Élethalálharc 1-10

– avagy túlélőkészlet egy letűnő kor alkonyán

Hatalmas változás előtt áll az emberiség, a szingularitás küszöbén állunk, ha épp nem most lépjük át (aki tájékozódik arról, hol tart a technológia, tudja, miért mondom ezt), ami az egész létértelmezésünket átalakítja majd. De a technika fejlődése nyilván csak egy következmény, hisz a valódi átalakulás alapvetően és elsődlegesen szellemi. Azonban e szellemi metamorfózis hatására lassan minden meg fog változni körülöttünk az ún. fizikai síkon. S ez a globális változás nem könnyű folyamat, főleg annak nem, aki nincs rá felkészülve. Ezért arra gondoltam, leírom, én hol, hogyan és mibe kapaszkodom abban a folyamatban, ami nem egyéb, mint az önmagunkra ébredés kivetülése egy afféle, minket körbeölelő, nevezzük úgy, külső valóságként.

Ezt a sorozatot Eudes Correia realisztikus, életigenlő vízfestményeivel illusztrálom, mert a szívem legmélyéből én is csak azt tudom mondani, hogy élni jó – csak nem mindegy, hogy mit nevezünk életnek.

***

1. Vállald a felelősséget!

Mint azt a sorozat bevezetőjében írtam, csak önmagammal van dolgom, másokkal nincs: és akkor ezzel a – nevezzük úgy – vezérgondolattal kezdeném is el ezt a sorozatot.

Ha engem megkérdezne valaki, hogy tudnék-e egyetlen olyan dolgot mondani, aminek a megváltoztatásával ezt a világot jobbá tehetném, én azonnal rávágnám, hogy igen, tudnék. No és mi lenne az? A felelősségáthárítás megszüntetése. Ha egy gombnyomással el lehetne intézni, hogy mindenki kizárólag magában keresse az okokat és a megoldásokat is, itt minden nagyon más lenne. A hibáztatás mindig áldozatot termel. Az áldozat kiszolgáltatottságot teremt. A kiszolgáltatottság frusztrációhoz vezet, a frusztráció agressziót és autokráciát szül. (Ha én vagy zsarnok vagyok, vagy pedig áldozat, mindenkit magam körül ebbe a bipoláris, nevetségesen sematikus szerepbe kényszerítek.) Amikor másokat teszünk felelőssé bármiért, ami a mi valóságunk részét képezi, hasonlatosak vagyunk a motivációs előadó, Wayne Dyer által mesélt példázatban lévő emberhez, aki leejti a sötét pincében a kulcsot, majd kimegy az utcára, ahol égnek az utcai fények, és ott keresgéli fejvesztve azt, ami a házának alagsorában fekszik a földön.

Amikor hibáztatunk, mindent megfordítunk: kifordítva vesszük magunkra a selymesen bundás, vízhatlan télikabátot, és nem értjük, miért ilyen kényelmetlen ez a méregdrága ruhadarab. Hát azért, mert a puha, meleg szőrmebélése a hóesésben csuromvizes lett, miközben a síkos, vastag, nejlon anyag keményen rátapadt a testünkre. És mi fázunk, s szidjuk a kabátot. A bűnbakkeresés nem egyéb, mint átruházni a saját erőmet másra. A saját, éles kardomat a másik kezébe nyomom, amikor azt mondom neki: miattad van. S ebből fakad aztán minden földi pokol: a békétlenség, a másik megváltoztatására irányuló, sokszor erőszakos tettek sora, a véres háborúk, az öklét rázó hömpölygő csőcselék, a bosszúhadjáratok, az ideológiai csaták, az önmagunkat megbetegítő gondolatok, az elégedetlenség, a méreg, a frusztráció, a depresszió, az agresszió, a fásultság és tehetetlenség érzése, és a többi. Magyarán ez a hatalmas lárma az osztályteremben, ahol mindenki a másikat akarja lecsendesíteni, mert szerinte mindig mások miatt van a zaj, ahelyett, hogy egy szájra és fülre figyelne, a sajátjára. Merthogy létezik füldugó is, hogy számunkra igenis létrejöjjön a csend, miután befogtuk a szánkat – hogy most a példát még elvontabbá tegyem.

Tolnai Klári mondta egy interjúban, hogy az időskor legnagyobb áldása abban rejlik, hogy meg tudjuk pillantani egyben az életünk fő vezérmotívumát. Megértjük, így messziről visszatekintve, hogy minden miattunk volt úgy, ahogy az megtörtént. Nincs gonosz gyíkkormány, nárcisztikus anyós, irigy kolléga és hűtlen férj, pontosabban van, de ha a mi életünkben jelenik meg, abban nekünk az életünk főrendezőjeként, igenis meghatározó szerepünk van. Bárki, aki egy-egy ilyen helyzetből kijött, megoldotta, legyőzte, felül tudott emelkedni rajta, továbblépni, dolgokat általa elengedni, valamiről lemondani, valamit megszüntetni, az mindig több, erősebb, bölcsebb lett e nehéz szituációk által. És mondhatja rá, borogatva még a fájó tapasztalások helyét, hogy akarta a hóhér, kitűnően meglennék ezen élmények nélkül is, de idővel ez biztosan változni fog. Mert egy nap rájön: nem lenne az, aki most ő, ezek nélkül a megélések nélkül. Hisz ez ő maga, e tapasztalatok összessége. A platform (El hoyo) című filmben van egy nagyon-nagyon fontos megállapítás, mégpedig az, hogy a belső változás soha nem történik spontán módon, ahhoz kényszerítő körülmények kellenek, és te épp ezért vagy benne a platformban, hogy ezt a változást magadon elvégezd. Nem mutogathatsz a téged nyújtó személyi edzőre, hogy jaj, fáj, milyen gonosz vagy, minden a te hibád – hisz te jöttél ide, te fizetted be a tagsági díjat és te jogosítottad fel a szakembert, hogy tegyen téged rugalmasabbá, erősebbé. Minden a te jóváhagyásoddal és akaratoddal történik, ha máshogy gondolod, akkor a te világod egy nagyon furcsa rémálommá válik ebben az alapvetően nyitott, csak zártnak tűnő edzőteremben.

„Ha megváltoztatod azt, ahogyan a dolgokra nézel, megváltoznak a dolgok, amiket nézel.“ – mondta a fentebb emlegetett Wayne Dyer a kulcsos példája kapcsán. Nagyon egyetértek vele, tényleg ez a kulcsa mindennek. Nem megszépíteni kell a dolgokat, hanem meglátni bennük azt, ami valóban szép. Benned van a műszerfal, nem rajtad kívül, nagyon vicces az a pilóta, aki egy ejtőernyőn lógva, a levegőből próbálja irányítani a hatalmas gépet, és onnan hatni a légörvényekre. Egy tudatos, önmagáért felelősséget vállaló létező nem tesz ilyet. És épp ezért a világa idővel kitisztul, s azt fogja megélni, abban csak az van jelen, aminek ott valóban helye van. És onnantól fogva teljesen értelmét veszti a másokra mutogatás.

Élet: felelősségvállalás
Halál: hibáztatás
Harc: a sorsom minden elemét én magam választottam, mégpedig azért, hogy általuk végleg megoldjam a belső gubancaimat.