Egy kis útmutató esetleges vészhelyzet esetére

Egy kis útmutató esetleges vészhelyzet esetére

2008-10-20

 

Arról már beszéltem az előző alkalommal nektek, hogy ti most egy olyan, az egész világot megrendítő eseménysorozatnak a kezdőakkordját látjátok épp leütni azon a képzeletbeli zongorán, ami nemsokára egy monumentális darab hangjaitól lesz hangos, sok embert nagyon megrémítve ezzel. Tulajdonképpen ez a folyamat sokkal, de sokkal régebbre nyúlik vissza, mint azt most páran emlegetik, egy több ezer éves ciklust zártok most le egy olyan végjátékkal, amire még nagyon sokáig fog emlékezni a már megújult emberiség, hogy így mondjam. Mondok egy szemléletes példát, hogy pontosan lássátok, miről is van szó, és ezzel a képpel egyben szeretnélek is megnyugtatni titeket. Tudom, sokan közületek nagyon érzékenyek vagytok azokra az érzésekre, amik most a világban az emberek szívében ébrednek, de tudnotok kell, ezek gyakorlatilag nem a ti érzéseitek, rengeteg most a zűrzavar és a félelem, nagyon sok a bizonytalan előérzet, de ti más helyzetben vagytok, s ez vonatkozik mindenkire, aki a tisztánlátást választotta, akármilyen úton és módon jutott el a tisztánlátásig. Tehát amit éreztek: zavart, némi kuszaságot, azt mint egy adóvevő veszitek a világban zajló eseményekre reagálók adásaként. Ám ettől függetlenül szeretnék nektek is és általatok mindenkinek, aki ezen a helyzeten úrrá kíván majd lenni, konkrét tanácsokkal szolgálni.

Lássuk először is akkor, hogy én hogyan látom ezt a helyzetet, a kezdetektől a mostani leomlás kezdetéig. Volt valaha egy csoport, egy csodás építőmesterekből álló földi csoportosulás, akik elhatározták, építenek valamit, valami olyasmit, ami egyfelől védelméül szolgál az embereknek, másfelől keretezi őket olyan módon, hogy egyrészt egy fedél alá tereli őket, másrészt segít nekik meghatározni önmagukat. Ez nagyon régen volt, ha történelmi korban szeretnétek elhelyezni ezt a képet, tegyétek az időszámítás előtti időkre, azokra az időkre, amikor egy nagy birodalom elvesztette itt a földön az egységét, a hatalmát és az emberek hasonló zavarodottságot éreztek, mint ti most. És akkor ezekből a csodálatos mesterekből álló csapat elkezdett építeni egy hatalmas, gyönyörű építményt. Kialakították az alapjait, jó mélyen beásták azt a földbe, mert tudták, e nélkül minden építmény ingataggá válik. Ahogy telt-múlt az idő, ez az építkezés folyt tovább, és kialakult egy gyönyörű, oszlopokkal tarkított hatalmas építmény, ami alatt menedéket találtak az emberek és egyfajta egységet élhettek meg. (Direkt használok szimbólumokat, ugyanis a szimbolikus láttatás mindenki számára nyilvánvalóbb, mint ha én meghatározom, ki hogyan értelmezze ezt, tulajdonképpen itt egy kottát rajzolok most elétek, amit mindenki a maga hangszerén és maga módján játszhat le.)

Tehát elkészült ez az építmény, és az építőmestereknek jöttek olyan utódaik, akik szerettek volna erre az épületre még egy szintet emelni, hogy az még erősebb és még stabilabb legyen. S ez így ment generációról generációra, mindig nőtt az emeletek száma ezen az építményen, ám az az ősi tudás, az építészetnek az a csodája, amikor maga az építőmester volt az, aki mozgatta az anyagot, lassan eltűnt, és a helyét egyfajta monoton építkezés vette át, amikor nem gondos tervek alapján, hanem mindig az alsó emeletet megismételve épült ez az épület. Az embereknek ez hihetetlen lehetőséget nyújtott, a mennyiségből fakadó változatosság csodáját: és ők egyre nagyobb örömükben szerettek volna minél több szobát birtokolni ebből az épületből. S ekkor az építők azt látták, ebben az épületben elképesztő hatalom rejlik, mert ez úgy működött egy időn túl, mint egy varázskastély, olyan változatos s valósághű volt a maga monumentalitásában, amit a számos ráépített emeletnek köszönhetett, hogy aki egyszer ebbe belépett, el sem tudta képzelni, hogy van ezen kívül is élet, van ezen kívül is változatosság.

No mármost, látván ezt, az új építők azt gondolták magukban, ha olyan hatalmasra építik ezt az épületet, hogy mindenki belefér, gyakorlatilag ők uralhatják az ebben folyó dolgok mindegyikét, mert akkor az emberek ezt a struktúrát, ezt a rendszert fogják természetesnek venni, és ahová lifteket, szemétledobókat, csigalépcsőket, pihenő és dolgozó szobákat, imaszobákat és szórakozó helyiségeket építenek, ott ők határozhatják meg az ebben létezők életét. És így is lett. Megint generációról-generációra folyt a lázas építkezés, egyre magasabbra és még magasabbra. Csak egy dolgot fejeltettek el ezek a már nem „beavatott” építőmesterek, hogy az eredeti épület egy lehetőség volt, egy a sok közül, és az alapjai ehhez mérten lettek kialakítva: nem bírnak el egy ekkora építményt.  S amikor sok-sok évvel ezelőtt ez a rendszer meg is mutatta ezt a hiányosságát és elkezdett inogni, mozogni, akkor arra vették rá az emberek nagy részét – azokat, akik ezen építmény áldásosnak tűnő gyümölcseit élvezhették –, hogy ugyan segítsenek már abban, hogy tartsák ezt az épületet. Ezért létrehoztak akörül egy hatalmas falat, ami átláthatatlan, áthatolhatatlan, s gyakorlatilag az épületből kilépők számára nem is tűnik falnak, mert nem látni be a végét: olyan, mint a világ vége számukra.

S akkor lassan, nagyon lassan kinyitottak pár ajtót ezen az eddig zárt rendszeren. (Politikában, közgazdaságtanban járatos barátaim pontosan tudják most, mely kor mely áramlatára gondolok itt tulajdonképpen, ez már a modern korotok történelmi eseményei közé tartozó vonulat.) Nos és akkor ezeken a nyitott ajtókon elkezdtek kiáramolni szépen lassan az emberek, és egyfajta szabad ki-bejárás kezdődött meg az épületen át. S mindezt azért tették ezek az építők, ezek a legmagasabb emeleten lakók, akik e pozíciójuk folytán gyönyörűen belátták azt, amit az alsóbb szinten élők nem, hogy lassan kialakítsanak ennek az épületnek egy élő védelmi rendszert, ergo létrehoztak egy élő állványzatot. Belőled és belőled, meg belőled; jobb, ha tudod, te is ott álltál sokáig és támasztottad nekik a falat, hogy össze ne dőljön ez az építmény. De ez kevés volt, mégpedig azért, mert olyan nagy volt a mozgás az épület körül és az épületbe ki-be, hogy ez így nem tűnt elég stabilnak, és egyszer csak történt valami rettenetes, pontosabban a felső királyi lakosztályokban lakók számára látható és borzalmas dolog: az építmény alja egy ponton megrogyott. Az egész ezáltal teljesen aszimmetrikussá vált: a falak ferdék lettek, a padló lejtős, és a csigalépcső is szinte járhatatlan. Ám ők azt mondták az alattuk lakóknak, hogy ez egy csodás újítás, ez egy irányított és teljesen természetes folyamat, s nagyszerű, hogy így az építmény egyik felében, a lejtős padlón le lehet csúszni, mert ez voltaképpen egy ilyen mókás játék, sokkal izgalmasabb, mint az egyenes padló. Ám az emberek nem voltak képesek ezt a játékosságot ebben felfedezni, nagyon sokan a világból ezen a lejtőn lecsúsztak, megütötték az ülepüket, aztán már nem volt erejük visszamászni a naposabb, magasabb részére az adott szobának, emeletnek. És aki lecsúszott ezen a lejtőn, azzal bizony előfordulhatott, hogy az alatta lévő emelet szintjére került, és miután ott is ferde volt a padló, csúszott a csálé lépcsőkön és ferde padlókon egyre lejjebb és lejjebb, míg a pincében nem találta magát. Ott nem volt sem fény, sem izgalom, sem változatosság, csak a puszta létért való küzdelem, miután nagyon sokan kerültek a pincébe viszonylag rövid idő alatt.

S ekkor megtörtént másodszor, amitől a felső szinten élők nagyon féltek: a sok mozgástól megint megrogyott az épület, alapjaiban rázkódott meg, sok-sok halottat temetve maga alá. Ezt a zűrzavart aztán több csoport kihasználva olyan ideológiákat gyártott, ami megmagyarázta az életben maradottaknak, hogy ez egy szükséges szelekció volt, illetve voltak olyan csoportosulások, akik a félelmet kihasználva, önmagukat mentve próbáltak egyfajta előnyhöz jutni; ám ez a visszájára fordult, és sokat közülük is betemetett a sok potyogó tégla, törmelék.

S amikor a házban maradottak meglátták, hogy alapjában véve itt ez az egész építmény kerül veszélybe, ha tovább folyik a bent lévők egymás ellen fordulása a különböző ideológiák mentén (aminek csak egy apropója volt, hogy ki milyen és hány szobát birtokol ebben az építményben), elhatározták, hogy bármi áron is, de ezt az építményt megmentik, fenntartják, és soha többé nem engedik, hogy ilyesmi megtörténhessen. Ennek fejében még több hatalmat adtak azoknak, akik fönt laktak és jobban ráláttak erre az épületre; s ők cserébe azt a látszatot keltették ezekben a szerencsétlen lakókban, hogy az ő hatalmuk csak tőlük függ és a mindenkori kollektív lakógyűlés határozatai alapján cselekednek. De a valóság nem ez volt, hisz ők már akkor pontosan látták, hogy ami itt megrogyott, alapjaiban ingatta meg ezt az építményt és csak idő kérdése, mikor fog tovább rogyadozni. S ekkor rájöttek egy dologra: ha az emberek kevesebbet mozognak, kevesebbet járkálnak, akkor stabilabban tudják tartani ezt az épületet. De ehhez az kellett, hogy ezt valahogy önszántukból tegyék, s ezért kitalálták, hogy elhitetik az emberekkel: az, hogy ők tarthatják ezt az épületet, az lényegében nagyon csodás. Aki nagyobb részt és erősebben tart, az nagyon ügyes és okos, és ez gyakorlatilag az élet célja, semmi több. Az a „trendi”, ahogy ti mondanátok, aki a legnagyobb darabot tartja a legtöbb ideig! Egész rendszer épült ki ennek a hiedelemnek a táplálására, csak megint volt egy kis gond – és lassan el is értünk a mesében a jelenhez. A gond az volt, hogy azok a kezek, akik a legnagyobb darabokat tartották ebből az épületből, nagyon erősen nyomták azt, mert valahogy azt hitték, minél nagyobb darabot tartok, azt annál erősebben kell nyomnom. És az egyik ilyen kéz alatt beszakadt a fal! És akkor az épület végzetesen megmozdult és ez az instabil, agyontámogatott rendszer ezt már nem bírta elviselni, és mint mikor a kártyaváron megmozdul egy lap, elindított egy láncreakciót. S miután ez az építmény már alapjaiban volt gyenge, ez a bomlás, hogy úgy mondjam, az alján indult el, s hiába az látszik most, hogy pár magasabb szoba fala düledezik, dől ki, vagy omlik le; én a magam perspektívájából pontosan látom, hogy mi történik az alapoknál, és nincs rá jobb szavam, mint, hogy a teljes összeomlás.

S most ott állnak az emberek, sokan kiszaladva az építményből, hogy még jobban tartsák azt, sokan az ajtófélfába kapaszkodva próbálnak gyorsan feljebb jutni, mert azt gondolják, az majd megmenti őket, sokan meg épp, hogy próbálnak gyorsan lefelé futni, mert azt sejtik, az a biztonságosabb. Ám egy dologra senki sem gondol még, és senki sem számít rá – márpedig, mi ezt látjuk, mint a legvalószínűbb lehetőséget –, hogy egyszer csak ebben a nagy ingadozásban, az épületnek ebben a nagy mozgásában egy hatalmas darab ebből az épületből leszakad. És akkor az alattuk állók elkezdenek futni, elengedve a falakat, hogy ne temesse be őket ez a hatalmas faldarab, és egy részük sikeresen ki is menekül alóla. És a faldarab lehullik, rázuhan a kerítésre és összezúzza azt. S ez a csoport akkor meglátja: jé, ez egy kerítés volt! Ez nem a világvége, emberek, csak egy kerítés, mögötte rét van! Mögötte ugyanaz van, mint a nagy házban, csak falak nélkül! Utánam! – kiáltja majd egy közülük, és elindulnak. És erre a mozgásra felfigyelnek a többiek is, akik tartják ezt az egyre düledező építményt, és páran közülük szintén elindulnak a fény irányába. És amikor ez a tömeg elér egy olyan kritikus tömeget, amikor már a tartó kezek száma nem lesz elég egyben tartani az épületet, az hatalmas robajjal össze fog zuhanni, maga alá temetve mindazokat, akik ott maradtak benne a felső szinteken, az alsókon, és akik nem voltak képesek elengedni a falakat abban a hitben, hogy a világot tartják, mert ezen túl nincs semmi. És amíg ez nem következik be, a fenti őrszemek, a valódi építők utódai nagyon sokszor el fogják nekik mondani, hogy minden rendben és az a legügyesebb és legokosabb, aki most kitart, és akik elmentek buták, gyávák és megvezetett emberek. Ám amikor ez a torony összeomlik, az hasonlatos lesz ahhoz a két hatalmas megrogyáshoz, ami ezt már megelőzte a közelmúltban, s az utódok el is fogják utólag majd a történelemkönyveikben a 3-as számmal látni, mint egy folyamat betetőződését, így emlegetve az első kettő után.

A háború a mai világban már nem fegyverekkel zajlik, de az a dráma, amit magában hordoz, ugyanolyan horderejű lesz, mint más korok más minőségű háborúi. Mi ezt a folyamatot látjuk most elindulni, kedveseim; sok helyen és sok módon volt utalás erre, sokan beszéltek már világvégéről, íme eltelik annyi idő, ami számotokra már nem mondható soknak, és megtapasztaljátok annak a világnak a végét, amit most sokan a Világnak hisznek. Fogunk még erről beszélni, de tartozom nektek pár olyan útmutatóval, ami segítségül szolgál most ennek a krízisnek, pontosabban annak nyitányaként történő kisebb megrázkódtatásnak bölcs kezeléséhez. Most ott tartunk, hogy légörvénybe került a gép, a pilóta sejti, hogy kényszerleszállást kell végrehajtania, bár azt is látja, még a lezuhanás is megtörténhet, és a légi utaskísérők most újra megmutatják az utasoknak vészkijáratokat. Én is ezt teszem most, figyeljetek rám:

  1. vészkijárat: Vizsgáld meg, hol és hogyan támogatod ezt a rendszert! Alapos legyél, sokszor észre sem veszed, mert annyira elhitették veled, hogy ez a kényszertartás, úgymond, a természetes számodra!
  1. vészkijárat: Ha észreveszed, hogy támogatod a rendszert, hirtelen el ne engedd! A pánik úgy terjed, mint a futótűz, és amíg a kerítés egyben van, összetaposná egymást a sok rémült rohangáló. Magyarán, tudd, mit teszel, de még ne mozdulj!
  1. vészkijárat: Légy éber, figyeld a híreket, sokan nem figyeltek régóta ezekre, ám most érdemes figyelni, ébernek maradni, minden apró mozzanatra.
  1. vészkijárat: Amikor már tudod, hogy hol és mekkora részt támogatsz az építményből, valamint átlátod az egész folyamatot, keress olyan téglákat, amik lehetőleg az építmény alján vannak és még valahol annak az eredeti régi épületnek a darabjai! Ha nagyon fönt kapaszkodsz, akkor megtörténhet az, hogy amikor zuhanni kezd a faldarab, leesel, és nem tudsz majd szaladni! Ez konkrétan azt jelenti, hogy menjetek vissza az alapokhoz, és nem azt, hogy bármit is megvonjatok magatoktól! Ez azt jelenti, hogy ne az illúziót támogassátok, hanem a valós építményrészeket, minden, ami most elmélet, fikció és nem kézzelfogható valóság, nagyon ingataggá vált. Minden, ami most propaganda, rábeszélés és reklám által elétek kínált lehetőség, azt hagyjátok lehetőleg figyelmen kívül, és határozzátok meg az igényeiteket, a valós, saját igényeiteket, és ne késlekedjetek: azokat lehetőleg a legközvetlenebb módon elégítsétek ki. Értitek, mire figyelmeztetlek benneteket? Minél több az áttétel, minél több a lépcső, annál magasabban vagytok megint ezen az épületen, annál messzebb a földtől. Jó, drágáim? Erre nagyon figyeljetek.
  1. vészkijárat: Legyetek békések, derűsek, kiegyensúlyozottak, ne akarjatok hatni a folyamatokra, csak éljétek meg azokat tudatosan, a magatok szerepét meghatározva ebben. Legyetek azok, akik vagytok, és ne hagyjátok, hogy bármilyen hír, bármilyen propaganda letérítsen titeket az utatokról! Ami történni fog, már említettem, olyan lesz, mint a szülés: véres, szenvedéssel teli, hosszú és fájdalmas, de az eredmény, az csodás lesz, majd meglátjátok! Erősnek kell lennetek és megmaradni önmagatok közepében, mert azt sem győzöm hangoztatni, abban a zűrzavarban, amit ez a folyamat eredményez, ti lesztek azok a segítők, akik megmutatjátok az utat a másik világ felé a leomlott kerítésdarabon keresztül. Nektek akkor vidámságot, bizakodást, reményt kell vinnetek a romok alá, és erre csak akkor lesztek képesek, ha most nem keveredtek bele a drámákba. Pihenjetek, készüljetek, töltődjetek, legyetek tudatosak; most fontos, hogy mindig, minden pillanatban tudatosítsátok magatokban, milyen hatás alatt, mely pontotokból cselekedtek, pontosan hol, milyen helyzetben vagytok – és a legfontosabb, ne felejtsétek el egy pillanatra sem azt az igazságot, hogy „vagyok, aki vagyok”! Ez lesz a ti páncélotok, majd meglátjátok!

A következő alkalommal beszélgetünk egy picit arról, miért olyan zűrzavaros most minden egy olyan perspektívából, ami egy érdekes dolgot fog megmutatni nektek.

***

Kérdések-válaszok az általános zűrzavarról

2008-10-23

 

Amikor azt mondom nektek, hogy zűrzavar, akkor nem konkrét események kiváltotta lélekállapotról vagy zavarodottságról beszélek valójában, hanem egy ennél sokkal fontosabb és érdekesebb jelenségről. Említettem már nektek, hogy felfogásom és tapasztalataim alapján én ezt az univerzumot alapvetően rend alapúnak tartom. Ez egy csodásan egymásba fonódó, egységet és változatosságot tükröző olyan rendszer, ami egy nagyon szigorú és szent logikán alapul. A legkisebb paránytól a legnagyobb létezőig egy apró gondolaton át, mindennek egy csodálatos egységben meghatározott helye és szerepe van; nincs ebben semmi esetlegesség. Ám ez nem egyfajta megtervezett rend, nem amolyan kívülről meghatározott rendszer, hanem egy csodás egymásra épülésből fakadó, minden egyes tudati elem szabadságát megtartó magnetikus összerendeződés, ami most már olyan változatosságot és csodát rejt magában, hogy igazából ezzel a leírással, amit én adok, ezt csak nagyon korlátozottan vagytok képesek megérteni. Ez olyan, mint a fraktálról alkotott képetek. Voltaképpen nem sok köze van ahhoz, amit maga a fraktál jelent, mert ti ezt képtelenek vagytok egyben látni, mindig csak egy darabját szemlélitek, ráadásul egy behatárolt kereten belül, tehát a végtelent próbáljátok megérteni egy véges keretbe zárva, és ez így, drágáim, teljesen lehetetlen. S ugyanígy van ez az általam mondottakkal: próbálom számotokra fogalmakba sűríteni, ami tulajdonképpen véges fogalmakkal nem kifejezhető, s így a megismerés és a megértés is csak a ti legmagasabb tudati állapototok szintjén lehetséges; de higgyétek el, ez nagyon kevés ahhoz képest, amit én átadni kívánok nektek. Ezért használok nagyon sokszor szimbólumokat, példákat, mert nem szeretném én meghatározni ennek a befogadási folyamatnak a korlátait; az a célom, hogy mindegyikőtök a maga határain belül, a legmagasabb szinten legyen képes értelmezni ezt.

S hogy jön mindez a zűrzavarhoz, a káoszhoz? Hát úgy, drágáim, hogy azt szeretném nektek megmutatni, hogy a zűrzavar, a káosz, a sok-sok, számotokra „rendetlenségnek” megélt esemény alapjában véve egy csodálatosan összeillő és áramló rend része. S mindezt most meg is fogom nektek mutatni egy kérdésből kiindulva, nagyon figyeljetek!

Adamus! A világban zűrzavar uralkodik. Ez nem az első eset, de sokak számára ez most nagyon felkavaró. Hogyan lehetne szerinted ezen változtatni, te mit tanácsolnál, hogyan tudna az emberiség ebből a zavaros időszakból mihamarabb kilépni?

Ez a kérdés manapság a leggyakoribb: ez a kérdés hangzik el lassan száz éve a legtöbb ajakról. Zavarosnak ítélitek meg a világot, nem értitek, nem látjátok át annak a működését, pontosabban mindazt, ami a mélyben van jelen ezen események mögött, és nagyon régóta az emberiség meghatározó érzése a világ fölötti aggodalom, félelem. Ez lényegében teljesen természetes, és egy csodás folyamat része, s meglátásom szerint nem kell ez ellen semmit tenni, csak engedni, hogy megtörténjék az, ami megtörténik, hiszen ez a világ legtermészetesebb folyamata. Figyeljetek nagyon rám most!

Az emberiség történetével kapcsolatban én a tudósaitokkal ellentétben, akik ezt kutatják, egy teljesen más teóriát képviselek, mégpedig egy olyan teóriát, ami a saját személyes tapasztalataim eredménye. Az emberiség kialakulásának az az iránya, amit én a „cro-magnoni ágnak” nevezek az az, amit a tudósok képviselnek, s amiről tanultok az iskolákban. S ez a történet nagyjából úgy igaz, ahogy tanítják: valóban a cro-magnoni ember utódai szép számmal élnek itt a földön. Csodálatos lények ők, igazi olyan emberek, akik megtanulták itt hosszú-hosszú idő alatt a maguk uralma alá hajtani ezt az objektív valóságot, a fizikai világot, hogy úgy mondjam. De volt az emberiségnek egy másik gyökere, aminek a létezését igazából valamiért a ti tudományos elitetek nem akarja egy fajta bizonyíthatósági górcső alá vetni, s nem is azért, mert nem lenne meg hozzá a kellő leletanyag, hanem a tudatossági szint és pár érdekszféra ezt nem teszi lehetővé. Ha belegondoltok az egyiptomi kultúra virágzásába, ha belegondoltok a sumér, azték, inka, maya és egyéb kultúrák csodáiba; ha belegondoltok csak a piramisok máig meg nem fejtett titkaiba, az ókori társadalmak hihetetlen méretű csillagászati, matematikai, filozófiai ismeretanyagába, talán elfogadjátok tőlem azt, hogy volt egy másik gyökere az emberiségnek, ami régebbi, mint a cro-magnoni, és egy más történettel rendelkező csoportosulás. Ha hallottatok már Lemúriáról, vagy Atlantiszról, akkor arról is hallhattatok, micsoda hatalmas, virágzó kultúrák voltak azok, s az ottani emberek gyakorlatilag ugyanolyan földi evolúciós folyamat révén lettek azok, akik, de valahogy ez mégis más volt, mint amit most gondoltok erről. Ők teljesen más energetikát képviselnek a mai napig itt a földön, mint a cro-magnoniak, és e két csoport csak egymást feltételezve képes egy egységet alkotni. Nem mennék ebbe most bele részletesen, mert nem ez a mai megbeszélésünk tárgya, vissza fogunk erre még térni a későbbiekben sokkal részletesebben. Most csupán jelzem számotokra a mai téma megértése miatt, hogy itt két ág volt jelen, ami ténylegesen nem homogenizálódott mára sem: az emberiségnek ez a két ága a mai napig nagyjából elkülöníthető, s mind kettő egy csodálatos, a maga tapasztalatait betöltő csoport, és egymással kézen fogva alkotják az emberiséget. Pontosan úgy, mint a férfi és a nő.

S hogy jön ez a zűrzavarhoz? Hát úgy, hogy amit ti egy „masszának” láttok, az alapjában véve nem az, amit ti emberiségnek hívtok, az nem egy homogén csoport, hanem egy, hogy úgy mondjam, energetikailag egymást kiegészítő két irány, egy földi és éteri, vagy anyagi és eszmei, vagy nevezhetjük bárhogy – nehéz elnevezni, mert nektek mindenhez értékítéletet kapcsol az agyatok, pedig ezek nem minősítések, csak elkülönítések. Van ugye a férfi és a női princípium, a jang és a jin, és van ez az éteri és földi princípium az emberiségben, ami egy négyes osztást hoz létre, ami ugyanaz az energia itt a földön megtestesülve, mint ami a világ keletkezésénél kialakuló első négy felosztás volt. A férfi csak a nővel szemben nyeri el az értelmét, úgymond, az éteri meg csak a földivel szemben. S ha megnézitek ebből a szempontból az emberiség fejlődését, annak minden katartikus állomását, látni fogjátok, hogy lényegében minden esemény, minden e négy energetika elkülönülése mentén jött létre, ezek egyfajta folyamatos egymásnak feszülése révén: amikor a női, a befogadó, a „teremtő kehely”, hogy így mondjam, és a férfi, az aktív, a cselekvő, a „teremtő nyílvessző” találkozott, amikor a pusztán földi, fizikai érdekek nekifeszültek az ideológiai, az elméleti, és nem fizikálisan meghatározható eszméknek. Minden mozgás, minden változás, összeomlás és fejlődés e dinamika alapján történt, ez alól nincs kivétel, és ez a négyesség határozza meg azt az egységes energetikát, amit emberiségnek nevezünk, de ez a négy elem csak egymáshoz képest nyer értelmet.

Ha rajzoltok egy kört, és négy részre osztjátok, talán világosabb lesz, amiről beszélek, drágáim, mert most talán sokan nem értitek, mire is akarok ezzel kilyukadni. Tehát, fogj egy papírt, és rajzolj egy kört és oszd négyfelé! Majd a jobb felső cikkelyt színezd feketére, a vele átellenben lévőt fehérre, a jobb alsót sárgára, a bal felsőt lévőt kékre. A sárga képviseli most itt a fizikait, a kék az éterit, a fekete az én osztásomban a nőit, a fehér a férfit (jin-jang). S ha most megnézed ezt az ábrát, láthatod: melyek a szemben lévő, az egymás mellett lévő energiák, s ez nem olyan bonyolult ábra, hogy ne lehessen értelmezni. Ez jelentkezik az élet minden szintjén, az egész emberiségre nézve és az egyénre vonatkoztatva is. Mindenki a maga életén belül is megtapasztalja mind a négy energia mentén való meghatározottságot, a meghatározó energetikáját, ami ezt a létidőt kifejezi, valamint azt a körforgást, ami ettől függetlenül benne is egy ciklusként körbemegy. S miután ez egy egységes rendszer, a lényeg itt az egymáshoz való viszonyítás, az egymásnak feszülő energiák egymás általi meghatározottsága. Amikor bármilyen zűrzavart érzel – akár a családodon belül, akár egy társadalmon belül, akár az egész emberiség egységében, vagy akár önmagadban –, tudnod kell: ez tulajdonképpen nem zűrzavar, hanem egyfajta újrarendeződés, amikor e négyes energetika mentén történik egyfajta újrateremtési kör.

Mondok egy konkrét példát, hogy érthetőbb legyen mindez: szeretnéd az egyik szobádat gyönyörűen felújítani. Lefesteni a falakat, új bútorokat venni bele, új szőnyeget leteríteni, és képeket tenni a falra. Ezt a négy elemet csak egymáshoz viszonyítva tudod harmonikusan összerendezni, mert a fal színe meghatározza a szőnyeg színét, a bútorét és a kép árnyalatait, és viszont, a bútor stílusa meghatározza a szőnyeget, a képet és a festést. S ahhoz, hogy ez az összehangolódás végbemenjen, neked a régit egyrészt ki kell paterolnod ebből a szobából, aztán meghatároznod azt az egy elemet, amihez majd a többit rendeled. Legyen, ez mondjuk a szőnyeg, mert van egy csodás szőnyeged, amit ebbe az új szobába képzeltél el lerakni. S akkor ez fogja megadni azt a vonatkozási pontot, amihez képest kiválasztod a bútort, a falszínt és a képet. S ez egy ideig nagyon zűrzavaros képet fog mutatni, mégpedig azért, mert az egymáshoz vonatkoztatás, az egymáshoz viszonyítás az a ti síkotokon csak lineáris úton mehet végbe, és ez a linearitás magában hordozza, hogy mindig van egy fázis, ami a teljes széthullás képét mutatja. A világ, az emberiség története szintén e négy elem mentén alakult; először a legmeghatározóbb alapenergia (magyarán a szőnyeg) a női energia volt, mert ez ennek a fizikai világnak a bölcsője – nem véletlenül az anyaméh az, ami a legtöbb ősi szimbólummal ellátott csoda –, majd ezt követte a férfi energiák általi meghatározottság, amit a fizikai követett és nemsokára jön az éteri vonatkozási pont. Amikor a vonatkozási pont (mint a példa esetében a szőnyeg) meghatározza a másik három tényezőt, akkor egy folyamatos egymásnak feszülés jön létre.

Ha maradunk a példánknál, hogy megértsétek, akkor elmondhatjuk: amikor a szőnyeg határozza meg a bútort, a falat, és a képet, akkor ez egy feszültséget eredményez, hiszen ha a szőnyeget eltávolítjuk a szobából, a másik három már egymáshoz viszonyítva kell, hogy harmóniát hozzon létre; és amikor mi a szőnyeg köré csoportosítottuk a másik három tényezőt, akkor a szőnyeg eltávolítása után már nem lesz egyértelmű a megfelelés köztük. És emiatt nekik „szükségük van” a szőnyegre, de ez az állapot egy olyan rendszer, amit ez a fajta feszültség tart össze, mint minden olyan rendszer esetében, ahol az egymásnak feszülő elemek alkotják a rendszer stabilitását.

No mármost. Amikor káoszt tapasztalsz, akkor nem történik más, mint ennek a négyes egységnek egy átrendeződése, mint amikor te azt mondod; na elég volt, hogy a szőnyeghez igazítom a falszínt és minden mást, mert kaptam egy új szekrényt, és most ez lesz az én vonatkozási pontom. S akkor az eddigi rend felbomlik, a szőnyeg kikerül hatalmas porfelhőt hagyva maga után; a régi szekrényt elhúzod, hatalmas káoszt teremtve a szoba közepén a kipakolt holmikkal, a képeket leszeded, mögötte elszíneződést hagyva a falon, és ez egy pillanatig szörnyűséges képet fog mutatni, bizony. Három ilyen nagy átrendeződés történt az emberiség történetében eddig; az első az volt, amikor a nőiség köré megszerveződött maga ez a mostani struktúrájú emberiség, ez nagyon-nagyon régen történt meg, amikor még a két ág teljesen külön létezett. Majd hosszú idő után jött egy időszak, amikor átvette ezt az energiát a férfi energia, hatalmas káoszt okozva ezzel; majd kicsit rövidebb idő elteltével eljött az időszak, amikor átvette a vonatkozási alap helyét a fizikai energia, ez is egy nagyon kaotikus időszak volt – és most lassan eljön az idő, amikor az éteri energia lesz az a kép a falon, amihez mindent rendelni fogtok. Aki járatos az asztrológiában, az pontosan tudja, miről beszélek: a 12 zodiákus el van látva olyan jellemzőkkel, amik ezt a négyes felosztást több síkon megmutatják, ugyanezt a körcikkelyes ábrát létrehozva. A jegyek először is elkülönülnek tűz-föld-levegő-víz elemek alapján; három részre bontjuk őket a meghatározottság alapján: kardinális-változó-szilárd jellemzők mentén; és elkülönítjük a jang és jin jellegük szerint is. Ha ezt a rendszert meghatározod ebben a négyes struktúrában, és helyes sorrendben az emberiség történelmének képzeletbeli idővonalára fekteted, csodálatosan kirajzolódik az ebben rejlő rendszer, az ez által az analógia által is megmutatható rend.

Tehát ezután, a kissé talán bonyolult fejtegetés után, a kérdésedre az a válaszom, hogy ez a zűrzavar valójában csodálatos: most pakoljátok ki a szobát, és ezen nem „túl kell lenni”, ahogy ti gondoljátok, hanem élvezni azt a pillanatot, amikor valami új születik a régi lebontása által. Nincs olyan, hogy káosz és zűrzavar a világmindenségben, csak folyamatos teremtés, mozgás és áramlás van, és ez bizonyos perspektívából egy csodálatosan harmonikus mintázatot rajzol ki. S ez a folyamat, amin most mentek éppen keresztül (ugyanúgy egyéni, mint kollektív szinten), azt mutatja, hogy ez után az átrendeződés után – amikor az emberiség megtapasztalta a negyedik tényező mentén is önmagát a másik három tükrében – nemsokára elérkezik az az idő, hogy miután már mind a négy elem által berendeztétek a szobát, látjátok ezt az egészet úgy egyben, ahogy még soha. S eztán a következő lépés az lesz, amikor mind a négy elemet – a szekrényt, a szőnyeget, a képet és a falszínt – egymáshoz hangolva, egy időben tudjátok majd harmonikusan összerendezni. S akkor sincs vége ennek a folyamatnak, de ez már jóval messzebb mutat, mint amit mi ezen kereteken belül meg tudnánk tárgyalni.

Idővel mindent meg fogtok érteni: nemsokára, hamarosan nagyon sokan lesztek képesek rálátni valamire, amire ember még a földön nem tudott, s meg fogjátok tapasztalni az egységet, mert amit már egy ideje láttok, az az egység másik oldala, a szétdarabolódás, de a kettő egy időben, egymást feltételezve létezik, még ha ti ezt csak a lineáris egymásutániságban tudjátok megtapasztalni. S amit láttok magatokban káoszt, hogy úgy mondjam, és láttok másokban mint zűrzavart, az lényegében ennek az egyéni szinten való megnyilvánulása. Te is mindig egy energetika mentén vagy alapvetően meghatározott, és ez a változás, ez a szoba átrendezés benned is folyamatosan jelen van, hogy a maga szent idejében eljuss oda, amikor mind a négy elemet egyszerre egy időben megtapasztalhatod. Van olyan közületek, akit ettől már csak egy lépés választ el, és ezért mondom, amit folyamatosan mondok: hamarosan eljön az idő, amikor segítenetek kell azokon, akik most még semmi mást nem látnak ebből a folyamatból, mint a koszt, a rendetlenséget, az ocsmány mocskot – és nemsokára az üres szobát.

Nem volt ismét könnyű ez a mai beszélgetés, kérlek, olvassátok át többször, mert tulajdonképpen ez a kulcs, hogy megértsétek, ami bennetek és körülöttetek történik! Ez egy folyamat, amit én már régebben leírtam, szintén a négy elem és az asztrológiai esszenciák szimbólumába ágyazva. Akinek van ehhez kedve és szereti a titkos kódok megfejtését, az ebben a 12 fejezetből álló szövegben megtalálja ennek a mostani, eseménynek is a teljes leírását (mármint ami a folyamatokat és meghatározó irányokat jelenti), mint ahogy az egész eddigi változás, áramlás folyamatát is, valamint az ezután történő folyamatok jellegét, irányát. S mindezt olyan konkrétan, amilyen konkrétan azt az a rend elém tárta, amit felfedeztem, s megismertem, s ahogyan azt most elmondtam nektek. Olvassatok a sorok mögött, mondtam; az általam lefektetett szimbólumok megértésének és értelmezésének tartománya sokkal tágabb, mint az elsőre látszik. Többrétegű szimbólumokat használok minden esetben, érdemes mögé néznetek, sokszor csak a felszínt karcolgatjátok a szemeitekkel.

A következő alkalommal megint hasznos, gyakorlati útmutatókkal szolgálok számotokra.

***

Kérdések-válaszok az élet teljességének megéléséről

2008-10-27

 

Sok-sok beszélgetésen vagyunk túl, drágáim, és én azt látom, hogy mindannyian kezditek megtalálni önmagatokban azt, ami minden külső körülmény ellenére stabil, állandó marad, amin keresztül egyre közelebb kerültök ahhoz az egységhez, aminek a megtapasztalása révén megszűnik bennetek és körülöttetek minden, ami ellentét, szétdarabolódás, széthúzás, akadály, egymásnak feszülő indulat és magány. S azért, hogy segítsek abban, hogy ezt a folyamatot hogyan bontakoztassátok ki, pontosabban a mindennapi életetekben hogyan legyetek képesek a legnagyobb zűrzavar közepette is nyugalomra lelni, most olyan kérdéseket válaszolok meg, ami a belső én és a külvilág viszonyával kapcsolatosak.

Adamus! Mostanában ugye elég nagy a zűrzavar, ezt mindenki érzi, és te is beszéltél erről. Ugyanakkor arról is beszéltél nekünk, hogy a külvilág azt tükrözi, ami bennünk van, ugye erről szólt a diavetítős leckesorozatod. Ez akkor most nem ellentmondás? Mármint, hogy a világban egy szükségszerű zűrzavar van, és bennünk, meg ha béke van, akkor az a külső világunkban is megmutatkozik? Bocsánat, de én ezt most nem értem.

Bölcs kérdés, és arról árulkodik, hogy használod a fejed, ami nagyon fontos, nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy minden csodás tapasztalatotok legyökereztetésének a záloga a fejetekben van. Aki nem talál „ellentmondásokat”, úgymond, az két dolog eredménye lehet: vagy nem megy a dolgok mélyére, és nem akarja látni a mélyben lapuló összefüggéseket, vagy ebben a folyamatban nem akarja használni az agyát, mégpedig azért, mert fél, hogy ha a fentiekhez hasonló kérdések bukkannak fel benne, akkor dől a szépen felépített rendszere. De ez nincs így, mert valójában az, hogy ellentmondás, nem létezik, az ellentmondás semmi más, mint két perspektíva, két nézőpont különbözőségéből fakadó „össze nem illés”, hogy úgy mondjam. Mint amikor egy hidat építesz, és a két partról elkezdett építkezés a közepén nem ér össze, s ilyenkor nevezitek a dolgokat ellentmondásosnak, egyfajta ütközést megélve, de tulajdonképpen itt két híd van, csak nem egyforma a magasságuk, de mindkét híd valóságos és létező. S ha ezt a két hidat tovább építed, nem törődve az „össze nem illőségükkel”, a magasabban fekvő híd spontán felül fogja írni az alacsonyabban fekvőt, mert mintegy ráhelyezkedik az alacsonyabbra, és egyértelműen az lesz a járható híd, mert az alatta lévőn nem lehet elférni, ha van fölötte egy másik híd. Érthető a példám, ugye? Ne féljetek az ellentmondásoktól, mert az csak azt mutatja meg, hogy képesek vagytok kilépni abból a sémából, hogy egy híd létezik csupán, és meg tudjátok alkotni azt a hídrendszert, ami automatikusan megmutatja azt a nézőpontbeli prioritást, ami meghatározza az igazságpontok közötti hierarchiát, hogy így mondjam.

S akkor nézzük a konkrét kérdést! Ugye én azt állítottam és állítom, hogy ha te megtalálod a lelkedben a szív igazságát, megtalálod azt a legbelső igazságpontot, ami téged belülről összetart, ami a te megtestesült isteni lényed, akkor a külvilágban minden ehhez igazodik egy teljes harmóniát teremtve köréd a körülmények szintjén. Ugyanakkor azt is állítom, hogy most a világban egy olyan kollektív újrarendeződési folyamat megy végbe, ami káoszt, zűrzavart és majdan véres drámát teremt, melynek során születik meg majd az új. S ez bizony hat rátok is, és ebben látjátok az ellentmondást. Mondok egy példát, hogy meglássátok, nincsen ebben semmi olyan ellentmondás, amit ti gondoltok, pusztán két híd ível a két part között egymás fölött.

Van egy nagy-nagy bérház. S ez a bérház nagyon régi, a lakók is ősidők óta lakják azt, s ez idő alatt felhalmoztak számos holmit, ami lassan olyan méreteket öltött, hogy szükségszerűen eljött a lomtalanítás ideje. A ház felügyelő-bizottsága, vagy a ház lakógyűlése meghirdeti, hogy március 26-án a házban központi lomtalanítás lesz, mindenki kipakolhatja a fölöslegessé vált holmiját a ház udvarára, ahonnan majd egy nagy teherautó elszállítja azt. Ez a nap, ez az időpont minden lakó számára fix, ez van, ez egy olyan esemény, amely minden lakóra érvényes, és mindegyikükre vonatkozik. No mármost. Ebben a házban vannak olyan lakók, akik folyamatosan elajándékozták a fölösleges holmijukat, vagy eladták őket, s időről-időre elvégezték a maguk privát, kicsi lomtalanítását, tehát nekik nem gyűlt össze tetemes mennyiségű kacatjuk. Vannak olyan lakók, akik a kisebb kacatoktól, limlomoktól időnként megszabadultak, de a nagy, elkorhadt, szétfeslett, szétrepedezett, megkopott bútoraikon nem adtak túl, s amikor egy újat szereztek be, a régit is megtartották, viszonylagos zsúfoltságot teremtve ebben a lakásban. S vannak olyan lakók is, akik meg az égvilágon semmit nem dobáltak ki az otthonukból, s náluk mára akkora lett a kupleráj, hogy úgy mondjam, hogy szinte lépni sem lehet a sok felhalmozott hasznavehetetlen tárgytól.

És akkor eljön a Nagy Lomtalanítás napja, ami már nagyon-nagyon régen nem volt ebben az épületben. Hatalmas felfordulás kíséri ezt a napot, mert minden lakó elkezdi lecipelni a bútorait, a poros, molyrágta szőnyegeit, a koszos edényeit, és minden egyéb hasznavehetetlen kacatját a ház közös udvarára. S ekkor a három példaként kiragadott lakás lakói is részt vesznek ebben a folyamatban, de teljesen különböző módon megélve azt. Az első lakás lakói – akik folyamatosan takarítottak és szelektáltak, ergo permanensen dolgoztak azon, hogy ez a lakás rendezett és tiszta maradjon, mindig megújulva –, nos, ők egy kellemes délutáni programként összeszedegetik azt a pár dolgot, ami a legutóbbi kis lomtalanításuk óta felhalmozódott, kedélyesen, rövid idő alatt és kényelmesen beledobálják ezeket egy közepes kartondobozba, amit a családfő könnyedén levisz az udvarra. Majd elkerülve a lomtalanítással járó zsivajt, koszt és káoszt, ők a lakásukban maradnak, s a nap további részét közös játékkal, pihenéssel, szórakozással töltik.

A második lakás lakói – akik csak a nagyobb bútorokat hagyták meg – az egész napjukat a lomtalanításnak szentelik: kipakolják a régi szekrényből a holmikat, elhúzgálják a bútorokat, az újakat kirakják, hogy helyet készítsenek a régi elmozdításának, több bútort tolnak, húznak-vonnak, felkavarodik a por, s van egy pillanat, amikor meglehetősen nagy fejetlenséget élnek meg, már ami a lakásuk állapotát illeti. Elfáradnak, talán reményvesztettnek is érzik magukat, mert az idő telik, de még nem haladnak úgy a munkával, ahogy szeretnének: tehát egy elég nehéz és fárasztó nap vár rájuk, ám ha ügyesek, mire letelik a kirakodás határideje, végeznek a régi bútorok lecipelésével a csigalépcsőn, az ajtó visszahelyezésével, amit a sok bútorhúzgálás miatt le kellett szerelni, és a következő napokra már csak a rendrakás és takarítás marad számukra. Ők azok, akik ennek a lomtalanításnak, ennek a központi eseménynek a ritmusával haladnak, tulajdonképpen ők azok, akik számára ez a lomtalanítás, ez a házban történő központi esemény a saját lomtalanításukkal parallel mozog. Hiszen ők azok, akik életre hívták ezt a központi lomtalanítást, bennük volt egy vágy szabadulni a limlomoktól, hiszen a kisebbekkel ezt meg is tették folyamatosan, csak azt nem tudták, hogyan birkóznának meg egyedül a nagyobb leszakadt polcú, megvetemedett szekrényekkel, a tönkrement hepehupás franciaággyal, s ezért kezdeményezték, úgymond, ezt a nagytakarítást.

S végezetül, nézzük meg, mi a helyzet azzal a családdal, aki a beköltözése óta egy gyufaszálat sem dobott ki a lakásból, s nem azért, mert nekik az kellett volna, hanem mert úgy érezték, nem szükséges a lomtalanítás, voltaképpen bennük ennek az igénye fel sem merült. Nos, ők miután látják, hogy itt elkezdődött valami, mindenki hordja lázasan le a holmiját, egy olyan külső nyomás nehezedik rájuk, ami őket is arra készteti, hogy dobáljanak ki ezt-azt. No de itt akkora a disznóól, hogy úgy mondjam, hogy egész egyszerűen nem tudják, hol kezdjék ezt a folyamatot, és sokáig csak tanácstalanul toporognak, nézvén a káoszt, mert igazából ebben a zűrzavarban azt sem tudják meghatározni, mi az, ami kell, s mi az, ami nem, mi a régi, és mi az új. S találomra elkezdenek pakolászni, egyik holmit rakva a másik helyére, s ebben a forgatagban az a látszólagos „rend” – ami lényegében nem volt más, mint az általuk megszokott tárgyak meghatározott elhelyezkedése – most felbomlik, és létrejön valami hihetetlen nagy kavarodás ebben a lakásban. Majd, miután nem férnek el a megbomlott „rend” miatt, kinyitják az ajtót, és kiöntik a holmikat a folyosóra, elzárva maguk elől az utat, s a többi lakót is arra kényszerítik, hogy kerüljék ki az ő ajtajuk előtti részt.

Folyik a lázas pakolás, de az idő múlik, s kezd letelni az a határidő, amit a házfelügyelő a lomtalanításnak szentelt, lassan érkeznek a teherautók, de ez a család még mindig nem jutott el még odáig sem, hogy egy doboznyi holmit levigyen, mert még mindig a „kell, nem kell” szétválogatásnál tart. S elérkezik az óra: vége a lomtalanításnak, elszállítják a lomokat, és a felbolydult ház visszanyeri a nyugalmát, a lakók egy része egyfajta lomtalanítás utáni rendrakásba, takarításba kezd, a lakók tudatosabb része meg már rég el is felejtette, hogy volt egyáltalán káosz és zűrzavar. S ekkor ennek a családnak a folyosóra kiszórt holmit be kell vinni a lakásba, mert az már nem maradhat kint, no de bent akkora a zűrzavar, hogy így képtelenek ott maradni. Besöprik a holmikat, és ők, kvázi kint rekednek ebből a rájuk omló hatalmas disznóólból, ebből a mocsokkal, kacattal, limlom halommal teli lakásból. És akkor őket azok tudják megsegíteni, akik az egész délutánt kedélyes szórakozással töltötték, mert be tudják őket engedni, hogy kicsit megpihenjenek a tiszta és tágas otthonukban, segíteni tudnak nekik netán a pakolásban, és képesek a maguk belső nyugalmával meg is nyugtatni ezeket a zilált lakókat. Hiszen akik még hetekig takarítanak a lomtalanítás után, nos, ők biztos nem fognak foglalkozni ezekkel a szerencsétlenekkel, mert ők is nagy munkában vannak, csak míg ők boldogulnak egyedül, a kint rekedt lakók teljesen elveszettnek fogják érezni magukat. Az ő számukra ez a lomtalanítás ugyanis nem a megtisztulás élményét adja elsőre, hanem a poklok poklának élményét.

Látható a példából, hogy egy általánosan bekövetkező kollektív folyamat gyakorlatilag senkinek sem jelenti ugyanazt, és most, ha megnézed azokat a hidakat, amiket felépítettünk ezzel a példával – ahol az egyik a Nagy Lomtalanítás nevet viseli, míg a többi az egyes lakásokban zajló folyamatokat jelképezi – látható, hogy van olyan híd, ami a Nagy Lomtalanítás alatt fut és van, ami fölötte. S ezt a helyzetet gyakorlatilag csak egy, és egyetlen egy tényező határozza meg: mégpedig a lakásban élők hozzáállása, tudatossági szintje. Minden veled kezdődik, s minden, amit a világban megtapasztalsz – legyen akár az a kollektív helyzet zűrzavaros, háborús, vagy épp egy összeomló rendszer miatt pusztító –, azaz ami ebben veled történik, az lényegében nem más, mint a te benső igazságpontod visszatükröződése, a te belső igazságod helye által meghatározott egyéni helyzeted.

Adamus! Kérlek, segíts abban, hogy mit jelent számodra az új és mi a régi! Mik azok a dolgok, amik minket a hétköznapok szintjén visszatartanak attól, hogy kilépjünk a fénybe, ahogy sokan fogalmaznak?

Az, hogy mi a régi és mi az új, az körülbelül olyan kérdés, mintha én azt kérném tőled, hogy kérlek, határozd meg számomra, mi az édes, és mi a savanyú. Mondd meg nekem, kérlek, hol a határ e két íz közt, és hogyan lehet megkülönböztetni! S erre te nem tudsz mást mondani, zavartan pislogva, mint, hogy „hát, Adamus, ezt így nem lehet meghatározni, mert édes az alma, de ugyanakkor lehet savanyú is. Édes a savanyú cukor, de hát, mint a nevében is benne van, savanyú is. Édes a méz és savanyú a citrom, de például a teában, csodálatos harmóniában olvadnak össze, szóval nem tudom, ezt érezni kell, ezt nem lehet így definiálni!” Azonban én szeretnék segíteni nektek ebben a kérdésben, úgyhogy most megint megpróbálom a lehetetlent, hogy a fogalmi struktúrátokat felhasználva, fogalmakba sűrítsek valamit, ami nagyon nem fogalmi. Figyeljetek!

Gondoljatok abba bele, hogy a testetek, amivel a legtöbben azonosítjátok magatokat, már régen nem az, ami mondjuk tíz éve volt. Nincs benne sok olyan sejt, mondhatni, szinte egy sem, ami pontosan azonos lenne azzal, mint ami tíz éve fenntartotta a tested működését. Változol minden pillanatban, de miután ez a változás nem szakaszos, hanem folyamatos, egész egyszerűen nem veszed észre, nem vagy képes különbséget tenni a „régi” tested, és az „új” között, csak ha megszakítod a folyamatos áramlást, változást, és kiragadsz az idősíkból egy pillanatot – mondjuk egy fotó segítségével –, majd ugrasz egy nagyot az időben, és összeveted a mostanival. S akkor látod, hogy lám, megkopaszodtál, lám a csípőd szélesebb lett. Vagy ha belegondolsz, mennyi mindent tudtál húsz éve a világról, s mára azoknak a tárgyi ismereteknek a nagy része a ködbe veszett, akkor ezt fülön tudod csípni, de magát a folyamatot, ahogy a te agysejtjeid változtak, alakultak az idők során, azt nem vagy képes meghatározni. Nincs olyan pillanat, hogy „na, most felejtem el a történelmi évszámokat és a kémiai képleteket”, hanem egyszer csak azt veszed észre: nem emlékszel rájuk. S amikor azt kérdezitek tőlem, mi a régi, ami összeomlik bennetek is és a külvilágban is, illetve mi az az új, ami megszületik bennetek és a világ egészében, akkor én most ugyanazt tudom tenni, amit te, ha a változást el akarod csípni, meg akarod látni, hogy megállítom az időórát, kiragadok egy pillanatot, és összevetem a jelennel, majd egy általam feltételezett lehetséges jövőponttal.

Ami régen benned volt, és ami a világot hosszú ideig összetartotta, az azok a hiedelmek voltak, amik meghatározták, hogy te ki vagy, s mi az, hogy ember, mi az, hogy emberiség, mi az, hogy világ. Én azt mondanám, hogy minden régi, amit kívülről kaptál, minden réginek minősül, ami megmondta neked, hogy a dolgok milyenek, hogy te milyen vagy, és milyennek kéne lenned. S új az én értelmezésemben minden, ami belőled fakad, ami egy belső felismerés eredménye, hogy a dolgok szerinted milyenek, és te milyennek ismered meg önmagad. S itt ugye az átmenet nem egy határozott pontot jelöl, mert ez egy folyamat: ahogy ez a külső állványzat lassan korhad, omlik, úgy erősödik a belső mágnes, és ha ez harmonikus folyamatban történik benned, ez nagyon finom átmenetet képez. Aki ezt az állványzatot nem bontja, vagy el sem kezdte a lebontását, annak ez bizony recsegve-ropogva törik össze, s akkor nagyon kell majd egy belső tartórúd, mert különben omlik az egész, tehát az ő számukra élesebb átmenet lesz a régi és az új között, de gyakorlatilag ők sem lesznek képesek ezt így két halmazba pakolni, mert ez majd csak utólag lesz lehetséges. Legyen az egy tárgy, egy gondolat, egy eszme, vagy akár egy kapcsolat, ha szükségét érzed ebben a lomtalanításban, hogy meghatározd, melyik az új és melyik a régi, hogy tudd, nem dobsz-e ki valami értékeset, a tanácsom a következő: vizsgáld meg a dolgot azzal a szemmel, hogy ez mennyire a te választásod eredményeként van jelen az életedben, és mennyire kívülről „kaptad”, mint valami „ajándékot”.

Beszéltünk már többször erről, de azt még nem említettem ennek kapcsán, hogy ezt hogyan tudod szinte teljes biztonsággal eldönteni, s most ebben segítek. Ha ott állsz ez előtt a dolog előtt (mondom, legyen ez egy tárgy, egy munka, egy kapcsolat, egy világnézet, vagy akár egy fogalom meghatározása), egyetlen biztos módszer van, hogy pillanatok alatt eldönthesd, menjen-e a kukába, vagy gondosan visszategyed-e a vitrinbe: tedd fel magadnak a dologgal kapcsolatban a következő kérdést. „Mi történne, ha ezt kidobnám a kukába?” És ha a válasz bármi olyasmi, ami azt sugallja, hogy ezt nem lehet kidobni, akkor tudd, ez egy régi vacak, és pont a kukában a helye. Miért mondom ezt, ami most megint ellentmondásnak tűnik? Mert ha józan ésszel belegondolsz, hogy a lelked legmélyéről jövő választásoddal kapcsolatban felteszed ezt a kérdést, egy pillanatig sem juthat eszedbe az, hogy ezt nem lehet kidobni, mert akkor ez és ez történik. Nem. Most vegyél elő egy dolgot, amiről biztosan tudod, hogy te választottad a magad számára csak és kizárólag a legbelső pontodból kiindulva! Legyen ez bármi! S most tedd fel a kérdést: mi lenne, ha ezt most kidobnám a kukába? Nos? Mi a válasz? Semmi. És miért? Mert a kérdést is alig tudod feltenni, nemde? Egyszerűen nincs ezzel a dologgal kapcsolatban értelme a kérdésnek, annyira nonszensznek tűnik. Próbáld csak meg még egyszer: kérdőjelezd meg a szíved legbelső pontját! Nem fog menni. Na, drágáim, ez a trükk, hogy úgy mondjam, ha a kérdés egyáltalán felmerül, akkor tudhatod, ez kuka – vagy legalábbis még nem voltál képes azt a dolgot valóban választani, lehet, hogy ott van előtted, de te még mindig azt hiszed, döntéseket kell hoznod választás helyett.

S mi az a jövőbeli pont az új és régi mentén, amit én látok, mint legvalószínűbb lehetőséget? Az, hogy véget ér ez a megrázó lomtalanítás, és sokan kénytelenek lesznek a lakásukból kiköltözni, mert a sok kacattól nem tudnak visszaköltözni. És akkor azok, akik képesek voltak ezt a folyamatot harmóniában megélni, kidobálják az ő lomjaikat, és a házban egy olyan rend jön létre, minek következtében nem lesz szükség több ilyen felforgató lomtalanításra, mert akik maradnak, hogy így mondjam, megtanultak különbséget tenni a régi és az új között, és megtanulták azt is, hogy az új beengedése előtt kell kidobálni a régit. Egy olyasféle rend képeit látom, ami nem egy rendszer által alkotott rend meghatározott elemekkel, hanem egy olyan egymásba fonódó, harmonikus összerendeződés, amit a természetben is megtapasztalhattok nap mint nap. Ami a szuverén emberek által meghatározott olyan új világrend, ami mindenki számára megengedi, hogy valóban az legyen, aki, mert ez lesz a rendezőelv, és a legfontosabb érték, az új társadalom legmegbecsültebb eleme. S ez nem tévesztendő össze a hamis individualizmus látszatával, azzal az illúzióval, hogy „légy egyedi, de ezt azon a módon tedd, ahogy ezt a rendszer meghatározza”: nem, ez tulajdonképpen nem lesz egyéb, mint hogy megszűnik az a fogalom, hogy „egyedi”, mert az egyedit és a nem egyedit nem lehet majd megkülönböztetni, ugyanis ennek így nem lesz semmi értelme.

(Adamus Saint Germain: Alapok)

 

(Ha úgy gondolod, bátran megoszthatod ezt a szöveget másokkal, de arra kérlek, ez esetben egy linkkel oldd ezt meg és ne copy paste-tel. Ezzel tudod ugyanis támogatni azt a törekvésemet, hogy elhatároljam a munkám mindazon, sokszor kifejezetten buta és félrevezető információktól, amik  szintén Saint Germain név alatt cikáznak a neten. Köszönöm!)