El vagyok ragadtatva

Végre volt időm, és meg tudtam nézni a Tom Perrotta regénye alapján készült zseniális The Leftovers sorozat mindhárom évadát, amit sokan Damon Lindelof miatt a Lost utódjaként tartanak számon. Nem bántam meg, hihetetlenül professzionális és elgondolkodtató lett ez az alkotás is, mi több, merem azt állítani, ismét váteszi művel állunk szemben. Az élményt fokozta, hogy mindeközben Thomas Manntól a József és testvéreit olvasom, s valahogy a dolgok ismét meglepő módon összeolvadva bennem újabb felismerésekre sarkalltak. A Leftovers alapsztorija annyiból áll, hogy egy napon eltűnik az emberiség 2%-a: se szó, se beszéd, egyszerűen köddé válnak az emberek. Biblikusan kifejezve: elragadtatnak. És a leggyönyörűbb ebben a koncepcióban az, hogy semmiféle magyarázat nincs a dologra, a tudomány csődöt mond, de ugyanígy a vallás is, nem mondhatják az emberek, hogy Isten magához hívta az övéit, hisz az eltűntek közt sok gyalázatos féreg volt, legalábbis azzal az emberi mértékkel mérve, amivel az ítélkező istenkép is készült. Nem marad a hátramaradottaknak más, csak a kínzó űr, amit ezek az eltávozottak maguk után hagynak, egy megválaszolatlan kérdés, egy eltemethetetlen múlt, egy tátongó, üres lyuk, egy repedés a valóság vásznán. És itt kezdődik az igazi dráma: ki hogyan tudja feldolgozni a történteket – fantasztikusan sokszínű, kimunkált karakterek szemén keresztül nézhetünk bele ebbe a tükörbe, ahol megvizsgálhatjuk, vajon mi hogyan birkózunk meg létünk tátongó, megmagyarázhatatlan lyukaival, veszteségeivel, kudarcaival, megválaszolatlan kérdéseivel, meghasadt valóságvásznával. Számomra teljesen egyértelműen az egyik főhősnő, Nora karaktere volt a legvonzóbb, azt hiszem ez a nő hajszálpontosan olyan a filmben, mint én a valóságban. Nem a legrokonszenvesebb figura, mert egyik oldalnak sem adja meg azt, amit kapni akar: nem érdekli a misztikus szekta baromsága ugyanúgy, ahogy a geológusok handabandázása sem, kifejezetten mérges lesz a fickóra, aki a veszteséget a szentimentális pozitív gondolkodás csiricsáré gönceivel próbálja eltakargatni, miközben saját írói egóját táplálja, és kegyetlenül lerántja a leplet minden nyomorult hazugságról, csalásról, önáltatásról, még a sajátjairól is. Mégis ő az egyetlen, aki nyitott, mindent kipróbál, legyen az szállodai buli, gyógyító ölelés vagy futurisztikus átalakítógép, de a végén ezekről is lehámozza a hazugságrétegeket. Ahogy Thomas Mann fogalmaz a regényben: „Kétkedő vagyok, amint itt ülök, nem azért, mert semmiben sem hiszek, hanem azért, mert mindent lehetségesnek tartok.” Számomra ez az egyetlen elfogadható nézőpont. A Leftovers hősnője téridő dimenziókon átutazva keres választ a kérdésre: hogyan tovább. Megkapja, s a sorozat legvégén meg is mutatja, hogyan lehet a világvégén feloldozva a bűnök alól békére lelni. Semmi esetre sem úgy, hogy nem nézünk szembe az igazsággal és próbáljuk folyamatosan azt mantrázni magunknak, hogy minden rendben van, ahogy manapság ezt az emberek teszik, most így közvetlenül a világvége előtt és kicsivel utána.

Bizonyos közelségből semmi sem érthető úgy meg, mint amikor megvan a kellő térbeli-időbeli távolság a rálátásra. A forró levesben keringő borsószem szempontjából az ebédkészítés más értelemmel bír, mint a háziasszony számára. A festmény egy színes foltjaként mást jelent da Vinci Utolsó vacsorája, mint a képtárból nézve rá. Amíg benne vagyunk, nem fogjuk megtudni, mi ez az egész, túl kell lépni rajta, és visszanézve minden világossá válik. No de hogy tudunk kikerülni a fazékból egyszem borsóként, lekerülni a vászonról arra festett vörös foltként? Biztosan nem úgy, ahogy a filmbéli hősök egy része tette: felülve a háztetőre tétlenül várva a csodát, Isten hívó hangját vagy a világvégét. Ez így csak még lejjebb nyom a forró üstben. A sorozat összes főbb, egy-egy világnézeti irányt megtestesítő szereplője a végén csődöt mond, mégpedig azért, mert ragaszkodik a saját csőlátó nézőpontjához. A hangokat halló nagypapa ugyanúgy, mint a templomért és Istenért bármire képes pap, a sodródó Kevin, aki még azt is képes másoknak elhinni, hogy ő a messiás, a pszichológus, aki képtelen igazi válaszokat adni, a hitetlen, a tagadást hitté emelő John, az önpusztítással vezeklő Bűnös Maradék szekta tagjai – mindenki. Mert belülről próbálták megfejteni a kintet. Mert a saját borsólétükből következtettek a konyhára. No de mi mást tehettek volna? Azt olvastam valahol, e sorozat elemzése során, hogy ez a mű pontosan tudja, milyen embernek lenni – és teljesen egyetértek. És azért is írtam, hogy milyen érdekes, hogy épp Thomas Mann olvasása közben ért engem utol ez a kis tévés opus, mert ugyanez a helyzet Mann-nal is: pontosan átérzi, a legmélyebb rétegekig, az emberi lét lényegét. Ezek az ihletett alkotók tisztán látják a kétségbeesett, magára hagyott, vak, örökké mindenben értelmet kereső, oktondi ember alapvetően jóra törekvését, és elkerülhetetlen bukását. Szeretik az embert, mert mélyen megértik. Látják, mit meg nem tesz azért, hogy kikerüljön a fazékból, hogy több lehessen, mint ami: egy szem borsó a levesben. És segítenek is meglátni a kiutat.

2012-ben volt nagy várakozás, ültek képletesen az emberek a tetőn, mint a sorozatbéli, a milleritákra utaló emberkék, várván, hogy megnyilatkozik létük értelme akár azon az áron is, hogy pusztul vele minden, azaz, hogy van valami a fazékon túl – hisz a világvége épp azt mutatta volna meg, nem ennyi a világ, még ha ez látszólag ellentmondásnak tűnik, akkor is. Olyan jó lett volna azt hinni, mi valami pompás és grandiózus előadás részei vagyunk, aminek egy színe el tud látványosan pusztulni, mert mi, az istenek, netán egy meteor vagy űrlény képesek hatni rá. De nem, még ennyire sem vagyunk méltók, a legyet talán lecsapom a konyhában, de egy muslincával már nem küzdök. A légy be tudja piszkítani az ebédet, beköpi a húst, de a gyümölcslégy csak zavaró porszem, semmi több. De mindegy is, mert a világvége látványosan elmaradt. Annyira elmaradt, hogy talán épp ezzel jött el, a nincs vég duplatagadása igenléssé lett, aminek látjuk is a következményeit. No de ezt nem feltétlenül értették meg az emberek, ezért aztán valamit kezdeni kellett azzal, hogy látszólag nem történt semmi. Maradt a sokadszori csodavárás után egy lyuk, egy űr, s az embernek meg kell küzdenie ezzel a teljesen magára hagyott, árva, erőtlen, hatalom nélküli helyzetével a világban. Kollektíven és egyénileg is. És hogy a paradoxonokat tovább fokozzuk, én személy szerint, lehet, hogy tévesen, de úgy látom, a dolog épp azokat viselte meg jobban, akik szerint az egész maja naptár meg világvége, újkorszak, kvantumugrás és a többi egy hatalmas bullshit. Én ezt a réteget látom a buli legnagyobb kárvallottjának, mert ők világnézetüknél fogva arra vannak kárhoztatva, hogy azt hazudják maguknak, uralják a dolgokat, hogy az élet ezen a földön a lehető legjobb dolog, ami velük történhet, és minden rendben van, minden a helyén van, nincs itt, kérem, semmi látnivaló, vagy ha van is, az csak a mi kis koszos udvarunkon lévő porcica, amit ha elseprünk, végre tisztaság lesz. Csakhogy ez nyilvánvalóan nincs így. Hiába az egekig magasztalt orvostudomány, létünk legfőbb problémái nem lettek megoldva, ráadásul a szerializált hivatalos orvoslás rengeteg felesleges szenvedés okozója a csak tüneteket és szerveket gyógyító és minden áron életben tartani akaró rövidlátás szellemében. Hiába a tudomány, az alapvető létkérdések épp nem lettek általa megválaszolva. Hiába az okos politikusok, posztmodern világunk úgy düledezik, mint egy korhadt viskó, biztonságról, nyugalomról, általános jólétről szó sincs. Nem, nincs itt megoldva semmi, és legfőképp a miértekre semmilyen választ nem tudott ez az öntelt és sokszor nagyon dühös, szellemi vezetőtábor az emberiség számára adni, ehelyett álságos mantrákat ismételget, amivel szintén saját tagjainak szenvedéseit növeli. Hisz ők még ki sem mondhatják borsószemként, hogy úgy szar ez a zöldségleves, ahogy van, ugyanis nincs levestudatuk, merthogy épp ezt tagadják, csak a zöldségeket és az azok közt lévő zavaros levet látják, az egészet összetartó fazekat a zöldséglevesnek értelmet adó konyha koncepciójával nyíltan elutasítják. Nem marad más számukra, mint azt hazudni, hogy a lén túl nincs semmi, ami azért hazugság, mert onnan állapíttatik meg, ahonnan ilyen kijelentést nem lehet tenni. Belülről azt állítani, hogy nincs kint, egy feloldhatatlan és buta ellentmondást szül. Hazugság az a boldogság és jólét, ami nem önmagában való, ami csak drogokkal, alkohollal, konzumidiotizmussal, felszínes, egymásba ragadt, szentimentális kapcsolatok védőhálójába gabalyodva elérhető, s röhögve, őrjöngve, kiabálva, száguldozva, izzadtan tobzódva nyilvánul meg, és magában, a lét puszta megélése által nem értelmezhető. Ezért sajnálják azokat, akik szóhasználatukkal élve „nem tudnak élni”, mert számukra az „élet” pótcselekvések sorozata, a pillanatnyi mámorba, öntudatlanságba menekülő, hangulati szinuszgörbén hullámvasutazó, halandó, egyszeri kis létfellobbanás. A fékevesztett, vad hedonizmus, amikor a lét legfőbb kérdésévé a mekkorát bulizzunk, és mit együnk-vegyünk válik, ahhoz vezet, hogy ezek az emberek teljesen megcsömörlenek, megkattannak, de miután ezt nem vallhatják be egymásnak – hisz ez a világ minden világok legjobbika, állítja a központi mantra –, el is hiszik a saját hazug szlogenjeiket, és egyre mélyebben süllyednek a kiúttalan élvezetek odakozmált régióiba, ahonnan nincs felemelkedés, mert saját megolvadt anyaguk letapadt a lábos forró aljához. Don’t worry, be happy.

De nem jártak sokkal jobban a kifáradt, mára szinte teljesen elvérző álezoterikusok sem, pont, mint szegény William Miller, aki halála napjáig várta az eljövetelt. Itt is ugyanaz a mantrázás folyik, de legalább megvan a csalódás lehetősége, lehet azt mondani, idézvén ismét Mannt, hogy „nem vagyok olyan kíváncsi természetű, hogy mindennek okát puhatoljam, hanem megelégszem azzal a tudással, hogy a beszédes világ tele van titkokkal.” Képzeletben kivarázsolják magukat a fazékból, a zöldségleves képzetét egy az egyben átültetik a konyhába, csak kicsit átalakítva, azaz azt mondván: a fazékon túl repülő répák, szárnyas karfiolok, gonosz, szarvas-patás céklák és zellerek vannak, az őket összekötő víz nem maszatos, hanem kristálytiszta, és a hatalmas, minket kevergető, igazságosztó fakanál uralkodik mindenek felett. Szó sem esik mosogatógépről, hűtőről, étkezőasztalról és háziasszonyról. Nyilvánvaló, bentről kifelé ez nem látható, ezzel kár is áltatnunk magunkat, de ez még nem jelenti azt, a láboson túl brokkolierdők és petrezselyemmezők nyílnak. Ahogy egy ház sem az őt magában foglaló utca kicsinyített mása, és a benne lévő szobák sem hasonlatosak hozzá, úgy a rétegzett tér és valóság egybenlevősége sem azt jelenti, ez egy egyre növekvő és ismétlődő, unalmas minta, inkább azt mondhatnánk, lényegét tekintve egy, ám természetét, minőségét tekintve végtelenül változatos. Azért imádtam a „The Leftovers” sorozatot, mert az alkotók senkit sem kíméltek, és szerintem ebben igazuk van. Kicsit megfricskázták a gyógyító ölelést ugyanúgy, ahogy a parafrazeált háttérhatalmas gyíkember-elméletet, de kapnak mások is Azrael-démonnal, vagy a szent egyiptomi kehellyel, netán a titkokat rejtő folyóirattal, a túlvilági hangokkal, mitikus, ősi kultúrákkal, original sámánokkal, komolynak ható tudományos elméletekkel és a szent küldetésekkel is egy ironikus kikacsintást. Őszintén együtt tudtam nevetni az alkotókkal, mert zűrzavaros ideológiai világunk annyira elképesztően mulatságos, hogy ha az ember kicsit hátrébb lép, és megszemléli onnan, nem tud nem mosolyogni rajta. Miközben tisztán érezhető állásfoglalásuk, mert ők nem mindent tagadnak, hanem mindent lehetségesnek tartva vázolnak egy számukra elfogadható gondolkodási irányt. Ami épp attól meghatározható, konkrét, és új, valós utat nyitó, hogy sem ide, sem oda nem sorolható. Attól valamilyen, hogy semmilyen – s szerintem ez csodálatos végkövetkeztetés.

Thomas Mann és Damon Lindelof ugyanazt mondja, amit én is szívemből vallok: az emberek alapvetően jók, jót akarnak, jóra törekszenek, csodálatosan összetett és egyszerű lények egyidejűleg, akiknek nem az eszük szerethető, hanem a szívük. Ez a sok anyátlan, elhagyatott, magányos kis tiszta szív, ami annyira szeretne tartozni valakihez, valahová, s ezért bármire képes, néha a rosszra is, de nem azért, mert ő maga rossz, hanem mert néha egyszerűen fogalma sincs, mi lenne a jó. A legelvetemültebb, macskanyúzó bűnözőkben is egy ugyanilyen szeretetre és jóra törekvő szív dobog, sőt, ők hiányolják leginkább a szeretetet, csak ez a bolond világ nem segített nekik, hogy megtalálják, amit valójában keresnek. A gonosz, vad, gúnyolódó, mérges emberek a legszánandóbb lények, hisz ők egész elfuserált életükkel kompenzálják az űrt, a hiányt, a megválaszolatlan kérdést. Csak azzal tudunk nekik segíteni, ha megmentjük magunkat. Nem akarom lelőni a sorozat vége poénját, ami mellesleg nem is olyan nagy poén, csak egy egyszerű kis igazság, de azt talán még nem spoiler, ha azt mondom, a megoldás egyénileg kollektív. Mint a felemelkedés, a kvantumugrás – és ahogy világvége is az. A csodálatos Thomas Mann ezt így teszi érthetővé:

„- Hová visztek engem? – kérdezte József Kedmától, az öreg egyik fiától, amint a karaván a holdsütötte alacsony dombok között, a Fáskert-hegyek lábánál fölütötte sátrait, hogy aludni térjen bennük.
Kedma tetőtől talpig végigmérte.
– Kedves vagy – mondta, és fejét rázta, annak jeléül, hogy nem “kedves”-t értett, hanem más egyebeket, mint “együgyű”, “szemtelen” és “furcsa”. – Hová viszünk? Hát viszünk? Egyáltalán nem is viszünk. Véletlenül velünk vagy, mert atyánk megvásárolt kegyetlen uraidtól, s oda mégy, ahová mi megyünk. Erre nem lehet azt mondani, hogy viszünk.
– Nem? Hát nem – felelte József. – Csak arra gondoltam: hová visz engem Isten, amikor veletek megyek?
– Mulatságos fickó vagy, az is maradsz – mondta a maonita -, s úgy a dolgok közepébe helyezed magad, hogy az ember azt se tudja, csodálkozzék-e vagy bosszankodjék. Azt gondolod, hallod-e, azért utazunk, hogy eljuthass valahová, ahová a te istened akarja?
– Nem gondolom ezt – válaszolta József. – Jól tudom, hogy ti, uraim, a magatok jószántából utaztok, a magatok célja és szándéka szerint, és semmi esetre sem akartam méltóságotokat és függetlenségeteket kisebbíteni kérdésemmel. De lásd, a világnak sok a közepe, mindenki számára más, s mindenki számára a maga körének a középpontjában van. Te csak egy félrőfnyire állsz tőlem, de körülötted egy világ van, melynek közepe nem én vagyok, hanem te. Az én világomnak közepe azonban én vagyok. Azért mindkettő egyformán valóságos, ahogy vesszük, az én szempontomból vagy a tiedből. Mert világaink nincsenek oly messze egymástól, hogy ne is érintkeznének, hanem Isten szorosan egymásba tolta és fonta őket, úgyhogy ti, izmáeliták egészen függetlenül utaztok ugyan s a magatok szándéka szerint, ahová akartok, de ezenkívül s ebben az egymásba fontságban eszközök is vagytok, hogy én is célhoz érjek. Ezért kérdeztem, hová visztek engem.
– Úgy, úgy – mondta Kedma, és még mindig a fiút nézegette tetőtől talpig, arcát elfordítva a cölöptől, amelyet éppen a földbe vert. – Efféleképpen jár hát az eszed, s a nyelved fürge, mint a manguszta. Majd megmondom az öregnek, az én atyámnak, miket mersz kieszelni, cudar, s miféle bölcsességbe ütöd az orrod, hogy te vagy a te világod közepe, mi pedig azért vagyunk, hogy téged vigyünk magunkkal. Vigyázz, megmondalak neki.
– Csak mondj – felelte József. – Az nem árt. Legföljebb szöget üt az úrnak, a te atyádnak fejébe, hogy ne adjon el túlságosan olcsón s az első útjába kerülőnek, ha áruba akar majd bocsátani. (…)
– Szeretném, ha az öreg nem cserélne be egyhamar bíborra és cédrusolajra, hanem egy ideig s egy darabig még velünk maradnál, hogy halljunk még egyet-mást tőled az emberek külön-külön világáról s egymásba fonódásukról.
(…)
– Hallom – kezdte -, hogy azt mondottad, te vagy a világ köldöke.
József mosolyogva rázta a fejét.
– Mire is gondolhatnak – felelte -, s mint is mondhattam mellékesen és szólásmódként odavetve, amit ennyire félreértve adtak tovább uramnak? Lássuk csak. Igen, tudom már, azt mondottam, hogy sok közepe van a világnak, éppannyi, mint ahány ember “én”-t mond e földön, mindegyik számára egy.
– Ez már egyre megy – szólt az öreg. – Tehát igaz, efféle ostobaságokat locsogsz. Sohasem hallottam ilyesmit, pedig sok földet bejártam, s most már látom, hogy tisztátalan szájú vagy, elvetemedett kölyök, jól mondták előbbi uraid. Hová jutnánk, ha minden tejfelesszájú süvölvény a nagy népzagyvalékból a világ köldökének tekintené magát, amerre jár s kel, s mihez kezdenénk ennyi középponttal? Amikor a kútban kuksoltál, ahová, úgy látom, nagyon is alapos okkal kerültél, talán ez a kút volt a világ szent középpontja?
– Isten megszentelte a kutat – felelte József -, amikor szemmel tartotta, és nem engedett engem elpusztulni benne, hanem arra vitte utatokat, úgyhogy megmenthettetek.
– Úgyhogy? – kérdezte a kalmár. – Vagy azért, hogy?
– Úgyhogy és azért, hogy – felelte József. – Mindkettő, és ahogy vesszük.”

Az egy szem borsó a konyha, a ház, az utca, a város, az ország és a kontinens része. Addig magányos kis borsószem a levesben, amíg ezt hiszi magáról, amíg tudata a borsó tudata. Ő sosem lehet a világ közepe, mert nem az. Mari néni, akárhogy is gondolkodik, nem központja semminek, sosem történik vele semmi a világ szempontjából lényeges, még az sem, hogy egy kósza aszteroida lecsapja a fejét. Éldegél egy egyszerű életet, ami se nem ilyen, se nem olyan, jelentéktelenségében jelentőségteljes csupán, aztán kihuny a tudata, nem jönnek érte angyalok, sem ördögök, nem sétál fényfolyosón szent Péter kapuján át Isten elébe, nem lesz mindentudó és örök életű, mert Mari néni csak egy volt, van és lesz a világon, s ő márpedig halandó, mulandó, egyszeri tünemény. Még akkor is, ha a mindenkori Mari néni aktuálisan az Amerikai Egyesült Államok elnöke, vagy híres hollywoodi sztár. De van valami Mari nénin túl, ami Mari nénihez képest örök, s ehhez képest is van valami, ami magában foglalja a Mari nénit magában foglaló valakit. „Ami csak egyszer van, s hozzá hasonló nem akad sem vele egyidőben, sem utána, s nincs az a nagy körforgás, amely visszahozza, annak nem szabad elpusztulnia s a disznók elé kerülnie, ezt nem fogadom el.” Meg kell keresni önmagunkban azt, ami az időben örök. Ennyi a titok, ez a titka a hétköznapi mágiának is: egyszeri Mari néninek semmilyen hatalma nincs az őt magában foglaló világ felett, ám annak, aki magában foglalja ezt a világot Mari nénivel egyetemben, a hatalma korlátlan. Csak meg kell találni ezt az ént a személyes dimenziógépünk segítségével, nem kitalálni, meg elképzelni, hanem el kell válni a magunk Mari nénijétől, az ő kis nyomorúságosan jelentéktelen életétől, gondjaitól-bajaitól, kapcsolataitól, szánalmas kis érzéseitől, és elindulni elbúcsúzván tőle oda, ahol nyilvánvaló, hogy az egyéni és kollektív egy. Ahol az úgyhogy és azért, hogy egyidejűleg érvényes igazság. És onnan az, hogy ki a hátramaradott és ki az elragadtatott csak egy reláció, semmi több, közvetlenül a világvége előtt és kicsivel utána, mert onnan minden egyben látható időben és térben, amit mi itt, borsószemként csak ilyen lineárisan szétdarabolva tudtunk megélni. Hamarosan mindannyian egyesével meglátjuk az egészet, csak hagyjuk megtörténni a csodát.

-LD-