Élethalálharc 1-10

10. Ne fontoskodj!

Vietnámban láttam reggelizés közben a világ legmulatságosabb figuráját. Nagyon korán jártunk reggelizni, hogy jó sok minden beleférjen a napba, és emiatt általában szinte csak mi voltunk a szálloda éttermében. Ám egyik hajnalban prominens látogatók érkeztek: valami helyi, vietnámi fejes a családjával. Először csak arra lettünk figyelmesek, hogy a mellettünk lévő asztalnál ül egy kisebb társaság, és egy férfi megállás nélkül karattyol. Azt tudni kell, hogy a vietnámi nyelv az európai fül számára döbbenetesen furcsa hangzású, minden negatív felhang nélkül engem leginkább varangyos békák vartyogására emlékeztetett: egy nap, amikor elmentünk kirándulni fel a hegyekbe, hangos békabrekegés terítette be a közeli tó partját, nagyon vicces hangon kuruttyoltak a békák, és mi azon nevettünk, hogy nem csodálkoznánk, ha lenéznénk a tóra, és egy csapat vietnámit találnánk ott, ahogy piknikeznek. No szóval, a férfi ezen a módon kommunikált, de tényleg megállás nélkül, egy végtelen szófolyam hömpölygött ki a száján. S akkor vettük észre, hogy nem az asztalnál ülő hölgyekhez és fiatalemberekhez beszél, hanem telefonál. Tepsi méretű telefonját kidugott könyökkel a füléhez tartva csak mondta, mondta, a pirítós már rég kihűlt a tányérján, a pho leves nem különben. Hú, ez valami nagyon fontos ember lehet, jegyeztük meg egymásnak mosolyogva, aztán látom ám, a pasas előtt hever egy másik telefon, ami  a csehovi puskával huncutul összekacsintva meg is csörrent. Azonnal felvette a fontos ember ezt a másik készüléket, és most már két telefonba beszélt egyszerre, aztán az elsőt lerakta, és monóban folytatta az intézkedést a második telefonnal, majd felvette ismét az elsőt, miközben beszélt tovább a második készülékbe, tárcsázott, és már vette is a füléhez az elsőt, közben lerakta az asztalra a másodikat, és mondta, csak mondta, vég nélkül a feltehetően nagyon fontos dolgokat valakinek, aki okosan hallgatta őt. Kisvártatva megint megcsörrent a második készülék, ismét sztereóban nyomta, aztán egy kis mono-üzemmód után megint váltott.

Nem hülyéskedek, amíg reggeliztünk, ez így ment végig. Gondoltuk, kivárjuk, míg abbahagyja, de csúfos vereséget szenvedtünk, a pasas ugyanis kiütéssel győzött ellenünk, mikor egy jó óra múlva, elindulván a napi túránkra ott találtuk őt a hallban a két fülére tapasztott telefonnal. Ujjain hatalmas arany pecsétgyűrűk, viselete fehér ing, fekete öltönynadrág, hegyes orrú cipő volt, nem épp üdülőhelyre való öltözet. Imádtam a fickót a telefonjaival, komolyan, én még életemben ilyen mókás jelenséget nem láttam. Miközben a portához ment, rendelni egy taxit, azalatt is csengett a telefonja, azon röhögtünk, ez a fazon feltehetően úgy alszik, hogy két oldalról a füléhez van támasztva a telefon, és kizárólag beépített telefonnal rendelkező zuhanyfülkében képes tusolni. El is neveztük Illetékes Elvtársnak, majd másnap reggel megállapítottuk, nem átmeneti jelenségnek voltunk a szemtanúi előző nap, de nem ám, ugyanis a pasas megint egész reggeli alatt intézkedett keresztül-kasul a két telefont a két fülére illesztve, miközben egy nő rohant utána a tányérral a svédasztal körül, és a fickó a szemével jelezte, miből kér, és végeláthatatlanul folytatta a karattyolást. Tényleg imádtam, soha nem fogom elfelejteni ezt a tündöklő jelenséget, amíg csak élek, és ezt most a legpozitívabb értelemben mondom róla. Egy élő szimbólum ugyanis számomra ez a vicces kis ember, az ecce homo 21. századi élethű portréja létünk freskóján. Egy pillanatra össze is akadt a tekintetünk, ugyanis, bevallom, nem bírtam levenni a szemem erről a csodálatos jelenségről. Volt a nézésében a, „na mi van, nem tetszik valami?” és a leleplezettség zavarának furcsa elegye. És akkor megértettem, ez az egész bődületes színjáték jellemez mindannyiunkat, ha egy magasabb pontból nézünk önmagunkra.

Mert mi mind ilyenek, vagyunk: fontosak. Számottevőek. Nélkülözhetetlenek. Nélkülünk megáll a föld. Nekünk kell mindenkit megmentenünk, a kizökkent időt helyreállítanunk, mi küldetéssel érkeztünk a földre, és nem szeretnénk nyom nélkül eltűnni róla. Mi képesek vagyunk egymagunkban az egész ökoszisztémát kinyírni, megvékonyítani az ózonpajzsot és eltéríteni az aszteroidákat, Holdra szállni, Marsot hódítani, uralni és irányítani ezt az egész fizikai világot. A nap nekünk kel föl és miattunk nyugszik le, és minden fizikai törvény a mi logikai rendszerünkhöz igazodik, azaz ahhoz a módhoz, ahogy mi gondolkodni tudunk. Mi vagyunk Isten képére teremtve, és az ember a legnemesebb létforma az egész, vég nélküli univerzumban. És mi felemelkedünk, megvilágosodunk, mégpedig arkangyalok és mennyei seregek hatalmas ovációja közepette. Mert mi igazán jelentékenyek vagyunk, a Mindenek urának legkedvesebb, nélkülözhetetlen gyermekei. Miénk az egész mindenség.

Hatalom. Ennek a mámorában él az emberek nagy része, vagy úgy, hogy maga akarja birtokolni ezt a hatalmat – a lehető legszofisztikáltabb álarcok mögé bújva, vegyük csak például a megélhetési, mezítlábas gurukat a hatalmas rajongótáborukkal –, vagy úgy, hogy szenvedünk tőle. Azt hiszem, korunk egyik legfőbb tömeghisztériája a pénz és a siker mellett manapság a hatalom körül forog. Talán ez régen is így volt azzal a különbséggel, hogy akkoriban a tömeg tagjai pontosan tudták, az egyéni hatalom különleges kegy. Odáig valahogy el kell jutni, vagy születni kell rá, de mindenkinek az tutira nem jár. Nem adhatott ki bárki könyvet, mint ma, nem mutathatta meg a nagy nyilvánosságnak a képeit, nem állhatott ki milliók elé, nem juthatott a putriból a bársonyszékbe, és nem zsarnokoskodhatott a kollégáin vagy a családtagjain, csak ha a pozíciója ezt megengedte. Ám ma már más a helyzet. A „legyél te is sztár” korában élünk, a mert te megérdemled korszellemében, ahol a hatalom azt jelenti, magam alá gyűröm a másikat, hogy én érvényesülhessek ebben a döbbenetes tülekedésben. A távol-keleti piacok hangulatát idézi az, ami ma az egész világot jellemzi, aki volt már ilyen piacon, tudja, ez mit jelent. Tülekedés, tömeg, szűk kis sikátorok, éktelen zaj és bűz, végtelen, a szem számára befoghatatlan árukínálat, aminek a nyolcvan százaléka ócska gagyi – megvan ennek is a maga bája, csak élni ne kelljen benne, nem igaz? Csakhogy mi ebben élünk, és lassan a Kilencmilliárd Fontos Ember világa leszünk, ha nem vigyázunk. Lassan több már a kofa ezen a piacon, mint az egyszeri, necc szatyros, kis vásárló. Tök mindegy, mivel, csak fontosnak, hatalmasnak érezhessem magam. Ha máshol nem, hát a parkolóban, a sportklubban, a kutyafuttatóban, vagy a munkamegbeszélésen. Csak hadd érezzem azt egy kis ideig, uralom a világot. Ha nem megy Teslával, akkor kivonulok jurtába, az is van olyan unikális, mint ez a egyelőre még megfizethetetlen elektromos státusszimbólum. A mi édes, vietnámi Illetékes Elvtársunk a telefonjaival picit sem viccesebb jelenség, mint bárki más, aki ugyanígy fontoskodik. A magyar nyelv csodálatos, ugyanis a visszaható képző tökéletesen leírja a különbséget a bölcs és bölcselkedik, a fontos és fontoskodik, vagy az ural és uralkodik között.

A valós hatalom nem az, amire a tömegember áhítozik, és amiről azt hiszi, ha birtokolná, mindene meglenne ezen a földön. A valós hatalom ugyanis az önmagam fölötti százszázalékos kontroll. Amikor a tudatomban benne foglaltatik az emberi részem, mint egy kis szervem, és igenis rendre tudom magamban utasítani a homunkuluszomat, mondván: na, kisanyám, akkor itt állj meg. Vagy könnyedén elérem azt, bízzon bennem, és tegye, amit én, aki magamban foglalom őt, akarok, s ami neki sokszor nem tetszik, no de ki az úr a háznál, nem igaz? És épp ezáltal idővel felemelem magamhoz, szublimálom a besűrűsödött, bekristályosodott lényét, elpárologtatom őt a semmibe, és miközben eltűnik, megérti: általam ő is korlátlan hatalom birtokosa lehet. Nem olyan hatalomé, ami egy országhatárral, egy céggel vagy egy a vállapról letéphető rangocskával véget ér, amit két telefonnal kell folyamatosan demonstrálni, hanem olyané, ami csillagokat mozgat az égen. De aki ezzel a hatalommal tényleg rendelkezik, nem akarja erővel mozgatni ezeket az égitesteket, csak mozgatja. Nem akarja, hogy mozogjanak, mégis az ő vezényletére keringenek egymás körül – értitek, ez milyen tudatállapot? Csupán a puszta léte által uralja a valóságát. Ennek a minőségnek az analógiája a Csillag a tarotban. Az a belső tudásból fakadó erő, ami úgy hat kifelé, hogy esze ágában sincs hatni, és éppen ezért ezért hatalmas. Ezt nem tudják a kvartyogó, kéttelefonos, amúgy cuki kisemberek, akik állandóan lótnak-futnak, be nem áll a szájuk, intézkednek, zörögnek, pörögnek, hangosan röhögnek, rángatják a gallérodat, és mindenféle státuszszimbólummal veszik körbe magukat, legyen az az Alibabán vásárolt sanghati, vagy a nevetségesen gagyi, műbőr, semmire se jó Gucci cipő. A lényeg ugyanaz, Illetékes Elvtárs fontosságának a kifejezése, aki azonban – főleg, ha ez számára ennyire fontos, mármint hogy az ő fontossága nyilvánvaló legyen – igazából nem is fontos. Minél nagyobb valaki, annál kevésbé akarja nagynak mutatni magát, ez logikus.

Ezt leginkább a természet tudja számunkra demonstrálni: mozdulatlan, jelentéktelennek tűnő természeti elemek, mint amilyen egy hegyoldal, egy kráter vagy egy törésvonal a földben, netán a végtelenül nyugodt tenger, képesek egész városokat elpusztítani, amint megmozdulnak, ám az állandóan zizegő légy csak idegesítő a zárt szobában. Nincs fontos vagy nem fontos ember, mert nem ez számít. Nem az egyén számít, hanem a hatás, amit kifejt, csakhogy az sosem azonnal nyilvánul meg, hanem kizárólag az időben. Az idő a legbölcsebb ítész, csak rá érdemes hallgatni, ami nem porlik el vasfogai alatt, az valóban fontos volt. Az egyiptomi piramisokkal például, a mai napig nem bírt elbánni, de Dosztojevszkij regényein is kicsorbult pár foga. Igen ám, de épp emiatt az emberke soha nem szembesülhet önmaga valódi hatósugarával a jövőben, hisz az ő élete véges, apró. Úgyhogy kár nyüzsögni állandóan nekirepülve az ablaknak, mert ez csak tiszavirág életű eredményekhez vezethet, ám ha nem zizegünk, hanem csak stabilan megállunk önmagunkban, mint egy monumentális hegy, az önmagunkba vetett hit örökre velünk marad. És ahhoz nem kell két telefon, ahhoz nem kell semmi, csak valódi, e földi létet meghaladó öntudat és önbizalom. Aki rendíthetetlen hatalmat gyakorol önmaga felett, az tulajdonképpen legyőzhetetlen és ezáltal hatalmas.

Élet: belső erő meglelése, és a földi fontosság-érzés elengedése
Halál: fontoskodás, hatalomkergetés
Harc: felülemelkedés e röpke élet pitypangjelenségein, s valami nagy és örök megtapasztalása önmagunkban e világtól függetlenül