Élethalálharc – Intermezzo

11. Vedd le a rózsaszín szemüveget!

Számomra a mai kor egyik legbosszantóbb jelensége ez a „lásd meg mindenben a szépet és jót” csomós vattából készült, amúgy már meglehetősen divatját is múlt szellemi válltömés. Ez a szemlélet ugyanis annyi, de annyi embert nyomorít meg, ami szerintem simán meghaladja szintetikus tesójának, a benzodiazepinnek pokolbéli pusztításait. Miért mondom ezt? Mert ez korunk legocsmányabb hazugsága, ugyanis ebben a felhívásban megbúvik egy sor olyan hazug állítás, ami aztán mindent tönkretesz körülöttünk. Vegyük sorra, mik ezek az állítások!
(Ez most sajna hosszabb fejezet lesz, de nem tudom rövidebben kifejteni, mert ez elég komplex téma, ezért is raktam külön oldalra.)

Az első és legfontosabb, hogy neked ebben az életben boldognak kell lenned, „mert megérdemled”. Tudjátok, ez a most majd végleg letűnő, huszadik, nárcisztikus századunk nagy szlogenje. Ezért vagy itt, hogy boldog légy, ez a dolgod, úgymond, és akkor teljesíted jól a 100 éves tervet, ha megmutatod e kerek világnak, hogy te igenis, csak azért is (és ebben a „csak azért is”-ben bújik ám meg maga a szőrös ördög) boldog leszel. Nincs kezed-lábad, de te boldogabb vagy, mint akinek van, mert te ennek ellenére is tudsz boldog lenni. Ismerjük a jelenséget, ugye?

A másik ilyen állítás, ami alamuszi módon megbúvik e borzalmas mondat mögött az, hogy neked nincs jogod mások hangulatát elrontani. Halljuk ki ebből a felszólításból ezt a társadalmi kérést is, mert nagyon is benne van. A te nyomorod két utat járhat be: vagy vég nélkül panaszkodhatsz, siránkozhatsz, sajnáltathatod magad – az teljesen okés, hisz ekkor lent vagy a padlón, és az a rendszernek nagyon kedvező, hisz szereti, ha jó vastag alatta a föld; vagy ünnepelheted a világot, mert ekkor meg a plafont tartod hatalmas bebetonozott, statikus oszlopként. Aztán ezek az oszlopok idővel összerogynak a borzasztó súly alatt, amit tartaniuk kellett.

A következő hazug premissza, hogy a világnak két része van: jó és rossz. És neked nincs más dolgod, mint az egyik részét meglátni, a másikat meg mindenféle szemellenzőkkel (kémiai, mentális, spirituális vagy pszichés segédeszközök igénybevételével) kitakarni. Majd kitérek mindjárt minden pontra kicsit részletesebben, csak most először végigvesszük őket.

És az utolsó hazugság, ami a kijelentésbe van szőve az, hogy a világ olyanná válik, amilyennek te látod, magyarán ha te egy olyan szobában vagy, ahol a szoba közepén van egy hatalmas rakat, híg tehénlepény egy kis emberi hányással összekeverve, valamint jól megöntözve lóhúggyal, akkor neked nincs más dolgod, mint a szoba falán lévő szép képet bámulnod, és hipp-hopp, a halom már el is tűnt a fehér, bolyhos szőnyegről! Igen, a látóteredből időlegesen, talán, de a szobából biztosan nem. (Ezzel a tétellel mintha magamnak mondanék ellent, sok megelőző írásom cáfolataként, mondván, a valóságod te magad vagy, de nem, mert itt nagyon fontos lényegi különbségekről van szó, afféle fogalmi és definíciós cizelláltságról, és ma épp ezt kívánom kicsit körüljárni, és helyrerántani. Szóval csak türelem.) No, most hirtelenjében ennyi jutott eszembe.

És akkor nézzük, mi a gond ezekkel a kijelentésekkel! Ha valami ellenében kell boldognak lennem, az nem boldogság. A boldogság nem egy harc, az nem valami, amit hatalmas erővel fenn kell tartanom, azért nem kell izzadva küzdenem, mert a boldogság és az akaratosság egymást teljesen kizáró állapotok. A boldogságnak épp az a lényege, hogy szabadon áramlik, hogy spontán átjár, egy olyan, nálunk hatalmasabb lágy anyaöl, ami képes minket magához ölelni és felemelni. Ám ha mi megfeszülünk, mondván, én megmutatom, hogy bár az élet letépte a végtagjaimat, elrabolta mindenemet, kisemmizett és megnyomorított, de én mint hős Don Quijote dacolok a végzettel, és igenis, boldog leszek, nem is tudjuk megérezni ezt a mély és végtelen lágyságot, mondhatnám azt is, kozmikus szeretetet. Nem éreztek egy kis ökölrázást ebben a habitusban a Teremtő felé? „Megnyomorítottál? Nesze neked, majd én megmutatom!” Huszadik századi, parafrazeált Jóbokból keletkezett Nárcisszuszokkal van tele a föld, mert az ego már csak így működik. És akkor mi a helyes hozzáállás ennél a pontnál? Szerintem a mély, önmagam megismerésén alapuló olyan igaz ön- és sorselfogadás, ami nem akar kifelé egy ilyen torz, „csakazértis” szerepben megmutatkozni. Mert ha az önelfogadás valóban létezik, erre az ökölrázásra, higgyétek el, már semmi szüksége nincs. (Akkor fogjuk tudni, hogy eljött az aranykor, ha eltűnnek a sikkesen megvilágított, molinós színpadokról a tervezőasztalon megdizájnolt motivációs trénerek, mesterek és előadók.)

Vegyük az én példámat, hisz számomra én vagyok kéznél, de nyilván említhetnék mást is, mint ahogy a példában majd mindjárt említek is. Szóval én ezeknél a kis hurrá optimista boldoságharcosoknál jóval „komorabb” ember vagyok, pedig a humorom, az optimizmusom, a kejlfeljancsi természetem számomra milliószor bizonyítást nyert, de mégis, én épphogy kifele sokkal sebezhetőbbnek látszom, gyengébbnek, tökéletlenebbnek, pesszimistábbnak és keserűbbnek, mint amilyen valójában vagyok. Léteznek a mindig mókázó, ám belül végtelenül szomorú Korovjovok, és vannak a kifele kicsit ijesztő, keserű, ám belül féktelenül szabad és laza Wolandok. Azt hiszem, én ez utóbbiak közé tartozom, az emberek engem, így az életem második felében, már nem ítélnek meg annyira se kedvesnek, se vidámnak, se lazának, se optimistának, se boldognak, mint ahogy az elsőben tették. De én tudom, épp most vagyok sokkal jobban mindezek összessége. Mert én bent tartom a végtelen vitalitásomat, kérlelhetetlenségemet, szívósságomat, örök optimizmusomat, valamint hitemet a határtalan szeretetben és abban, hogy a mindenség tökéletes, én legbelül vagyok állhatatos a végsőkig. És én ott a mélyben vagyok nagyon boldog. De ehhez a boldogsághoz nekem is le kell úsznom a tenger aljára, és nyilván ez nem mindig sikerül. Ettől még pontosan tudom, ott, a mélyben bármikor képes vagyok rátalálni a valódi mennyországra.

Említettem már, azt hiszem, nektek a sztorit Popperről, aki elmesélte egyszer, hogy váratlanul összefutott Montágh Imre logopédussal, akit már évek óta nem látott. Valaha nagyon jó barátok voltak, de egy ideje már nem találkoztak egymással.
– Péter, mi olyan jóban voltunk, mi történt velünk? – tette fel őszintén a kérdést Montágh. – Nem járunk már össze, nem érdeklődünk egymás iránt. Miért?
– Erre véletlenül tudok felelni – válaszolta Popper. – Te húsz évvel ezelőtt elhatároztad, hogy boldog leszel, és azóta az üdvözült mosoly le nem hervad az arcodról. Ez engem annyira idegesít, hogy sajnos nem szeretek veled találkozni. Jó múltkorában például a Mátrában volt dolgom, beugrottam az Avar Szállóba egy kávéra, te pedig ott ültél az asztalnál, cigarettáztál, nyilván vártad a feleségedet meg a gyerekedet, és belemosolyogtál a világba. Azzal az átszellemült, idegesítő mosolyoddal. Ne haragudj, de én ezt nem tudom megemészteni!
– Te ostoba, én egy nagyon szomorú ember vagyok. De mi köze ehhez a világnak? Hát mosolygok. Éjszaka kétségbeesem, és a párnámba sírok. Tudod, van egy munkatársam, az állandóan dühös, állandóan meg van sértve, állandóan szidja a világot, lázadozik az őt érő hatások ellen. Azzal gyanúsítom, hogy éjszaka titokban a párnájába röhög.
(Hozzátartozik sajnos a sztorihoz egy kis kiegészítés, mert nagyon beszédes: Montágh Imre úgy halt meg, hogy elütötte a saját, a garázsuk lejtőjén leguruló autója, ahogy próbálta megállítani…)

Ha boldog akarsz lenni, ne akarj boldog lenni, és akkor valóban boldog leszel – summázva én így látom ezt az első pontot.

A második tételt, gondolom, mindenki érzi, hogy milyen pusztító. Ne légy önmagad, ne érezd át e lét komorságát és korlátoltságát, ne rontsd el a játékunkat, ezt a mi kis, tökéletes világba vetett hitünket. Én állítom, a mindenség tökéletes, gyönyörű és teljes. És holografikusan ennek minden egyes részlete ezt a teljességet hordozza, csak más-más részletezettségben. Egy ocsmány, barbár tettben is ugyanúgy ott van a mindenség tökéletessége, mint a legnemesebb gesztusban. Igen ám, de minél kisebb (most nevezzük így az érthetőség kedvéért) a szegmens, annál „tökéletlenebb”, mert annál kevésbé tartalmazza részleteiben az egészet, és ezek a részletszegény mintázatok nevezhetőek akár tökéletlennek is az egészhez képest. Illetve itt vannak ugye a keretek: minél izoláltabb egy képelem, annál „tökéletlenebb”, azaz, ha a hologramot széthasítom, akkor két kis, kevésbé részletezett képet kapok, és nem a nagy kép két, részletezett felét. Ha szűkek és merevek a rendszerhatárok, mert a mindenség e darabja ezzel a jellemzővel bír, mert ezen a módon képes definiálni magát, akkor minden fókusz a belső képre irányul, és ez a tökéletlen kép lesz a teljesség. És ez már problematikus szemléletmód szerintem, mert óhatatlanul szenvedést és fájdalmat szül, hiszen a részletre mondja azt, ez az egész.

Ebből fakad az a megállapításom, hogy a szenvedés és fájdalom mindig akkor és ott jelentkezik, ahol hazugság van a rendszerben. Azonban az őszinteség eleinte nagyon nem vidám dolog, amíg kiemelkedik a hazugság állapotából, mert az embernek első körben el kell engednie azt a nézőpontot, ami belerögzíti ebbe a szorult helyzetébe, s ami azt mondja: a világom a határain belül teljes. Tehát ebben a lásd meg mindig a szépet és jót rózsaszín lufiban én azt érzem problematikusnak, hogy ez a kijelentés arról tanúskodik, hogy az ember fél attól, hogy belássa, ez a földi élet alapvetően szívás. Mindenkinek az, és egyáltalán nem baj, ha az ember ettől a felismeréstől kis időre elkomorul. Senki nem várja el szerintem tőled, leszámítva a rendszert, hogy boldog legyél, hogy erőt adj másoknak azzal, hogy túllendülsz minden nehézségen, mert a végén még te magad nyomorodsz bele ebbe a fenemód boldogságba, és húzol bele másokat is ugyanebbe az önpusztító hazugságba. Tehát nem magával az „én meglátom az életben a jót” habitussal van a baj, hanem azzal, ha az ember valaminek a kitakarásával kívánja ezt az állapotot elérni. Mert ennek az állapotnak csak és kizárólag akkor van létjogosultsága, ha az ember kitakarította a szobából a szart. Nem kell rózsaszín szemüveg, ha nincs szemét a padlón, akkor elég csak szabad szemmel körülnézni, és azonnal látható, ó, de szép, fehér szőnyeg! Vagy kinézni az ablakon, és azt mondani, milyen jót tett a földnek a trágyázás. Csak azt kell kitakarni a világból, aminek nem találtuk meg magunkban a helyét. Eltakarítani, és nem ránézni nem ugyanaz a két dolog. Én például nem nagyon mozgok együtt a tömeggel, de ettől még látom, és néha örömmel elvegyülök benne, ha láthatatlanná akarok válni. Kerülöm a reklámokat, mint ahogy a csalánba se lépek bele. De ha netán belefutok egybe, tudom kezelni, nem hat rám. Zavarnak a demo üzemmódra kapcsolt, e világba menthetetlenül belekötött emberek, én nem tartok velük, ám maximálisan megértem őket. Rendben tartom a valóságom, mindennek megvan a maga helye: a szarnak a kertben, a szőnyegnek a szobában. És emiatt nem kell meglátnom semmiben a jót, mert ez számomra csupán viszonyfogalom, és nem a valóságomat meghatározó, annak bizonyos elemeit körberajzoló, vastag elválasztóvonal.

Vigyázni kell ezekkel a nüansznyi különbségekkel, mert ezt az elsőre jól hangzó és bölcsnek tűnő hurrá optimizmust a társadalom nyomja mesterségesen belénk, hogy fenntartsa önmagát: legyél te magadnak az utolsó a sorban, adj másoknak, amit csak tudsz, hitet, optimizmust, magadat megnyomorító szeretetet, mert te csak akkor vagy jó ember, ha az életigenléseddel és mások szolgálatával fenntartod a kereteimet.

Én inkább azt mondom, ha fáj, engedd fájni, ne hazudd azt, ó, ez nekem meg se kottyan. Ha kevés vagy, vállald. Ha gyenge vagy, ismerd be. Ha elbuktál, ne add elő, hogy „kuss, én így szoktam leszállni”, hanem tudd azt mondani, hát ez most nem sikerült. A legnagyobb erő a gyengeségeinkkel történő őszinte szembenézésben van, már ha ez nem egy újabb póz lesz, a „felvállalt bukás az új siker” jelszavának égisze alatt. Ne nyafogj, ne panaszkodj, mert ezzel magad alatt ásol egy mély, lucskos gödröt, de ne is hazudd azt, nem fáj. De, fáj. Én, ha bosszankodom valamin, vagy rossz kedvem van, azt is a helyére tudom tenni, hisz a lélek is ugyanúgy emészt, mint a test, és ugyanúgy időnként salakot űrit. Aki ezt nem szereti, mert ő csak enni akar, ám a vécét kizárja az életéből, az magát az életet nem szereti, és el is pusztul bélcsavarodásban. És az élet – most, itt, ebben a rendszerben – ilyen. Töredékes. A matrjoska baba harmadik kis elemén rohadtul nem látszanak azok a szép kis virágszirmok, amik értelmet adnak ennek az itt látható, elmosódott pacának. A fájdalomban van valami szépség, a szomorúságban ott lapul a végtelen boldogság, a hiányban a hiány hiánya. De attól még most hiány. Azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk önmagunkban a virágszirmot. És ennek semmi köze másokhoz, ez a mi kis szirmunk, és ha mi sírunk amiatt, hogy a világban nem leljük, az a szívünk joga. Így legalább van esélyünk magunkban elkezdeni keresni, hogy kitaláljunk a belső alagútrendszeren át a végtelenbe. Ha valaki ettől lehangolódik, mert nem képes e kereteken túl megélni önmagát, és látni akarja a harmadik babán a tökéletes szirmot, az, sorry, de nem a mi bajunk. Az talán arra utalhat, sosem látta a részletes szirmot, ergo nem is hiányozhat innen neki.

Összegezve: nem szabad hangulatgyilkosnak lenni, de ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ami van, az van, ami nincs, az márpedig most nincs, amit látunk, azt látjuk, ám amit nem, azt akkor sem, ha negyven szemüveget rakunk az orrunkra, és hogy a szar, az szar – ami mellesleg nem egyéb, mint a jó egy vetülete.

És akkor el is érkeztünk a harmadik ponthoz. Nekünk nem dolgunk a földön elválasztani a jót a rossztól, és a rosszat kigyomlálva a jót éltetni. Atyaég, micsoda rövidlátó politika! Ezt már amúgy a Szabadság himnuszában megtárgyaltuk, most nem is szánnék rá túl sok szót. A bölcs képes a kettőt egymásban (nem egymás mellett, ez nagy különbség!) meglátni, hisz a kettő tulajdonképpen egyazon minőség, a rossz nem kiirtandó dolog, hanem a jó egy másik vetülete csupán. És amikor a nehézségeket éled át, tudnod kell, most a jelenségek egyik, sík vetületén haladsz, és ha ügyes vagy, idővel képes leszel azon az oldalon is sok időt tölteni, amit kellemesnek élsz meg, aztán lassan már csak az lesz a valóságod, mert a rosszat végre megtanultad elfogadni. Ez a kulcs. Így lesz a sík vetületből térbeli idom. Tehát nem kitakartad, leválasztottad, megszüntetted, hanem elfogadtad, mint jót. Aki a nem-létből határozza meg magát, annak örök élet lesz a jutalma. Magyarán nem felül kell emelkedni a „rossz” dolgokon, hanem megélni, elfogadni csak egy vanásként, mert akkor könnyedén választhatom azt, hogy ez az alap, a pince, és ahol élek, a felépítmény lesz, az érme másik oldala, aminek mélységet a pince ad. De aki meg akarja szüntetni egy érme egyik felét, magát az érmét pusztítja el.

Tehát ne lásd meg a rosszban a jót, hogy kitakard ezzel a rosszat, hanem lásd meg a rosszat, mint a tökéletesség érméjének az írás oldalát.

És az utolsó pont ugye a legvitatottabb, de könnyű belátni, mi a különbség a között, hogy egy jó énmeghatározás következményeként a világomat kitágítom és teljessé teszem, vagy a között, amikor a kisember toporzékol a zárt szobában, és mantrázgatja, hogy gazdag vagyok, okos vagyok, sikeres vagyok, szép vagyok. Ha ez így működne, tán már nem is kéne senkinek mantráznia, nem igaz? Ha működne a kérj és megadatik a cellába zárt rabnak, már nem is lenne a cellában. Érdemes ezen is elgondolkodni.

Magyarán, tudd ki vagy, és azonnal megérted, hogy mi és miért fáj vagy nehéz. A saját korlátaid lebontása nélkül ugyanis nem tudsz fejlődni.

Szóval az első pont, feltenni a kulcskérdést: Van-e szar a szőnyegen. Mert ha ezt kihagyjuk, nem is fogjuk megtudni az igazat. Lefordítva ezt a mi kis világunkra: képesek vagyunk elképzelni e világnál jobbat most a magunk számára? Második kérdés, ha az elsőre igen a válasz: mit kéne tennem a kupaccal a szoba közepén? Azaz mitől lenne jobb a világ? Hol van bennem ennek a saját szobámban lévő kupacnak az eredője? Harmadik kérdés: a kupaccal van a baj, vagy azzal, hogy a szőnyegen van? A világ egyes elemeivel van önmagában a baj, vagy netán azzal, hogy e falak közt keressük a végtelenséget és a korlátlan szabadságot? Ha ezek az elemek nyomtalanul eltűnnének, és a világunk megtartaná a mostani kereteit, tökéletessé válhatna? Negyedik kérdés: képes vagyok ezt a kupacot a helyére tenni? Azaz tudok magamban azon változtatni, amit a világban észlelek problémaként? És végezetül: javára válik-e a szobának, ha felgyűröm az ingujjam, és nekiállok kitakarítani a szőnyeget? Javára válik a világnak, ha én magam azzá válok, amilyenné szerintem neki kéne egy napon majd válnia?

Summa summarum: látom a kupacot? Mert ha igen, na, ott végre elkezdődik az igazság. Mert az nem igazság, hogy rá se nézek. És ha ott van a fehér szőnyeg közepén, az igenis szívás. És EZT ki kell tudni mondani. Kisírni, kifájni, kiérezni, ha kell, és ha máshogy tényleg nem megy, akár kihisztizni. Nincs kezem, lábam, ez, barátom, mint szabad, fizikai lét, szinte értelmezhetetlen. De én most ilyen vagyok, ennek oka van, és ez az ok csakis bennem keresendő. Én magam vagyok az ok. És én most megélem ezt az állapotot, amit azért választottam, hogy soha többé ne kelljen. S számomra ez benne a szép, hogy egy esély. Épp az benne a szép, hogy most kegyetlenül nehéz. A kiszolgáltatottságom, bénaságom, nyomorúságom másik oldalán ugyanis egy teljes és szabad én várja, hogy ebből az állapotból, jó sok magamra vonatkoztatott tanulsággal, egy nap visszatérjek. Mert nemcsak az ok vagyok én magam, hanem a cél is. Én most a szemed előtt lemerülök lényem legmélyebb barlangjába, az önismeret legdurvább, legfájóbb, legkínzóbb bugyraiba, az önszeretet valódi alapjáig, egészen a fenékig, mert ez az állapot konkrétan rákényszerít. Nézz rám, és lásd meg bennem létünk pokoli korlátait, amit áttörni jöttünk e földre, és nem rihegve-röhögve lehazudni.

Nos, számomra ez szebb motivációs beszéd, mint a lám, én még gördeszkázni is tudok törzsemberként típusú, idejétmúlt válltömés. Nincs elegánsabb, mint a lezser, természetes viselet, amellett minden más gönc csak olcsó maskarának hat.

És én nem arra biztatlak, hogy légy keserű, csak légy igaz. Ne törődj a világgal, csak magaddal. A világnak úgyis akkor leszel a legnagyobb szolgálatára, ha végre úgy önmagad leszel, ami már mentes e világ elvárásaitól. Ha valaki emiatt elfordul tőled, mert savanyújóskának tart, hisz nem éljenzed naponta e keretek közé zárt mostani, szűkös léted, légy neki hálás ezért, mert egy lábadra kötözött kolonccal kevesebb, ami a kétségbeesés fekete mocsarának aljában tart. Mert a mocsár nem azonos a tengerrel, ezt ne feledjétek! Ám ha valaki egész nap csak nyafog, sóhajtozik, sajnáltatja magát és szenveleg, nos, az is egyfajta hazugság. Önsanyargatva vagy a földön elterülve nem lehet repülni, én még nem láttam aszkéta vagy mártírjelmezbe bújt pillangót, netán sast. Se a túl nedves fa, sem a csonttá száradt nem erős, egyik emiatt, a másik amiatt törik könnyen. Vegyél példát a nádról, vékonyabbnak tűnik, mint az ezeréves tölgy, de a vihart jobban állja, szerkezete és a vízzel való közvetlen kapcsolata szívósabbá teszi. Mert hajlik, és nem törik. Most az analógiát az emberi természetre lefordítva, a nád nem akar mindig egyenesen állni. Légy te is nád, és elmúlik a fájdalom, azaz ha a szél a földre hajlít, ne akarj az égben járni, mert most a földet kell megtapasztalnunk, és az ilyen, bizony, néha ennyire, rohadtul fájdalmas. Nincs mese, mindenkinek az. Kinek így, kinek úgy, de ezt a fájdalmat itt senki nem ússza meg, legfeljebb kitakarja, mert próbálja gyáván nem megélni.

Ez a földi élet csoda szép, nagyon mély és igaz, ha meglátjuk benne azt, amitől épphogy kőkemény, de nem a világok legjobbika, ezt tudnunk kell róla. Úgyhogy ne akarjuk szebbnek látni, mint amilyen – mert ezzel tulajdonképpen valahol tiszteletlenek is vagyunk kihívásaival szemben –, és akkor le is győztük a „tökéletlensége”, azaz az elmosódott mintája felett érzett fájdalmunkat. Vigyázz, illúzió, és el akarja hitetni veled, hogy tökéletes, de nem az, mert határai vannak, ami a tökéletesség és teljesség totális ellentéte. Szokták mondani, hogy ahol a figyelem, ott az energia. A meg nem élt fájdalmak több figyelmet követelnek, mint gondolnád, csak sunyin, titokban teszik ezt, hisz állandóan figyelni kell arra, nehogy felszínre kerüljenek. Tarts lent egy felfújt gumimatracot a vízszint alatt, és megérted, miért pokol az élete azoknak, akik képtelenek szembe nézni önmagukkal és ezáltal a valósággal.

El kell fogadnunk, hogy most korlátokkal, határokkal rendelkező létformák vagyunk egy ehhez hasonló, a mindenségből kikeretezett világban. És meg kell látnunk a teljes mintát a mintahiányban, a törésmentes folytatást ott, ahol a teljességnek gátat szab e földi világ határa. Ezek után már nem nehéz a teljességet a nagy minta részleteiben megélni, amit – még egyszer mondom – a kis, részletszegény minta hiányai tárnak most föl nekünk. Meg kell emelni a rezgésszintünket ahhoz, hogy a valódi, fehér szőnyeges tiszta szobát lássuk rózsaszín szemüveg nélkül, amiben már tényleg nincs tehénlepény, ugyanis a valóságunk része az eddig függönnyel eltakart kert is, ahová az tartozik. Mert van ilyen  tiszta kertes ház, aki látja, az pontosan tudja, igenis, az valóság. És nem egy másik valóság, ami ezen a földi életen túl van, hanem ez az a valóság, amiben a Föld egy érdekes, kicsit szürreális festmény a falon. És amikor az ember ezt a képet bekeretezve meglátja, egyszerűen csak megbékél mindennel. Mindennel. A saját hazugságaival is, azaz tényleg mindennel ezen a képen. S akkor végre elmúlik a fájdalom.

Élet: kegyetlen őszinteség önmagunkkal szemben
Halál: a véges megélése végtelenként, önhagzugságok
Harc: meglátni a világot bekeretezett képként egy kiterjesztettebb valóság falán