Adamus Saint Germain: Csináld magad! 4 – Felemelkedés

Az előző alkalommal a segítségnyújtással kapcsolatban adtam pár kérdést, ami megint megmutat nekünk valami nagyon fontosat erről a valóságról, valamint átvezet a következő, mai témánkra, ami pedig maga a felemelkedés, vagy más szóval megvilágosodás lesz. Az előzőleg feltett kérdésekben olyan válaszokra lelhettél, amelyek azt mutatják meg számodra, milyen út vezet téged a magasabb rendű létformád felé, konkrétan most a magad számára meg tudod mutatni a kapuhoz vezető utad jellegét: miből van, milyen irányba vezet, és milyen apró részletekkel bír. Mindez azért fontos most számunkra, mert bár ezt az utad a saját lépéseiddel teremted a lábad alá, de ha tudod, mi az, amit lépésenként létrehozol, kevésbé fogod azt érezni, a sötétben botorkálsz.

No és akkor nézzük is a válaszokat, amik aztán egy olyan felismeréshez vezetnek téged, ami hasonlatos lesz egy lépcső előtti kis pihenőhöz, melyről egy nagyobb lélegzetvétellel meg kell másznod azt a magaslatot, ahonnan aztán már más módon tudsz továbblépni egy olyan valóság felé, ahol már nem lesz szükséged a hagyományos értelemben vett utakra, mert a mód, ahogy közlekedni fogsz, merőben el fog térni a mostanitól. Nos, fejtsük meg közösen tehát ezen útnak a jellegét!

Az első kérdésben azt kellett megfogalmaznod, mi az a dolog, amiben te a leghatékonyabban tudsz másoknak segíteni. Nyilvánvaló, hogy ez egyrészt a te életed főtémája, de van ennél egy sokkal érdekesebb megfejtése is ennek a kérdésnek. Ugyanis ezzel a válasszal nemcsak önmagad ars poeticáját határoztad meg, hanem a te belső motorod jellegét is. Azaz ezzel önmagadról egy nagyon fontos energetikai információt tudtál lehozni: azt, hogy a te motorod milyen jellegű, és ebből következően nagyjából azt is látnod kell, milyen típusú autót működtet. A válaszodat most vizsgáld meg azon a módon, mintha egy autómotort néznél, és határozd meg, ha egy motor azzal a jellemzővel bír, amit a te segítségnyújtásod módjához rendelni tudsz, akkor az milyen motor? Gyorsasági, gyorsulási versenyre való? Netán egy terepjáró? Kis városi kocsi, vagy egy régimódi limuzin motorja? Ezt úgy tudod nagyon könnyen megállapítani, ha megnézed a válaszodat, és mellérendelsz egy jelzőt: hisz amit odaírtál, az kifejezhető egy melléknévvel is, egy olyan kifejezéssel, ami megmutatja, hogy a segítésnek ez a módja milyen jellemzőt feltételez a segítségnyújtótól – s e mellé rendeled a motort. S ha ezzel megvagy, már azt is látni fogod, hogy hol tudsz igazán segíteni, hiszen az autó jellege meghatározza azt a közeget is, ahol ez a motor a leginkább úgyszólván „otthon érzi magát”.

Nos, akkor ugorhatunk is a következő kérdésre, ahol azt kértem, hogy nevezd meg azoknak körét, akiken a leghatékonyabban tudsz segíteni. S akkor most nagyon figyelj, érdekes dolgot mutatok neked! Azért vagy most ezen az úton, mert rád volt jellemző ez az állapot. Úgy is fogalmazhatnék, a te mostani fogalomrendszered és hitrendszered segítségével, hogy ez volt a mostani inkarnációd kiváltó oka benned, ez volt az az állapot, ami arra késztetett, hogy újra kiépítsd a magad számára ezt az utat, mert azt érezted: van valami, amit úgyszólván ki kell javítanod. Ezt most semmi esetre sem szabad szó szerint érteni: nem, ez csak megmutat neked valamit arról, hogy miért is vagy itt, mi az a kis ránc életed vásznán, amit ki szerettél volna vasalni.

S akkor a következő kérdés azt is megmutatja, hogy miért keletkezett ez a ránc: mi volt ennek úgymond a karmikus oka a te életedben. Az volt itt a kérdés, hogy hogyan nem tudsz segíteni, s most ezt rendeld egy olyan fogalomhoz, ami azt mutatja meg, hogy kik azok, akiknek épp ezért te biztosan nem tudsz segíteni! S így abból, hogy hogyan nem tudsz segítséget nyújtani, a másik oldalon ki is bontakozik számodra egy kör, egy segítségre váró energia, hogy most így fogalmazzak. Nos, ha megfogalmaztad ezt az energetikai kört, akkor tudnod kell, hogy ez volt az a benned lévő hiány, ami a vásznon a ráncot eredményezte, s lényegében ez lesz az a többlet, amit az utad végén magadénak tudhatsz majd. S érezned kell, hogy mennyit változtál az évek során e téren, s akkor látod is, hogy nagyjából honnan hová vezet téged ez az út. Tehát még egyszer: meghatároztad, hogyan nem tudsz segíteni, s most e mellé írod, hogy kik azok, akiknek épp ezért biztosan nem tudsz segíteni, mert a te módod számukra nem kielégítő. Ez egyetlen fogalom legyen – meg kell tanulnod a dolgokat a lehető legtömörebben és pontosabban határozni önmagad számára! S ha megvan ez a fogalom, akkor tudnod kell: ez egy hiány volt benned, ez volt az a kis „hiba”, amit az előző utadon megláttál, ami még hiányzott a Tökéletes Úthoz, ami aztán az útnélküliség birodalmaiba vezet téged. Utazni mindig fogsz, de már utakat koptatni nem – feltéve, ha most ügyesen befejezed a munkádat. Tehát itt van az, hogy mi hiányzott; és ennek inverze, ennek többlete, azaz pozitív értelemben átformált megfogalmazása megmutatja, mit nyersz az utad végén, mi lesz az a benned nyíló szép új virág, ami feleslegessé teszi számodra a további nehézkes menetelést. És ha ezt már tisztán látod, mehetünk is következő pontra.

Itt azt kértem tőled, hogy határozd meg, ki az a személy, akinek te biztosan nem akarsz segíteni. Kellett valakit mondanod, ugye ezt kértem, s nem véletlenül. Most képzeld magad elé ezt az embert, és illesd önmagadban egyetlen olyan jelzővel, ami kifejezi azt számodra, hogy miért épp őt választottad. Ez most nem a személyről szól ismételten, csak neked mutat meg valamit, mint egy szép festmény a múzeum falán. Tehát most arra kérlek, nevezd meg ezt a tulajdonságot, és csak utána olvass tovább! Képzeld magad elé az embert, s úgy azonnal be fog villanni a megfelelő kifejezés, meglásd!

Jó, és ha megvan ez a fogalom, akkor add meg ennek a pozitív fogalom-párját, mondjuk, ha azt fogalmaztad meglátván az ő képét, hogy konok, makacs, akkor ennek a pozitív ellentétpárja a rugalmas, nyitott – vagy ahogy neked épp jobban találó, ezt csak te tudhatod megfogalmazni magadnak, s csak te érezheted önmagadban, sikerült-e valamit pontosan kimondanod. S ha megvan ez a pozitív kifejezés, akkor tudd: ehhez a minőséghez van szükséged önmagadban arra, hogy ez az út a hátralevő szakaszon könnyű és sikeres legyen. Itt van egy olyan batyu előtted a földön, amihez ha most ebben a pillanatban lehajolsz és a válladra teszed, az utad végéig épp a megfelelő élelemmel lát el, ezért ne hagyd azt magad mögött, mondván: jó, jó, majd foglalkozom ezzel, majd felveszem. Nem, most gondolkodj el ezen a minőségen, a – tegyük fel, a példánk kedvéért – nyitottságon, hogy most a következő pillanatban hogyan tudod ezt az életedbe bevonni, behúzni! És mostantól minden nap figyelj erre a minőségre, akár írd ki magadnak valahová, ahol napközben sokszor beleakad a tekinteted, csakhogy el ne feledkezz róla: a tarisznyában lévő elemózsiából minden nap egyél egy falatot! Meglátod, ahogy integrálod az életedbe ezt a minőséget, úgy lesz egyre szabadabb és könnyebb a kirándulásod, úgy lesz egyre inkább a számodra megfelelő ezen út jellege, s a séta módja. Gondolkodj el ezen és hasznosítsd a kincset, amit ebben a pillanatban a saját utadon a lábad előtt találtál!

A következő kérdésnél egy érzést kellett megfogalmazni, amivel számodra mások megsegítése jár! Nos, ez az érzés nagyon érdekes dolgot fejez ki, mégpedig olyan érdekeset, hogy ez előtt kénytelen vagyok egy kis kitérőt tenni. Amikor te azt érzed, haladsz az életedben egy meghatározott cél felé, akkor nagyon csúnyán becsapod magad, mert épp ez a hit az, ami aztán az úgynevezett célodtól egyre jobban eltávolít. Amikor én azt mondom neked, egy úton haladsz a kijárat felé, akkor ezt nem a te megszokott emberi módodon értelmezem, hanem valahogy teljesen máshogy, s ennek megértéséhez mondok egy egyszerű példát. Két vonatszerelvény áll egymás mellett az állomáson. Az egyik, amin ülsz, „előre” néz, míg a másik, ami a fülke ablaka mellett van, hozzá képest az ellenkező irány felé. Csakhogy, amikor a te vonatod elindul előre, azt látod, a másik is mozog veled, ami azért furcsa, mert elméletileg ennek a melléd érkező vonatnak pont az ellenkező irányba kellene haladni, ha a vasúti forgalom szabályszerűségeit nézzük. No de hogyan lehet ez – kérdezed magadban, és odamész kíváncsian az ablakhoz, felhúzod azt, és kinézel rajta. S ekkor, csak ekkor veszed észre azt a furcsaságot, hogy az a másik szerelvény, amit te az ablakban veled együtt haladni láttál, sehol sincs! Csupán az ablakban láttál tükröződni egy képet, ami a másik oldalon veled valóban egyidejűleg haladó vonatszerelvény képe volt. No hiszen – gondolod ekkor –, nem is tudtam, hogy dupla sínpályán megyünk, ahol mellettem a jobb oldalon másik vonatok haladnak! És ekkor kilépsz a fülkéből, átmész a folyosó ablakához, kinézel és valóban: ott megy egy másik szerelvény, azonos sebességgel, mint a tiéd. Eddig ezt észre sem vetted, csak az állomás hívta fel a figyelmed erre a veled együtt veszteglő vonat képével – ami aztán nem arra haladt, mint vártad. Nos, ha ezt így nagyjából el tudtad képzelni, akkor láthatod is, hogy mi a különbség valóban végigmenni az úton, illetve csak elképzelni ezt a sétát. Ugyanis, ha te azt hiszed, valamihez képest haladsz valahová, akkor csak képzeletben fogsz utazni, hiszen ez az út akkor nem lesz számodra valóságos. Ez lesz az a vasúti kocsi, amit az állomáson magad mögött hagytál, és csak azt hiszed, ott megy veled együtt a bal oldalon. Magyarán, ha azt gondolod, megszülettél e földre, s ez egy olyan kiindulópont, ahonnan haladsz szépen a célod felé, akkor azt gondolod, a te időd és a te történeted egymás mellett halad. Nem, ez lehetetlen, mert míg a történeted lineárisan halad előre, addig az időd meg épp ellenkező irányba folyik, hiszen folyamatosan fogy, és nem növekszik! Ezért van az, hogyha a történetet és a bal oldali ablakon tükröződő időt te egyidejűleg látod mozogni, biztos lehetsz benne, egy illúzió rabja vagy, és így nem is haladsz, hiszen a viszonyítási pont, amihez képest ezt a haladást megélnéd, nem valós. Ráadásul, ha veled együtt halad, akkor a haladásod nem lesz más a fülkéből nézve, mint veszteglés. Nézd csak meg, aki azt gondolja, időben tud elérni dolgokat, a célját mindig a jövőben tartva lohol a fejére szerelt nyúl után egyre fáradó agárként. Nos azonban, ha rájössz, hogy az idő múlásával, fogyásával növeled a saját utadat, azaz az idő és az út fordított arányban növekszik egymáshoz képest, nagyon érdekes felismerésre tehetsz szert – csak ehhez át kell térned a jobb oldalra, kilépve e zárt fülkéből. Ugyanis a jobb oldalon van egy valódi vonat, ami nem úgy határoz meg téged, mint a bal oldali idő, hiszen amellett, hogy párhuzamosan mozog veled, mégis képes valóságossá tenni a mozgást, mégpedig azért, mert távolság van a két szerelvény közt, és ott a résben látható a mozgás, ami az ablakra vetülő kép esetében nem volt jelen. Ugyanis a jobb oldali szerelvény valóban veled egy irányba halad és nem ellentétesen, mint az idő. És ez a minőség nem más, mint a történeted közege. Ahogy halad előre a film, egyre több előrevetülő valóságot hoz létre, úgy is mondhatnám, hogy minden történet a kibomlása során újabb valóságokat szül, a történet kibomlásával teljesen egy ütemben. És ez egy valós, tapintható minőség, nem úgy, mint az idő. Ahogy bővíted a tudásod, egyre újabb, és újabb ismeretanyagot teremtesz önmagad számára, ami a jelenben egyfajta fizikai közegként téged épp olyan részletezettséggel vesz körül, ahogy a történeted kibomlásának folyamata ezt épp aktuálisan meghatározza. Nevezzük ezt most valóságnak, a te megélt valóságodnak. Ez maga az a történetburok, ami a te egyéni sztoridat úgyszólván körbeveszi – legjobb szó rá a jelentés, bár ezzel most egyelőre fizikai valóságként nem sok mindent tudsz kezdeni.

Tehát ebből a példából az következik, hogy a célodat csak akkor fogod tudni valóban kézzelfoghatóan elérni, valamint az utad során akkor fogod azt érezni, tényleg haladsz felé és nem állandóan magad előtt tolod, ha nem időben helyezed el ezt a célt, hanem a valóságod szövedékében. Azaz neked nem a jövőben kell a célodat megvalósítanod, hanem abban az összetett térben, ami egyre részletezettebben mutatja meg a célodat számodra – hogy épp e részletezettség okán egyre könnyebben megtapasztalhasd azt. A téged most körülvevő valóság annak minden elemével egyetemben maga a célod: s úgy tudod ezt jóval határozottabban megragadni, ha a történeted kibontása során még tovább részletezed az egész történetfolyamot egyidejűleg a jelenben megélve; tudva mindent, amit már tudsz, és így a célod benned fog egyre inkább körvonalazódni, tömörödni a kinti részletezettséggel egyidejűleg. Minél részletesebb a valóságod, minél árnyaltabb a kép, amit magad köré festesz, a benned lévő tartalom annál tömörebb, súlyosabb, egyértelműbb lesz. És így, csakis így tudsz a célod felé folyamatosan közelíteni, önmagadba hatolván és kifelé terjeszkedvén. Ha ezt most nem érted világosan, semmi baj, idővel megérzed ennek az utazásnak a valódi jellegét, s nem hagyod többet, hogy az időillúzió becsapjon. S akkor majd megérted, mit jelent a jelenben élni, mert egyáltalán nem azt, amit erről most gondolsz: a jelenben élni ugyanis nem a lineáris tapasztalás kiiktatását jelenti, hanem egy teljesen új típusú utazást.

S az érzés, amit ennél a kérdésnél megfogalmaztál, megmutatja számodra, hogy mennyire állsz közel ehhez az új módozathoz. Rendeld ezt a fogalmat a repülés fogalmához, és nézd meg – őszintén és szigorúan –, hogy mennyire fedi le egymást a két fogalom: a repülés és a te általad megfogalmazott érzés; és akkor már látod is, hogyan állsz az átlépéssel, hány kockakövet kell még a lábad alá helyezni a kijáratig.

S végezetül azt kértem, fogalmazd meg, hogy hogyan tudnál a világnak segíteni, ami nem mutatott meg mást, mint hogy a világ hogyan tekint a te utadra, mit lát meg benne. Amit megfogalmaztál ebben a válaszban, azt most határozd meg egy fogalommal, egy olyan fogalommal, ami ennek a segítségnyújtási módnak egy nevet, címet ad. Most próbáld ezt megfogalmazni, mielőtt továbbolvasnál, mert utána már ez nem lesz annyira spontán, mint ahogy az téged segíthet!

Ha megvan a fogalom, akkor tudd: ez vagy te a világ számára, a te utad ezt mutatja meg neki, s ezt is írd ki magadnak és tudd, ez az élet ezt a minőséget fogja jelenteni ebben a történetben, akkor is, amikor te már régen nem leszel benne. Te az utaddal, a ráncfelvarró inkarnációddal ezt a magot hinted el a földön, amiből sok-sok növény nő majd ki! Bizony, gondolkozz ezen is, s lásd meg magad ebben a szerepben.

S így már láthatod egyben ezt a szép utat: légy rá büszke, nagy munkával építetted, és elvezet az ajtóig, ahol vége az efféle kétkezi kőművesmunkának – hacsak nem vetettél újabb ráncokat a valóságod vásznán, ám hogy ez így van-e, a mai alkalom után pontosan tudni fogod.

S azt mondtam, megmutatjuk a segítségnyújtás új módját, ami mindezek után teljesen nyilvánvaló: ez nem más, mint az útépítés. Aki utat épít tudatosan, az segít. Mindenkinek segít, akinek egy homokkal teli vödör, egy kis kőműveskanál van a kezében, miközben izzadva térdel egy halom kockakő előtt. Csak azzal, hogy te rendületlenül rakod a kockaköveket, segítesz: mert a cél az úthálózat. Minél nagyobb az utak variációs rendszere, annál könnyebb az útépítés, annál kisebb szakaszokon kell azt már lerakni, s annál könnyebben megy az egyéni munka. Ezt úgyis megfogalmazhatnám: ha te egy részletezett világot teremtesz magad köré azzal, hogy önmagadba egyre mélyebben elmerülsz, másoknak rengeteg segítséget nyújtasz. Ám amíg velük vagy elfoglalva, épp őket gátlod abban, hogy dolgozzanak! Hisz nem teremtesz újabb fogódzókat számukra, azonban ha elmerülsz magadban, és teremted önmagad köré a részletezettségedből fakadó újabb kincseket, ők minden segítséget megkapnak ezzel ahhoz, hogy ugyanazt tegyék és emeljék ők is tovább e szféra részletezettségét. Mindenki, aki másoknak úgy akar segíteni, hogy odamegy melléjük, energetikai zsákutcába kerül: úgy jár, mint az az ember, aki nem lélegezni akar, hanem csak állandóan kilélegezni, s ezzel arra kényszeríti azt, akit ebbe a zsákutcába akaratlanul is bevonszol, hogy csak szívja-szívja a levegőt – s így mindketten lényegében megfulladnak. Tehát te lélegezz, és ezzel taníts meg másokat is a helyes légzésre.

S itt tudunk áttérni a felemelkedés témakörére, ami sokkal többről szól annál, mint amit most gondolsz róla. Jöjjenek a kérdések, és akkor most erről nem is nagyon mondok többet, mint ami a kérdések megválaszolásához elengedhetetlenül szükséges.

– Az első kérdés az, hogy amikor azt hallod, „felemelkedés”, milyen alak, forma jelenik meg a szemeid előtt? Ez lehet bármi, nincs semmi megkötés, egy konkrét fizikai formát láss meg, és írd le a nevét!

– A következő kérdés, hogy amikor azt érzed, egy szellemi úton haladsz, akkor számodra ebben mi a legnagyobb nehézség? Ezt is, ahogy épp jön, úgy fogalmazd meg, lehetőleg minél tömörebben: mi okozza neked e felemelkedési folyamat során úgyszólván a legnagyobb gondot! Már le is írtad, hisz olyan egyszerű ezt megválaszolni.

– Most azt fogalmazd meg, hogy ki az, aki ebben a folyamatban előtted jár, azaz most úgy érzed, fölötted van de úgy, hogy még eléred a lábát és biztonsággal meg tudod azt fogni!

– Nagyon gyorsan fogalmazd meg, mit érzel az illető iránt: milyen érzés az ő lábát fogni; légy őszinte, nem tudsz senkit becsapni önmagadon kívül!

– Nevezd meg azt a személyt, aki közvetlenül a te lábadat fogja: egyetlen valakit, aki a legközelebb áll hozzád, ám a bokádnál van – most úgy érzed – a feje! Nem rangsorokat állítunk fel, játszunk, hogy közelebb kerülj önmagadhoz, nem kell megijedni ezektől a kérdésektől!

– Most azt mondd meg, hogy szerinted hova jutsz e felemelkedés által – s most ne elégedj meg átfogó fogalmakkal, mint otthon, menny, stb. – ehelyett adj ennek egy teljesen földi hely nevét. Mintha egy földi szimbólummal kéne ezt a helyet meghatározni! Menni fog, be fog ugrani a válasz, csak le kell írnod!

– S végezetül azt mondd meg magadnak, miért nem akarsz felemelkedni! Ne bíráld a kérdést, vizsgáld meg úgy, hogy magában foglal egy kijelentést, aminek az igazságtartalmát most nem firtatod, hanem a játék kedvéért elfogadod – és ennek fényében meg is tudod válaszolni a kérdést!

Jó, ha megvannak a válaszok, akkor majd adj magadnak egy kis időt, ülj le, hunyd be a szemed, és képzelj el egy képet, egy olyan képet, ahol te egyre emelkedsz el a földről. S hagyd, hogy ez a kép elkezdjen dolgozni benned, addig maradj ezzel a képpel, ameddig jólesik számodra. És ha ügyes vagy, megtapasztalsz ezzel a folyamattal kapcsolatban valamit: azt, amit eddig máshogy láttál, s ami ebben a munkában leginkább gátolt. Ha nem történik semmi ilyen, ne keseredj el, a következő alkalommal minden kérdést megvizsgálunk, és tovább is ugrunk a következő fogalomra, ami a halál lesz. Jó munkát, kitartó fegyelmet kívánok! (ASG)

***

A honlapon szereplő írások és gyakorlatok jogvédett tartalmak, ezért másodlagos felhasználásuk sem engedélyezett, azaz nem terjeszthetőek nyilvános tanfolyamok, rendezvények keretén belül, kizárólag a szerző előzetes hozzájárulásával.