Egérmese – Adamus irkafirkák

Már egy jó ideje hetente egyszer leülök Adamusszal írni, csak úgy, a magam örömére, vagy ahogy ő fogalmazott, kicsit más oldalról megközelítve ezt: „persze, édes, rágógumit adok a szádba, hogy ne nyafogj”. Nekem ez az oxigén a víz alatt, ezek a gondolatok, közös játékok, ez az élő rádiókapcsolat. Régebben használtam már a gyöngyhalász-hasonlatot, és most is találónak érzem, ha az életemre gondolok. Nem akarom ezt most még egyszer kifejteni, ám Korok Fatima 102 méteres világcsúcs videója még jobban megértette velem, tulajdonképpen mi is az életem, és miért nehéz néha. Szerintem más is magára ismer, ha végignézi ezt a csodás hat percet (ha még nem tette volna meg), sőt, a végén magyarázatot is kaphattok arra, hogy mit jelent, a „megjelenünk, ott leszünk a vízben, ám mi nem leszünk halak”- ígéret. Szerintem ennél szemléletesebben nem is lehetne ezt bemutatni.

Nos, és ezekből a heti rendszerességgel zajló, amúgy számomra irgalmatlanul építő és tanulságos írásokból, úgy döntöttem, néha-néha közzéteszek itt a blogon pár publikus részt. Nem teszem most ezt egy külön link alá, könyvet sem szerkesztek belőlük, hanem inkább csak így kvázi titokban megajándékozlak vele néha benneteket: azokat, akik idáig kitartottatok mellettem, akik nem néztetek hülyének, nem piszkáltatok, nem gázlángoztatok, nem próbáltatok kibillenteni az egyensúlyomból, és legfőképp, akik bizalmat szavaztatok nekem azzal, hogy könyvet vásároltatok, s bízom benne, nem is csalódtatok; szóval ez most elsősorban nektek szól, amolyan köszönetféleképpen. Szerintem itt már úgysem maradt más, legalábbis nagyon remélem, hogy végre lemorzsolódott innen mindenki, aki csak bosszankodni járt errefelé, és űzi tovább ezt a furcsa, önsorsrontó játékot máshol, másokkal. Szóval néha-néha majd felbukkan itt egy kis tanmese, vagy játékos gyakorlat Adamustól, onnan fogjátok tudni, mi tartozik ebbe a csokorba, hogy a bejegyzés alcíme minden esetben „Adamus irkafirkák” lesz, és én nem írok semmit bevezetőként, hanem rögtön jön az idézet. Ezt a – nevezzük úgy – „sorozatot” a századfordulón élt, döbbenetesen progresszív, svéd Hilma af Klint vagány, absztrakt festményei illusztrálják majd. Olvassátok örömmel, játsszatok felszabadultan!

***

Nos, a mai rövid mesénk egy kisegérről fog szólni. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cincogi kisegér. És ez a kisegér nagyon kíváncsi volt, nem elégedett meg azzal a pinduri területtel, ahol a családja élt, és ahol már teljesen kiismerték a környék összes macskáját, tudták, mikor és hol található eleség, és azt is lehetett tudni, mikor kell besurranni a kamrába, hogy az ember egy kis tejhez jusson. Hanem ez a kisegér úgy okoskodott: ha van egy ilyen minden igényünket kielégítő élőhelyünk, miért ne lehetne ennek a határait kiszélesíteni? No de az nem úgy van, töprengett tovább a kisegér, hogy a határok csak úgy, hipp-hopp, maguktól kiszélesednek, azt úgy tudom kiszélesíteni én magam, ha túlmegyek rajtuk, a határ ugyanis nem ott kint van, hanem itt bent – koppintott icipici kobakjára pirinyó mancsával ez a nagyon okos kisegér, és meg is tette, amit elhatározott. Fogott egy kis batyut, tett bele sok finom élelmet, összeszedett egy kis felszerelést magának: volt benne ragtapasz, gyógyszer, tett be egy termosznyi üdítő italt is, hogy ha rossz kedve kerekednék az úton, tudjon belőle kortyolgatni, aztán összeölelkezett az egércsaláddal, és útnak indult. Arra kérte a családot, kövessék nyomon az útját, hogy ha úgy alakul, és olyan helyre téved, ami mindannyiuk számára kedvező, szólhasson az egérke, hogy elindul vissza, és fogjanak hozzá a terjeszkedéshez. A család sűrű könnyek között megígérte, hogy így lesz, majd el is indult a kisegér egy apró adóvevővel felszerelve, aminek a másik vége a feleségénél volt.
A kisegér első lépései nagyon határozottak és magabiztosak voltak, biztos volt vállalkozása sikerében, hisz mondtuk, úgy okoskodott, ha elindul a saját határain túlra, ott nem talál egyebet, mint majd újabb, szélesebb határokkal bekerített részt, de az nem történhet meg, hogy a senki földjén landol. Az út ezen a szakaszon egyenes volt és sima. Jaj, de jó, örvendezett a kisegér, de hisz ez könnyebb, mint gondoltam! És még nagyobb hévvel folytatta az útját. Lassan délután lett, aztán este. A kisegér már majdnem egy fél napja bandukolt, és nagyon élvezte a kalandot, úgy érezte, ő egy hős, úttörő egérke, aki majd megmutatja az egértársadalomnak, hogy igenis van hova menni! „Merj nagyot álmodni, és a valóságod is hatalmassá válik.” Késő délután volt, mikor kortyolt egy keveset, persze figyelve a takarékosságra, az üdítőből, és úgy gondolta, ideje lesz egy kicsit megpihenni. Keresett a szép, sima, aszfaltozott út mentén egy hatalmas fát, leterítette a könnyű kis takaróját, amit kicsomagolt a batyujából, aztán hátát nekitámasztva az óriási tölgynek, felhívta az adóvevőn a családját.
– Na mi a helyzet? – kérdezte aggodalmas hangon az egérasszonyság. – Merre jársz?
– Ó – mondta kicsit túlzó lelkesedéssel a hangjában az egérke –, nagyon nagy utat megtettem, és mondhatom, megérte! Nem kell aggódnotok, az út sima, egyenes és körös-körül csodálatos a táj! Fák, bokrok, rengeteg kis odú, ahol el lehet bújni, és a távolban házak, bizony, mégpedig kifogyhatatlan éléskamrákkal.
– No és mi a helyzet a macskákkal? – kérdezte félénken egérasszony.
– Macskák? Ne nevettess, eggyel sem találkoztam! – kurjantott az egérke. – Nemhogy macskával, de nem volt se nyest, se patkány, de még kutya sem. Csak ártalmatlan rigók, cinkék, meg tán a föld alatt laknak vakondok.
– De hisz ez nagyszerű – tapsikolt egérné –, akkor már holnap indulunk is utánad!
– Nem! – kiáltotta parancsoló hangon azt egérke. – Nem jöttök sehová. Előbb én elmegyek egészen a határig!
– No de mit nevezel te határnak – kérdezte, meghallva férje indulatos hangját, félénken az egérné. – Meddig akarsz tulajdonképpen menni, csak nem akarsz lemenni a térképről?
– Miért is ne – felelte pikírt hangon az egér –, ha odáig eljutok, miért is ne? Addig megyek, ameddig a lábam bírja, addig megyek, míg meg nem tekintem a világ peremét.
– Na de, kérlek, hisz az nagyon hosszú út, és vissza is kéne jönnöd. Vagy nem akarod összeszedni a cuccaidat, teljesen és végleg fel akarod adni ezt a kényelmes otthonunkat? Nem kitágítani akartad, hanem végül elhagyni?
Látható az egérnéne nagyon kétségbeesett férje vakmerőségén.
– Nem, egyáltalán nem akarom összeszedni a cuccaimat – rikkantotta hetykén az egérke. – Majd szerzek magamnak jobbakat. Elmegyek a határig, és ti meg majd jöttök utánam.
– De hisz nem erről volt szó – szipogott kétségbeesve az egérasszony –, arról volt szó, visszajössz.
– Ez majd attól függ. Visszajövök, ha van értelme, ha az egész birodalom az enyém lehet, ám ha találok magunknak a világ végén jobb élőhelyet, nem megyek onnan el, és akkor ti jöttök utánam. Ezt bízd rám, asszony, tudom, mit csinálok.
– Akarsz beszélni a gyerekekkel? – kérdezte remegve az asszonyság.
– Most nem – felelte határozottan az egér. – Én most a feladatomra koncentrálok.
És ezzel meg is szakította a hívást. Módfelett elégedett volt magával, hálásan körülnézett a szép tájon, aztán a kabátkájába takarózva összegömbölyödött a fa alatt, és édes álomba szenderült. Ám egy kis idő múlva hirtelen felriadt, ugyanis megérezte, hogy valaki ott szuszog felette. Jaj, nyitotta ki riadtan a szemét az egérke, ez meg micsoda? Egy hatalmas, fekete orr nyomódott kicsike hasának. De olyannyira, hogy mozdulni sem bírt. A félelemtől belé szorult a szusz, nem mert levegőt venni, aztán az orr kicsit eltávolodott, és az egérke ijedten felült. Ez meg mi, rémüldözött magában, és próbált a hatalmas orr mögé tekinteni, hogy megtudja, vajon ki lehet annak gazdája. Egy óriási, zölden világító szempárt pillantott meg közvetlenül az orr mögött a koromsötét éjszakában. Jaj nekem, sápítozott az egérke, farkas, vagy lehet, még rosszabb, egy medve! Az orr még hátrébb húzódott, és ekkor az egérke gyanúja beigazolódott, mert az bizony a farkas volt, aki ott szuszogott előtte.
A farkas hátralépett egyet, és félrefordított fejjel méregette e remegő, parányi jószágot.
– Hát téged meg mi szél hozott erre – vigyorgott kajánul az ordas. – Mi a frászt keresel itt, ahol a madár se jár?
Az egérke remegett félelmében, mint a nyárfalevél, de azért próbálta katonásan kivágni magát:
– Egyrészt nem igaz, hogy nem jár itt madár sem, mert én igenis láttam rigót, másrészt meg megmondjam, mit keresek? A határt. Netán te tudod, merre van?
– A határt? – húzta fel bozontos szemöldökét a farkas. – Ugyan, milyen határt?
– A világ határát.
– Hahaha! – hahotázott egy nagyot ezt meghallva a farkas. – Ó, hogy te milyen oktondi vagy! Nincs a világnak határa, mert a világ kerek! Ha most mész tovább egyenesen, sehová máshová nem jutsz, mint ahonnan elindultál! Hát te még ezt sem tudod? Micsoda egy ostoba kis állat vagy te?
Aztán annyira beleélte magát az egérke gondolatába, hogy márpedig ő elmegy a világ határáig, hogy hanyatt vetve magát visítva, könnyét törölgetve hosszú ideig csak röhögött és röhögött. No az egérkének se kellett több, fogta gyorsan a cókmókját, begyűrte a kis batyuba, és megpróbált azon nyomban eliszkolni, ám ekkor azt érezte, egy gigantikus erő megragadja a farkát.
– Nem mész te sehova – vicsorgott a farkas. – Legalábbis nélkülem nem. Melléd szegődöm, szeretném megnézni ugyanis én is a világ végét.
Jaj, rándult össze a kisegér, ez így nem lesz jó! Nem akart ugyanis a farkassal menni, egyrészt ez az ő hősi útját némileg lerontotta volna, hiszen mondhatja majd azt az egérkolónia, ó, nem is jutott sehová, hiszen egy farkas hátán tette meg az utat, meg hát igazság szerint félt attól, hogy ha a farkasnak valami nem tetszik, azonnal bekapja őt.
– Ne félj – mosolygott a farkas, mintha olvasna az egérke gondolataiban –, nem bántalak, és a hátamra sem veszlek. Csak ha nagyon megéhezem, talán akkor majd bekaplak, de az még odébb van, nemrég faltam be egy egész nyúlcsaládot! – és itt kéjesen vigyorogva megnyalta hatalmas nyelvével a szája szélét. Pár csepp nyál az egérke arcába fröccsent, aki undorral megtörölgette a bajszát. – Nem bántalak, de látni akarom, meddig jutsz.
– Na, jó – rándította meg a vállát beletörődve az egérke –, felőlem, gyere. Csak tarts távolságot, mert utálom, ha valaki a sarkamban lohol.
– Ugyan, ettől se kell félned – nevetett a farkas –, mert én fogok előre menni, és te csak követsz engem.
– Hogy mi? – forgatta idegesen a fejét az egér. – Miért mennél te előre, amikor ez az én túrám?
– Mert én tudok egy kerülő utat, és elvezetlek azon oda, ahová jutni akartál.
Aha, gondolkodott az egérke, ez nem is olyan rossz ötlet, akkor menjünk így kettesben, a farkas mutatja az utat, aztán majd a végén valahogy lekoptatom.
– Most induljunk, az éjszaka közepén? – ásított egyet fáradtan a kisegér.
– Persze, miért is ne, aki a világ végéig törekszik, annak mindig talpon kell lennie!
Így hát megindultak. Elől a farkas, mögötte szapora léptekkel a kisegér. Nagyon-nagyon sötét és hideg volt. Az egérke alig látta hova lép, és a füle is irgalmatlanul fázott. Kicsiny tappancsai már szinte kőkeményre fagytak a jéghideg talajon. Jézusom, gondolta idegesen az egér, hát hol lehetünk? Az imént még tavasz volt, meleg volt az idő, és kellemes szellő fújdogált, de most, mintha minden megváltozott volna. A farkas hozta volna magával ezt a hideget? Nem, de hisz az lehetetlen, biztos az éjszaka teszi, morfondírozott magában tovább, és ha jön a hajnal, az idő is melegebbre fordul majd. Öles léptekkel caplatott a farkas elszántan előre, s egyre fáradtabban ügetett mögötte a kisegér.
– Te, farkas koma – kiáltotta egy kis idő után –, nem állhatnánk meg egy kicsit pihenni, aludni, megmelegedni?
– Minek? – kiáltott maga mögé az ordas, hátra sem nézve az egérkére. – Minek akarnál megállni?
– Fáradt vagyok és fázom. Van finom üdítő italom, nem kérsz?
– Nem, menjünk – hangzott az ellentmondást nem tűrő válasz.
Jaj, gondolta az egérke, én ezt nem bírom tovább.
– Ó, te farkas, drága jó farkas! Van finom süteményem, kis pokrócom, gyere, pihenjünk le!
– Minek? – kérdezte ismét a farkas.
– Fáradt vagyok, fázom.
– Nem baj. A világ végére akarsz eljutni, nem? Mit gondoltál, kikövezett, vörös szőnyeges, kényelmes, meleg út visz oda?
– Nem, dehogy – szipogott az egérke a megfagyott orrocskájával –, de egy kis pihenés csak belefér!
– Na jó – torpant meg a farkas –, akkor pihenjünk le!
És kajánul az egérkére kacsintott:
– Hol akarsz lepihenni, egérke?
– Keressünk egy fát, és annak a tövében!
– Fát! – nevetett fel a farkas. – Fát akarsz találni a jégsivatagban?
– Jégsivatag? – nézett körül a sötét tájon remegve a parányi jószág. – Hát az meg mi csoda?
– A világ vége felé vezető út egy része. A jégsivatag. Képzeld, csak jég, és semmi más, ameddig a szem ellát!
– Se egy fa, se egy kis barlang, se egy icipici menedék?
– Nem, egérke, itt nincs menedék. Ez az én hazám, én már csak tudom.
– Ez a hazád, ez a jégsivatag?
– Bizony – bólintott a farkas –, gyere te oktondi teremtés, ülj ide mellém, ráfekhetsz az egyik mancsomra, a másikkal meg betakarlak, jó lesz így?
– Jaj, nagyon – szuszogott boldogan az egér –, nagyon köszönöm, farkas, én nem is tudtam, hogy te ilyen jóságos vagy.
A farkas erre felröhögött.
– Na, egérke, nálad ostobább lényt én még nem is láttam, jól van, gyere, gyere, kucorodj csak ide a meleg bundámba!
És ezzel a farkas leheveredett a fagyott földre, és kinyújtotta a mancsát maga elé.
– Gyere csak, te kis, bátor egér!
A kisegér boldogan nyögdécselve elhelyezkedett a sprőd, ám meleg bundában. A farkas ekkor elég erőteljesen rátette a másik mancsát az egérke hátára. Az alig kapott levegőt, de boldog volt, mert végre valami kis melegséget érzett maga körül.
– Nos, egérke, utad a végéhez ért – mondta ekkor a farkas kísérteties hangon. – Buta voltál, és ezért a jégsivatag foglya maradsz.
– Hogy mi? – nézett ki a vastag, fekete szőrszálak közül az egér. – Most miért mondod ezt, farkas?
– Azért, mert ez az igazság. Elkaptalak, és mielőtt a hajnal beköszönt, bekaplak. Nem maradhatsz életben, mert buta voltál.
– De miért voltam buta? – pislogott értetlenül a parányi jószág.
– Elmondom neked, sőt azt is elmondom, miért kell meghalnod. Mit mondtál, mikor elindultál a jó meleg otthonodból? „Elmegyek a világ határáig, megmutatom, meddig terjed az én birodalmam!” Így volt, te oktondi rágcsáló?
– Igen így, és mi ezzel a baj?
– Megmondom én, egérke, hogy mi. Amikor ezt az elhatározást megtetted, tudod, mit csináltál? Azt, amit a háziasszony, aki fogja a rétestésztát, és azt mondja: na, én ezt a tésztát kinyújtom, mégpedig akkorára, hogy beterítse az egész konyhát! Minden ezzel a rétestésztával lesz beburkolva: a falak, a padló, a szekrények, sőt, a konyhapult is! És elkezdi nyújtani a tésztát. Egy ideig igazán jól halad, már szinte lelóg a földre a vékony, rugalmas anyag, ám egy ponton elszakad – hisz ez törvényszerű egy ilyen cselekedetnél. És amikor ez megtörténik, vége mindennek, mert onnantól a háziasszony már nem nyújtja a tésztát, hanem csak toldozgatja-foltozgatja.
A farkas megnyalta a szája szélét.
– Figyelj, egérke, a világ határa sajnos nem kint van. Nem tudsz a tésztából konyhát csinálni. Buta voltál, nyújtottad a tésztát ahelyett, hogy egy nagy gombócba összegyúrtad volna. Mert ha így teszel, azonnal megpillantod a gyúródeszkát alatta. Nem láttad, pontosan hol is van a tésztád, mert addig nyújtottad, amíg eltakarta már teljesen a deszkát, amin feküdt. Érted ezt? Ott éltél a kicsike, ám kényelmes lakodban, és te nem azt mondtad, jó, akkor én most megnézem, hol van ez a lak, miben helyezkedik el, hanem annak falait akartad egyre kijjebb tolni. És ez idevezetett, a jégsivatagba. Idevezet mindenki útja, aki így cselekszik. Nem jutsz sehová; igazából, csak elvékonyítod magad alatt az anyagot, ami elszakad, és akkor már te nem látsz semmit alatta, mert pont ott szakad el, ahol az asztal véget ér. A senki földjén találtad magad, s ott rám leltél, és tudod miért? Tudod egyáltalán, ki vagyok én, akinek ilyen balgán a mancsai közt keresel magadnak menedéket?
Jaj, gondolta az egérke, de rosszul hangzik ez a kis előadás!
– Bizony, rosszul. Mert én vagyok a Remény. Képzeld, így hívnak. Félelmetes vagyok, ugyanis ott lakom, ahová te nem érsz el, mert ha elérnél, már nem lennék remény. És hát ragadozó vagyok, borzasztóan kegyetlen, mert felfalom az álmaidat. Amíg reménykedsz, amíg hiszel, amíg vágyakozol, addig te nem élsz. Addig te nem vagy képes megélni magad annak, aki vagy. Gondolj csak bele, mi a remény? A remény nem egyéb, mint egy olyan kilőtt nyílvessző, ami beakadt az íjba. Kilőtted, de nem repült sehová, beakadt valahogy a kezedbe, vagy a húrba, és leesett a lábad elé. A remény megöli a létet, ezen majd elgondolkodsz, egérke – már ha még egyáltalán lesz módod rá. Az utad egyenes volt és sima, amíg nem találkoztál velem. Ott találkoztál velem, ahol rád sötétedett. Ott, ahol egyelőre nem láttad tovább az utadat, de te az eddigi útból kiindulva azt mondtad: nos, sebaj, az út majd reggel ugyanígy folytatódik. Ez a remény: remélem, minden rendben lesz, remélem, sikerül a vizsga, remélem, elérem a határt. Hát nem, egérke, így nem lesz semmi rendben, a vizsga sem sikerül úgy, ahogy szeretnéd, és a határt egész végig csak tolod magad előtt.
Hirtelen felvillant a sötétben a farkas zöld szeme, miközben egészen közel hajolt az egérkéhez.
– A határt így sosem éred el, egérke – a farkas nyelt egy nagyot. – A határt csak azok érik el, akik már ott vannak. Oda nem lehet a négy kis lábadon eltipegni, de nem ám! Vagy ott vagy, vagy nem vagy ott. Amíg reménykedsz, az adott dolog előtted van a távolban, belefagyva a jégsivatagba. Abban a pillanatban, amint képes vagy nem reménykedni, nem vágyakozni, nem előre menetelni, hanem már ott lenni, elérted a határt.
– Jaj – remegett a kisegér, érezvén a farkas bűzös leheletét egészen közel az arcánál. – De hát hogy legyek ott, ahol nem vagyok?
– Na látod, épp ez a te hibád – nevetett fel vérfagyasztó hangon a farkas. – Most mondtam el, mit kell tenned, de te még ezt sem érted. Nem vagy ott? Akkor el sem éred. Azt mondod, elmegyek New Yorkba, miközben Párizsban vagy. Igen ám, de ahhoz hogy ezt meg tudd tenni, mármint tényleg elmenni, tudnod kell, hogy New York létezik, érted ezt?
– Igen.
– Nem reménykedsz New Yorkban, hanem tudod.
– Igen, de ettől még nem vagyok ott – siránkozott az egér.
– De, ott vagy. Csak a megtett út választ el tőle. New York egy valós pont a papíron, és Párizs is az. És te csak kötsz egy egyenest a két létező pont között, amikor odautazol. Így indultál útnak, egérke, vagy azt mondtad: most nekivágok, és felfedezem az ismeretlent?
A kisegér nem válaszolt.
– Kijelöltél egy pontot a lapon, majd azt mondtad, én lemegyek a lapról, csakhogy nem látod, hogy hova, s így nem valóság az, ahová tartasz. S ezért nem is érhetsz oda. Reménykedsz a sikeres végkimenetelben, reménykedsz abban, hogy ezen a kicsinyke egérléten túl valami hatalmas, grandiózus vár rád, és épp a reményed az, ami felfal téged, hogy aztán ugyanott majd kiürítsen, hogy megtapasztald, egy tapodtat sem mozdultál. Sajnálom, egérke, búcsúznunk kell.
A telihold már egészen az ég tetején világított, mikor a farkas egyetlen hatalmas nyeléssel eltüntette a kisegeret a mancsai közül.
– Sajnálom, kiscsillag – törölte meg mancsával a pofáját –, ha nem vagy ott, akkor nem vagy ott. Vagy ott vagy, vagy nem vagy ott, odamenni sosem tudsz, ahol nem vagy. Ez törvény.
Majd felállt és lassan elballagott a látóhatár széléig, ahol fekete alakja teljesen beleolvadt a távoli, éjszakai sötétségbe.

Véget ért az éj, eljött a hajnal. És a jégsivatag helyén az egérkolónia kis kuckója állt. Ott feküdt a kisegér holtan, körülötte az egércsalád.
– Jaj, jaj – jajongott egér asszonyság –, hát mit műveltél magaddal, te hős egérke?
– Mi történt apuval? – kérdezte ijedten az egyik kisegér.
– Apátok egy hős volt – nyelt le egy keserű könnycseppet az egérasszony. – Elindult, hogy szebb, nagyobb, boldogabb helyet keressen nekünk, de sajnos belelépett egy nagyon aljasul elhelyezett csapdába. Magam szabadítottam ki, itt feküdt, nem messze a ház előtt.
– De hisz akkor nem is jutott sehová – mondta szipogva az egérfiú.
– Dehogynem, apátok nagyon messzire jutott – nézett el a felhők közé az egér mama, majd megtörölte maszatos arcát a kötényébe, és a konyhába sietett, hogy befejezze a rétest, amit elkezdett nyújtani a fiainak.
– Vigyétek be apátokat a kedvenc odújába, tegyetek virágokat a bejárathoz, és adjátok hírül mindenkinek, hogy ő legalább megpróbálta.
A fiúcskák megtették, amit anyjuk kért, ám a legnagyobb fiú nem tett virágot az egérlyuk elé, ehelyett felnézett az égre, és azt mondta magában: én nem akarok egér lenni.

A kisfiú eltette a játékos dobozt, benne a műanyag egerekkel. Majd befeküdt az ágyába, és álmában az általa megszelídített csodafarkas hátán repült, egészen a felhők közé.

(ASG, Illusztráció: Hilma af Klint)