Divide et impera! – Adamus irkafirkák

Nos, édes, ma egy újabb kis történet következik, egy olyan történet, ami most igazán időszerű számodra. A történet egy picike faluban játszódik, ahol három döntéshozó uralkodik, nevezzük őket viccesen Alfának, Gammának és Omegának. Ők azok, akik meghatározzák a falu életét, ők döntik el, az emberek mit csináljanak, és hogy mi merre menjen. Ezek a törvényhozók nagyon szigorúak, és nem engednek a maguk elhatározásából. Ha ők azt mondják, holnaptól senki nem ehet, csak kétnaponta, akkor nincs apellálta, az emberek egyszerűen elfogadják ezt az új szabályt, és csak minden másnap esznek egy keveset. No, így tengődik a falu élete, mikoris szörnyű dolog történik: a város határán lévő vulkán kitör, és a falu egy részét elmossa. Na most aztán nagy a baj, mert odaveszett a malom, a bolt, nincsenek közös állatok és sajnos a falu lakosságának egy része is meghalt ebben a szörnyű természeti katasztrófában. Összeül a vének tanácsa, azaz a három döntéshozó, és eltöpreng azon, mitévő legyen. Azt mondja Alfa:
– Szigorúbb törvényeket kell hoznunk, mert most nagyon össze kell szednünk magunkat ahhoz, hogy talpra állhassunk.
Gamma erre így felel:
– Szerintem épphogy lazítani kéne egy kicsit a szorításon, az emberek egyre elégedetlenebbek, és ennek nem lesz jó vége, ha kitör a lázadás, még azt is elveszítjük, amink megmaradt.
Omega azonban egészen máshogy gondolkodik:
– Én teljesen mást mondok – feleli halkan –, én azt mondom, daraboljuk fel a falut.
– Hogy mi?! Mit jelent feldarabolni a falut?
– Figyeljetek, alig maradt valamink. És ami maradt, az is az embereknél van. A gazdáknál van az élelmiszer, mert a nagy malom, a hatalmas legelők az állatokkal és a központi bolt is odaveszett. Ezt akarjuk visszaépíteni magunknak, nem?
– De, de – helyeselt a másik kettő.
– No látjátok, de ez most az embereknél van, és ha rájönnek, hogy ők önmagukban, nélkülünk is megélnek, nem kell nekik a nagy malom, mert van kis házi gabonaőrlőjük, nem kellenek a nagy legelők, mert a háziállataik szépen ellegelnek a kertjeikben, és a nagy boltra sincs szükségük, mert egymás közt ők elcsereberélgetik a dolgaikat, akkor nekünk végünk. Ám ha szétdaraboljuk őket, akkor ez a veszély nem fenyeget minket.
A másik két bölcs elgondolkodik: mond valamit Omega.
– Igen, ennek van értelme – bólogatnak zsíros tokájuk fölött. – Jó, és hogy gondoltad a szétdarabolást?
– Ez a legegyszerűbb. Csapotokra bomlunk, mi magunk, és így háromfelé tudjuk őket szakítani. Azt mondjuk, súlyos, kibékíthetetlen ellentét alakult ki köztünk, és sajnos a falu emiatt három vezetőségre szakadt. És mindenki majd csatlakozik az egyik vezetőséghez, amiben aztán még tovább tudjuk szabdalni a népet.
– Remek, és mit mondunk, min kaptunk hajba?
– Az Istenen.
– Az Istenen?
– Igen, az Istenen. Alfa, te azt mondod, a vulkán Isten akarata volt. Gamma, te azt mondod, nincs Isten, mert ha lenne, nem engedhette volna meg ezt a borzalmas tragédiát. Én meg azt mondom, sok Isten van, akik összevesztek, és ez lett az eredménye, mi csak áldozatai vagyunk az Istenek csetepatéjának. Jó lesz így?
– Jó – válaszolta szinte egyszerre a másik kettő.
– Nagyszerű, most mind a hárman kidolgozzuk a magunk Isten-koncepcióját, aztán este összejövünk. Mindenki hozza a fegyverét.
– Fegyvert?
– Igen, úgy csinálunk, mintha egymásra lőnénk, és akkor majd komolyan veszi a nép, hogy itt aztán pártszakadás történt.

Így is lett, a három bölcs elvonult, és a délután során megalkotta a saját beszédét, majd harci díszbe öltöztek, színekre tagolódva. Alfa lett a fehér, Gamma lett a kék, Omega meg a piros lovag. Este a falu központi, kis, poros terén összegyűltek így hárman, és hangosan üvöltözni kezdtek:
– De ez Isten akarata volt!
– Nincs Isten, nincs olyan Isten, aki ilyet akarna!
– De van, csak nem az egyetlen! – és így tovább, majd eldördült az első puskalövés. Alfa úgy tett, mintha rálőne Omegára.
– Szóval lövöldözöl? – kiáltotta Omega, és Gamma felé lőtt. Nos, amíg volt lőszerük, addig lövöldöztek egymásra, pontosabban, nagyon óvatosan egymás mellé. Odacsődült erre a falu népe, és remegő tagokkal, elképedve nézte ezt a hajcihőt. Alfa felkiáltott:
– Emberek, ki mondja azt, igen, ez Isten akarata volt, mert komolyabb tervei vannak velünk?
A nép egy része felkiáltott:
– Igen, úgy van, Isten akarata szent!
– Aki így gondolja, tegyen a nyakába valami fehéret – kiáltott Alfa –, nehogy lelőjem itt a nagy háború közepén a saját bajtársaimat!
– Háború?! – forgatták fejüket zavartan az asszonyok, de a férfiak már rohantak is be a kunyhóikba, és egy rakat fehér ronggyal tértek vissza.
– Hazudsz, te alávaló – kiabált Gamma –, még hogy Isten, hát milyen Isten az ilyen? Megmondom én, halott! Aki úgy gondolja, épp ez az esemény volt a bizonyosság arra nézve, hogy nincs Isten, azonnal vegyen magára valami kéket!
Megtörtént az előbbi elrohanás, beöltözés csak a falu másik kis csoportjával. Erre jött Omega kontrázni:
– Még hogy halott, meg élő Isten, ki hallott már ilyet? Ez az esemény azt bizonyítja, az égben sincs béke, ez a tűzhányó az Istenek egyik ágyúja volt, mert épp ez mutatja, hogy az Istenek is többen vannak!
– Hurrá! – rázta az öklét pár fehér és kék falulakó, és azonnal rohant átvenni magára a piros rongyokat. Nos, így ment ez egy darabig, amíg mindenki el nem fáradt. Ekkor a vezérek parancsba adták a saját híveiknek, hogy kerüljék az „ellenséget”. Az emberek nagyon megelégedtek ezzel a vezényszóval, mert semmi másra nem vágytak jobban, mint nyugalomra és biztonságra, és úgy vélték, ha van egy frakció, ahová tartoznak, ami felé kinyilvánítják a hűségüket, az olyan számukra, mint egy igazi menedék. Ezzel a gondolattal tértek haza, majd a három bölcs az éj leple alatt összegyűlt a faluszéli, titkos kis sátrukba.
– Na, mit gondoltok, jól ment a dolog? – kérdezte Omega.
– Talán – vonogatta vállát a másik kettő –, majd elválik, hosszú távon hogy alakulnak a dolgok.
– Megmondom én hogy: holnap elkezdünk fosztogatni. Mindenki az ellenséges csapatok javait próbálja megkaparintani, aztán kihirdetjük, hogy a holmik védelmében mindent be kell szolgáltatniuk.
– Remek ötlet – ásított egy nagyot Alfa –, de most már térjünk nyugovóra.

Így is tettek, aztán eljött a másnap, és amit elhatároztak, meg is cselekedték: a három vezér beöltözve a maga színébe, végigjárta a híveit, és arra bíztatta őket, vegyék el az ellenségtől, ami nem illeti meg őket, hiszen azok árulók. Nos, el is kezdődött, először egészen tétován, egyfajta fosztogatás féle: egy-két ember átment a szomszédjához, akivel ezidáig igencsak jóban volt, és megpróbált elkérni tojást, búzát vagy ruhát, de a hadvezéreknek nem tetszett ennek az intenzitása, úgyhogy lovakra ültek, és a lovaikat verve körbenyargalták a falut, innen-onnan elvéve ezt-azt. Nos, a „hívek” követték őket, és estére egészen szépen kialakult a hatalmas fosztogatás.
– Elég volt! – kiáltotta Alfa. – Most volt elég. Arra kérem minden hívem, hogy amije maradt, azt azonnal hozza az én főhadiszállásomra, hogy meg tudjuk védeni a fosztogatóktól a saját kincseinket!
Az emberek fejvesztve adták oda Alfának a javaikat, sőt, még azt is, ami nem az övék volt. Így intézkedett a másik két dicső lovag is, és éjfélre megtelt a három „főhadiszállás” a falu megmaradt lakónak megmaradt javaival.
– Nagyszerű – dörzsölgették a tenyerüket hajnalban, a titkos sártorban a hármak –, most már csak össze kell adnunk, amink van, és visszaépíteni általa a birodalmat.
– Igen ám, de akkor rájönnek az emberek, hogy becsapjuk őket – kezdett el aggályoskodni ekkor Gamma.
– Nem, nem fognak, van itt ugyanis egy trükk – jelentette ki kacsintva Omega. – Azt fogjuk csinálni, hogy te, Alfa, nyitsz egy élelmiszerboltot. Te, Gamma, nyitsz egy vegyeskereskedést mindenféle háztartási termékkel, én meg nyitok egy bankot, ahová az ékszereket és az értéktárgyakat helyezem el. És ez alapján szétosztjuk a kincseket, amit az emberek tőlünk majd megvehetnek.
– No de így összekeverednek a frakciók kincsei!
– Igen, így van, de erre is van egy mesém, figyeljetek! Azt mondjuk az embereknek, béketárgyalásokat kezdtünk, mert úgy látjuk, a háború csúnyán elmérgesedett, és Gamma be akarja vetni a halálos gázt a háborúban.
– Halálos gázt?!
– Igen, ezt mondjuk, hogy neked birtokodban van a halálos gáz.
– De nekem nincs ilyenem!
– Nem baj, a mesében lesz. És ezért úgy döntöttünk, hogy bár nem egyezik a véleményünk, de ideiglenes fegyverszünetet kötünk, és hogy addig se maradjon a falu ellátmány nélkül, felosztjuk a vagyonunkat egymás között, mert ez a fegyverszünet záloga. És igazságosan kiosztunk a híveknek ebből épp elegendőt, de, miután most összekeveredtek a frakciók kincsei, ezért a lakosoktól gombokat kérünk az árukért cserébe.
– Gombokat? De hisz azok semmit sem érnek!
– Most még nem, de higgyétek el, hamarosan a gomb többet fog érni mindennél, hiszen csak a gombért fogod tudni megvenni, ami neked kell. A gombok színe, formája és mérete meghatározza majd azok értékét, ezt bízzátok csak rám!

És így is lett. Másnap kint lógott a falu központi, poros terének hatalmas platánfajtán az „árlista”, azaz, hogy melyik gomb mit ér. A sárga, négylyukú, közepes gomb például két egész tojást ért! Nos, az embereknek több se kellett, miután meghallgatták a három bölcs szívhez szóló beszédét az ideiglenes békekötés feltételeiről, és vészjósló előrejelzéseit a mérges gáz esetleges hatásairól, szaladtak a házaikba, és a maradék rongyaikról elkezdték levagdosni a gombokat. A leleményesebbek a vegyeskereskedésben felvásárolták az összes gombot tartalmazó ruhát, a rövidlátóbb polgárok azonnal visszavásárolták az ékszereiket, élelmeiket vagy jószágaikat a boltokból. Így ment ez hetekig, aztán hónapokig, mire kialakult a faluban egy új rend: minden a gomb lett. A gomb olyan értékkel bírt, mint addig semmi. Az emberek mindent leadtak a három vezérnek, csakhogy gombokat kapjanak érte, és ezekért a gombokért visszavásárolhassák a leadott javak felét. A falulakók éjt nappallá téve dolgoztak a gombokért, sőt, még meg is ölték értük egymást. A három vezér meg újból felépítette a birodalmát: még erősebbre, még nagyobbra, mint amilyen a vulkánkitörés előtt volt. A falut lassan arrébb költöztették a vulkántól, és egy hatalmas gombgyárat telepítettek annak határába, ahol már ők maguk gyártották a legkülönfélébb gombokat, és ennek osztogatásával teljesen sakkban tartották a falu lakóit. Így ment ez évekig, évtizedekig, sőt, évezredekig, és eddigre a faluban lakók már nem is kérdőjelezték meg annak jogosságát, hogy a gomb a minden. Eszükbe sem jutott elgondolkodni azon, hogyan is van ez az egész, csak dolgoztak és öltek a gombokért, az utolsó csepp vérükig.

Egy nap azonban különös dolog történt: hirtelen elsötétedett az ég, és megjelent azon valami nagyon furcsa jelenség. Olyan volt, mintha az eget egy ponton kihasították volna, és a hasadékból kibuggyant volna valami amorf, kemény, felhőféleség. A felhő ráborult a falura, aztán ennek következében a falu három napra teljes sötétsége borult. Ebben a sötétben az emberek kénytelenek voltak gondolkodni az életükön, ugyanis nem nyílt semmi másra lehetőségük. És ekkor, a sötétben pár ember feltette a kérdést:
– Nem lehet, hogy mindez azért van, mert megőrülünk a gombokért? Nem lehet, hogy ez Isten haragja, mert már az egész életünk másról sem szól, csak a gombokról?
– Bolond vagy – csitították társai ezt a pár gondolkodó elmét –, a gomb a társadalmi rendünk alapja – és a többi, és a többi, nem taglaljuk tovább ezt a vitát, hisz mindenki el tudja képzelni, ám amikor elmúlt a sötétség, az lett mindennek vége, hogy ez a pár gondolkodó azt mondta:
– Engem nem érdekelnek már a gombok. Mit törődjek velük, amikor a gombot nem lehet megenni, a gomb semmire sem jó, a gomb csak arra való, hogy begomboljuk vele a ruhát? Használjuk hát erre a gombot!
– No de akkor honnan lesz élelmünk és kincseink? – siránkoztak a gondolkodók feleségei.
– Sehonnan, egyelőre sehonnan. De nem baj, mert valamennyink van nekünk is. Nekem ez van, a társamnak meg amaz, megosztjuk, amink van, amíg nem alakul át a világ.
– A világ sosem fog átalakulni – sóhajtottak könnyek között az asszonyok. Ám a gondolkodók nem hagyták magukat, mert a háromnapos sötétség kitisztította a fejüket, bevilágította a lényüket. Fogták hát a gombjaikat, és látványosan a falu közepén álló, immár nem poros, hanem aszfaltozott főtéren egy kupacba kiszórták.
– Tessék, itt vannak ezek a kacatok, amiért robotoltatok és öltetek, vigyétek!
A falu lakóinak több se kellett, rohantak is felmarkolni a gombokat, de pár falubéli csak szomorúan álldogált, zsebében markolászva kevéske gombját. Igazuk van, bólintottak, majd a kupachoz mentek, és lehajították ők is az ócska gombokat. A fosztogatók nyálasan röhögve tömték a zsebeiket, ám lassacskán a szomorú kis társasághoz még többen csatlakoztak. Egyre több gomb gyűlt a betonon, a fosztogatók már nem tudták hova tenni ezt a sok gombot, ami kissé kedvüket szegte. Aztán ez a folyamat odáig fajult, hogy lassan több lett a kihajított gomb, mint a fosztogató. Az emberek összefogtak, és amiben tudták, támogatták egymást. Nem, egyáltalán nem váltak angyalokká, csak nagyon-nagyon fáradt emberek voltak, akik úgy vélték, ez az egyetlen módja annak, hogy azt a hosszú utat, amit idáig megtettek, kipihenhessék. Józsinak volt egy kis veteményese, Pali felesége tudott varrni, Józsi a salátáért kapott egy ingecskét a fiának. És így tovább. Ez sem volt sokkal igazságosabb, és vita is rengeteg akadt, de egyet elértek: a gomb teljesen elértéktelenedett.

És akkor, a semmiből, vagy tán épp a háromnapos sötétségből aláereszkedve, megjelent a faluban pár, egészen más ember, mint az eddigi lakók. Egyenesek voltak, tiszták és láthatóan nagyon szabadok. És azt mondták egy napon az egyre elkeseredettebb népnek: a három napos sötétségből szálltunk alá, hogy megmentsük azt, aki hisz nekünk, mert mi a fény gyermekei vagyunk. Engedjétek el ezt az egészet, és kezdjétek elölről. Felejtsétek el a gombokat és a háborúkat; majd elmesélték ezt a történetet a falu lakóinak: pontosan így, szóról szóra, ahogy most ti halljátok. Azt, hogy miként alakult ki az, amibe ezek a lakók így belefáradtak. És azt mondták:
– Ha elfelejtitek a civakodást, a gombok hatalmát és azt, hogy másokra hallgassatok, talán újat és jobbat tudtok építeni. Akinek van ehhez kedve, most szedje a sátorfáját, és mi mutatunk egy szép helyet, ahol újra kezdhetitek, mindazon tudás birtokában, amit e hosszú út során megszereztetek.

Páran – bár nem sokan, ez bizony igaz – velük tartottak. Ezek, a magukat a fény gyermekeinek nevező különös lények ezt a párat elvezették egy döbbenetesen szép helyre. Minden adott volt ahhoz, hogy tökéletes falut alapíthassanak: legelők, hegyek, folyók, erdők, hatalmas tavak, vízesések.
– Itt újra kezdhetitek – mondták –, de egyet véssetek a fejetekbe, ha elkezdtek egymás ellen élni, visszakerültök oda, ahonnan jöttetek.
A lakók ezt megértették, s kifüggesztettek a tér központi részére egy hatalmas táblát, amin ez állt:

Nincs a gombnak semmi értéke.
Mi egyek vagyunk, csak egymásért élhetünk.
Mindig vissza lehet csúszni, s csak akkor nem tesszük ezt meg, ha nem felejtünk.
És mi nem felejtünk.

Ennyi volt a mai történetem, édes, és most az a feladatod, hogy képzeld el ezt a szép helyet azzal a kevéske, bátor újrakezdővel, és kezdd el látni, mi történik. Nem kell kitalálnod, csak lásd meg a szép helyet, a fény hírnökeit és a lakókat, akik elkezdik az újat. S ahogy elkezded ezt látni és átérezni (és még véletlenül sem kitalálni vagy megalkotni), akkor megpillantod valóban. Higgy nekem, így lesz, ha belekezdesz.

(ASG, Illusztráció: Hilma af Klint)