Élet a nyelvben

Bár elhatároztam, több saját infót most egy darabig nem szolgáltatok, a népművelő missziómat azért folytatom, és hoztam nektek két, meglehetősen aktuális gondolatot Karl Ove Knausgårdtól – egy halottak napjához illőt és egyet mindahhoz, ami most körülöttünk zajlik  –, hátha valakinek kedve támad ezután jobban megismerkedni vele. Varsågod!

***

„A szív számára az élet egyszerű: ver, ameddig bír. Azután megáll. Előbb-utóbb egy szép napon magától felhagy lüktető mozgásával, és a vér a test legmélyebben fekvő pontja felé áramlik, hogy ott egy kis medencébe gyűlve kívülről sötét és nyirkos tapintású foltot hagyjon az egyre fehéredő bőrön, miközben a testhőmérséklet csökken, a végtagok megmerevednek, és a belek kiürülnek. Az első órák ezen változásai olyan lassan és olyan bizonyossággal zajlanak, hogy van valamiféle szertartásszerűség bennük, mintha az élet szigorú szabályok, egyfajta gentlemen’s agreement szerint kapitulálna, amelyet a halál képviselői is betartanak, miközben folyvást arra várnak, hogy az élet visszavonuljon, ők pedig hozzáfoghassanak az új terület inváziójához. De akkor már visszavonhatatlanul. A test belsejében szétszóródó hatalmas baktériumseregeket semmi sem tartóztathatja fel. Ha csupán néhány órával korábban próbálkoztak volna, nyomban ellenállásba ütköznek, most azonban minden elcsendesedik körülöttük, és feltartóztathatatlanul nyomulnak egyre mélyebbre a nedves sötétségben. Elérik a Havers-csatornát, a Lieberkühn-mirigyeket és a Langerhans-szigeteket. A Bowman-tokot Nephrosban, a Clarke-oszlopot Spinalisban, Mesencephalon feketeállományát. És elérik a szívet. Még mindig ép, de már megfosztva a mozgástól, amelyre az egész konstrukciót tervezték, furcsán elhagyatottnak hat, akár egy gyártelep, amelyet a munkásoknak kapkodva kellett kiüríteniük, mindenfelé az erdő sötétjétől sárga fényükkel elváló, mozdulatlan járművek, üresen álló barakkok, a drótkötélpálya csilléi megrakodva függenek a hegyoldalban. Abban a másodpercben, amikor az élet elhagyja a testet, az már a halálhoz tartozik. A lámpák, a bőröndök, a szőnyegek, a kilincsek, az ablakok. A földek, a lápok, a patakok, a hegyek, a felhők, az ég. Egyik sem idegen számunkra. Szakadatlanul a halott világ tárgyai és jelenségei vesznek körül minket. Ennek ellenére kevés dolog érint annyira kellemetlenül bennünket, mint amikor egy emberi lény csatlakozik hozzájuk, legalábbis ha azokra az erőfeszítésekre gondolunk, amelyekkel a holttesteket igyekszünk eltüntetni szem elől. A nagyobb kórházakban nem csupán elkülönített, megközelíthetetlen helyiségekbe rejtik a holtakat; az odavezető utak is titkosak, saját felvonójuk és pincefolyosóik vannak, és ha az ember mégis odatéved valamelyikre, a mellette elgurított holttestek mindig gondosan le vannak takarva. Amikor elszállítják őket a kórházból, külön kijáratot használnak, sötétített üvegű autót; a templomban külön ablaktalan termet tartanak fenn számukra; a temetési szertartás alatt zárt koporsóban fekszenek, míg végül a földbe eresztik vagy a kemencében elhamvasztják őket. Gyakorlati célt nehezen találnánk ebben az eljárásmódban. A testeket például bátran végigguríthatnák fedetlenül a kórház folyosóján, vagy teljesen közönséges taxikban is szállíthatnák anélkül, hogy különösebb veszélyt jelentenének másokra nézve.

Az idős férfi, aki egy mozielőadás alatt hunyt el, nyugodtan a székében maradhatna a film végéig, sőt akár a következő vetítés alatt is. A tanárt, aki az iskolaudvaron kapott agyvérzést, nem muszáj azonnal elszállítani, semmi baj nem lesz belőle, ha ott fekszik, amíg a gondnok időt tud szakítani rá, még ha arra csak délután vagy este kerül is sor. És ha egy madár ráül és megcsipkedi, ugyan mit számít? Talán jobb lesz neki, ami a sírban vár rá, csak mert azt úgysem látjuk? Amíg a halottak nincsenek útban, semmi ok a sietségre, úgysem halhatnak meg még egyszer. Különösen a téli hideg volna kedvező. Hajléktalanok, akik a padokon és a kapualjakban fagynak halálra; öngyilkosok, akik toronyházakból és hidakról vetik le magukat; öregasszonyok, akik a lépcsőházakban esnek össze; balesetek áldozatai, akik az autójuk roncsába szorulnak; a fiatal srác, aki egy átmulatott éjszaka után félrészegen a tengerbe zuhan; a kislány, aki egy busz kerekei alá esik – hová ez a sietség, hogy elrejtsék őket a szemünk elől? Illendőségből? Mi lehetne illendőbb annál, hogy a lány szülei egy vagy két órával a szerencsétlenség után a helyszín mellett, a hóban fekve láthassák a gyermeküket, úgy az összezúzott fejét, mint a testét, úgy a véráztatta haját, mint a tiszta steppelt kabátját? Titkok nélkül, a világ elé tárva, így kellene ott feküdnie. De még ez a hóban eltöltött egyetlen óra is elképzelhetetlen. Egy olyan város, amely nem tünteti el a halottait szem elől, az utcákról, a közökből, a parkokból és a parkolókból, az nem város, hanem maga a pokol. Az a tény, hogy ez a pokol sokkal reálisabban és lényegében igazabb módon tükrözi az élettapasztalatainkat, nem számít. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez így van, mégsem szeretnénk szembenézni vele. Ennélfogva a holtak eltitkolásában a kollektív elfojtás aktusa ölt testet. Hogy pontosan mi az, amit elfojtunk, azt viszont nem könnyű megmondani. Önmagában a halál nem lehet, ahhoz a társadalomban túlságosan nagy a jelenléte. Hogy hány halottat említenek naponta az újságokban, vagy mutatnak a híradóban, az a körülményeknek megfelelően változik, a számuk azonban évről évre többé-kevésbé állandó, és miután számtalan információs csatornán özönlenek felénk, lehetetlen elkerülni őket. Ez a fajta halál azonban nem tűnik fenyegetőnek. Épp ellenkezőleg, ez olyasmi, amit akarunk, amiért szívesen fizetünk, hogy lássuk. Ha hozzávesszük az irreális mennyiségű hullák számát, melyeket a fikció termel, még nehezebb megérteni a rendszert, amely a halál rejtegetését szorgalmazza. Ha nem a halál jelensége az, ami elrettent bennünket, akkor honnan ez a végtelen ellenszenv a holttestekkel szemben? Vagy azt jelenti, hogy kétfajta halál létezik, vagy azt, hogy ellentmondás áll fenn a halálról alkotott elképzelésünk és a halál valós megnyilvánulása között, ami alapvetően ugyanarra vezethető vissza: a halálról alkotott elképzelésünk olyan erősen rögzült a tudatunkban, hogy nem csupán megrendülünk, amikor azzal szembesülünk, hogy a valóság eltér ettől, de minden eszközzel igyekszünk elrejteni is. Nem valamiféle tudatos mérlegelés eredményeként, ahogyan a rítusok esetében történik, amilyen például a temetési szertartás, melynek tartalma és értelme manapság tárgyalási alapot képez, és ezáltal az irracionális szférából a racionálisba kerül át, a kollektívből az individuálisba – nem, az, ahogyan eltávolítjuk a halottakat, soha nem volt vita tárgya, mindig is olyasmi volt, amit egyszerűen megtettünk valamiféle kényszerűségből, amit senki sem tud megmagyarázni, de mindenki ismer: amikor az apád egy szeles őszi vasárnapon meghal odakint az udvaron, legalább leborítod egy takaróval. Ám nem ez az impulzus az egyetlen, amelyben a halottak kapcsán osztozunk. A holttestek eltüntetéséhez hasonlóan szembeötlő az a tény, hogy amilyen gyorsan csak lehet, a talaj szintjére igyekszünk hozni őket. Egy olyan kórház, amely fölfelé szállítja a halottakat, melynek bonctermei és halottasháza az épület legfelső emeletein vannak, szinte elképzelhetetlen. A holtakat a lehető legalsóbb szinten őrzik. És ugyanez az elv érvényes azokra a temetkezési vállalkozásokra, amelyek átveszik őket: egy biztosítótársaság nyugodt szívvel rendezheti be az irodáját akár a nyolcadik emeleten is, egy temetkezési iroda azonban nem. Az összes temetkezési vállalkozó az utcaszint közelében alakítja ki az irodáját. Ennek az eredetét nehéz volna megmondani, hajlamosak lehetnénk azt hinni, hogy egy régi hagyományon alapul, amelynek eredetileg praktikus oka volt, például az, hogy a pincében hideg van, ezért ez a helyiség a legalkalmasabb a holttestek tárolására, és ez az elv ma, a hűtőszekrények és a hűtőkamrák korában is érvényes, és nem arról van szó, hogy természetellenesnek tűnne a holtakat fölfelé szállítani az épületekben, mintha a magasság és a halál kölcsönösen kizárnák egymást. Mintha egyfajta khthonikus ösztön uralkodna rajtunk, valami mélyen bennünk azt sürgetné, hogy a halottainkat vissza kell juttatnunk ahhoz a földhöz, ahonnan származunk.

Úgy tűnhet tehát, mintha a halál megoszlása két különböző szisztémát követne. Az egyik a nehéz titoktartáshoz és a sötét földhöz kötődik, a másik a könnyed nyitottsághoz és az éteri fényhez. Egy apa a tűzvonalból próbálta kimenteni gyermekét egy közel-keleti városban. A húsukba csapódó golyóktól megremegő, szorosan összefonódó testüket ábrázoló kép, amelyet egy kamera rögzített, majd szétküldött a Földünk körül keringő több ezer műholdnak, hogy azután tévékészülékek milliói sugározzák világszerte, úgy siklott be a tudatunkba, mint csupán egy újabb kép a holtak vagy haldoklók képei közül. Ezeknek a képeknek nincs súlyuk, nincs kiterjedésük sem időben, sem térben, és semmiféle kapcsolatban nem állnak a testekkel, amelyekből valaha létrejöttek. Sehol sincsenek, és mindenütt ott vannak.
(…)
Az utóbbi években felerősödött bennem az érzés, hogy a világ kicsi, és én teljes mértékben átlátom, holott az eszem azt mondta, hogy valójában épp fordítva van a dolog; a világ mérhetetlen és beláthatatlan, az események száma végtelen, a jelen pedig egy nyitott ajtó, melyet a történelem szele csapkod. Én azonban nem így éreztem. Nekem úgy tűnt, hogy a világot végérvényesen feltárták és feltérképezték, már nem képes előre nem látható irányokba elmozdulni, már semmi új vagy meglepő nem történhet. Értettem magamat, értettem a közvetlen környezetemet, értettem a körülöttem lévő társadalmat, és ha olyan jelenséggel találkoztam, amely nem volt tiszta előttem, tudtam, mit kell tennem, hogy megfejtsem a titkát. A megértést nem szabad összekeverni a tudással, mert szinte semmit sem tudtam – de, mondjuk, ha harcok törnek ki egy volt szovjet tagköztársaság határ menti területén, valahol Ázsiában, amelynek a városairól addig sohasem hallottam, és amelynek a lakosai a ruházatuktól és a nyelvüktől kezdve a mindennapi életen keresztül egészen a vallásukig idegenek voltak számomra, a konfliktus gyökerei pedig minden jel szerint mélyre, akár ezer évvel korábbra nyúltak vissza a történelemben, teljes tudatlanságom és műveletlenségem sem akadályozna a történtek megértésében, mert az elme kategóriákkal rendelkezik, és általuk a legidegenebb gondolatokkal is képes megbirkózni.

Mindenhez így viszonyultam. Ha olyan rovarral találkoztam, amelyet korábban még nem láttam, tudtam, hogy valaki látott már ilyet, és katalogizálta. Ha egy fényes objektumot fedeztem fel az égen, tudtam, hogy nem egy ritka meteorológiai jelenségről, repülő tárgyról, esetleg meteorológiai ballonról van szó, és ha fontos, másnap úgyis megírják az újságok. Ha elfelejtettem valamit, ami a gyermekkoromban történt, abban bizonyára az elfojtás volt a ludas; ha úgy igazán dühös lettem valakire, az bizonyára projekció volt, az pedig, hogy mindig igyekeztem a kedvére tenni azoknak, akikkel megismerkedtem, az apámmal és a hozzá fűződő kapcsolatommal függött össze. Nincs senki, aki ne értené a saját világát. Aki nagyon keveset ért, például egy gyermek, csupán egy kevésbé kiterjedt világban él, mint az, aki sok mindent megért. A sokat értéshez azonban mindig hozzátartozik a megértés határainak ismerete; annak elismerése, hogy az azon kívüli világ, vagyis mindaz, amit nem értünk, nemcsak hogy létezik, de mindig nagyobb a saját világunknál. Néha úgy gondoltam, hogy, legalábbis az én esetemben, az történt, hogy a gyermeki világ, amelyben minden ismert volt, ami pedig nem, azzal kapcsolatban mások ismereteire támaszkodtunk, tehát ez a gyermeki világ valójában sosem szűnt meg, csak egyre bővült az évek során. Amikor tizenkilenc évesen azzal az állítással szembesültem, hogy a világot a nyelv hozza létre, azzal utasítottam el, amit józan észnek neveztem, mert egyszerűen semmi értelme nem volt, vagy talán a toll, amelyet a kezemben tartottam, nyelv volna? Vagy az ablak, amelyen megcsillan a napfény? Az alattam elterülő udvaron átvágó, ősziesen öltözött diákok? Az előadó füle, a keze? A föld és a falevelek alig érezhető szaga a lány ruháján, aki az imént lépett be az ajtón, és mellém ült? Az útépítő munkások légkalapácsának hangja, akik a Szent János-templomnál verték fel sátrukat, a transzformátor egyenletes zümmögése? Az alattunk elterülő város zaja – nyelvi zaj volna? A köhögésem nyelvi köhögés? Teljességgel nevetséges elképzelésnek tartottam. A világ az a világ volt, amit megérintettem, amibe beleütköztem, amit belélegeztem és kiköptem, megettem és megittam, amit kivéreztem és felöklendeztem.

Csak hosszú évekkel később kezdtem másként látni. Egy művészetről és anatómiáról szóló könyvben Nietzschét idézték: „a fizika is csak a világ egyik értelmezése és elrendezése, és nem világmagyarázat”, továbbá „a világ értékét kategóriák segítségével mérjük, amelyek egy teljességgel fiktív világra vonatkoznak”. Fiktív világ? Igen, a világ mint felépítmény, a világ mint szellem, súlytalan és elvont, ugyanabból az anyagból készült, amelyből a gondolatokat szőtték, és ezért olyasvalami, amin keresztül az utóbbiak akadálytalanul mozoghatnak. Háromszáz évnyi természettudományos kutatás nyomán a világ már nem ismer misztériumokat. Minden megmagyarázva, minden megértve, minden az emberi értelem látókörén belül helyezkedik el, a legnagyobbtól, vagyis az univerzumtól kezdve, amelynek a legrégebbi megfigyelhető fénye, a mindenség legtávolabbi határa a világegyetem tizenötmilliárd évvel ezelőtti születésének idejéből származik, egészen a legapróbbakig, melyekből a teljes anyagi világot felépíthetjük. Még azokat a jelenségeket is ismerjük és értjük, amelyek megölnek bennünket, mint például a baktériumok és vírusok sokaságát, amelyek a testünkbe hatolva megtámadják a sejtjeinket, és növekedésre vagy pusztulásra késztetik őket. Hosszú ideig csak a természetet és annak törvényeit vizsgáltuk és magyaráztuk, de ma, ezekben a képromboló időkben, ez már nemcsak a természeti törvényekre igaz, hanem azok helyeire és az emberekre is. A fizikai világ egésze ebbe a szférába emelkedett, mindent bekebelezett a képzeletbeli óriásbirodalom, a dél-amerikai esőerdőktől és a Csendes-óceán szigeteitől az észak-afrikai sivatagokig és Kelet-Európa szürke és omladozó városaiig. A gondolatainkat olyan városok képei árasztották el, ahol sosem jártunk, mégis ismerjük őket, emberek, akikkel sosem találkoztunk, mégis bizalmas kapcsolatban állunk velük, és nagymértékben hozzájuk viszonyítva éljük az életünket. Szinte vérfertőző az érzés, hogy a világ kicsi, szűk, hermetikusan körülzárt, nem nyit semmi más felé, és még ha tudnám is, hogy mélységesen hamis, mivel valójában semmit sem tudunk semmiről, akkor sem szabadulhatnék tőle. Az örökös vágyakozás, amely egyes napokon szinte kontrollálhatatlanná duzzadt, ebből fakadt. Az, hogy írtam, részben ennek enyhítésére szolgált, az íráson keresztül akartam kinyitni a magam számára a világot, ugyanakkor ez vezetett ahhoz is, hogy kudarcot vallottam. Az érzés, hogy a jövő nem létezik, hogy csupán több és még több ugyanabból, minden utópiát értelmetlenné tett.

Az irodalom mindig is rokonságban állt az utópiával, vagyis amikor az utópia értelmét veszti, az irodalom is vele vész. Azzal próbálkoztam, amivel talán az összes író próbálkozik, fikcióval küzdöttem a fikció ellen. Valójában igent kellett volna mondanom arra, ami volt, igent kellett volna mondanom a dolgok állására, lubickolni a világban, ahelyett hogy kiutat keresek belőle, mert úgy kétségtelenül jobb életem lehetne, de nem ment, képtelen voltam rá, valami megdermedt bennem, egy meggyőződés vert gyökeret, és bár esszencialista volt, más szóval elavult, és ami ennél is rosszabb, romantikus, nem hagyhattam figyelmen kívül, azon egyszerű oknál fogva, hogy nemcsak egy elgondolás volt, hanem tapasztalat is, a tisztánlátás hirtelen támadt állapotai révén, melyeket mindenki ismer, amikor néhány másodpercig egy egészen más világba nyer bepillantást, mint ahol néhány másodperccel korábban volt, amikor a világ mintha előlépne, hogy egy kis időre megmutassa magát, aztán újból visszazuhanjon magába, és ugyanúgy hagyjon mindent, ahogy korábban volt…”

(Fordította: Petrikovics Edit)