Élethalálharc 11-20

11. Légy hű önmagadhoz!

Létezik ebben a világban egy iszonyatos képmutató elképzelés, amit legfőképp a spirituális, vallási, s úgy általában az ideológiai ipar terjeszt, aminek a hatásmechanizmusa nagyon hasonlatos az alkoholéhoz. Ez a szemforgató, mindenkinek megvan a maga igazsága, vagy kicsit csinosabban fogalmazva, mindenki más, és hallgattassék meg a másik fél is – nevezzük úgy, elmélete. Félre értés ne essék, én is azt mondom, a világon többféle nézőpont létezik, és mindegyiknek megvan a maga létjogosultsága. Minden egyes létforma működési módja a nagy egészet vizsgálva helyes, tökéletes és jogos. Igen ám, de van másféle nézőpont is, az egyéné: azé az entitásé, aki nézi ezt a világot önmagából, vagy ha szebben akarunk fogalmazni, önmagában. Ő most, ha emberekről beszélünk, egy társadalomban él egy egyénként. Ez most az ő realitása, és, persze, lehet erre rávetíteni egy 3D-s hologramképet mondván, ó, de van neki felsőbb énje, meg ilyen-olyan isteni része, ám az igazság akkor is az lesz, hogy most ő egy emberként határozza meg magát, aki eszik-iszik, emberekkel kommunikál és befizeti a büntetést, ha elkapja a rendőr. Ez van, ezt el kell fogadni, máskülönben az ember elveszti itt a talajt a lába alól. Ettől még lehet ő egy magas tudatosságú létező, de az örök példámmal élve, ha a matematika professzor felveszi a VR szemüveget egy közös játékhoz, és ő most a játékban a sárkányvadász csapat egy tagja, senkit sem fog ott a sárkányokkal vívott harcban érdekelni a három harvardi diplomája, csak az, mennyire hatékony a sárkányvadászatban. És ha miatta a csapat több tagja megsérül a csatában, az neki nem jó. S ha azzal próbálja takargatni a kudarcát, hogy de én megoldottam a Goldbach-sejtést, ez a sárkányok elleni véres küzdelemben senkit sem fog érdekelni, még a játékon kívüli játékmestert sem, higgyétek el. Mert most a sárkányokat kell legyőzni, azért vagyunk itt.

No tehát itt van ez a professzor, aki él ebben a sárkány-társadalomban. Megvan a maga normája, és ő aszerint él, viselkedik, hisz nem kibújt a bőréből, hanem csak felvett rá egy maskarát. Épp ezért számára teljes evidencia az, hogy nem késik, ha valamit ígér, betartja, hogy nem árulja el mások titkait, és ha otthagy maga után egy teret, legyen az moziterem, repülő, vagy panzió, vagy akár maga ez a játéktér, rendet hagy maga után. Sok játékos azonban a sárkányvárosban nem így működik: az ígéretei fabatkát sem érnek, ellopja, ami nem az övé, aztán, mint a papagáj az összetépett színes papírt a tollai közé tűzi, bántalmaz egy másik embert, mert csak így tudja levezetni a feszültségét és őt sosem zavarja, ha másokat zavar. No és akkor azt mondja ez a drága, szuper toleráns társadalom a professzornak, hogy de hát hallgattassék meg a másik fél is! Hogy de hát neki meg ez az igazsága, ez a normája, el kell ezt fogadnod. Tehát számára tök normális az, hogy sáros lábbal végigtrappol a hatalmas, méregdrága, krémszínű, bolyhos szőnyegen, és miután észreveszi, hogy nem is sár van a talpán, hanem kutyaszar, undorodva még meg is törli a lábát a szőnyegben. És neked semmi más spirituális kötelezettséged nincs, mint ezt némán tűrni, mert ha nem ezt teszed, lám, már te sem vagy több nála. Nem vagy felemelkedett, magas tudatosságú anyámkínja, aminek itt márpedig lenned kell, hogy őket szolgálhasd.

Hát nem, kérem szépen, ez így nem járja. Mert ez a felfogás nem azt kéri, hogy én lássam meg, ez az ember máshogy viselkedik, értsem meg viselkedésének mozgatórugóit és fogadjam el, mint a nagy egész egy ilyen töredékes darabkáját, hanem azt követeli tőlem, hogy legitimáljam a normáit és vonatkoztassam magamra.

„Ó, de hát ő csak…”, és a „de hát ő alapvetően jó ember, csak hát…” – kezdetű mondatoktól a falra mászom. Mert arra akarnak rávenni, hogy éljek azon értékrend szerint, ami szerint nem tudok és nem is akarok. Hisz még annyi erkölcsi „jogom” sem maradt, hogy kinyilvánítsam, nem, az én világomban nem teszünk ilyet, mert akkor én már nem vagyok kellően toleráns, és elfogadó. Márpedig meglátásom szerint vannak olyan dolgok ebben az emberi világban, legalábbis benne élve, amikre nincs magyarázat, és nem érdekel innentől engem a másik fél szövegelése, mert akármilyen cigány kártyát húz is elő a zsebéből, „hát jájédesaranyom, dehát olyan nehíz a mi kis helyzetünk, örülünk, ha kitartást tudunk”, engem ez nem érdekel, mert nem mentség. Nekem is vannak nehézségeim, mégsem lettem ilyen. „De nem olyanok”. De, néha olyanok. Sőt, olyanabbak.

Nem kényszeríthet ez a világ arra, hogy hason csúszva éljem az életem, csak azért, mert ő máshogy nem képes. Hogy én legyek az, aki elfogadom az elfogadhatatlant, csak azért, mert az ő számára ez a „normális”. Ő nem képes elfogadni az én normáimat, de én fogadjam el az övét. Szerinte tök okés bömböltetni a bluetooth hangfalból a tucitucit egy szép kis strandon vagy az erdei tisztáson, de az nem okés, ha nekem ez nem okés, és odamegyek szólni. Ő tuctucot akar, én csendet: ugye, beszéltünk már erről, ezekben a helyzetekben vagy zsarnok vagy, vagy áldozat. Ez a mai liberalizmus amúgy. Amint szóvá teszek bármit, vagy azt mondom, bocsi, de nem, azonnal intoleráns, mizantróp és összeférhetetlen leszek, nem leszek az a kedves, engedékeny, békekövet hippi, akinek lennem kell, s aki mosolyogva néz körbe a világon, és legyen az családon belüli erőszak, szemetelés, linkség, aljasság, bármilyen őt, vagy másokat ért gyalázat, csak mosolyog ezzel a végtelen, betépett, katatón bárgyúsággal: „de hát ő más, ő így szeret, ő így szórakozik, ő így üzletel, ő ilyen”. Nyilván nem megyek oda szólni a strandon, hanem, ha tudok, arrébb megyek, miközben elgondolkodom a másik viselkedésének okain. Az életem második fele szinte nem is szólt másról, mint erről az arrébb húzódásról, hisz eszemben sincs konfrontálódni, nem mintha félnék az ilyesmitől, csak beláttam, hogy teljesen értelmetlen, ráadásul nincs is jogom csak úgy bárkire rászólni, ám nincs kedvem némán tűrni sem, torz vigyort erőltetve magamra, mások minősíthetetlen viselkedését, így hát hatótávolságon kívül húzódom, mert erre azonban mindig találok módot. És még egyszer mondom, megértem az ipsét, elfogadom, hogy ő tényleg nem képes máshogy létezni. Ám ez nem jelenti azt, hogy mindezt normaként is elismerem. És amikor nagy ritkán, ha nagyon provokálnak, azaz jönnek utánam, hiába próbálok kilépni a hatósugarukból, jól célzottan odacsapok egyet a mancsommal figyelmeztetésül, azaz csak egyszerűen a magam igazságát erőteljesen és köntörfalazás nélkül kinyilvánítom, ami arról szól, szerintem ez márpedig nem normális viselkedés, jön a sápítozó sziszegő kórus, és fejéhez kapva feljajdul: jaj, hát hogy te milyen ilyen meg olyan vagy, és még te beszélsz szabadságról? Nyiffnyaff.

Igen, én beszélek szabadságról. A ló elkergeti a legyeket a hátáról. Bizonyos növények méreganyagokat termelnek, hogy az állatok ne legeljék le őket. A rája beléd fúrja a mérges nyilát, ha rálépsz. A pók hálót sző. A teknősnek páncélja van. Az oroszlánnak hatalmas fogai és karma. Pedig mind végtelenül szabad lény, miközben őrzik az integritásukat. Csak ez a képmutató, álszent, minden igazságából végleg kiforgatott, már csak így-úgy, mesterségesen egyben tartott emberi világ sugallja azt, ehhez nincs jogod. Nem mondhatod azt Józsira, hogy micsoda faragatlan bunkó, mert minden hétvégén hobbiflexel az ablakod alatt, mert erre Józsi proliöntudata felhorgad, és még neki áll feljebb, hogy te hogy mered őt korlátozni az Ő Szabadságában, és márpedig azt csinál a saját telkén, amit akar. Nem, Józsi, tévedsz. Van egy világ, ahol ez nem így működik, csakhogy te annak ezzel a hozzáállással soha nem leszel a tagja. Ahol nem az a fő cél, hogy engem ne zavarjanak, hanem hogy én ne zavarjak. Ahol az alapvető norma az, hogy nem ártunk egymásnak: nem okozunk bosszúságot, fájdalmat, kellemetlenséget. Nem késünk, nem hazudunk, nem csalunk, nem használjuk ki egymást, nem egymásból élünk, hanem egymással, egymásért. Ahol fontosabb nekem az, hogy veled mi van, mint saját magammal, és ahol te is így vagy velem: látod és figyelembe veszed az én érdekeimet. Ahol a lét nem egy véres küzdőterem, hanem egy vidám táncparkett. Tudjátok, a szájban tartott kanál példázata: ha magadat akarod etetni egy ilyen asztaltársaságnál, éhen maradsz.

Summa summarum, aggályosnak és veszélyesnek tartom a társadalom azon törekvését, hogy az általános normát a tolerancia égisze alatt levigye a béka segge alá. Nem felemeli, ha megfigyelitek, nem azt mondja, figyuzzatok emberkék, van itt pár olyan figura, aki úgy él, hogy példát vehetnétek róluk. Ők sosem okoznak nekünk bosszúságot, az ő létezésük nem igazán zavaró, miattuk nem ér minket bántódás, rájuk lehet számítani, bennük mindig lehet bízni, lám, ők képesek leszállni egy repülőről úgy, hogy meg nem mondod, ült ott valaki, jó a szomszédjuknak lenni, mert meg sem halljuk őket, jó velük beszélgetni, mert meghallgatnak minket, mi több, emlékeznek arra, amit mondtunk, érdemben reagálnak, jó velük megállapodásokat kötni, mert állják a szavukat, jó velük üzletelni, mert nem vernek át, egy öröm velük a közös munka, mert beleadnak apait-anyait és amit leraknak az asztalra, az valódi minőség, jó velük élni, mert támogató személyiségek és mindig a közösség érdekében cselekszenek, jó tőlük kérni és kérdezni bármit, mert őszintén és kedvesen válaszolnak, karakánok, erősek, az A náluk A és sosem AB netán C – és így tovább, és így tovább. Ezért legyenek ők az etalon. Legyen ez a társadalmi norma. Mondjuk ki közösen azt, ez a normális, és minden más káros a mi kis emberi világunkra nézve. Emelkedjünk fel, emberek, vegyünk példát azokról, akik két lábon állnak, mert egy nap felemelkedtek a földről, és ne csússzunk tovább hason a sárban. Ha őket is lerántjuk magunk mellé, mert azzal zsaroljuk őket, ha ezt nem teszik meg, nem elég megértőek velünk, a végén egy se marad mellettünk, aki néha kiemelne minket, amikor már szinte megfulladunk a pofánkba kenődött iszaptól.

De ma a társadalom nem ezt mondja, hanem épp fordítva cselekszik, és rákiált az állókra: jaj, ne legyetek olyan gőgösek, ti sem vagytok ám jobbak másoknál, ugye tudjátok? Már önmagában az a tény, hogy nem fogadjátok el a csúszómászást mint normális közlekedési módot arra utal, rosszak vagytok. Ítélkeztek. Vádaskodtok. Többnek tartjátok magatokat másoknál. Morogtok, elégedetlenkedtek, fölébe helyezitek magatokat valaminek, aminek nem is vagytok fölében, csak hiszitek. Ezzel épphogy kevesebbek vagytok nálunk. Szálljatok le a földre és ne hordjátok olyan fenn az orrotokat. Bummm! Senki se mozdul a sárból. A dagonya nagyon ragacsos cucc, nehéz belőle kijönni, ezért lett ez a norma. Látjuk is, hova vezetett mindez. Szerintem nem kéne hagyni, hogy ez a világ elhitesse velünk, hogy akkor vagyunk „jók”, vagy netán „bölcsek”, ha úgy viselkedünk, mint egy leszedált, benyugtatózott, bárgyún mindenkire vigyorgó szellemi fogyatékos. A nem ártani senkinek az egy abszolút alapnorma. Sem tettel, sem szóval, és ha lehet, gondolattal sem. Ez tényleg az a minimum, amit egy normális ember elvár magától. Csakhogy ez még nem jelenti azt, hogy nem állhatunk ki nyíltan a saját ideáljaink mellett szabadon, kifejezésre juttatva, hogy sorry, de ebben a viselkedésben mi nem hiszünk mint egy jobb világ felé vezető útban. Nem kell kiönteni a gyereket a fürdővízzel ebben a hihetetlenül divatossá vált spirituális, babarózsaszín, rokonszenv pontokat gyűjtögető, stréber igyekezetben.

Az én igazságom az enyém. Nem kérem, hogy legyen a tiéd, de azt sem tűröm el, hogy rám kényszerítsd a magadét, mondván: neked ez a normális. Oké, én ezt látom. Megértem, sőt, jobban is, mint hinnéd, mert pontosan értem és érzem, miért van ez így. Elfogadom, hogy te így tudsz élni. Belátom, hogy a hatalmas tabló tekintetében ez pontosan így van jól. Sose bántanálak érte, meghagyom neked a jogot, hogy így élj. Sőt, ha hiszed, ha nem, így is szeretlek, hisz közös sorsban osztozunk, tisztelem benned azt, aki vagy. De azt kerek perec visszautasítom, hogy én is elfogadjam mindezt mint normát. Nem kényszerítheted rám azzal, hogy arra akarsz rávenni, mondjam azt, igen, ez, ha innen nézem, rendben van. Mert bár tudom onnan is nézni, csak én azt választottam, hogy nem nézem többet onnan. Nem akarom onnan nézni és ezért nem is fogom. És épp ezért nem tudod nekem kimagyarázni magad, mert az az igazság, nem érdekel a nyöszörgésed arról, hogy ami számomra elfogadhatatlan, mint emberi viselkedés, szerinted miért az. Nem az, és erről veled nem nyitok vitát. És soha, de soha nem fogsz tudni semmivel rávenni, hogy én a te normáid szerint éljek. Ha notórius késő vagy, én akkor is minden alkalommal pontosan odamegyek a találkozókra, mert ez vagyok én. Te meg az, aki minden alkalommal fél órát megváratsz. És mindezek után még elvárod tőlem, hogy én ezt ne tegyem szóvá. De, szóvá teszem, elmondom, hogy ez nekem rossz, és hogy az én világomban az ilyesmi elképzelhetetlen. Ezzel én semmire téged nem kényszerítelek, de az igazságom szabadon kinyilvánítom. Ha totálisan egyedül maradok vele ebben a megkergült világban, akkor is, mert hiszek benne. Én ugyanis tudom, miért nem kések, és hogyan tudom elérni, hogy szinte sosem kések, mert érdekes módon, nincs tele az életem felmentő vis maiorokkal. Jogom van szembesíteni téged a viselkedéseddel, ahogy neked is engem a viselkedésed által a saját normáimmal. Ez a szabadság. Az igazi. De a legegyszerűbb megoldás, hogy a harmadik alkalom után nem találkozom veled többet. Én nem kényszerítelek arra, hogy legyél más. Élj szabadon, jogod van hozzá, ahogy nekem is, hogy én meg a magam normái szerint éljek. És éppen ezért nekünk így egymással már nem sok közös dolgunk lehet. Te jobbra, én balra: keresd meg a hozzád hasonlókat.

Ezt kell tennünk minden amorális cselekedettel szemben: kimondani, nem, barátom, ez nem oké. Aztán otthagyni. Nincs egyebünk, csak az igazságunk, de én hiszek abban, hogy ez a kis, a másik által meg sem érzett tűszúrás gyógyít. A mi fecskendőnkben ugyanis hosszútávon ható, döbbenetes erejű gyógyító anyag lapul. Ezért vagyunk itt, hogy akinek csak tudunk, adjunk belőle egy cseppet. És akkor egy nap talán az egész világ kigyógyul a földön fekvő állapotából.

Élet: nem hagyom, hogy a világ elhitesse velem, hogy az vagyok, aki márpedig nem vagyok
Halál: spirituális meghunyászkodás a ránk ragasztott címkéktől való félelem okán
Harc: Jogom van tartani magam a saját normáimhoz, még akkor is, ha a világ e normáknak nem képes megfelelni