Deus ex machina

No, most akkor hogy is van ez? Mégsem nyílnak az ajtók, nem sül el a rajtpisztoly, és nem kezdődik az élő adás? – kérdik sokan türelmetlenül és tanácstalanul szétnézve a világban. Dehogyisnem, kezdődik, sül és nyílik, csak ha nem pont úgy történnek a dolgok, ahogy azt a szobában élők annak belső logikájából következtetve elvárják, már nem is képesek értelmezni az eseményeket. Hiszen egy globális, épp a szobából történő kilépést lehetővé tevő változás semmiképpen nem a szobából indul ki. Tehát ez ügyben minden ember alkotta elképzelés csúfondárosan meg fog bukni: a buta, kreált dátumoktól kezdve, a várható események kikövetkeztetett prognózisáig. Mindenki, akinek csak egy cseppnyi esze van, pontosan tudhatta, az égvilágon semmi nem fog „történni” 2011. 11. 11-én, hisz ennél gyermetegebb dolgot tényleg már nem is lehetett volna kitalálni. Ilyen alapon hatalmas, világokat megrengető történéseknek kellett volna bekövetkeznie 1111. 11. 11-én, 1010. 10. 10-én – és sorolhatnám a butábbnál butább példákat. Már megint az történik, hogy az ember képtelen a korlátoltságán túllendülve egyszer végre nem önmagából, a saját viszonyrendszeréből kiindulva a valóságot meghatározni. Az egész időszámítás, úgy ahogy van, annak vonatkozási alapjával egyetemben az emberi perspektívából fakadó következtetés, és mint ilyen csak arra jó, hogy a szobában segítsen eligazodni, de az azon túli világhoz vajmi kevés köze van. Ugyanez vonatkozik a világ elemeinek egymáshoz való viszonyára is. A terráriumban élő teknősöm számára a neki odarakott lámpa jelenti a nappalok és éjszakák váltakozását, számára ez most a viszonyítási alap. Ha meglátja a műanyag kis vödröt, tudja: eljött az etetés ideje. Amikor átnyúlok felette ugyanazzal a kézzel, amivel az imént az ételt szórtam elé, hogy egy könyvet levegyek a polcról, minden egyes alkalommal megijed és abbahagyja a napozást, elbújva a sarokban. Azaz a saját kis közegénél tovább nem lát, s azt végképp képtelen belátni, hogy a lámpájának ritmusát és a vödör előkerülését is én szabályozom, mégpedig az én vonatkozási pontjaimhoz mérten, aminek csak következménye az ő vonatkoztatási viszonyrendszere. S persze arra is képtelen, hogy belássa a teret, amiben él: a terrárium falán keresztül látott szobakép valószínűleg nem tükrözi hűen azt a szobát, amit én abban szabadon mozogva belátok. Tehát a teknős idő- és térértelmezése, hiába élünk egy térben és időben, az enyémtől teljesen különböző.

Életem legrémesebb filmje, amit valaha láttam, a William Friedkin-féle 1973-as Ördögűző volt. Kevés ember van, aki képes ezt a filmet derűsen egy kis chipset ropogtatva úgy végignézni, hogy utána békésen álomba szenderüljön egy koromsötét, üres házban. Azonban ha ezt a filmet úgy kellene megnézned, hogy elolvasod a történetét egy rövid összefoglalóban, majd óránként látsz egyetlen képkockát a filmből, aztán nem váltasz képet, hanem azt a képernyőn hagyva teszel-veszel, végzed a dolgod, egyáltalán nem lesz ez az egész olyan félelmetes. S ha nem ismernéd az előzőleg elmesélt történet alapján, mi történik a filmben, nem is tudnád összerakni az esemény menetét, holott szépen lineárisan vetítik le neked, csakhogy a megélt idődtől eltérő ritmusban. Lenne pár csúnya kép, talán rémes és borzasztó is, de mégsem azt a hatást váltaná ki, mintha folyamatosan néznéd a filmet. Óránként vált egyetlen filmkockát a mozi: azaz 24 képkocka/másodperces vetítési sebességgel számolva egy 117 perces film, ami nagyjából 168480 képkocka, naponta átlag 24 kockát levetítve 7020 nap alatt, azaz kis ráhagyással 20 év alatt nézhető meg. Így már érthető, hogy egyáltalán nem ugyanazt a hatást váltja ki, mint a kétórás vetítés során? Pedig a sztori ugyanaz, a filmen semmit nem változtattunk, csak a vetítési sebességen, azaz megfordítottuk az időt: nem a te mindennapjaid ritmusába ágyazódik a film cselekménye, hanem a film cselekményének idejébe szövődik a te életed. (Belegondoltál már valaha is, hogy mindaz, amit most az emberiség átél, egy más tempóban lejátszva, milyen képet mutathat? Megsúgom: rémesebbet, mint az Ördögűző.) S amikor kezd a végéhez érni a film, mert már tizenkilencedik éve nézed a képkockákat, az emberben lassan összeáll a mostanság „játszódó” jelenet is, hisz a sztorit már a vetítés előtt ismerte, és hiába egy nap csak 20-24 kockányit látott a történetből, miközben a filmtől teljesen független dolgokkal töltötte ki a képkockák változása közti időt, ám most mégis meglát egyben valamit. És nézve a sok állóképet tudja, az ördög már kiűzetett, s a most látott képek csupán a történet levezetésének és a stáblistának fura kockái. S ekkor, tizenkilenc év távlatából joggal mondhatja: úgy tűnik, végéhez közeledik a vetítés, aminek befejezése azok számára is kristálytisztán látható lesz, akik most még tán a képernyőt sem látják, mert azt hiszik rá, falikép; és az a feltételezés, hogy ezen egy komplett mozifilm forog, számukra nevetséges, mi több, megbotránkoztató. De aki felfedezi a mozgást a látszólag mozdulatlan képeken, és képes egyben látni a mozit, pontosan tudni fogja, melyek az utolsó képkockák, hiszen ebből a távlatból, és a történet előzetes ismeretében már bőven rendelkezik ezzel a tudással.

Ez történik most is. Van egy idő- és folyamatértelmezése az embernek kedves kis szárazföldi teknősként a terráriumában, és van egy azon kívüli folyamat- és idősík, ami már egy másik teret foglal magában: a szoba valóságát, amiben a teknőcterrárium csak egyetlen eleme ennek a térnek a sok közül. S amikor a terráriumban mászkálnak a teknősök megszokott köveik között a Nagy Változásra várván, és nem látnak az üvegfalon túl, joggal mondhatják, „nem is történik semmi”. Dehogynem, történik, csakhogy a szoba valóságából kiindulva, ami kihat – egyre drasztikusabban – a terráriumban történtekre is. Ugyanis ha én átrendezem a szobát, és beépítem az ebből nyíló erkélyt télikertté alakítva, s odahelyezem a terráriumot, amiből a teknősök kijárási lehetőséget is kapnak, akkor ezzel az egész valóságuk megváltozik, még ha ezt pillanatnyilag nem is képesek felfogni. Hiszen ez egy nagyon összetett időbeli és térbeli folyamat, s számos olyan dologra is kiható változást foglal magában, ami – hiába a teknősökért történik minden –, látszólag egyelőre független tőlük. Be kell szerezni a megfelelő anyagokat, majd elkészíteni a beépítést, átrendezni ez alapján a szobát – magyarán egy darabig még csak a terrárium körül zajlik a munka, amiből a teknősök persze észlelnek ezt-azt, de az egész folyamatot onnan bentről egyáltalán nem látják át. Ők egyelőre annyit érzékelnek, kicsit felbolydult a rend a terráriumon belül, hiszen neked az átrendezés során változtatnod kell a szobában olyan dolgokon is, ami kihat a teknősökre: eltakarja az eddigi kilátásukat egy nagy szekrény, két napig nem kapcsolódik fel a lámpa, elmarad pár etetés, fura zajokat hallanak, és még egy csavar is közéjük pottyan. Ha ők mindezt egy belső logika mentén kívánják maguknak megmagyarázni, nem igazán jutnak közelebb a „megoldáshoz”, mi is történik valójában. S ebből látható, hogy ez a folyamat teljesen másképp jelenik meg a teknős és a te téridődben: tegyük fel, két hétig folyik az átrendezés, amiből eleinte a teknős naponta csak pár pillanatnyi és igen csekély változást él meg, s ezért számára ennek az átrendezésnek a folyamatjellege teljesen más tempóban hordozza az ő kis világának történéseit. Egy darabig. Merthogy egyszer csak fogod a terráriumot, és a két idősíkot és a két teret egybeolvasztva kiviszed a teknősöket eddigi lakhelyükkel egyetemben az elkészült beépített erkélyre. No, ezt már meg fogja érezni az összes jámbor állat, ebben biztos lehetsz, hisz megmozdul az egész valóságuk, elmozdulnak benne a kövek, ők egymásra esnek, ajaj, micsoda felfordulás! Ám mikor lerakod a terráriumot az új helyére, a teknősök még mindig nem fogják fel, micsoda kardinális változás történt az ő életükben, ahhoz ugyanis még egy fontos mozzanat hátra van! Merthogy ekkor valami olyan történik, ami azóta, hogy beraktad őket az üvegszobába, még soha: benyúlsz az ő közegükbe, a kezed ott lesz köztük láthatóan, s átrendezed a köveket, arrébb teszed a szűrőt és beraksz egy kis feljárót, amin ki tudnak mászni a télikertbe. Majd kihúzod a kezed. Hoppá! Most aztán minden, de minden megváltozott! S a teknősök egy része hamar rá is fog jönni: „hurrá, mostantól innen ki tudok jönni”, miközben a többi egyáltalán nem látja a „kinyílt ajtót”. Nagyon fontos tehát megérteni, hogy ez az ajtó valóságos, s nem egy elképzelt „vagy hiszek benne, vagy nem” belső délibáb: ez egy ugyanolyan kézzelfogható valóságelem a terráriumon belül, mint a kövek és a szűrő, csakhogy ez kivezet a télikertbe, egy másik valóságba. S ahogy pár teknős ezt felismeri és kilép az új valóságba, követi majd a többi is, s idővel a terrárium értelmét veszti – le is viszed majd a pincébe, ne foglalja a szép télikertedben a helyet. Annak érdekében tehát, hogy a teknős – persze most csak a játék kedvéért – azt mondhassa: „hopp, de hisz átrendezték a szobát, és én egy teljesen más, hatalmas térbe kerültem, ahol már az igazi nap süt rám”, az átszoktatáshoz kell egy átjáró a megszokott és új közeg közé. Ez az átjáró azokban a pillanatokban nyílik meg, mikor megbolydul a terrárium, a szűrőt kihúzzák a konnektorból, és egy időre elalszik a megszokott lámpa is, s megjelenik a benyúló kéz. És a vetített film ekkor sem fog felgyorsulni, csakhogy a statikus stáblista kockánként vetítve is ugyanazt a képet mutatja, mint folyamatosan lejátszva. Az idő a kulcs, a kapu ugyanis idő és térkapu, ahogy ezt a földönkívüliekről szóló írásban már egyszer szemléltettem.

S hogy mindezt jobban megértsd, egy kis játékot rejtettem el a szövegben, hogy megtapasztalhasd, hogyan jelenik meg láthatatlanul a valóságban egy attól teljesen független valóság, és ennek segítségével meglásd az átjárót a világod „szövegében” is, annak fizikai valóságában.

Akkor tehát, íme a linearitás megtörése annak keretein belül, most csak a demonstráció kedvéért, hogy érezd, miként jelenik meg valami a terráriumban, ami épp azon kívül van:

No, most akkor hogy is van ez? Mégsem nyílnak az ajtók, nem sül el a rajtpisztoly, és nem kezdődik az élő adás? – kérdik sokan türelmetlenül és tanácstalanul szétnézve a világban. Dehogyisnem, kezdődik, sül és nyílik, csak ha nem pont úgy történnek a dolgok, ahogy azt a szobában élők annak belső logikájából következtetve elvárják, már nem is képesek értelmezni az eseményeket. Hiszen egy globális, épp a szobából történő kilépést lehetővé tevő változás semmiképpen nem a szobából indul ki. Tehát ez ügyben minden ember alkotta elképzelés csúfondárosan meg fog bukni: a buta, kreált dátumoktól kezdve, a várható események kikövetkeztetett prognózisáig. Mindenki, akinek csak egy cseppnyi esze van, pontosan tudhatta, az égvilágon semmi nem fog „történni” 2011. 11. 11-én, hisz ennél gyermetegebb dolgot tényleg már nem is lehetett volna kitalálni. Ilyen alapon hatalmas, világokat megrengető történéseknek kellett volna bekövetkeznie 1111. 11. 11-én, 1010. 10. 10-én – és sorolhatnám a butábbnál butább példákat. Már megint az történik, hogy az ember képtelen a korlátoltságán túllendülve egyszer végre nem önmagából, a saját viszonyrendszeréből kiindulva a valóságot meghatározni. Az egész időszámítás, úgy ahogy van, annak vonatkozási alapjával egyetemben az emberi perspektívából fakadó következtetés, és mint ilyen csak arra jó, hogy a szobában segítsen eligazodni, de az azon túli világhoz vajmi kevés köze van. Ugyanez vonatkozik a világ elemeinek egymáshoz való viszonyára is. A terráriumban élő teknősöm számára a neki odarakott lámpa jelenti a nappalok és éjszakák váltakozását, számára ez most a viszonyítási alap. Ha meglátja a műanyag kis vödröt, tudja: eljött az etetés ideje. Amikor átnyúlok felette ugyanazzal a kézzel, amivel az imént az ételt szórtam elé, hogy egy könyvet levegyek a polcról, minden egyes alkalommal megijed és abbahagyja a napozást, elbújva a sarokban. Azaz a saját kis közegénél tovább nem lát, s azt végképp képtelen belátni, hogy a lámpájának ritmusát és a vödör előkerülését is én szabályozom, mégpedig az én vonatkozási pontjaimhoz mérten, aminek csak következménye az ő vonatkoztatási viszonyrendszere. S persze arra is képtelen, hogy belássa a teret, amiben él: a terrárium falán keresztül látott szobakép valószínűleg nem tükrözi hűen azt a szobát, amit én abban szabadon mozogva belátok. Tehát a teknős idő- és térértelmezése, hiába élünk egy térben és időben, az enyémtől teljesen különböző.

Életem legrémesebb filmje, amit valaha láttam, a William Friedkin-féle 1973-as Ördögűző volt. Kevés ember van, aki képes ezt a filmet derűsen egy kis chipset ropogtatva úgy végignézni, hogy utána békésen álomba szenderüljön egy koromsötét, üres házban. Azonban ha ezt a filmet úgy kellene megnézned, hogy elolvasod a történetét egy rövid összefoglalóban, majd óránként látsz egyetlen képkockát a filmből, aztán nem váltasz képet, hanem azt a képernyőn hagyva teszel-veszel, végzed a dolgod, egyáltalán nem lesz ez az egész olyan félelmetes. S ha nem ismernéd az előzőleg elmesélt történet alapján, mi történik a filmben, nem is tudnád összerakni az esemény menetét, holott szépen lineárisan vetítik le neked, csakhogy a megélt idődtől eltérő ritmusban. Lenne pár csúnya kép, talán rémes és borzasztó is, de mégsem azt a hatást váltaná ki, mintha folyamatosan néznéd a filmet. Óránként vált egyetlen filmkockát a mozi: azaz 24 képkocka/másodperces vetítési sebességgel számolva egy 117 perces film, ami nagyjából 168480 képkocka, naponta átlag 24 kockát levetítve 7020 nap alatt, azaz kis ráhagyással 20 év alatt nézhető meg. Így már érthető, hogy egyáltalán nem ugyanazt a hatást váltja ki, mint a kétórás vetítés során? Pedig a sztori ugyanaz, a filmen semmit nem változtattunk, csak a vetítési sebességen, azaz megfordítottuk az időt: nem a te mindennapjaid ritmusába ágyazódik a film cselekménye, hanem a film cselekményének idejébe szövődik a te életed. (Belegondoltál már valaha is, hogy mindaz, amit most az emberiség átél, egy más tempóban lejátszva, milyen képet mutathat? Megsúgom: rémesebbet, mint az Ördögűző.) S amikor kezd a végéhez érni a film, mert már tizenkilencedik éve nézed a képkockákat, az emberben lassan összeáll a mostanság „játszódó” jelenet is, hisz a sztorit már a vetítés előtt ismerte, és hiába egy nap csak 20-24 kockányit látott a történetből, miközben a filmtől teljesen független dolgokkal töltötte ki a képkockák változása közti időt, ám most mégis meglát egyben valamit. És nézve a sok állóképet tudja, az ördög már kiűzetett, s a most látott képek csupán a történet levezetésének és a stáblistának fura kockái. S ekkor, tizenkilenc év távlatából joggal mondhatja: úgy tűnik, végéhez közeledik a vetítés, aminek befejezése azok számára is kristálytisztán látható lesz, akik most még tán a képernyőt sem látják, mert azt hiszik rá, falikép; és az a feltételezés, hogy ezen egy komplett mozifilm forog, számukra nevetséges, mi több, megbotránkoztató. De aki felfedezi a mozgást a látszólag mozdulatlan képeken, és képes egyben látni a mozit, pontosan tudni fogja, melyek az utolsó képkockák, hiszen ebből a távlatból, és a történet előzetes ismeretében már bőven rendelkezik ezzel a tudással.

Ez történik most is. Van egy idő- és folyamatértelmezése az embernek kedves kis szárazföldi teknősként a terráriumában, és van egy azon kívüli folyamat- és idősík, ami már egy másik teret foglal magában: a szoba valóságát, amiben a teknőcterrárium csak egyetlen eleme ennek a térnek a sok közül. S amikor a terráriumban mászkálnak a teknősök megszokott köveik között a Nagy Változásra várván, és nem látnak az üvegfalon túl, joggal mondhatják, „nem is történik semmi”. Dehogynem, történik, csakhogy a szoba valóságából kiindulva, ami kihat – egyre drasztikusabban – a terráriumban történtekre is. Ugyanis ha én átrendezem a szobát, és beépítem az ebből nyíló erkélyt télikertté alakítva, s odahelyezem a terráriumot, amiből a teknősök kijárási lehetőséget is kapnak, akkor ezzel az egész valóságuk megváltozik, még ha ezt pillanatnyilag nem is képesek felfogni. Hiszen ez egy nagyon összetett időbeli és térbeli folyamat, s számos olyan dologra is kiható változást foglal magában, ami – hiába a teknősökért történik minden –, látszólag egyelőre független tőlük. Be kell szerezni a megfelelő anyagokat, majd elkészíteni a beépítést, átrendezni ez alapján a szobát – magyarán egy darabig még csak a terrárium körül zajlik a munka, amiből a teknősök persze észlelnek ezt-azt, de az egész folyamatot onnan bentről egyáltalán nem látják át. Ők egyelőre annyit érzékelnek, kicsit felbolydult a rend a terráriumon belül, hiszen neked az átrendezés során változtatnod kell a szobában olyan dolgokon is, ami kihat a teknősökre: eltakarja az eddigi kilátásukat egy nagy szekrény, két napig nem kapcsolódik fel a lámpa, elmarad pár etetés, fura zajokat hallanak, és még egy csavar is közéjük pottyan. Ha ők mindezt egy belső logika mentén kívánják maguknak megmagyarázni, nem igazán jutnak közelebb a „megoldáshoz”, mi is történik valójában. S ebből látható, hogy ez a folyamat teljesen másképp jelenik meg a teknős és a te téridődben: tegyük fel, két hétig folyik az átrendezés, amiből eleinte a teknős naponta csak pár pillanatnyi és igen csekély változást él meg, s ezért számára ennek az átrendezésnek a folyamatjellege teljesen más tempóban hordozza az ő kis világának történéseit. Egy darabig. Merthogy egyszer csak fogod a terráriumot, és a két idősíkot és a két teret egybeolvasztva kiviszed a teknősöket eddigi lakhelyükkel egyetemben az elkészült beépített erkélyre. No, ezt már meg fogja érezni az összes jámbor állat, ebben biztos lehetsz, hisz megmozdul az egész valóságuk, elmozdulnak benne a kövek, ők egymásra esnek, ajaj, micsoda felfordulás! Ám mikor lerakod a terráriumot az új helyére, a teknősök még mindig nem fogják fel, micsoda kardinális változás történt az ő életükben, ahhoz ugyanis még egy fontos mozzanat hátra van! Merthogy ekkor valami olyan történik, ami azóta, hogy beraktad őket az üvegszobába, még soha: benyúlsz az ő közegükbe, a kezed ott lesz köztük láthatóan, s átrendezed a köveket, arrébb teszed a szűrőt és beraksz egy kis feljárót, amin ki tudnak mászni a télikertbe. Majd kihúzod a kezed. Hoppá! Most aztán minden, de minden megváltozott! S a teknősök egy része hamar rá is fog jönni: „hurrá, mostantól innen ki tudok jönni”, miközben a többi egyáltalán nem látja a „kinyílt ajtót”. Nagyon fontos tehát megérteni, hogy ez az ajtó valóságos, s nem egy elképzelt „vagy hiszek benne, vagy nem” belső délibáb: ez egy ugyanolyan kézzelfogható valóságelem a terráriumon belül, mint a kövek és a szűrő, csakhogy ez kivezet a télikertbe, egy másik valóságba. S ahogy pár teknős ezt felismeri és kilép az új valóságba, követi majd a többi is, s idővel a terrárium értelmét veszti – le is viszed majd a pincébe, ne foglalja a szép télikertedben a helyet. Annak érdekében tehát, hogy a teknős – persze most csak a játék kedvéért – azt mondhassa: „hopp, de hisz átrendezték a szobát, és én egy teljesen más, hatalmas térbe kerültem, ahol már az igazi nap süt rám”, az átszoktatáshoz kell egy átjáró a megszokott és új közeg közé. Ez az átjáró azokban a pillanatokban nyílik meg, mikor megbolydul a terrárium, a szűrőt kihúzzák a konnektorból, és egy időre elalszik a megszokott lámpa is, s megjelenik a benyúló kéz. És a vetített film ekkor sem fog felgyorsulni, csakhogy a statikus stáblista kockánként vetítve is ugyanazt a képet mutatja, mint folyamatosan lejátszva. Az idő a kulcs, a kapu ugyanis idő és térkapu, ahogy ezt a földönkívüliekről szóló írásban már egyszer szemléltettem.

S hogy mindezt jobban megértsd, egy kis játékot rejtettem el a szövegben, hogy megtapasztalhasd, hogyan jelenik meg láthatatlanul a valóságban egy attól teljesen független valóság, és ennek segítségével meglásd az átjárót a világod „szövegében” is, annak fizikai valóságában.

Ugye tudod, hogy a bohóc a cirkuszban sokszor nem azért csetlik-botlik, mert ügyetlen, hanem mert ezzel a kis játékkal hoz létre veled egy azonosulási pontot, hogy aztán innen felmászva a kis fémlétráján a kupolába, a légtornász-szám bemutatása során ugyanazt az üzenetet közvetítse, mint a mesebeli szegénylegénygúnyás királyfi: mindannyiunk toldozott-foltozott jelmeze alatt különleges képességek szunnyadnak. Amit azonban neked kell a felszínre hoznod a rongyok alól, a csámpás bohóc csak abban tud segíteni, hogy megmutatja a saját kis artista tudományát: azaz azt, hogy ő hol és hogyan lép ki a szűkös terráriumból a napfényes, tágas erkélyre.

2011

LD