Death Valley

– földi lélek-ultramaraton életre-halálra –

Csak menj tovább, gyerünk, kisanyám, csak tedd egyik lábad a másik után! Mindig csak a következő lépést lépd meg!
Magamat hajtom önmagam mögül, miközben magam elől integetek vissza magamnak: Gyere, gyere, kislány, ügyes vagy, menni fog!
Istenem, mióta megyek? Még a felén sem vagyok túl! Vagy azon már túl vagyok? Hát, ha jól számolok…
Gyerünk, gyerünk, csak mész, nem állsz meg, nem számít, hogy most szar, hogy fáj, egyszer vége lesz. Elmúlik. Mindig minden elmúlik. A szar is, a jó is.
Istenem, de utálom magamban ezt a hangot, kegyetlenebb velem, mint bárki más. Én most igenis nyafogni akarok, anyu után kiabálni, ringasson már el valaki, istenem, dédelgessetek, szeressetek! „Ringasd el magad, ringasd el magad, ha senki sincs, ki elringasson, lállá-la-lálá…”
Nem is tudom, ezt most minek csináltam megint. Miért indultam el, minek futok. Egyszerűen nem értem, miért neveztem be, én barom. Egyáltalán csinálok én valamit, bármit is? Nevetségessé teszem magam. Futok a semmibe a semmiért, és még el is hiszem, ez fontos. Már hogy lenne fontos az, hogy valaki fut? Ebben semmi értelem és fontosság nincs. Én csak futok, míg más talán házakat épít. Fanatikus őrült lennék? Nem érzem magam annak.
Gondolj a célra, gondolj csak arra a pillanatra!
Nem érdekel már a cél, most úgy érzem, minden olyan öncélú. Fáj a talpam. Szédülök. Nem bírom tartani a nyakam, a tagjaim rozsdás vasból vannak. Én vagyok a Bádogember, fejem akár a Szalmabábé. Ne add fel Dorothy! No de hol az Oroszlán? És a nagy Óz? Talán csak mese ez az egész, minden és mindenki. Csak menj mindig a sárga úton! Menj rajta végig. Gondolj arra, hogy egyszerűen csak meg akarod csinálni. Most tényleg egyedül, magadnak. Csak ennyi: meg akarod csinálni, azért, hogy megcsináld. Nincs ezen túli cél. Kell ennél több, mondd?
Ennél nagyobb ökörséget, míg mások vígan strandolnak, én az 50 fokban futok a kősivatagban. Nem csoda, ha senki nem érti, mert nincs is ezen mit érteni. Ekkora hülyeséget. Istenem, de gyönyörű a táj, ezek a hatalmas sziklák, és én a kis hangyaember futok köztük, nem is látszom föntről tán.
Lehet, hogy nem is futok? Fekszem valahol és álmodom. Elterülve kövéren egy nagy nyugágyban, eszem a zsíros fánkot, iszom az édes turmixot, miközben arról ábrándozom, valójában egy kemény csaj vagyok, aki nem adja fel, és fut egyedül, teszi egyik lábát a másik után. Szánalmas vagyok ezzel a hülye hitemmel, hogy én bárhol is futok. De mégis mennem kell tovább, mert valaki valahol futtat engem, aki talán én vagyok ott, ahol ennek mégiscsak van értelme. És hát szeretek futni. Ez a szenvedélyem. Imádom. Még most is, amikor nincs már a talpamon bőr. És azt hiszem, folyós pacni sem vagyok. Jóval több vagyok annál, mint aki ott a forró aszfalton fut.

Én akartam ezt. Én akartam ezt. Én a-kar-tam ezt az e-gé-szet: oké, ez nem is rossz mantra. Mondogasd csak: te akartad, érted? – épp így, pont ezt. Tudtad, mi vár rád, hisz jól ismered magad, felkészültél. Nem először teszed meg ezt a távot. Fejedben az egész térkép. Minden pont előre elrendezve. Vannak segítőid. Ez nem a világ vége, csak a hülye, földi élet-ultramaraton. Játék. Kaland. Te nevezted be magad, mert meg akartad tapasztalni megint és megint. Találtál benne újabb célt magadnak. Megtanulod futás közben: mindent meg tudsz egyedül oldani. Rájössz, milyen sokat kibírsz, és ezt akartad igazán átélni: az erődet. És szívvel-lélekkel futsz. Mellesleg jó is vagy benne, szóval fuss csak szépen, tedd bele magad, ne add alább a te 100%-odnál. És ha nem sikerül valamiért célba érned, vagy jó időt elérned, akkor sincs semmi baj, de sikerülni fog. Gondolj arra, mit szólnál, ha most kizárnának. Most, egy perc múlva azt mondanák: game over. Na ugye, akarod te ezt.
Soha többet nem csinálok ilyen hülyeséget. Istenem, csak emlékezzek majd rá, amikor újra rám törne az agybaj, hogy SOHA TÖBBET, soha többet. Ez pokoli.
Ugyan, imádod, hidd el, nem is élveznéd, ha nem lenne ilyen nehéz. Épp ezt csíped benne, szereted a kihívásokat, na gyerünk, futás!
Csípem? Dehogy csípem, ez a terep egyszerűen alattomos. Néha szinte már aljas. Főleg ezek az emelkedők. A váratlan akadályok. A megtorpanások. A hátraarcok. A sérülések. Az összerogyások. Amikor a másik elfut melletted, de neked felállni sincs erőd. Hogy magán az úton nincs jutalom, dicséret, nincs nyereség. Csak ott, a távoli, láthatatlan cél után, és ott is csak annyi jutalom vár, hogy elmondhatod, megcsináltad. Ha még lesz, aki elmondja. De lesz, hisz oda futsz, a célba ért énedhez! No és az maga lesz a katarzis, amikor múlt, jelen, jövő ott összeér! Igen, azt megélni viszont igenis magasztos. Oké, gyerünk, bírod még, nem is olyan nehéz, csak ne nézz le a lábadra, ne lásd a sebeidet! De gyönyörű az a völgy! Ez maga a mennyország. Sötétedik.
Totál egyedül vagyok önmagammal már nagyon-nagyon régóta. Koromsötét van, és már azt se tudom igazán, merre kell menni: az út vezet vakon, csak ezt az irracionális csíkot látom magam előtt futni. Amin én már csak lépkedni tudok. Ő fut alattam, míg én vánszorgok rajta. Hehe, jó kis szereposztás. Néha elbújik játékosan, néha nyílegyenesen vezet föl a hegyre. Isten végtelen futópadján menetelek.
Útközben lehullott rólam minden. Nincs már szép tiszta ruhám, sima arcom, energikus mosolyom. Nincs smink, látszat és önámítás. Ez a Halálvölgy idővel letépi rólad az összes nyomorult pózodat. Mindenkiről, kivétel nélkül, aki benevez. Sokat hányok, nem veszi be a gyomrom azokat a dolgokat, amiket mások olyan boldogan bekebeleznek.
Néha látok árnyakat. Társakat. Ők is futnak. Alig váltunk pár szót, hisz nem csevegni jöttünk, hanem futni. Ők elvileg a vetélytársaim, mégis szívből szorítok nekik. Versenytársak vagyunk. Jó kis csapat, mind különleges ember, aki képes volt az úton célra lelni, és afelé közeledni, megküzdve önmagával ezen a kemény terepen. Mi nem csalunk, nem gáncsolunk. Mi futunk. Egy utat járunk. Mi teremtjük az utat azzal, hogy futunk rajta, mi teremtettük meg a rajtot, ami értelmet ad a célnak, mi magunk vagyunk ez a verseny. S hiába az nincs rajtunk kívül, mégis el akarjuk érni a célt, le akarjuk győzni az utat. Ebből kiindulva a cél sosem lehet fikció. Maga az út rá a biztosíték, és a szándékunk, hogy fussunk rajta. Egyszer minden út véget ér, akik azt állítják, nincs cél, tán nem is álltak soha a rajtvonalon.

Nem felfelé dob az aszfalt, mint az elején, amikor még könnyedén elrugaszkodtam róla, hanem most mintha mágnes lenne benne, lefelé húz. Ólomsúlyt rejtettek a zoknimba, alig bírom felemelni a lábam! Gravitáció. Hatalmas erő, nem szabad alábecsülni hatalmát, csak azért, mert láthatatlan és passzív. Tulajdonképpen itt végig csak ellene folyik a küzdelem.
Hopp, most hirtelen emlékszem valamire! Emlékszem, mintha ezt jó előre tudtam volna. Tudtam, hol lesznek a holtpontjaim, és oda emlékeztetőket ragasztottam magamnak. Most elő is kéne venni az egyiket. Oké megvan: te egy nagyon klassz, erős, bátor és őszinte ember vagy. Huh, most megengedem magamnak, hogy ezt pár méterig elhiggyem.
Beugrik a felkészülés. Színes volt és izgalmas. Mint a gyerekek a suliudvaron, futottunk, kergetőztünk, mókáztunk. Aztán jött egy komolyabb, keményebb szakasz. Készültem sokat fejben is, mennyi gyakorlat, tanulnivaló futott át rajtam, miközben sokszor nem is tudtam igazán, hogy bármire is készülnék. Most már tudom. De jobb, hogy nem mindig voltam ennek tudatában.
Mi van, ha nem bírom tovább? Annyit töprengtem már ezen, mit jelent az, hogy „nem bírom tovább”? És azután, a nem bírás után mi történik? Semmi, mert ilyen nincs. Egyetlen lépést mindig lehet még tenni. Mindig csak egyet. Még. Egyet. Annyit mindig ki tudsz magadból préselni. Amíg tudsz magadról, addig biztosan. Csak egyetlen lépést még kicsikarni. Csak ezt az egyet, és máris haladsz, csak mindig egy lépést, de azt mindig tedd meg, jó? És egy ilyen „még egy” fog átvezetni a célon is. Ennyi az egész. Erős vagy, nagyon erős, erősebb, mint hinnéd. Többek közt azért vagy itt, hogy erre rájöjj.
Lassan dereng a hajnal, de ettől semmi sem lett jobb. Csak látom, ahogy az útszélén kempingszékekben ülő helyiek csoportba verődve nevetgélnek rajtunk az árnyékban, kezükben a habzó sörrel: Ezek nem százasok! Ez mire jó? Minek csinálják? Mi a teljesítmény abban, aminek nincs is értelme? Á, futni mindenki tud! Ő csak fut. Senki nem kérte rá, nehogy már hősnek tartsam! De vannak, akik drukkolnak: c’mon, let’s do it, good job!
Thank you everyone. Oké, semmi gáz, ezeket is elhagytuk.
Egy-két-egy-két-egy-két-egy-két. Inkább elszámolok húszig, és kezdem újra: egy-két-há-négy-öt-hat-hét-nyolc-kilenc-tíz-tizenegy-tizenkettő-tizenhárom-tizennégy-tizenöt-tizenhat-tizenhét-tizennyolc-tizenkilenc-húsz. Huh, meg is van egy húszas, gyerünk, tovább, egy-két-há-négy-öt-hat-hét-nyolc… Kezdek ingerült lenni, és ez nem jó.
Jaj de jó, itt vannak! A frissítés. Otthonszagú pillanatok. De szeretem őt! Istenem, hogy lehet ennyire szeretni valakit, és ő is mennyire szeret! Kiszínesedik egy pillanatra a táj, végre látok színeket! A cél után hazamegyünk. Haza.
Etetnek-itatnak, biztatnak, szeretnek, szívhatok oxigént.
Ők a nagyobb hősök. Nézni rosszabb, mint csinálni, tudom, próbáltam mindkettőt. Az elején megállapodtunk, nem engedelmeskednek annak, aki ott kanyarog a Halálvölgyben. Nincs magánál, kérései tehát teljesen figyelmen kívül hagyandóak.
Le akarok feküdni.
Ne feküdj le, fuss tovább.
Lefekszem ide az árokba.
Nem engedem, hogy most lefeküdj.
Hogy mi: nem engeded?!
Te kértél arra, hogy így tegyek.
Nem lehetsz ilyen kegyetlen.
Szeretlek.
Gyűlöllek.
Csak fuss tovább.
Ne hagyj el!
Tovább löknek, tán kicsit túl vadul is. Könny gyűlik a szemembe. Az elválás fájdalma marja két oldalról az arcom, belecsurog a számba. Lenyelem, elapad.

Több mint 48 órája nem aludtam. Nem tudom, ki vagyok. De jó, megint itt vagy, gyere, hadd öleljelek meg, hadd merítsek belőled erőt, hadd támaszkodjak rád!
Juj, ez most nagyon fájt. Elestem, elbuktam, valamiért most nem tartott meg. Fel kell állnom, ez a legszarabb, újra és újra felállni. De hisz látom, ott mosolyog rám. Miért nem tudom megfogni a kezét, a vállát? Folyamatosan távolodik, egyszerűen nem bírom elérni. Francba. Csak egy kibaszott délibáb. Most jön a hallucinációk sora.
Megszűnik a kint és a bent szétválasztása, magamba záródtam, nincs cél, nincs út, nincs én, aki fut, miközben tele van az út fura alakokkal, közelítenek felém, incselkednek, csábítgatnak, fenyegetnek. Nyugi, csak képzelem őket, csak hallucinálok, ők csak a tudatomban vannak. De attól még iszonyat valóságosak! Nem, inkább én nem vagyok igazi, és ők a valódiak.
Gyere, adok egy kis frissítőt!
Meg akar mérgezni! Futás!
Olyan ismerős volt, istenem, mit műveltem, hisz elzavartam egy társamat.
Mindegy, futok tovább.
Oké, most már nyugi van. Eltűntek a rémképek. Alkonyodik újra. Tudom, ki vagyok, épp ezeknek a teljesített távoknak köszönhetően. Tisztázzuk: én azért futom ezt a földi élet-ultramaratont, mert már tudom, ki vagyok. Igen, tudom, ki vagyok, és azért futok, hogy ezt megtudjam.
Már csak visz a lábam. A fájdalom valami tompa fásultsággá vált, napként tűz rám az égen. A félelem csak távoli viharfelhő, néha villámként belecsap a földbe. A veszteségek izzadságcseppként folynak le a hátamon, csurom víz vagyok. Nem is látja senki, hogy futok, csak a néma, hatalmas, kopár hegyek bámulnak gúnyosan. Most mit vigyorogtok? Csináljátok utánam, mozdulatlan kősziklák!
Olyan, mintha hőst akarnék magamból kreálni, de szó sincs róla. Én csak futok. Csak a futásért futok. Csak azért, hogy lefussam a távot. Azt a távot, ami csak azért keletkezett, hogy lefussuk. A futás teremti a pályát, és a pálya a futást. De szép az ég alja! Fogalmam sincs, hányadikként érek a célba. Simán lehetek az utolsó is, de beérek. A célig elfutok, a többi most nem érdekel, egy dolgot látok: egyben a távot, a rajtot, a célt, és mögötte a pályán túli kis teret. És magamat, ahogy futok. Immár sokadszor, mindig kicsit másért és máshogy. Lola rennt. Mekkora film is volt az! Mindig vár egy cél, hogy futhassak. Rajt, cél, út és én: mi együtt vagyunk ez a végtelen ultramaratoni futás. Talán sokan lehagytak már. Tényleg én lennék az utolsó? De azért tartom a szintidőm, még az is lehet, a legvégén belehúzok. Én a végén vagyok a legjobb, mindig oda gyűjtöm az erőm. Szeretek meglepetéseket okozni.
Most hirtelen beugrik a cél. Emlékszem, rá, már láttam. Az is színes, nem olyan fekete-fehér, mint ez az út. És befutok, hisz futok, és nem álltam meg, nem szedtem le a rajtszámom, nem adtam fel. Azt soha. Feladni soha sem fogom. Beérek, csak mindig egy lépés, csak mindig egy. Csak egy.

Eljön az a pillanat. Látom a célt. Látom a célt! Persze ez is csak délibáb. Behunyom inkább a szemem, most jön egy nyílegyenes, lejtős szakasz. Jé, de jó így futni befelé magamba, ez hűsít! Képzeletben lasszót hajítok előre, a cél után egy méterre lévő, a magam számára a múltban általam bevert kampóba, és húzom magam a jövőmbe. Egy nap ott leszek. És akkor majd visszanézhetek, és eldönthetem, sikerült, vagy nem. Vár majd ott valaki? Ezt sem tudom. Ha utolsó leszek, lehet, addigra szétszéled mindenki. De én itt vagyok magamnak! Több száz kilométer a kősivatagban, hegyre föl, hegyről le, de én még mindig itt vagyok magamnak. Még akkor is itt voltam, amikor nem tudtam, ki vagyok. Ezt tanultam meg ebben a mostani távban. Csak ezt. Vagyok: és ez mindig így volt, és így lesz. Majdnem mindent elvesztettem az úton, ami azon volt, aki elindult a rajtnál, de ez az egy nem tud az úton maradni mögöttem. Önmagam. Végig jön velem. A többi valahol ott hever az út szélén. A felét én dobáltam el, a másik fele csak úgy leszakadt. Fogalmam sincs, hogy fogom érezni magam, kinek fogom gondolni magam, de ez nem számít, csak az, hogy továbbra is létezni fogok majd ott, a célon túl. Csak egyetlen lépés az is: cél előtt és azon túl. Csak egyet kell majd ott is lépnem. Csak egyet. Az utolsót ezen a távon. És én a cél után is az leszek, aki vagyok. Ez a biztos tudás ennek a versenynek a jutalma, értelme, célja. Most meg csak megyek tovább, és egyik lábam teszem a másik után, mindig csak egyet lépve még, mert arra mindig marad erőm.
Együtt futunk, és találkozunk a cél után, hidd el, minél jobban fáj minden porcikád, annál biztosabb lehetsz benne, tényleg futsz. És emlékszel, hogy a végén körbeültük a terített asztalt? Mindannyian ott vagyunk, akik rajthoz álltunk. Na, gyerünk, még egy lépés, még egy, csak tedd egyik lábad a másik után. Látod? Nem is olyan nehéz. Hisz mi nem is csinálunk semmi különöset, csak futunk…

(LD)