Adamus Saint Germain: Csináld magad! 5 – Halál

Az előző alkalommal olyan kérdéseket tettem fel nektek, amelyek az úgynevezett felemelkedés témakörét járják körbe. Azonban mielőtt megfejtenénk a válaszokat, érdemes egy kicsit helyrerakni ezt az egész témakört, mert itt is nagyon sok félreértéssel kell még szembenéznetek. Ha azt mondom, felemelkedés, az most számotokra valami olyan út, egy olyan folyamat, amit a mostani valóságotok talaján próbáltok meghatározni. Azaz azt mondtátok magatokban: én itt állok egy valóság talaján, s nekem az a feladatom, hogy innen elemelkedjek egy olyan szférába, amelyik jóval magasabb szinten határoz majd meg engem, mint ez a földi közeg. Csakhogy ez egy hatalmas tévedés, és mint az már lenni szokott, egy tévedés még számos másikat szül. Ugyanis amikor azt a fogalmat használom, hogy felemelkedés, én egyáltalán nem erre gondolok, mint amit az előbb felvázoltam. Még csak nem is egy úgynevezett lelki, szellemi felemelkedést határozok meg ezzel a fogalommal, hanem egy annál sokkal fontosabb, jelentőségteljesebb dolgot. Mi lehet jelentőségteljesebb a szellemi felemelkedésénél, annál a folyamatnál, mint amikor egy létező önmaga létét egy magasabb síkra emeli? Hát nem más, mint amikor a létező marad az, aki volt, ám képes mindeközben valóságot váltani. Az a legjelentősebb szellemi teljesítmény, amikor te képes vagy magad alatt a díszletjárdát elhúzni úgy, hogy mindeközben te végig mozdulatlan maradsz. Tehát amikor én azt mondom, felemelkedés, ezzel egy egyszerű díszletcserét határozok meg, no de ez nem akármilyen díszletcsere, hanem egy hatalmas, az egész színház épületére kiható váltás! Hiszen amíg te színpadról színpadra táncolsz szépen egymás után, ez a színház részéről egy teljesen más színpadtechnikát igényel, mint amikor te ott maradsz, ahol voltál, s alattad, körülötted kell ennek a technikának most már a színpadokat váltogatni. Ez a valódi dimenzióváltás, s nem az, ha te elkezdesz látszólag liftezni a különböző szintek között, ami azért nem kielégítő már számodra, mert ezek a szintek tulajdonképpen csak a képzeletedben léteznek, és ha te mozogsz ezekhez képest, az azt jelenti, mindent megfordítottál, és csak egy látszatmozgást végzel. Ugye, ha ülsz egy fülkében, és azt látod, mozog a táj, gondolhatod azt, te vagy, aki a fülkével együtt mozogsz; csakhogy ha ez nincs így, mert a tájat húzzák a fülke körül, akkor egy magasabb perspektívából nézve – azaz onnan, ahonnan a mozgó táj értelmet nyer –, te nem is vagy valós. Remélem ez érthető, ha nem, majd gondolkozol rajta, nem szabad mindent pépesre rágva a szátokba adni, mert ezzel nem sokra mentek azon kívül, hogy még rágni is elfelejtetek.

Nos, tehát a felemelkedés, a valós felemelkedés az azt jelenti, amikor magával a halál megélésével számolsz le örökre, ami nem egyenlő azzal, hogy másképp tekintesz a halálra, mint eddig, de ettől függetlenül ugyanúgy megéled; hanem amikor ez a fogalom teljesen értelmét veszti számodra. Teljesen – ezt ízlelgesd, hogy e téren is egy kis rendet tudj tenni magad körül. Amikor te már nem éled meg azt, hogy kilépsz a fülkéből és átlépsz egy másikba, hanem maradsz ott, ahol voltál, semmi nem történik benned, miközben körülötted minden megváltozik, egy teljes valóságváltást élsz át ráadásul fokozatosan, szinte észrevétlenül. Majd ha ügyes vagy, megtapasztalod hamarosan, ez mit jelent: körülötted megszűnik a táj, mintha beérnél egy alagútba, majd egy rövid alagútbéli utazást követően az eddig kietlen sík táj hegyes, dombos kies területté változik, hipp-hopp. Ez egy pillanat lesz, pontosan, mint mikor valaki elájul, s amint magához tér, már teljesen más közegben találja magát, csakhogy te most elájulni sem fogsz, egész egyszerűen eltolod a régi díszletet, s egy másikat húzol magad köré helyette. Itt mindent te fogsz létrehozni, semmi sem fog csak úgy „megtörténni” veled. Nos, ez fog azokkal történni, akik valóban felemelkednek, s hogy mi lesz a többiekkel, azt a kérdések megválaszolása során meg is láthatod, ha ügyes vagy. S még egy aprócska kiegészítés, ami szintén fontos, s ez pedig a tudattal kapcsolatos: egyetlen egy tudat van a világmindenségben, különböző nézőpontokba szétszóródva, ami nem azt jelenti, hogy sok nézőpont van és egy tudat, hanem ez azt jelenti, egy a tudat, és tág az ő perspektívája. Azaz a Tudat nem egy sokmonitoros vezérlőben foglal helyet; nem, a Tudat maga a stúdió, aminek különböző képeit ez a sok-sok monitor a vezérlőben megjeleníti. Sok kamera, sok monitor és egy stúdió: ez a világmindenség rendjének a törvényszerűsége. A te kamerád mindig egy monitorra csatlakozik, ami annak a stúdiónak egy képe, ami maga a Tudat. S hogy ki nézi ezt a sok monitort? Nos, ez a mindenkori „én”, aki így valójában az egész stúdiót egyben belátja, azaz mondhatjuk, hogy ez az egyetlen egy „én”, aki a vezérlőben ül, maga a stúdiótudat, csakhogy már megszemélyesítve ezt a nélküle holt teret. Ezért te kameraként és monitorként nem vagy egyéb, mint egy eszköz ennek az egyetlen stúdiótudatnak a vezérlőjében a többi monitorral és kamerával egyetemben, s azért vagy, mert ő látja a képet, amit te közvetítesz – s ha ezt megérted, talán közelebb is kerülsz a kérdés megválaszolásához, hogy ki tud felemelkedni, és ki nem. Nos, nézzük a válaszokat, mert az még tovább fogja számodra árnyalni ezt az egész kérdéskört.

Ugye az első kérdésnél azt kértem, fogalmazd meg, mi az a forma, amit számodra a felemelkedés meghatároz! Nos, ez a forma egy nagyon fontos dolgot mutat meg neked, azt, hogy mennyire részletezett tudattal bírsz, azaz te mekkora és milyen képminőségű monitor vagy most ebben a vezérlőben. Nem minősítem most a formákat, megteszed ezt te magad: nézd meg a saját formádat, és azt vizsgáld meg: a most a világban fellelhető fizikai formák sorában mit fejez ki ez a forma! Adj egy elvont megnevezést a formádnak, és ebből nagyjából láthatod is, hogy te mint könyv mi vagy. Egy lexikon, egy krimi, egy jegyzettömb, netán egy vaskos régi regény? Ezt magadnak kell megfejteni, csak vigyázz, ne azt írd le, amit szeretnél látni, hanem azt, amit valóban látsz, mert csak így adsz magadnak lehetőséget az igazi fejlődésre!

A következő kérdés az volt, hogy fogalmazd meg, mi okoz számodra nehézséget e folyamat megélése során, s akkor, ha ezt megválaszoltad, láthatod is, hogy a halál képzetének feloldásával mit fogsz örökre elengedni. Írd le csak önmagában ezt a dolgot, és tekints rá úgy, mint a levetendő kabátodra, amit a kilépés pillanatában észrevétlenül el fogsz hagyni. No, már láthatod is, mit hagysz önmagadból magad mögött, mi lesz az, aminek elhagyásával többet nem kell megélned semmiféle halált! Ezen is elgondolkodsz szépen önállóan és megérted, amit mutatok.

Az ezt követő kérdés az volt, hogy határozd meg azt a konkrét létezőt, akinek közvetlenül a lábába kapaszkodva elvégzed ezt az igen nagy bátorságot igénylő, hajmeresztő mutatványt. Ha azt mondod, nem, nincs ilyen, akkor nem vagy tisztában a fejlődés fogalmával, ami csak egy láncreakció eredménye lehet. Hisz hiába úgy éled meg, a te utad egy egyéni, magányos út; igen, az, de egy láncolat részeként, ha a te láncszemednek nincs előzményláncszeme, azaz egy olyan szem, amibe a te kis karikád csatlakozik a nagy lánc részeként, akkor te kimaradsz abból, amiben maga a lánc részt vesz. De mivel ez lehetetlen, te mindig egy láncolat elemeként magad alatt és fölött is közvetlenül kapcsolódsz egy valós, egyetlen és hozzád közelálló láncszemhez. S ha ezt a személyt megnevezted, akkor tudnod kell, ő lesz az új valóságod biztos eleme, ő lesz az, aki majd téged mosolyogva vár, amikor kissé fáradtan és ziláltan megérkezel, magyarán nagy munkával átforgatod magad körül a díszletfalat. Ezt azért fontos tudnod, mert ha végig figyelsz rá, nem fogsz megzavarodni – pontosan, mint amikor tudod, hogy egy hatalmas tömegben egy piros sapkás illetőt kell keresned. Ekkor csak rá fókuszálsz, és így biztos, még a legnagyobb tömegben is megtalálod az egyetlen piros sapkás barátodat. Tehát mostantól tudd, ki vár téged az úgymond átkelésnél, akkor, amikor az alagútból kiérvén megdörzsölöd a szemed. Ő fogja a kezed, és addig el nem engedi, amíg te magadhoz nem térsz a szédítő kaland után, úgyhogy bízz benne!

S az a kérdés, ami arra irányult, hogy mit érzel iránta, megmutatja, milyen érzés lesz számodra átkelni ezen az alagúton, mit fogsz érezni akkor, amikor a díszletfal forgatása közben egy olyan díszletelem előtt állsz majd, ami sem nem a régi utcarészlet, de még nem is az új kastélybejárat. Mit fogsz érezni most már a halál élménye helyett, mi fogja felváltani számodra az eddigi halálélményeidet.

Nos és most követezik egy érdekes kérdés: ugye ennél a pontnál arra kerestük közösen a választ, ki az, aki meg a te lábadat fogja. Nos, itt a megoldás nem az, amit az előzőekből következtetvén várhatnánk, ugyanis ez a személy teljesen mást mutat meg neked. Most kérlek, mielőtt továbbolvasnál majd, válaszold meg azt magadban, hogy ő hogyan fogja a lábad, milyen érzést kelt benned az, hogy ő beléd kapaszkodik! Gyerünk, most válaszold ezt meg!

S ha megvan a válasz, akkor tudnod kell, ez egy erő, amivel most meg kell küzdened, ha ügyesen válaszoltál a kérdésekre, láthatod, hogy a második kérdés és ez összekapcsolódik: csak míg az előző kérdésben azt láttuk meg, mit vetsz le a halál legyőzésével, most azt láthatod, miért lesz ez feladat, kihívás számodra. Ennek a csodás személynek a lénye mutatja meg számodra azt az ellenerőt, amit legyőzve úgyszólván kirepülsz az önmagadban nyitott kapun! Gondolkozz el ezen, nagyon nagy segítséget nyújt neked ez az ember azzal, hogy ezt a támasztékot az elrugaszkodásodhoz biztosítja, s ha tudod a támaszték nevét, mert meg tudod ezt a minőséget önmagad számára fogalmazni, sokkal jobban el tudsz majd rugaszkodni tőle.

A következő kérdésnél arra kértelek, nevezz meg egy helyet, ahová te ezzel a színpadátforgatással majd jutsz, és itt sem az a megoldás, amit erről elsőre gondolhatnál, mert ez a helyszín, ha valós földi helyszínt határoztál meg, ennél sokkal többet mutat meg: megmutatja azon létezők körét, akikkel együtt ezt az élményt átélheted. Te most kis fekete-fehér tévéből hatalmas kivetítővé változol, s láthatod e képben az összes olyan tévét, akivel együtt ezt a váltást megteszed. S hogyan mutatja meg ez a hely? Népesítsd be, ahogy ezt a hely meghatározása diktálja: azaz kik vannak ezen a helyen? Ha egy piacot képzeltél el, akkor vásárlók és árusok, ha egy erdőt, akkor túrázók és kedves állatkák, ha egy vidámparkot, akkor meg játszadozó gyerekek. Tehát lásd meg a „közönséget”, és ezt fordítsd le a most veled együtt élő emberek egy csoportjára. Kik ők? Mit képviselnek most a világban? Ha netán nem tetszik a kör, akikkel te egy csoportban haladsz, semmi baj: azért van itt ez a feladat, hogy tudj ezen változtatni. Nincs más dolgod, mint a színpadképedet, amit magad köré forgatsz, kezdd el magadban módosítani, azaz kezdj el most úgy élni, ahová jutni akarsz, s ha nem kofák közé szeretnél kerülni, ne viselkedj kofaként – ennyire egyszerű a lecke.

S végezetül egy érdekes kérdést tettem fel, mégpedig azt, hogy mi az oka, hogy nem akarsz felemelkedni. Ha ügyes voltál, megtaláltad magadban ezt a kis stoptáblát, és akkor a mai alkalommal adok egy ajándékot a szép fegyelmezett munka jutalmául: egy kis apró szemetes kosarat nyújtok eléd, hogyha akarod, ezt a téged gátló felesleges dolgot beledobhasd. S hogyan tudod beledobni? Egyszerűen: keresd meg ennek a fogalomnak az ellentétét, azt, amit ez a hiány megfogalmazott benned, és ma ezt valamilyen formában éld meg! Elég ehhez egy alkalom – most direkt nem mondok példát, hogy ne befolyásoljalak a rendrakásban, csak annyit mondok: ha ma egyszer ki tudod nyilvánítani, a tettek mezejére átültetni e kis galacsin ellentétét, azt a benned most nyíló új minőséget, ami már nem fog gátolni ebben a folyamatban, hanem épphogy felgyorsítja azt, akkor ki is dobtad ezt a téged zavaró feleslegessé vált szemetet.

No és ha ezt így megértetted, akkor léphetünk is tovább a mai témánkra, ami már látható, hogy a halál. Megint csak a kérdéseket teszem fel, hogy aztán megválaszolhassuk azokat az utolsó körülírandó fogalmunkkal, ami a szerelem lesz. Nos, jönnek először is a kérdések:

– Az első kérdés során azt válaszold meg, hogy kinek a halálától félsz a legjobban, ebben a pillanatban!

– A következő kérdés az, hogy miért.

– Aztán azt válaszold meg, hogy amikor azt mondom, halál, milyen tárgy ugrik be elsőként a lelki szemeid elé! Gyorsan válaszolj, ne gondolkozz ezen!

– Most arra felelj, hogy a halál mint minőség milyen érzést vált ki belőled. Ha nem tudod konkretizálni, jól körülhatárolva az érzést, egy színt társíts először a fogalomhoz, és az segíteni fog, meglásd. Lehetőleg ez a szín ne a fekete legyen, azt most hagyd ki a számításból!

– Most gyorsan mondj egy elvont fogalmat, ami számodra mindig a halállal kapcsolatos – az elmúlás szót nem használhatod. Egy fogalmat, amit, ha azt mondom halál, rávágnál azonnal – itt sem jó, ha sokat töprengsz a válaszon.

– S végezetül azt írd le, hogy szerinted mi lesz veled a halálod után! Leírhatod azt is, mi történik ebben a valóságban, vagy azt is, mi lesz veled, mit fogsz megélni, majd ha mondhatni túl leszel ezen az élményen; most itt egy benned megjelenő jelenetet kell valahogy pár mondattal rögzítened, mintha lelki szemeiddel látnád a jövőt! Most is magától jönni fog a kép, ezt nem szabad kitalálnod.

Ha a halál fogalmával rendbe jössz, hidd el, az egész létezési módod megváltozik. Lám, itt vagyok én, aki most szólok hozzád halálon és illúzión túlról egy olyan helyről, ahol mi már nem halunk meg, csak tudatosan díszletet cserélünk. Most egy tengeren vagyunk páran ringatózó vitorlásban, hogy felszedjünk téged a partról. Közel a part, leér a hajónk alja, s közeleg a vihar, ezért hamarosan felszedjük a horgonyt s visszarepülünk a nyílt vízre. Ez lehet egy kisebbfajta halál, csakhogy nem az, csupáncsak utazás, mert mi a hajóban itt maradunk, semmi nem változik, csak a sekély, a hajónk számára kényelmetlen, és épp ezért úgyszólván veszélyes zónából kiérünk a biztonságot nyújtó, nekünk megfelelőbb közegbe. És mi így utazunk, mindig váltogatva a helyszíneket, ezáltal finoman állítgatva a monitorok képminőségét, egyre nagyobb és részletezettebb stúdióképet mutatva. S akkor a következő fejezetben megmutatom, hogyan segít ebben a valós, megélt szerelem. Jó munkát, barátaim! (ASG)

***

A honlapon szereplő írások és gyakorlatok jogvédett tartalmak, ezért másodlagos felhasználásuk sem engedélyezett, azaz nem terjeszthetőek nyilvános tanfolyamok, rendezvények keretén belül, kizárólag a szerző előzetes hozzájárulásával.