alá minden a játékban szerzett tudásom. Azt is tudtam már ekkorra, hogy a következő feladat a kulcsokkal valahogyan kinyitni majd egy ajtót és kiszabadulni; ám ha pont annyi kulcs van a szobában, ahány játékos, és ráadásul ilyen sok ajtó, azt is sejtettem, ez nem lesz könnyű se nekem, se a társaimnak. Szent ég, gondoltam ekkor, ez tényleg extra nehéz feladat! Hogy fogjuk ennyi kulcs és ajtó közül megtalálni a helyes kombinációt, ráadásul ebben a félig sötét szobában?

Csakhogy mire alaposan végiggondoltam mindezt, látom ám, időközben kitört a káosz, mindenki keresi a kulcsot, s nézi a falon a sok ajtót, rohangál, kiabál, ráadásul mintha még több égő kiégett volna, a szobában szinte teljes volt a sötétség, s nem valami jó a hangulat. S miután továbbra is szerettem volna már innen kijutni, ezért kénytelen voltam valamit kitalálni. S tudtam, ebben a zűrzavarban csak magamra számíthatok. Ezért egy kicsit behunytam a szemem és elkezdtem emlékezni. Ebben az irgalmatlan zűrzavarban nem is nagyon maradt más lehetőségem. Nem volt más iránytűm, csak az, ami bennem van. Végig kellett gondolnom az egész játékot, hisz abban van a kulcs. Tehát hogy is kezdődött? Honnan került ez a sok kulcs a pultra egyáltalán? Lehetséges, hogy mindenki hozott egyet magával a játékba? Merthogy nem emlékeztem semmiféle kulcsos zsákra, és az is biztos, amikor elkezdtem a játékot, én a pultot üresnek láttam. Emlékezni, emlékezni, nem volt más dolgom.

És meg is lett idővel a megoldás: nyilvánvaló, én hoztam magammal egy kulcsot a játékba. Nem üres kézzel érkeztem, csak akkor még nem tudtam, mit jelent az, hogy valami az enyém. Tehát megállapítottam, a megfigyelésem és az emlékezetem egy pontba mutat: itt feltehetőleg mindenkinek van egy saját kulcsa. Azonban ha van egy saját kulcsom, az azt jelenti, valahogy nekem azzal végig kapcsolatban kellett állnom a játék folyamán. Persze eddig mindez csupán feltételezés, csak akkor válhat bizonyossággá, ha vissza tudok emlékezni egy konkrét kulcsra az egész játék során, ami nekem különösen fontos volt. S azért a kulccsal kezdem, mert a játék is azzal kezdődött. Egészen a kezdeti pontig kellett visszamennem, s feltennem a kérdést: mit tudtam én mindig is magamról, mi az, ami, amióta az eszemet tudom, velem van élményként? Mivel a kezemben érkeztem én a játékba? Ezt kellett megkeresnem. Mert a „ki vagyok én” kérdésre nekem kellett hogy legyen egy megnyugtató, biztos válaszom. Ez olyan nyilvánvaló lett, ahogy így visszapergettem magamban a dolgokat, hogy nem is értettem utólag, hogyhogy nem láttam meg ezt akkor, amikor a pult körül csereberéltem a kulcsokat, vagy amikor kamaszként nézegettem a sok ajtót és a kulcsokat azon töprengve, melyiket is válasszam magamnak. Tulajdonképpen végig ehhez a kulcshoz hasonlítottam mindig a többit, és sohasem fordítva. Ehhez az egyhez, amit olyan nehéz volt elengedni, amikor a pultra tettem a többi közé, s amit millió kulcs közül is bármikor felismernék. És akkor megtaláltam, felfedeztem az életemben a „főtémám”, az igazságom, ha fogalmazhatok így, amit voltaképp csak kibontottam ebben a játékban önmagam számára.

Ezt tapasztalataim alapján mindenkinek érdemes ebben a homályos szobában végiggondolni. Mi lehet az a fogalom, ami valahogy az egész életedet végigkísérte? Ami mindig a szeretet érzésével párosult? Mi az, ami mindig is ott legbelül meg tudott mozgatni? Amibe minden életszakaszodban valahogy belebotlottál? Ami téged mindig megtalált? Nos, ez a te kulcsod. Meg is találtad. Ott van a zsebedben, csak nyúlj bele, és azonnal megtapinthatod. Mindig is a tiéd volt, hisz nem valahonnan kiválasztottad, hanem felismerted mint sajátodat. A kettő nem ugyanaz.

No ez mind szép és jó, de mi lesz az ajtókkal? – tettem fel ekkor a kérdést magamban. Felismertem az emlékezetem segítségével a magamban hordozott igazságot, ez idáig nagyon dicséretes. No de ez hogyan és legfőképp hova vezet majd engem? Erre a kérdésre is meg kellett ám lelni a választ. Mit jelenthet ez a sok ajtó? Szerencsére ekkorra a szemem megszokta már a szobában honoló sötétséget, és hellyel-közzel valamicskét talán már láttam a pár még pislákoló lámpa fényében. S nézelődtem körbe-körbe, ám csak nem lettem okosabb. Itt rengeteg az ajtó! Ebben kiigazodni, valóban nagyon nehéz. Mennyi eszme, mennyi elmélet, mennyi teória! Ráadásul látszólag egymásnak feszülve, ugyanis az elrendezésük folytán úgy tűnt, hogy ha az egyiket kinyitom, az lezárja a másikat, szóval nagyon-nagyon átláthatatlan volt ez a kép. Van egy igazságom, amivel teóriákat, elméleteket kéne megnyitnom? Nem, ez így nem vezet sehová, nem jól értelmezem az ajtókat.

S ekkor megint rájöttem valamire: az ajtó maga a valóság ajtaja. Az igazságom, amit magamban felfedeztem kis magként, és ami mára, hála a játéknak, érett gyümölccsé nemesedett, hiába lényegében ugyanaz a minőség, mégis egy teljesen más valóságot tár elém. Az első tévedésem az volt, hogy ebben a játékban keresni kell egy jó kulcsot, hisz kiderült, mindenkinek csak a sajátja lehet a „jó”, a másikét nem is birtokolhatja. A másik tévedésem az volt a játékkal kapcsolatban, hogy itt eszmék, teóriák közt kell találnom egy nekem megfelelőt, holott most már elég tisztán látom, ehelyett inkább valóság és illúzió közt kell a magam igazságának megfelelően különbséget tennem. Minden érett gyümölcs elhagy egy fát, ami őt megtartotta, hogy új fát növesszen. Magyarán kell lennie a falon valós és festett ajtóknak. Megint körülkémleltem, most már ennek tudatában. S azt láttam, ez az egész szoba tele van kisebb-nagyobb csoportokkal, melyek bizonyos ajtók előtt tömörülnek, és mindegyik élén áll valaki, és egy kulcsot lengetve kiabál. Nagyon figyeltem, mit is mondanak, azt gondoltam ugyanis, ők majd talán segítenek nekem eldönteni, melyik a nem festett ajtó. Csakhogy hallom ám, ezek a szónokok egytől-egyig arról győzködik az elveszettnek tűnő és ezért vezetőre áhítozó hallgatóságot, hogy itt a Kulcs, ami nyitja az összes ajtót, amin a vezető után majd kimehetnek.

Ajaj, dörzsöltem elkeseredetten a fejem, hisz én nem így értelmeztem a játékot, hanem hogy mindenkinek van egy kulcsa, amit ha meglel a zsebében, azzal egy új valóságba nyit magának ajtót. Azaz annyi kulcs van, ahány játékos, de valósan nyíló ajtó csak egy. Ám aki megtalálja a kulcsát – a sajátját és nem másét –, ezzel könnyedén és legfőképp önállóan kimehet a nyíló ajtón. Azonban láthatóan a többiek nem így értelmezték a játékot, hanem úgy: nekik meg kell találniuk a helyes kulcs-ajtó kombinációt, ráadásul ők abban hisznek, van egy „csúcs-tolvajkulcs”, ami aztán minden ajtót nyit. És ebben az értelmezésben érthető, ha ők azzal állnak mások elé, hogy náluk van a Kulcs, és ők tudják, hol az ezzel nyíló ajtó. Én azonban a magam értelmezése alapján egy dolgot tudok csak a többi játékosnak megmutatni, hogy én hogyan, milyen úton-módon találtam meg a sajátomat, és milyenné váltam azáltal, hogy ott szorongatom már egy ideje boldog kulcstulajdonosként a zsebemben. No ez itt valóban lényegi különbség. Az én felfogásom alapján ugyanis, mi másról beszélhetne bárki is itt ebben a játékban, mint a saját meglelt kulcsáról? S erről is csak azért, mert az is a játék lényege, hogy minél többen megtalálják a maguk kis kulcsát, így növelve egymás esélyét azáltal, hogy gyűlnek a zsebekben és fogynak a pultról a kulcsok. Ez csapatjáték, amiben, az én elképzelésem alapján, jelen pillanatban mindenki részt vesz. Aztán, hogy ki talál, és ki nem talál kulcsot és ajtót, azt én nem tudhatom. De hogy ebben a fázisban mindenki a maga kulcsát keresi egy közös szobában, ez nem vitás.

No és ezen a ponton aki körbenéz, kicsit összezavarodik. Mert mi van, ha mégis a szónokoknak van igazuk, és van itt afféle olyan tolvajkulcs, ami minden ajtót nyit? Hisz, ha megvan a kulcsom, akkor tényleg, én miért is nem tudom biztosan, melyik ajtó fog kinyílni? És ha tényleg csak ők tudják, melyik ajtó nyílik? Olyan biztosak magukban ezek a szónokok. Talán, mert sokan állnak mögöttük, és valószínű, épp az a jó kulcs vagy ajtó, ahol sokan állnak! Ez így logikus, nemde? És én akkor most gyáva vagyok, mert nem merem azt mondani, én leszek az első? De ez miért gyávaság, ha úgysem én vagyok, hisz már megvan az első önjelölt jelentkező, aki kijelenti, azért bátor, mert meri azt mondani, ő lesz az első? Vagy az a bátor, aki ezt elsőnek le „stipi-stopizza” magának csupa nagybetűvel? Nem értem, komolyan nem. Kinek lehet hinni, aki azt mondja: tudja, melyik kulcs az igazi, vagy épp annak, aki azt mondja, ilyen nincs. No meg mennyi teória, atyavilág! És mind olyan – már bocsánat – zűrös. Elenin, az ötödik dimenziós űrhajó, ami szabad szemmel nem látható, ám amit egy csillagász távcsővel felfedezett. Nibiru, ami vagy van, vagy nincs, de jön. Blue Beam Projekt, amivel majd Jézust vagy félelmetes űrmanókat vetítenek az égre, hogy mi ettől jól megijedjünk és behódoljunk azoknak, akik ilyen okosan átvágtak minket. Szabadkőműves összeesküvők, akik mindent tudnak rólunk, de közben olyan bénák, hogy a saját házuk táján sem tudnak rendet tenni. Reptiliánokból álló háttérhatalom, akiknek valamiért lepotyog néha a bőre (sic!), és akkor látszik meg – még az angol királynőt is lencsevégre kapták épp hámló bőrrel –, hogy ők valójában alakváltó, földönkívüli gyíkok. A világot vezető, mellesleg mindenki számára szemmel láthatóan katasztrofális mentális és fizikai állapotban lévő, buta, szenvedélybeteg, tohonya réteg, ha nem is gyík, de mindenképp valami nemes földönkívüli vérvonalból származó csúcs elit. Csillagok Háborújába illő, meseszerű sötét, galaktikus erők repkednek a negyedik dimenzióban a lelkünkre szomjazva, harcolva a galaktikus szuperhősökkel. Nemsokára megnyílik sok csillagkapu, amin azonban nem szabad átkelni, mert akkor elviszik az embert rabszolgának a Marsra. Lesz emellett azonban igazi dimenziókapu is, amin át kell lépnie annak, akinek kedves az élete, különben itt ragad a „B Földön” zigótának. Mocskos zsidók. Szemét, genetikailag alattvaló magyarok. Fénymunkások, szeretetrezgő felemelkedők, csillagmagok, fegyverkező világháború-hívők. Forró szeretetet árasztó, hazug sötét entitások. Szürkék, sárgák, feketék.

Édes jó istenem! A legjobb szó az egészre az, hogy giccses, buta játékboltba való kacat ebben a formában mind. Legalábbis nekem ez így inkább illik valami legújabb Harry Potter sikerkönyvbe, mint a valóságba. Számomra ezek közül egyik sem valós ajtó ott a falon. Csak festett. Ami arra tényleg nagyon jó, hogy segítsen megtalálni az igazit, de még véletlenül sem összetévesztendő vele. Ez az én egyéni álláspontom. Meggyőződésem szerint a magasabb rendű valóságba nyíló ajtó teljesen kívül áll ezen a rém zavaros, egyértelműen emberi szürkeállomány alkotta és kisiskolás szintű fantasy-vízión, ami biztos hordoz valóságmorzsákat is, mint ahogy minden mese. Totális zűrzavar önjelölt héroszokkal egy sötét, fülledt szobában, ez a lesújtó véleményem. S persze, ki tud kizökkenteni egy-egy pillanatra a pukkanó lámpa, a csörgős zacskó, a guruló fémdoboz, ami végtére is a szabadulásomban segít, mert összességében egyre koncentráltabbá tesz, ahogy közeledik az „élő adás”.

Tehát ha túl vagyok a pillanatnyi zavaron és fogom a kulcsom a zsebemben, akkor már nincs is más dolgom, mint óvatosan és nagyon alaposan végignézni az ajtókat. Mert ez a sok színes ajtó – számomra egyértelműen – mind festett. Kivéve azt, amit minden egyes saját kulcs kinyit a teremben. S a festett ajtót a valóstól megkülönböztetni már szinte gyerekjáték. Csak addig van zavar, amíg azt hiszed, neked meg kell találnod egy konkrét kulcs-ajtó kombinációt, függetlenül attól, az a te kulcsod vagy nem. Hisz ekkor ott a lebegő lehetőség, hogy talán valakinek a farvizén is kislisszolhatsz a szobából. Ugye milyen cseles móka? A mindenit! Ki van zárva minden csalás. Nincs objektív igazság, ám létezik az illúzió és valóság relativitása. Ha képes vagy megtalálni magadban az igazságot és túllátni az illúzión, ott lesz az orrod előtt az ajtó, amin kiléphetsz. Ha azonban az ajtóra hiszed azt, hogy kulcs, és majd azt valaki más megnyitja neked, biztos nem jutsz ki. Egyrészt mert mindent összekutyultál, másrészt más kulcsát nem birtokolhatod, ám kulcs nélkül sem juthatsz ki, mivelhogy egyesével történik a megmérettetés.

Tehát röviden megismételve a fentieket, az én személyes javaslatom a kijutáshoz a következő:

Fedezd fel a magad kulcsát a játékban! Nézz körül a történetedben, emlékezz, és legalább csak próbáld meg azt megtalálni az életedben, ami mindig is benne volt! Keress valamit, ami olyasmi, amit épphogy nem írnál rá soha a névjegykártyádra, mert annyira személyes, hogy félő, más talán nem is látna belőle mást, csak buta szavakat. Amit azonban gond és minden nehézség nélkül képes vagy minden pillanatodban megélni. Amiről azt érzed, beszélni róla épphogy sokkal nehezebb, mint ez alapján létezni. Ez az igazság ott volt a szüleidben, az otthonaidban, az iskoláidban, a munkáidban, a szeretőidben, a kis bolondos szokásaidban, az afféle ”bogaraidban”, a barátaidban és körülményeidben mint egy állandóan jelenlévő motívum. Keresni kell rá egy megfelelően kifejező fogalmat, mert ez nagyon sokat segít. Ez valami olyasmi dolog, amit egész életedben kerestél, s amiről mára megtapasztaltad, mindig is a tiéd volt, csak sokáig nem ismerted fel. S erre nem elégséges válasz, hogy az „igazságom”, mert a lényeg éppen azt megtalálni, milyen ez az egyedi, csak téged megmutató igazság? Mit mesél rólad ez a másolhatatlan kulcs? A legvégén melyik ajtóhoz vezet el? Ez a legfontosabb lépés meglátásom szerint, hogy ne szédüljünk már annyira ennek az elvarázsolt kastélynak a mozgó padlóján a sok torzító tükröt bámulva. S miért ez a legfontosabb? Mert a játék lényege, amit meg kell érteni a játékosoknak, hogy a valóban kinyíló ajtót mindegyik, a tulajdonosa által felfedezett saját kulcs kinyitja. Érthető már a trükk? Amíg nem hiszed ezt el, azt fogod hinni, egy ajtó egy adott kulcshoz tartozik, és ekkor nem fog igazán érdekelni, hogy az a kulcs a tiéd-e vagy sem, csak nyissa ki az ajtót. És ekkor ide-oda csapódsz mások popóját nyalogatni, csupán mert nem nyúltál a saját zsebedbe, és nem hitted el, ott a kulcs, s ez bőven elég lesz a kijutáshoz.

Pontosan annyi út és igazság van, ahány ember. Azonban minden út egyetlen pontba vezet. Lehet, hogy kacskaringókkal, kanyarokkal, de végtére is csak egy pontba vezethet. Én legalábbis így értelmeztem a játékot. Minden felfedezett igazság új valóságot teremt. Tehát a kulcs a te igazságod. A nyíló ajtó meg az új valóságba vezető út az illúzió falán át az igazságod birtokában. A valóság és igazság azonban nagyon nem összetévesztendő fogalmak, hiszen a kulcson nem lehet átlépni, s egy ajtóval meg nem nyitsz ki semmit. Annyi igazság van, ahány létező a valóságodban, ám valóságod mindig csak egy, amit te épp annak megélsz. Egyik fogalom sem objektivizálható. Nincs abszolút igazság, sem abszolút valóság. Ráadásul ezek a dolgok nem is egymás mellett, hanem egymásban léteznek. Az igazságok és hazugságok, valamint a valóság és illúzió együttes rendszere teremti meg e fogalmak értelmezhetőségét, kizárólag viszonyfogalomként.

„Gyerekek, álljunk össze kezdésre, tíz másodperc!” Lassan kigyullad a lámpa a folyosón minden ajtó felett: Csend, adás! Belevágunk ugyanis az élő adásba. Minden jel erre mutat. Remélem, készen áll a stáb minden tagja. És én nem vagyok olyan bátor, hogy azt hazudjam, nincs lámpalázam. Hogy azt állítsam, mindent tudok és értek, amikor ebben az egész játékban végső soron végig csak önmagamra számíthattam. De bízom a stábban, itt lent a stúdióban is, és ott fent a vezérlőben is. Mi nagyon szeretjük egymást, és nem rontjuk el egymás játékát, mert ez a mi nagy közös ügyünk. Bízom benne, hogy egy igazi csapat tagja lehetek, ahol nincsenek elsők és utolsók, csak az élő adás szentsége. De mindvégig, amíg csak tudok magamról, fenntartom magamnak a jogot, hogy tévedhetek – hisz épp ez a játék lényege; ha jól vettem ki az eddigiekből.

Egy szó, mint száz, ha tévednék, és ez előtt a bizonyos ajtó előtt tényleg ugyanúgy sorba kell állni, mint 1981-ben a turmixgépért az NDK Centrum bejáratánál, akkor minden sorban álló nevében én arra kérem az első csupa nagybetűs átlépőt, hogy amikor kilépett azon az ajtón, ugyan forduljon meg egy pillanatra a saját tengelye körül 180 fokot, és lássa már meg végre azt a sok-sok lelkes átlépőt maga előtt, mielőtt végleg hátat fordítana nekik. S ha én leszek az utolsó, aki elhagyja a szobát, ígérem, a villanyt leoltom.

(LD, Illusztráció: Ljube Popovića)