Adamus Saint Germain: Csináld magad! 7- Befejezés

Az előző alkalommal a szerelemmel kapcsolatban tettem fel nektek kérdéseket, melyek megválaszolásával be is fejezem annak a kódnak a megadását, aminek segítségével majd a váltás során ügyesen át tudod lépni a küszöböt. Tulajdonképpen ezzel a kis sorozattal én nem is mutattam meg számodra mást, mint magát ezt a küszöböt, és a mai alkalom végére talán meg is érted, miért és hogyan tettem ezt. Ám mielőtt összefoglalnánk az eddigieket egy teljesen más jelentéssel ellátva mindazt, amit együtt lefektettünk, nézzük meg, hogy mit mutatott meg rólad és a valóságodról az előző kérdéssor – és akkor ennek megvizsgálása automatikusan átrepít minket ahhoz a megoldó-kódhoz, amit ígértem nektek e kis játék elején. Tehát nézzük a kérdéseket és az arra adott válaszok megfejtését!

Az első kérdés egy egyszerű eldöntendő kérdés volt, azaz azt kellett megválaszolnod, most szerelmes vagy-e, avagy sem. S ez a válasz megmutat neked valamit arról, hogy mi fog veled történni a közeljövőben, azaz azt mutatja meg, hogy most a közelgő átalakító események során te milyen szerepet fogsz betölteni. Aki azt válaszolta erre a kérdésre – természetesen a szíve legmélyéről megadva a választ, s nem afféle fals emberi módon értelmezve a szerelem fogalmát, – hogy igen, annak tudnia kell, hogy ő maga most egy híd szerepét tölti be ebben az átmenetben. Egy olyan hídét, amely jellegénél fogva itt is van, ott is van, s épp ezért a helyzete most ebben a pillanatban kifejezetten átmenetinek mondható. A szerelem érzése, annak megélése segít neki ezt a hidat addig fenntartani, amíg mindenkit át tud ezen engedni, aki erre rá akar, pontosabban majd rá mer lépni. Ez most elég nehéz feladat lesz ezeknek a hídképző pároknak, ugyanis a szerelmüket egyelőre ebben hídalkotási szerepben kell megélniük, ami némileg egyfajta feszültséget eredményez: pont akkorát, mint amekkora feszültség fennáll egy híd esetében, csakhogy számukra ez már nem egy úgynevezett negatív érzés, hanem épp a beteljesültség felé vezető utolsó lépcsőfok. A nehézséget tulajdonképpen épp az érzések fokozódó intenzitása adja, annak földi megélése, ugyanis a híd egyik része még a földi oldalon kell, hogy támaszkodjék; illetve az okoz még nekik egy kisebbfajta feszültséget, hogy a valós szerelmük hídján most másokat kell átengedniük, magyarán a megélt szerelem energiáját folyamatosan kifelé kell egyelőre árasztaniuk, holott legszívesebben magukba zárnák. De miután okkal van mindez így, egyelőre máshogy nem is tudnak tenni. Aki igennel válaszolt erre a kérdésre, pontosan érteni fogja mindazt, amit most erről megmutattam.

S aki nemmel felelt, most tekintsen magára úgy, mint valami révészre, aki a kis ladikján fogja átmenekíteni mindazokat, akik beülnek majd mellé. Ő nem feszültséget fog megélni, hanem egy libikókaszerű ingázást, ez sem könnyebb, mint hídnak lenni, de egy kicsit talán egyszerűbb feladat, s ezt az ingázást most ezek a bátor révészek önmagukban könnyebben ki tudják egyenlíteni, ugyanis ők egyszerre csak egy-két utast szállítanak egyik oldalról a másikra. Aki nemmel válaszolt a kérdésre, ha ránéz a saját életére, érezni is fogja, mit értek ingázáson, illetve miért mondom azt, most neki egy kicsit könnyebb a dolga. S ez nem jelenti azt, hogy a hős révészek nem élik majd meg a beteljesült szerelmet, de ők most azt választották, hogy a kis hajójukkal fognak dolgozni, ám minden átérésnél megtapasztalják, hogy ott, ahová szállítják az utasokat, bizony várja őket valaki.

A következő kérdésben azt kellett megválaszolni, milyen érzéssel párosul benned a szerelem érzése. S ha megvizsgálod ezt a választ, azonnal látni fogod, hogy tulajdonképpen mit mutat meg ez rólad – amennyiben most mindent már ennek az átkelésnek az oldaláról vizsgálunk –: ez a válasz azt hordozza számodra jelentésként, hogy te, amikor elkezdődik a konkrét átmenet, milyen érzéssel fogod ezt megélni. Magát ezt az átkelést – illetve, akik átvivő szerepet vállaltak, ezt a transzport szerepet, ha most fogalmazhatok ilyen furcsán, csak hogy jobban megértsd, pontosan miről is van szó. S azt, hogy te vállaltál-e bármilyen szerepet ebben a folyamatban, megmutatja a következő válasz.

Itt ugyanis azt kértem, hogy határozd meg a szerelemérzéshez párosuló nézési irányodat. S most arra kérlek, hogy kicsit rajzolj: először is rajzold le magad egy olyan pálcikaemberként, aki egy egyenesen áll és jobb felé néz, azaz oldalról rajzold le magadat a jobb irányba tekintve, és húzz egy egyenest a lábadtól kiindulva előre. Majd jelöld egy nyíllal ehhez az egyeneshez képest a meghatározott nézési irányodat, úgy, ahogy ez épp sikerül. Ne törődj vele, hogy jól mutatja-e ez a rajz ezt az irányt, a lényeg, hogy számodra érthető és egyértelmű legyen a rajz alapján! Jó, és ha megvagy vele, csak akkor olvass tovább!

Nos, ha megvan az irányod a papíron, arra kérlek, hogy oszd fel a rajzot négy részre! Úgy, mint egy hagyományos koordináta-rendszer esetében: a kis figurád adja meg a függőleges tengelyét a grafikonnak, a vonal meg, amit a lábához húztál, a vízszintes tengelyt. Ha a nyilad hegye, amit az imént berajzoltál, az y (függőleges) tengely pozitív felén, fent helyezkedik el, akkor te vállaltál ilyen szerepet, ha a negatív tartományban van a nyíl hegye, akkor nem vállaltál ilyen szerepet – ami nem jelenti azt, hogy te nem jutsz át a túlpartra, csak akkor egy hídon vagy ladikon fogod ezt az utat megtenni. Hogyha a nyilad hegye az x tengely pozitív tartományában van, akkor ez azt jelenti, hogy te az elsők között fogsz átérni, már onnan segítvén az érkezőket, ha a negatív tartományában van a vízszintes tengelynek, akkor ez azt mutatja, bevárod, míg a többség befejezi az átkelést. Ezt neked is érezned kell, ahogy nézegeted a magad rajzát és elgondolkozol azon, hogy az egész életeddel milyen módon készültél fel erre a hamarosan bekövetkezendő átkelésre!

A negyedik kérdés az volt, hogy határozd meg, milyen épülethez tudnád hasonlítani a szerelmed tárgyát. S most nagyon figyelj, mert egy olyan kulcsponthoz érkeztünk, ami megint nagyon nagy segítség lehet számodra ahhoz, hogy tudatosan éld meg az átkelést! Az épületnek, amit választottál, van egy általános jellemzője, ami alapján ez az eszedbe ötlött. Most arra kérlek, határozd meg, milyen ez az épület és miért pont ezt választottad a szerelmed szimbólumaként! Momentán csak egy jelzőt kell meghatároznod, valamint egy hozzá rendelhető emberi tulajdonságot – gyerünk, menni fog, nem is kell ezen olyan sokat gondolkodni, és már ott is van e két fogalom!

Van tehát a papíron előtted két fogalom, egy az épület tulajdonságára vonatkozóan, egy pedig a szerelmedre vonatkozóan. Tudnod kell, hogy ez a két fogalom azt a módot mutatja meg, ahogy ti együtt meg fogjátok élni az első lépéseket már a túlparton. Ez lesz a ti közös sétátoknak a módja, a jellege, amit még a másik partról az épp átkelők látni is fognak. Mindenki, aki átér a parton, egyfajta egységélményt él majd meg, ami szerelemérzéssel párosul, és az ebben az állapotban történő első tettek jellege látható ebben a két fogalomban. És ezt azért fontos már most tudatosítanod, mert ha elkezded ezt már itt, a mostani oldalon megélni egy tudatos odafigyeléssel, hidd el, segítesz magadnak abban, hogy amíg a két part között vagy, ahol a víz folydogál – legyél ladikon, vagy sétálj egy hídon; netán légy te magad egy darabig ez a víz felé feszülő híd, ha már meg tudod tapasztalni a túlparti állapotodat – nem fogod ezt az átmeneti helyzetet bizonytalannak megélni, hanem inkább afféle előkészületnek. Mint az a vendégségbe induló ember, aki készülvén az elegáns kastélyba, nem annak előcsarnokában veszi fel a báli ruháját, hanem már otthon felöltözik ezzel is jelezvén önmaga számára: tudja, hogy hova megy, mégpedig minden kitérő nélkül, egyenesen. Sokat segítesz magadon, ha végig tudatában vagy annak, amit megélsz, ami így már nem csak úgy „megtörténik veled”, hanem te magad válsz e történések tudatos motorjává.

A következő kérdés arra utalt, hogy határozd meg, hol szeretnéd tudni a szerelmedet: a két part melyik oldalán. Nos, ha ügyesen válaszoltál, akkor láthatod is, hogy ez a kérdés szépen visszautal az első kérdésnél megadott válaszodra, csakhogy ki is egészítve azt. Most ott vagy tudatilag, amilyen helyet meghatároztál. Az a te kiindulópontod, az az a szféra, ahol te most alapvetően meghatározod magad, s a válaszod indoklásából tán az is kiderül számodra, miért. Tulajdonképpen bármelyik partot, netán a köztes, víz feletti helyet határoztad meg, tudnod kell: ebből a pontból fogod most átalakítani a lényed egy olyan módon, hogy vagy ingázva, vagy egy valóban kiterjesztett tudati állapotban elérd azt, hogy te egyszerre mindhárom szférát érinteni tudd. A földit – nevezzük ezt most így –, az új valóságodét és a kettő közti vízét. Ez a célod, és ezt is igen fontos, hogy tudatosan, s lehetőleg a legrövidebb idő alatt megteremtsd önmagad számára. Érezd, hogy mindenhol otthon vagy már: a földi közegben is biztosan veted meg a lábad, a két sík közti térben és időben sem tévedsz már el, valamint a másik partszakaszra is van már némi rálátásod. Ennyit kell most megélni – és hidd el, ez nem is kevés.

S végezetül azt kértem, hogy írj egy mondatot annak, akit szeretsz. És most arra kérlek, hogy vedd elő ezt a mondatot és olvasd fel magadnak még egyszer. Majd ha ezzel megvagy, fogalmazd át ezt a mondatot úgy, hogy az egyes szám második személy helyett vonatkoztasd az egészet önmagadra. Csak át kell írni a mondatot úgy, hogy önmagadhoz szólj általa. Gyerünk, írd át – és akkor meg is mutatom, milyen kódot adtam e hét lépéssel, ezzel az egész egyszerű játékkal a kezedbe!

Itt van előtted egy mondat, aminek ígéretével a zsebedben elindultál erre a beteljesítő, talán utolsó utazásra. Hogy ez valóban így van-e, neked kell érezni: sima a valóságod vászna, s ki tudsz-e ezért onnan lépni meghasítva ezt a feszülő vásznat, vagy még mindig ráncos, gyűrött, és kicsit simítanod kell majd a végső átlépés előtt rajta? Mindenesetre most itt állsz ennek a folyamatnak egy olyan szakaszában, ahol ezt az útravalót, amit valaha a zsebedbe tettél, lassan elő fogod venni. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy eljön a pillanat, hogy amit ezen a kis lapon most önmagadnak megfogalmaztál – hamarosan, sokkal rövidebb időn belül, mintsem azt most gondolnád –, meg fogod élni. Nem lesz ez többé sem ígéret, sem egy olyan üzenet, amit emlékeztetőül kell magadnál hordoznod, hanem megélhető valósággá válik nemsokára számodra. S ennek a megtapasztalásában segített titeket ez a hét lépésből álló játék, ahol olyan fogalmakat vettünk górcső alá, ami a személyes vállalásod legfontosabb mérföldköveit tartalmazta. Most vizsgáld meg, kérlek, újból a hat, fejezetenként körüljárt fogalmat, amiből a mai alkalomra természetesen hetet alkotunk! Nézzük csak meg mikkel játszottunk, hogy megértsd, mit mutattam meg neked önmagadról és az utadról, és miért nevezem mindezt küszöbátlépési kódnak! Foglalkoztunk a szeretettel mint téged megtartó erővel, a haraggal mint indítókulccsal, a segítségnyújtással mint életed legfőbb feladatával, a felemelkedéssel mint az új valóságodba történő átlépésed módjával, a halállal mint utolsó leküzdendő akadállyal, s a szerelemmel mint azzal az úgynevezett végállomással, ahová végső soron ez a hősies út elvezet téged. S láthatod is, hogy bár teljes a kép, de valami hiányzik. Egy olyan zsinór, ami ezt a sok szép, ám így különálló gyöngyöt egymáshoz fűzi, és egy olyan láncot alkot belőle, amit nyakadba téve te már biztos nem tévedsz el ezen az úton. S most állj meg egy pillanatra és gondolkodj el: mi lehet az a fogalom, ami ezt a hat, az életed szempontjából rendkívüli fontossággal bíró fogalmat egybefűzi? Mondj valamit, bármit aztán most közösen megfejtünk mindent! Jó, ha megvan a fogalmad, írd le magadnak emlékeztetőül, s akkor most nagyon figyelj rám, mert lehet, ezzel a magyarázattal ebben a formában most találkozol utoljára!

Amikor azt mondom, te hamarosan átlépsz egyik valóságból a másikba, mégpedig egy eddig meg nem tapasztalt módon, akkor ezzel nem csak azt sugallom számodra, hogy nemsokára gyökeresen megváltozik a létezésed módja és jellege, hanem azt is, hogy az a valóság, amiben most meghatározod magad, el fog tűnni számodra. S ez tulajdonképpen azért nagyon fontos felfedezés, mert ha nem tudsz számot vetni azzal, hogy hogyan tűnik el egy valóság a te létedben, megtörténhet az, hogy bár ez a valóság megszűnt, ám te mégis benne ragadsz. S akkor egy nem létező közeg, egyfajta „antianyag” nem létező tartalma maradsz, amit szintén meg tudsz élni, csakhogy ez esetben a léted meghatározó érzése nem az lesz, mint amit most önmagaddal kapcsolatban képes vagy tudatosítani mondván „én vagyok”, hanem pont fordítva: egyet fogsz tudni magadról, mégpedig azt, hogy nem vagy. Ne vágyj erre a tapasztalásra, mert nekem elhiheted, nagyon kínkeserves állapot, és ráadásul úgy fogod megélni: időtlen időkig tart megint, míg ebből a mátrixból, rácsozatból újra lehetőséged lesz kiszabadulni. Most vagy tudatilag azon a ponton, hogy a megtett időköröd önmagába fordul, ám ha ezt nem tudod megélni, akkor egy új kört kezdesz a kiindulóponton ahelyett, hogy folytatnád azt immár egy magasabb síkon. Tehát haladhatsz most fellépve egy spirális mozgással, de maradhatsz a síkban is, kőrözve önmagad körül. S ahhoz, hogy ez ne történjen meg veled, csak az kell, hogy megértsd, mit jelent egy valóság megszűnése. Ez egy nagyon egyszerűen megélhető folyamat, hiszen nap mint nap átéled, amikor felállsz egy film elől, felébredsz az éjszakai álmodból, netán abbahagyod egy régmúlt történet felidézését. Csak egy váltás, semmi több. Egy tudati váltás: azaz nem a valóságoddal történik majd ez-az, hanem a te tudatodban jön létre ez a változás. Mint mikor kilépsz a medencéből, de úgy, hogy végig a strandon maradsz. Ezt kell megértened, és ezt mutattam meg a színpadtechnikát feltáró példámmal is: hogy tulajdonképpen te most tudatilag hozol létre egy váltást, de ezzel az egész valóságod díszletét is átforgatod. Eddig valóságok között mászkáltál, mert hinni akartál az objektív világok létezésében, de a magasabb létezési mód, a spirál új köre épp e hit leszámolásával kezdődik. Nincs objektív valóság, csak egymásra épülő illúziórendszerek vannak, s épp ezért a valóság csak egy puszta viszonyfogalom, semmi több.

Tehát ha ezt megérted, azonnal meglátod azt is, hogy amikor létrejön benned ez a tudati váltás, ez az ébredésként is felfogható folyamat, a régi valóságoddal a kapcsolatod nem szakad meg hirtelen, az nem oszlik el a semmibe, csupán nem-valósággá minősül. S így halványodik el szép lassan a szemed elől, mint minden illúzió. Nézel egy képet, amin úgy tűnik, az egyik alak nagyobb a másiknál a perspektívatorzítás folytán, majd mikor megméred a két alak magasságát és megállapítod, hogy jé, de hiszen ezek teljesen egyforma nagyságúak, egy darabig még látni fogod a látszólagos különbséget is – csakhogy már annak tudatában, hogy amit látsz, csak érzéki csalódás. Így leszel ezzel a mostani valóságoddal is: látni, érezni fogod, mi több, magadat is láthatóvá tudod benne tenni, ha így döntesz, de már nem dőlsz be káprázatának. S amikor ezt megtapasztalod, akkor leszel pont a küszöbön. Csakhogy azt mondtam, itt még bizony el lehet hasalni, van még itt egy „fenevad”, akivel le kell számolnod. Ugyanis, ha azt mondod: jó-jó, hát megmérve ugyanakkora a két figura, ám én mégis különbözőnek látom, és csak ez számít, s nem a vonalzó: visszalépsz, és idővel elfelejted a tényt, amit a mérés során feltártál. S ennek az akadálynak a legyőzésében segítettem neked ezzel a játékkal, a hat kis gyöngyöcskével, amit arra a madzagra fogsz felfűzni, aminek a neve: illúzió – ami a hetedik fogalmunk, tehát. S azért erre a fonálra fogod felfűzni a hat gyöngyöcskédet, mert a hat fogalom hat átvezető pont az új valóságba, ha e zsinór alapján nézzük. S gyorsan vegyük is ezt végig és akkor ott lesz a lánc, azaz a teljes kód a kezedben!

A szeretet illúzió, ha úgy tekintesz rá, mint egy ragasztóra, ám valóság, ha képes vagy a világ fő teremtőerejeként magadba áramoltatni. A harag illúzió, ha fenntartod általa azt az ellenkezést, elkülönülést, ami téged egy helybe ragaszt, ám a leghatékonyabb gyújtózsinór, ha megéled, hogy ez volt az a szikra, ami elindította azt a láncreakciót, aminek eredményeként te most azt tudod mondani magadra hogy „én”. Megérted és megéled, hogy a segítség, annak nyújtása és elfogadása is egy nagyon csúf csapda, egy hatalmas illúzió, ha ezt fogódzóként használod a létezésed során. Ám örök motor a Lét forgószínpadán, ha elsősorban önmagad megsegítésére használod e minőség valóságos jellemzőjét megtapasztalva ezáltal: azaz azt, hogy ez a fajta cselekvési mód a beteljesült létezés egyik alapfeltétele. Hogyha te nem segítesz magadon, másokon sem tudsz, s akkor alakítasz ki egy olyan úgynevezett állóképet, amiből csak az önsegítő aktusaid tudnak majd kimozdítani, ha erre megértél. A segítséget úgy fogd fel, mint Isten karjait a saját törzseden: azért kaptad, hogy hasznára légy a mindenségnek azáltal, hogy annak teljes, egész és ön-működő eleme vagy. Amíg mások segítségére szorulsz, és másokat segítesz, addig elem vagy egy rendszerben. Akkor válsz önmagadban rendszerré, ha a segítség benned jelenik meg és nem körülötted. A felemelkedés az illúzióban tulajdonképpen csapda: egy olyan lift, ami meg sem mozdul, csak egy kis ablaknak álcázott rés mögötti vetítés kelti benned azt az érzést, hogy emelkedsz: azaz, hogy bármi történik veled. Olyan a látszat-felemelkedés, mint a testedben a daganat. Növekszik, a tested része, miközben nem építi, hanem pusztítja azt. Amíg hiszel a valóság objektivitásában, a látszatliftben rekedsz, s a díszletek közt ugrálva elhiteted magaddal, hogy szellemileg fejlődsz. Csakhogy ezzel csupán azt az egót növeled, ami az egész valóságodat idővel felzabálja, hogy aztán át kelljen lépned egy új díszletbe addig folytatva ezt a játékot, míg meg nem érted: vagy te létezel, vagy a valóság. S akkor, ha az éned, az egód levedlésével képes vagy a valóságot végre valóban annak megragadni, ami – azaz a te tudati kivetülésednek, ám azt már valóságként megélve –: rögtön megérted, miért nem kell már egy énként újra és újra meghalnod. A halál illúziója fölé ugyanis egy új identitástudat emel, az a tudati állapot, amikor nem hiszed el, hogy te bármilyen valóságban annak egy eleme vagy. Azaz a halál feloldása nem más számodra, mint a felemelkedésed eredménye, manifesztációja, úgy is mondhatnám, a felemelkedés megélése a halál fölé emelkedés. S a szerelem illúziója meg nem egyéb, mint a szétválásból fakadó hiányérzet, amikor a valós szerelem helyett épp annak fájdalmas hiányát élitek meg a szerelem fogalmi tapaszát ragasztva erre a vérző sebre. Ugyanis a szerelem valós megélése az a magasabb szintű létállapot, ahol önmagad felemelkedett lénye képes már találkozni önmagad azon részével, amelytől épp e kör leírásáért szétvált. Csodás tánc ez, és a félbevágott alma már az összeillesztés után sem lesz többé egy homogén egész, hanem magában hordozza a két fél tudatát immár egy magasabb rendű tudatállapot egységébe forrva.

Ha tehát az illúzió fonalára fűzöd a kis gyöngyöket, meglásd segít abban, hogy ne hátrálj meg a döntő pillanatban, mert csupáncsak ennek a hét fogalomnak – most a valóságot is hozzávéve nyolcadikként ehhez a fogalmi meghatározáshoz – a helyes értelmezése automatikusan átsegít téged a küszöbön.

Tudnod kell, nem véletlenül vagy itt, s nem véletlenül olvasod most e sorokat: régről ismerjük egymást, és hidd el, hamarosan találkozunk. Ne féljetek, de tudjátok: egy hídon átkelni, egy hajóval átevezni, egy kis időre két part között félúton lenni rizikós vállalkozás: nekem is, neked is, és mindenkinek, aki most arra vállalkozott, hogy önmagán belül új világot teremt – amit immár együtt fogunk megélni, egy magasabb létsíkra emelve ezáltal mindannyiunk létét. Köszönjük meg egymásnak a sok munkát, és bízzunk benne, a találkozás, az újratalálkozás öröme minden fáradságra és esetleg a nehézségekből származó látszólagos fájdalomra is azonnali gyógyír lesz. Áldásom, s ahogy mondtam, hamarosan találkozunk, önmagunk dicső valójában! (ASG)