Élethalálharc 11-20

.

20. Hallgasd a csendet!

Láttam nemrégiben egy videót egy agárversenyről, ahol az egyik agár a rajt után nagyon csúnyán leszakadt a mezőnyről. Eleve lassan indult, vagy rosszul rajtolt, ezt sajnos nem tudtam kisilabizálni, mindenesetre a lényeg az volt, hogy jó pár körön keresztül teljesen lemaradva az egységes masszaként futó többi kutyától körözött a pályán. Aztán az utolsó körben történt valami, szinte természetfeletti csoda, és ez a leghátul lévő, szinte félkörnyi veszteséggel rendelkező kutyus titokban belehúzott, és mindenkit jócskán lehagyva elsőként ért a célba. Tette ezt olyan csendben és láthatatlanul, hogy szerintem sokan nem is értették, honnan került oda, az egész mezőnyt simán leelőzve az a fehér agár. Rengeteg ilyet láthattunk amúgy, keringett egy időben hasonló esetekről egy kis összeállítás, de elég csak Egerszegi első olimpiájára gondolnunk (ahol senki az égvilágon nem gondolta, hogy az a tizennégy éves kislány, akinek még úszósapkája sem volt, fél testhosszal ér mindenki előtt a célba), hogy megérezzük, milyen az igazán elegáns, végső győzelem.

És hát van a másik típusú történés is: amikor valaki hatalmas csinnadrattával nekiveselkedik valaminek, tőle zeng hétmérföldre a világ, és még ha belebújik a szerénység átlátszó jelmezébe, akkor is hiányzik az egész műsorszám körül – ami nagyon sokszor amúgy csúfos kudarccal végződik, ha megfigyelitek – valami, mégpedig a csend. Az a kis fehér agár úgy ért célba, hogy észre sem vetted, ha nem figyeltél. Egerszegi sem a szám elején, sem annak csúcsteljesítése után nem döngette a mellét. Csendben volt. És ez a zajos világ ezt fel is rótta neki, mondván, nem is örül. Aki ezzel vádolta őt, és aki vevő bármiféle csinnadrattára, annak számára viszonylag rossz hírem van: egy olyan többsávos alagútban araszol előre, ahol a hosszú kocsisoroktól már talán visszafordulni sem tud, és ami, sajnálatos módon, visszakanyarodik az alagút elejére. Nagy ez az alagút, és ezért a többség nem veszi észre, hogy mindannyian körbe-körbe haladnak, és bár úgy tűnik, kikerülnek onnan ezek a szerencsétlen, beragadt autósok, de aztán jön az újabb alagút, ami tulajdonképpen annak az eleje, ahonnan épp kijöttek a végén. Becsatlakozni könnyedén be lehet a nagy, zajos sorba, kijutni azonban annál nehezebb, mert arra kéne kihajtani, ahonnan szintén több sávban ömlik a forgalom vissza, az alagútba vezető útra.

Egyáltalán nem mindegy, hol van az ember súlypontja, mi az ő vonatkozási pontja, mit, hogyan és miért szeretne elérni. És ez azonnal meg is határozza a tetteinek jellegét. És aki tud a jelenségekből olvasni, magából a jellegből következtethet a mélyben megbúvó szándékra, amiből egyenesen következik a minőség is. Olyan a gyümölcs, amilyen a mag, más nem is lehet. Ezt nem ragozom tovább, ezt mindenkinek érteni kell.

Csend. Mennyire hiányzik mostani világunk minden eleméből, nem? Legyen az egy mai vers, egy esemény, egy egyszerű, vasárnap délután, egy baráti beszélgetés, egy ünnep, vagy akár egy betegség, minden csak akkor nyer értelmet, akkor válik valamivé, ha bömböl, üvölt, harsog, kiabál, ha színes, szagos, látványos, ha felkorbácsolja az érzelmeket, könnyet csal a szemekbe, lehet miatta öklöt rázni, érte sorban állni, ha központi beszédtémává alakul, drámával átitatott, teátrális vagy épphogy leírhatatlanul alpári. Nemrég voltam egy helyi impresszionista kiállításon, ahol az agymosott szervezők azt gondolták, uncsi ez a sok régi kép így magában, mozgassuk meg őket – és mindenféle 3D-s animációkkal „életre keltették” Monet képeit, miközben nemcsak, hogy szólt a zene, de még illatokat is permeteztek a levegőbe az állítólagos szineztézia nevében. Itt a vég, gondoltam, ahol már egy kép sem lehet az, ami: önmagában az már túl kevés, túl statikus, túl unalmas ennek a felpörgetett, ADHD-s, multitask nemzedéknek. Mi hiányzott erről a kiállításról is? A csend. De nekem, sajnos ezt kell mondanom, hiányzik a csend az egyperces csendes megemlékezésből is. A közös, látványos meditációkból. A polgármester faültetéséből. A jógaórából. A templomokból. A guru beszéde közben tartott hatásszünetekből. A beszélgetésekből. Sőt, hiányzik a csend már az éjszakából is: alvászavarral küzd a lakosság nagy része, ami nem is csoda ilyen nappalok után. De hiányzik a csend Jens Haaning, “Fogd a pénzt és fuss” elnevezésű, Dániában kiállított „festményéből” is, ami csupán két üres vászon, semmi több. Hiányzik a csend John Cage: 4’33 című „zeneszámából”, amiben egyáltalán nincsenek hangok, és ismét borzasztó dolgot mondok, nyilván sokan most csukják le végleg a honlapomat, de vállalom: nekem hiányzik a csend a 7 (ezt a számot még leírni is fáj), órás, sok néma jelenetet tartalmazó Sátántangóból is. Ez a hét óra engem Golding Tornyára emlékeztet: az égig akar érni, ám számomra nem több, mint a látvány füstszagú zaja – hogy akkor maradjunk a szinesztéziánál.

Hiányzik a csend ebből a világból. A méltóság. Hiányzik a fehér szín. A vékony, cizellált betűk az egyszínű csomagoláson. Hiányzik a csendes gyász. Hiányzik a néma ölelés. A lelkek láthatatlan metamorfózisa. A jelző jelzőjének a jelzője nélküli, egyszerű szavak. A natúr ízek. A festetlen arcok, egy kis félhomály. A natúr, laza, elegáns öltözék. A meghitt, halk, rövid taps a kis kamarakoncert után. Nem, nekünk standing ovation kell, dráma kell, látványos ruhaszaggatás kell, vér és romok, nekünk a hisztiző sztárok kellenek, akiknek ha valami nem úgy alakul, ahogy megszokták, már bömbölnek is, mint egy bölcsődés. Lufi kell, zenekar, emeletes torta és szónokok, akik hangosbeszélőkbe üvöltöznek. Azt álmodtam ma éjjel, gigantikus napfogyatkozás volt, az egész világ elsötétült egy pillanatra. És álmomban az emberek még ezt sem vették észre, mert mindenki valami lámpával járkált egész nap, és akár volt napfény, akár nem, ő bevilágította maga körül a teret ezzel a műfénnyel. Nekem az este a kedvenc napszakom (és mellesleg az ősz a kedvenc évszakom), amikor magamra zárom a hálószobám ajtaját, nullára, résmentesen besötétítem a szobát és berakom a füldugómat, mert nem kérek több külvilági ingert. Végtelen megkönnyebbülés megélni minden este végre a sötét, hűs, csendet. Kívül-belül. Olyan, mint egy hosszú, sivatagi hegymenet után egy friss fürdő.

Egyetlen tanácsom van ebben a pokolian zajos világban: keresd a csendet. Találd meg belül, és valósítsd meg kívül. A szemnek a csendjét: nem kell, hogy mindent láss, és téged se kell, hogy mindenki lásson. Az elme csendjét: nem kell, hogy mindent dobozokba zárj és katalóguscédulákkal elláss, engedd meg a világnak, hogy megmutassa, milyen változékony és rugalmas, azaz végtelen. A szív csendjét: add oda a szíved valakinek, vedd ki a mellkasodból, és teljes egészében add át. És ha jól választottál, megkapod cserébe az övét. És akkor ez a két szív nem zajong bennetek többé. És ez tulajdonképpen az én csendje: amikor az én lecsendesül, és már nem akar egy én lenni, saját magát oldja fel a maró, savas könnyekkel, melyek belőle fakadtak. És akkor talán beköszönt egy nap a világ csendje, mert megéled, hogy bár a film fut tovább, de már nem figyelsz rá, rég egy másik szobában vagy, ahová be sem hallatszik a lövések zaja abból a régi, ócska, fekete-fehér háborús filmből. A csendről nem lehet hosszan beszélni, mert az már megint csak zaj lenne. Ezért két rövidke idézettel fejezném be ezt a mai csendes fejezetet. Bulgakov és Blavatsky – egy érdekes, misztikus páros gondolatai következnek a sorozat zárásaként a csendről:

„– Hallgasd a csendet – szólt Margarita, és a föveny surrogott meztelen talpa alatt. – Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan, ócska kis sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat…”

***

„Mielőtt a lélek látna, el kell érnie a belső összhangot és a test szemének vaknak kell lennie minden érzékcsalódással szemben.

Mielőtt a lélek hallana, a képnek (az embernek) mind a harsogásra, mind a suttogásra, az elefánt trombitálására éppen úgy, mint az arany-legyecske zümmögésére süketnek kell lennie.

Mielőtt a lélek értene és emlékezni tudna, egyesülnie kell a Néma Beszélővel, éppen úgy, ahogy a forma, amilyenné a cserépedény formálódik, előbb egyesül a fazekas elméjével.

Mert akkor a lélek hallani fog és emlékezni. És akkor a belső fülben megszólal:
A CSEND HANGJA.”

Élet: csend
Halál: fizikai érzékek birodalma
Harc: kiúszni a nyugalom tengerére, ahol már nincs több tempó, s lehet végre szabadon lebegni