Egy bejegyzés cím nélkül

A visszajelzések alapján úgy tűnik, a legutóbbi bejegyzésem különféle félreértésekre adott okot, ám én most ezeket nem kívánom eloszlatni, mert ez az egész cseppet sem lényeges, mindenki azt gondol, amit akar, vagy amit tud. Ám ami ebből fontos, az éppen ez: mindenki azt gondolja igaznak, amit akar és tud. Mindez azonban csak vélelem, ami nem egyenlő a tudással, és sokan itt értenek valamit nagyon félre. Vegyük az én példámat, most nagyon szigorúan példaként. Írok egy blogot, amiben leírok gondolatokat, melyeket sokszor a személyes életem példáival illusztrálok. A gondolatok valósak. Én gondolom őket, és pontosan úgy gondolom őket, ahogy leírom. A példák is mind igazak, megtörténtek, és úgy, ahogy leírtam őket. Ezek mind tények. Igen ám, de ez az én gondolatvilágomnak és életemnek csupáncsak egy szelete, s nem maga az egész torta, ráadásul mindezt nektek írom, tehát a szándékaim alapján itt minden sokkal inkább rólatok szól, mint rólam. Mégis sokan úgy érzik, ismernek engem, tudják, mi történik bennem/velem, s mindezt azért, mert a hiányzó tortarészt kiegészítik a már meglévők copy paste-elésével vagy a saját fantáziájukkal. És emiatt a végeredmény, azaz az a kép, ami az én valóságomról bennük él, köszönő viszonyban sem lesz azzal a valósággal, ami az én valóban megélt valóságom. És így vagyunk ám mindennel. Tudni vélünk dolgokat, amikre szinte semmi rálátásunk nincs. Mert a zavaró réseket, űröket, lyukakat észrevétlenül kitöltjük – igen ám, de mivel? Vagy a már ismert elemek bemásolásával (általánosítás), vagy önmagunkkal, azaz a saját vágyainkkal, hiedelmeinkkel, beidegződéseinkkel, elvárásainkkal, félelmeinkkel (önmagunkra vonatkoztatás). És amikor kész ez a félig valós, félig csak képzelt torta, úgy érezzük, itt van, megvan, ezzel jól is lakunk, ez már a mi „tudásunk”. Épp ezért mókás, ha valaki mellét verve azt állítja, ő már felébredt, mert ez meglehetősen ellentmondásos kijelentés egy álomban.

Én ezt egészen másként gondolom, szerintem ugyanis mi semmit nem tudunk. Még azt sem tudhatjuk biztosan, hogy nem tudjuk biztosan. Nincs bentről kiokoskodott tudás, én ezt vallom. Csak arról tudhatok bármit, amire egyben rálátok, a legkisebb részleteket is beleértve, mintha egyidejűleg benne is lennék abban, amire rálátok. A rendezőnek van tudása a saját filmjéről. Mari néninek van tudása a saját házáról. De már egy osztályfőnöknek nem feltétlenül van tudása az osztályáról, mert annak diákéletébe nem lát bele, ahogy nekem sincs tudásom a testem működéséről, mert nem ismerem minden részletre kiterjedően a belső szervek, sejtek összefüggő, nagyon bonyolult rendszerét, sosem láttam működni az összes részét egyszerre, nem látom a részleteket, ergo gőzöm sincs, mi zajlik ebben a testben. De nem tudom azt se, mi zajlik a világban, mert ott meg az egészet nem látom egyben, nincs kívülről erre rálátásom, hisz e világnak csupán egyik eleme vagyok jelen pillanatban. Tehát az egyetlen, amit tudni érdemes, hogy nem tudjuk. És akkor nem esünk abba a hibába, hogy a hiedelmeinket emeljük „tudássá”, hogy aztán arra építve létrehozzunk valami állandóan düledező és ezért innen- onnan kitámasztást igénylő, életképtelen és ellentmondásos mentális tákolmányt.

Lerakjuk a soha nem megkérdőjelezett alapokat, pontosabban gyerekkorunkban lerakják nekünk, és mi aztán ezt vesszük értelemszerűen alapul. Szerintem lassan eljön az ideje a Nagy Megkérdőjelezéseknek. Kezdve azzal, hogy ez vagy az a dolog valóban az-e, aminek mondják, egészen odáig, hogy mi a valóság, mi ez a világ és kik vagyunk benne mi. Ha valódi tudássá akarjuk emelni a vélekedéseinket, ki kell másznunk a kereteken túlra, oda, ahonnan rálátunk az egész képre. Ezért jó a filmrendezős példa, mert megmutatja ezt a kint és bent állapotot, valamint a kilépést is, amikor a rendező befejezi a forgatást és „kilép” a filmből, annak helyszíneiből, szereplői közül, és már csak kívülről tekint rá. A legnagyobb hibát ott követjük el, ha a dolgoknak olyan jelentést adunk, ami aztán teljesen eltorzítja a hozzájuk fűződő viszonyunkat. Ha az edzőteremre azt hisszük, pontosabban azt véljük róla tudni, hogy az egy modern művészeti központ, minden máshogy alakul, mintha annak látjuk, ami. És ha a súlyzót műalkotásnak tekintjük, nem jutunk közelebb általa sem magához a művészethez, sem pedig nem tudjuk kihasználni mint edzőeszközt. Mégis sokan ezt teszik, és csodálkoznak, hogy semmi nem áll össze számukra ebben a teremben. Igen, mert ez az egész világ nem az, aminek hiszik. Nem egy hatalmas táncparkett vagy élménypark, se nem maga az egyetlen megélhető valóság, se nem egy bolygó, amin élünk és halunk, nem. Én vallom, mert ezt tapasztaltam meg, hogy ez a lélek hihetetlenül profi virtuális konditerme. Ide azért jössz, hogy dolgozz magadon, volt egy célod, egy egészen határozott célod, és idejöttél ebbe a nehéz és sűrű közegbe ezt a célt megközelíteni, adja isten, elérni. Azért ilyen sűrű, nehéz, lomha és kemény, mert így hatékony, így lehet benne eredményt elérni. Testben vagy, pontosabban egy ilyen nagyon fura 3 dimenziós alakban, ami csak amiatt, mert ezen keresztül tapasztalod meg a dolgokat, lineáris időt és lineáris teret varázsol köréd. És ott vannak a súlyzók és erőgépek, no meg az edzőid, akik keményen megdolgoztatnak téged, s úgy hívják őket, hogy emberek. A másik oldalról nézve meg te vagy az ő edzőjük, s így leszünk egymás edzőtársai. Ez egy döbbenetesen hatékony és intelligens rendszer, mindenki pontosan azt az edzést kapja, amire szüksége van. Sokan közönségnek, statisztának, mentőmellénynek, személyzetnek vagy játszópajtásnak hiszik a többi embert, de nem, ők ugyanúgy keményen edzeni jöttek ide, mint te. Egymást jól megdolgoztatjuk, mert ennek a teremnek épp ez a lényege: mindenki saját magával találkozik a másik által, ha akarja, ha nem. Épp ebben rejlik a rendszer végtelen intelligenciája.

Aztán lehet ennél nyilván mélyebbre is menni, és belátni, hogy itt valójában minden egy, és alapjában véve tök egyedül vagy a teremben, de ennek megértése már egy másik síkra vezet, amikor azon túl, hogy belátom, ez egy edzőterem, megértem már az edzéstervet is, valamint egyre inkább mögé látok ennek az egész rendszernek. Mert még egyszer mondom, ez egy nagyon kidolgozott, tökéletesen működő rendszer. Teszi, ami a dolga, se többet, se kevesebbet. Lehet bízni benne, miközben az ember benne dolgozva néha megizzad, kicsordul a könnye, vagy azt érzi, fáj, de egyben nézve ez a rendszer biztonságos és hasznos. Sterczer Hilda mondott erre egy szuper hasonlatot egy nemrég készült interjújában, hogy volt ejtőernyőzni egy tandem ugrás keretén belül. Életében először ugrott. Hozzácsatolták egy profi ejtőernyőshöz, mindenféle hevederekkel, amiket ő nagyjából átlátott, mert ugye ő hegymászó, és ismeri, hogyan működnek ezek a dolgok. Aztán leugrottak a repülőgépről, és azonnal a súlytalanság állapotába kerültek, minek következtében ő teljesen elvesztette a kapcsolatot az ejtőernyőssel, akire rá volt kötve, nem érezte, nem hallotta, nem látta őt, de pontosan tudta, hisz együtt készültek fel az ugrásra, hogy ott van. (Ez tényleg így van, én nyáron egy nagyon durva hullámvasúton éreztem ezt meg: többször eltűnt alólam a szék a menet során, csak lebegtem fejjel lefelé a semmiben.) Hilda bízott a rendszerben, ebben az egész ejtőernyős cuccban, tudta, hatalmas tudás, egy megbízható team és egy konkrét, őt kísérő, profi ejtőernyős áll az ő kis egyszeri ugrása mögött. Ennyi. Ennél több nem is kell. Bízni abban, hogy ez egy minket segítő, de minket jól meg is dolgoztató közeg. Értünk van és nem ellenünk. Mi akartuk így, mindent hajszálpontosan úgy, ahogy történik az életünkben. Konkrét edzéstervvel érkeztünk, és aki ügyes, kitartó, szívós és szereti a kihívásokat, az teljesíti is a saját tervét. Épp ezért, hogy annak lássuk a termet, ami, meg kell kérdőjelezni a régi, belénk plántált axiómákat onnantól kezdve, hogy miért kel a fel a nap, odáig, hogy egy hatalmas golyóra tűzött gombostűk vagyunk a végtelenben (ami tágul, csak azt nem tudjuk, mibe tágul, ha önmagában van), és hálát adni az élményért. Hogy megcsinálhatjuk most magunknak, mindenki kizárólag csak magának azt, amiért leereszkedett ebbe a pincében lévő vérprofi edzőterembe. És legfőképp együtt csinálhatjuk meg, mert mint mondtam, épp ez ennek a kalandnak a lényege. Hogy egymást dolgoztatjuk meg, miközben alapvetően magunkon dolgozunk. Ennek tiszteletteljes megélése az első lépcsőfok aztán majd egy igazi, már nem egymást megizzasztó közösség felé. Én legalábbis eszerint élek és cselekszem.

Végtelenül hálás vagyok a sorsomért, és azért, hogy végül csak sikerült megcsinálni, amit akartam, és legfőképp úgy, ahogy azt eredendően akartam. Felhajtásmentesen, csendben, háborítatlanul, hihetetlen békében és harmóniában, kizárólag önmagamra utalva, mindenféle külső stimuláció és behatás nélkül, s épp ezért szennyeződés mentesen tudtam elkészíteni, amit akartam, számomra is meglepően kevés önös érdek által vezérelve. Egy nap majd rájönnek az emberek, hogy a saját kis sültgesztenyéiknél sokkal fontosabb számukra is az egész gesztenyés kert. Tudjátok: mindenki annyira szabad, amennyi szabadságot másoknak ad, és annyira gazdag, amennyi gazdagságot képes átadni. De ez nem az én karmám, én bedobtam a közösbe majd’ az összes gesztenyém, amim volt. És erre mondtam, én kész vagyok egy részfeladatommal. Nem akarok tovább súlyzózni, magyarán ehhez még bármit érdemben hozzátenni, most más területeken szeretném fejleszteni magam, és ehhez az kell, hogy kilépjek a stúdióból, és beüljek a vágószobába. Ugyanabban az épületben maradok, csak felmegyek egy emeletet, és ott folytatom a munkát. Semmi nem változik az életemben, a változást én élem meg, magamban.

Egyelőre még nem szándékozom meghalni, és nem is ért semmiféle tragédia, nem történt semmi azon kívül, hogy egy teljesen banális, mindennapos, a világ szinte minden civilizált embere által átélt hétköznapi eset kapcsán megértettem, a rendszer egy részeként már nem tudom folytatni, ki kell lépnem a keretek közül, ha valóban meg akarom érteni, mi miért történik itt tulajdonképpen. Itt van egy világ annyi, de annyi képtelen ökörséggel, hogy az ember már nem győzi kapkodni a fejét. És nyilván mindenki szeretné megérteni, mi miért van, de az a baj, hogy, higgyétek el, senki nem érti, ezért nincs kitől megtudni itt bent a tutit. Ukrán háború? Ne nevettessetek. Energiaválság? Gazdasági összeomlás? Putyin? Trump? Biztos, hogy azokról a mesékről szól a dolog, amiket mi itt bent nézünk a falon? Ezt is régóta mondom, sokan szeretnék azt hinni, pontosabban tudni vélik, hogy kik és milyen színű mezekben vagy épp kalapokban állnak az események mögött, de én vallom, hogy ezek az ilyen-olyan rangos(nak tűnő) figurák is ugyanolyan tanácstalanul forgatják ám a fejüket, mint mi. Fogalmuk sincs semmiről, higgyétek el, csak teszik és mondják, ami beléjük van kódolva. Ezt a jelenséget amúgy csodálatosan feltárta előttünk a 2020-as év. És azóta folyamatosan pereg le a színes ólomüvegképekről a festék, és egyre inkább átlátjuk, igen, nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Mert ez az egész nem az, aminek hisszük. Nem műterem, hanem edzőterem – hogy maradjak a példánál. És persze, hogy semmi értelme annak az absztrakt festménynek, mert az egy kalóriatáblázat. Hihetetlenül vicces, amikor áll a műértő szakértő a sztereogram előtt és elemzi a színek egymásra hatását és a kompozíciót, miközben maga a kép nem így nézendő. És ha odamész mögé, megkocogtatod a vállát és azt mondod neki kedvesen, figyu, ez nem az, aminek hiszed, hanem egy térbeli pillangó, elfordul tőled és még vehemensebben magyarázza, hogy a narancssárga csíkok a kék hullámokkal az alföldi tájat szimbolizálják. És eszébe sem jut, hogy egy kalóriatáblázat karaktereiről tart véresen komoly művészettörténeti előadást, miközben valahol valakik a hasukat fogják a nevetéstől. Bizony ám, így van ez.

Ez a földi világ nem valóság abban az értelemben, ahogy hittük, de nem ám! A múlt és jövő egy hatalmas karton két része, melynek mindenkori közepén van egy icipici lyuk, ez a jelen. És mi ebbe lyukba bámulunk, és amit látunk, azt a saját, nem épp mesteri kézügyességünkkel a lapra festjük. Majd azt hisszük erre az agyonmázolt sík lapra, hogy ez az életünk. S nem nézünk bele a lyukon keresztül a mélységbe, ahol valami egészen másféle élet tárulhat a szemeink elé. Megmondtam, te magad vagy az átjáró, és magadat átfordítani csak és kizárólag a jelenben tudod. A múlt fikció, a jövő fikció, a kint és a bent fikció, az élet, halál fikció: ez az egész kartonlap csak egy fikció. Innentől már nem olyan nagy ördöngösség megérteni, hogyan kell – ahogy a borzalmasan fülsértő szleng fogalmaz – „szintet ugrani”.

Egyik, amolyan éteri „lélektestvérem”, Karinthy soraival kívánom ennek megértését elősegíteni. Feltétlenül olvassátok el, még ha hosszúnak tűnik is (a magvas gondolatokhoz néha idő kell), hogy közelebb jussatok általa magához az érzéshez, hogy tulajdonképpen mit is jelent a Nagy Megkérdőjelezés, a Végső Elengedés, vagy az, hogy nincs halál – és minden egyéb, amiről olyan sokat beszéltünk így együtt, és amit azt hiszem, mára már teljesen kiveséztünk. És nyilván, ha úgy hozza a sors, pontosabban a bennem lévő szándék, fogok még írogatni ide ezt-azt, mert nagyon szeretek írni, és ha eszembe jut valami, azt mindig azonnal leírom, de részemről késznek érzem ezt a részét a kis vállalásomnak, érdemben nincs mit hozzáfűznöm, a Végszóval én lezártam egy fejezetét az életemnek. Ha utána olvastok, megláthatjátok, sok-sok régi cikkemben vázoltam fel mindazt, ami épp most történik a szemünk előtt. Nagyon szép és hasznos adamusi hasonlat a mozgó vonatból kiugrás egy olyan helyen, ahol puha szénabálák sorakoznak a töltés mentén a vonat ajtajával egy vonalban, s ahol emiatt biztonságban földet lehet érni. Ám ide mindenkinek magának kell eljutnia, senki nem tolja ezeket a bálákat a vonat mellé. Hamarosan páran elkezdünk leugrani a gépről, aztán egyre többen csatlakoznak majd ehhez a szép, közös ugráshoz. Bízzatok a rendszerben, és abban, hogy aki szánt erre időt, energiát, azt profi ernyősök kísérik majd végig az úton, akiket lehet, hogy az ugrás közben nem érez, nem hall, nem lát, de ettől még biztos lehet benne, ott vannak, és tudják a dolgukat. Mindig süt a nap, ha felhő takarja, akkor is. Legyen ez a mottótok.

(LD)

***

Karinthy Frigyes: Egy reggel dátum nélkül

Látomás

Nem segít ezen se filozófia se vallás még a költészet se használ
Részeg hasonlatok és János Jelenései és rajongó hallucinációk
És nincs tudományos rendszer és nincs hindu szelídség és Buddha-mosoly,
És agyafurt magyarázatok amiket külső mintákra kieszeltem
Mindez nem segít mindezt hiába hívom mindez szerteszalad
Nincs múzsa akinek gyámolítását hívhatnám mint a régi poéták
Nincs Herceg akinek kegyes tetszését remélve ajánlani merném
Mielőtt belefognék elgondolni most azt a Dátumnélküli Reggelt
S még képzeletem is akivel íme ily furcsán magamramaradtam
Vakaródzik és vonakodik nem akar tudni erről a képtelen ügyről
Oldalt pislog menekülni szeretne itthagyni magamra egészen
De én torkon ragadom én kényszerítem és nem engedem őt el
És visszafordítom arcát s a nyakát is hogy szembekerüljünk
Hogy merőn belenézzek rebbenő két rémült szembogarába
Hogy vacogó szájából töredezve bár és kusza de töredelmes igékkel
Kicsaljam a szót a vallomást hogy elmondja mit lát ha elhangzik a kérdés
Látod-e a Dátumnélküli Reggelt én képzeletem s ha látod láttasd velem is
Hogy sebtiben ahogy vallasz rögzítsem és lejegyezzem a képet
Pár perccel vagy pár órával előbb még világos volt ez a kép
Ami azért különös mert pár órával előbb még éjszaka volt
Most kezd pirkadni éppen de milyen furcsa pirkadat ez
Amihez képest ragyogó fény és hő és értelem volt az előbbeni éj
(Vedd úgy mint negatív filmszalagot amin fehérek az árnyak
S a hajnalodó horizont s a lámpák s fönt a hunyorgó csillagok feketék
Hirdetve közeledését egy vakító mély luknak az égen a fekete Napnak)
Igy indul e reggel egyébként pedig nincs rajt semmi rendkívüli
A külvárosi széles úton dübörögve és nyikorogva egy tejeskocsi megy
Még csukva a kapuk s a redőnyök alszik a fáradt Budapest
Aztán lassan siseregni kezdenek sarkok körül a viciseprők
S a pálinkamérések felső ablakán betegen kiszüremlik a lámpa
Kutya vakkan valahol már kinyílt a kapu utána álmosan ásitozón
Tárja a többi is egyenkint kikukkan egy borzas fej támasztja a szárnyát
A pék is kinyit nagy recsegéssel zajjal szalad fel a vaslap
Ládákból gyüjti kupolás kocsijába hajnali kincsét a szemetes
Megy minden mintha térben volna s időben okkal és okozattal
A kávéház üres asztalsora végén leül az első hajnali vendég
Most hozzák épp a lapot a pincér lerakja és rámába feszíti
A kenyereslány mellecskéi himbálva inganak ahogy viszi a kosarat
Túl a járdán aktatáskával egy hivatalszolga s az ablakból csecsemősírás
Az órás is nyit mindjárt s a piperebolt s a hentes a benyílósarkon
Mindenki úgy tesz mintha ébredni élni akarna folytatni a táncot
De furcsa bolond reggel nem tudja senki mi történt és mi akadt el
Lendület nélkül még darabig zajtalanul rohan tovább a kerék
Egy mámoros züllött tanár sejt csak valamit egész éjjel ivott
Ordít most különös szavakat dülöngve zokog nekidőlve a falnak
Testvérek segítség mi van itt hiszen kiesett a világ feneke
Nem vagyok én beteg biztos úr tessék hagyni bár az volnék igazán
Élnék betegen és boldogan hogy élek és félek a szörnyű haláltól
De tessék felgondolni hogy én soha nem éltem hogy nem is vagyok én
Engem csak álmodott valami úgy jöttem ide úgy tengődtem darabig
Most pedig vége ennek is már nem akar engem álmodni tovább
Karját fogja a rendőr nehány kíváncsi lódul utánuk elmarad ismét
Iskolatáskával nézi a bolond menetet egy nyurga kamasz
Bánat fogja szíven vajaskenyérbe harap tűnődve ballag az úton
Mit is gondolt ezzel az álommal és élettel ez a züllött alak
Mégse volna igaz amit algebrából tanít és fizikából
Medveczky s amiből készült valahogy épp most memorizálta
S földrajzot pedig sokszor érezte földrajz és történelemórán
Hogy hátha ebből az egész sok mindenféle dologból egy szó se valóság
Hogy nincs is Afrika sohasem volt s nem létezett Julius Caesar
Mert mindezt csak úgy kitalálták hogy legyen miről beszélni vitázni
Hogy legyen iskola és műveltség és érettségi-vizsga és tananyag
Igaz hogy mammuth-csontot is mutattak a szertárból és régi követ
S a nagybátyja járt Amerikában s a nagybátyja nem hazudik
De lámcsak másrészt arról is szó volt a lélektan – propedeutikában
Hogy régi és nagyon okos és vén szinte szentnek számító bölcsek
Hirdették komolyan hogy nincs is valóság csak emberi lélek az ám
Cogito ergo sum ez így van de viszont ezenkívül semmi se biztos
Most jut eszébe éppen ezen kínlódott tegnap este az ágyban
Elalvás előtt (miután átesett a megszokott kéjes rémületen
S a mámoron amit asszonyi testrészek és arcok gomolygása kiváltott
S amiről ő tud csak senki más amit ő fedezett fel) a paplan alatt
Hogy ezek is mint minden csak az ő képzeletében született
Kóválygó álmok s a térben nincsenek de hát igazán mi is az a tér
Rém messze csillagok ezt látni lehet de viszont azokon túl
Valahol végének kellene lenni de hiszen nem lehet mert mi van ott
Ahol végre van fal vagy nincs fal s ha van milyen vastag a fal
Ha meg nincs fal hol van a vége hiszen ez iszonyú és rettenetes
Hiszen mindjárt megőrül s a feje szétrobban vagy elájul az ablakon át
(Szerencsére mindez nem történt hanem dobogó szívvel elaludt)
Elaludt s most megint ébren van megy a suliba reggel
Ámde ő-e az csakugyan ő-e az aki este aludni feküdt
Nem bomlott-e fel valami éjjel miközben figyelni nem ért rá
Nem bomlott ki a férc valahol hogy most szétfeseljen az ürbe
Ahogy ez a részeg kiabálta világgá mikor elvitte a rendőr
Igy évődik hórihorgas gondolatok közt ez a nyakigláb diák
Életet nem látott még s a szerelmet is csak feltalálta fel nem fedezte
Megy még pár lépést hirtelen halványodni kezd tűnő körvonala
Teste áttetsző lesz mint a köd látni rajta keresztül halványan a járdát
Egyszerre csak eltűnik mintha mintha keresztülment volna valami rajta
Talán ez volt az utolsó rögzített pont ebben a reggeli képben
Ez a pár gondolatfoszlány egy kósza diák agyvelejében
A többit nem tudja látni már összefüggően kínlódó képzeletem
S hogy hajszolom és űzöm és korbácsolom csak makacsabb lesz
Visszatorpan behúnyja a szemét mint ki meredély szélére jutott
Most még egy végső erőfeszítésre unszolom nézzen le a szakadékba
Ott forog valami ott villan valami örvénylik és szerteszalad
Néhány részletét talán el lehetne még kapni sietve belőle
Mintha a látcső fordított felével látnám kicsinyítve az előbbi körutat
Apró pontok az emberek az ónszínű fémes ködfátyolon át
Valaki szól mellettem az a furcsa hogy egészen közel van a hangja
Mégsincs senki közelben csak távoli távoli nagyon távoli tájak
A hang valakit kér hogy nyujtsa kezét s fektesse a takaróra
De nincs takaró sehol s ha van a kinyujtott kéz átfut szövetén
Ámde forogni kezd egy számlap s a számlap minden mutatója
Egy másik vidéket jelent nem tudni a Messziben vagy a Régben
Egy kedves olasz lány arca egy langyos dunaparti este
Egy dallam mint az arany olvadt arany a gordonka szívéből
Osztriga tengervize hűvös szél hatéves kislány mohó két szembogara
Szöcske kúszik a fűszálon s Napoleon áll a gúla tövében
Mind csupa más dolog mégis mind hasonlít valamiben
Állj meg Számlap hallgass Hang erőlködj képzelet fejtsd meg a titkot
Mi az amiben egy mi az amitől összefügg mi az amitől kép ez a sok mozaik
S ahogy a zakatoló motor pillanatra megáll szikra pattan ki belőle
S már tudom is fényében elolvasom kép keretén a címet: fájdalom
Ez fáj ez mind fáj ez mind a fájásnak más alakja előttem
Jelmezbe öltözött más-más szerepet domborító egyetlen drámai hős
Gyötrelem-Fregoli ugyanaz mind egy színpadon ötven alakban
Futkos és mókázik ő a pincér és ő a vendég és ő a tányér és ő az asztal
És ő az olasz lány s az alkony s a dallam s a szöcske s a császár
Ötven darabba tört éles kínzó fájdalom mint az üvegcserepek
Ez a császár egy fájó borda ez a szikla egy fájó nyakszirt
Ez a Pán-síp egy fájó sípcsont és ez az örvény egy görcsbeszorult szív
Ez a mennydörgés a langyos tavaszi délben egy zakatoló halánték
És ez a szférák zenéje se más mint egy hörgő tüdő robaja
És ezek a hegyszakadékokon át tajtékzó messzi zuhatagok
És ez se más csak a homlokról lassan a szemekre folyó hideg veríték
Itt valami szenved és gyötrődik itt él valami ami már nem akar élni
De fél nem lenni mert nem tudja marad-e utána valami
Lesz-e hely lesz-e tér újszülöttje számára odakinn és odalent
Ez a görcsbefutó szív ez a hörgő tüdő ez a rémült agy ugyanis
Ez az én ami már nem lesz ez most azért hörög és lüktet mert vajudik
Ez most akarja megszülni önnönhelyébe azt amit soha nem ismert
Azt amit borzongva sejtett csak a külső valóságot amelyben
Nem lesz és nem volt ami születését megelőzte s követi most a halálát
Ami számára nincsen mintahogy nem volt ő a világ számára valaha
Most szüli meg most nyomul ki lelkéből most születik a világ
Az a teljesség ami eltűnt nem tudott lenni mióta ő megszületett
Az üres semmibe és káoszba most fordul ki lihegve és nyöszörögve
Egy ember egy isten egy emberlélek méhéből az Abszolutum
(Ding an Sichnek nevezte Kant) amit sötétben rejtegetett
E dátumnélküli reggelig méhében emberivé átalakítva
Ezt az újszülöttet akit fájdalom szült de ő már nem fog fájni magának
Mert ő Valódi Világ ő a Nemén ő az Éntelen Élet
Íme ily szavakat dadog és hörög szorongató ujjaim közt fuldokló képzeletem
Még egy kérdésem van még erre felelj ó képzelet mielőtt elájulsz
Látod-e a jelent a mostanihoz hasonló pillanatot
Abban a reggelben mikor az az Én semmibe torzul
S ha látod mondd el de csak egy furcsa folyó kanyarog
Kanyargó folyó amiben vergődve próbál úszni egy emberalak
Úszik s nem jut előre mert mögötte jéggédermed a hullám
Előtte pedig köddépárlik a víz a lába befagy keze semmibe kapkod
Ez a dermedt jég a Múlt ez a megfoghatatlan köd a Jövendő
Ebben úsztál ezért álltál egy helyben ezért nem tudtál jutni előre
Látsz-e még valamit látok pattanni szines buborékot
Előbb csak egy picikét akkorát mint mikor egy atom belseje pattan
Ami egyre terjed robban a többi atom körülötte robban a test
Börtönét az anyag szétveti formáját és keretét robbantja a kristály
Már szétrobbant a Város az ország amiben éltél amihez
Emlékeid kapaszkodtak most pedig szétrobban a földrész
Utána – hangtalanul – bolygód s a Naprendszer s terjed a láng
Robban már a Tejút robbannak távoli ködfoltok robban a kozmosz
Egyre távolabb odáig ahova már úgyse küldtél engem soha el
Odáig ahonnan már csak egyetlen Hang kiabál süketülő füleidbe
Ezt kiabálta nos akarsz-e még kell-e még s ha akarsz még
Mondd meg mit akarsz és meglesz én megteszem ints a fejeddel
De te már nem intesz mert már nem tudod mit akartál
S aki nem tudja mit akar annak már semmise kell
S még mintha rezegne valahol egy ámuló távoli kérdés
S még mintha mozogna valamerre egy pont a híg levegőben
S még mintha keresne valamit valahonnan egy tétova szem
S még mintha felelne valamiért szavára ha tudna felelni
Ám ez a semmi már nem is fekete annyira nincsen
Ez már semminek is olyannyira semmi hogy már csaknem valami
Ott ahol semmi sincs ez a semmi nagyon hasonlít valamihez
Egy ágyon az emeleten nemlétező tárgy fekszik nemlétező párna fölött
S egy nemlétező arc hajlik az arca fölé s nemlétező ujjaival
Lefog egy nemlétező szemhéjat s egy nemlétező cselédlány
Fut le az emeleten s a házmester felé valamit lihegve kiabál
Nemlétező portás hoz éppen egy nemlétező levelet
Torpanva megáll fejét csóválja mert a nemlétező házmester
Rászól portás úr álljon meg nem kell már szegénynek az a levél
A jó író úr nincs többé nem létezik most halt meg épp az előbb