Élethalálharc 1-10

9. Gyakoroljunk önkritikát!

Életem legkínosabb, legkellemetlenebb élményei azok, amikor kénytelen vagyok szembesülni önmagammal. Ilyenkor, mintha egy baltával vágnának fejbe, legszívesebben megsemmisülnék a szégyentől. Amikor türelmetlenül rádudálok a kettővel előttem álló autóra, amelyik percek óta nem kanyarodik be, pedig már többször megtehette volna, aztán kiderül, egy tanulóvezető volt az illető. Vagy amikor boldogan felkapok egy lehajított kalapot a férjemnek a tikkasztó kirándulás során a Márvány hegyen, mert panaszkodik, hogy lassan napszúrást kap, miközben kiderül, valaki csak lerakta, amíg fotózták, vagy amikor türelmetlenül kizavarom a lányom a fürdőből, ahelyett, hogy felkelnék egy félórával korábban, netán úgy viselkedek valakivel, amit tőle azonban nem tűrnék el. Sok ilyen van, sajnos, több mint szeretném, és ezek az esetek képesek minden alkalommal összetörni a magamról alkotott képet, amit aztán újra fel kell építenem önmagamban, immár ezeket a szomorú történéseket is beledolgozva az összképbe.

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek” – ilyenkor értem ám meg e mondás valódi lényegét, pontosabban érzem át a szívem legmélyén, ez mit is jelent. És a probléma, amiről ma írni szeretnék, ez: hogy hajlamosak vagyunk kiemelni magunkat valamiből, amiben benne vagyunk – mégpedig sokszor nyakig. Hajlamosak vagyunk felmenteni magunkat a világ bűnei és tévedései alól és azt hinni, nekünk mindig igazunk van, mi csináljuk jól. De ezzel a hozzáállással – ami márpedig sajnos nagyon sok emberre jellemző, azaz hogy mindig a másik a hülye, sosem én – nem lehet előrébb jutni, és a világunkat számunkra kellemesebb hellyé tenni.

Nyilvánvaló, hogy steril kacsókkal lehetetlen kertészkedni. Nem tudom, élt-e valaha e földön olyan ember, aki sosem hibázott, tévedett, illetve nem vétett mások ellen. Nem tudhatjuk, nem voltunk ott minden ember mellett. Én mégis azt gyanítom, hogy nem, hisz tévedni emberi dolog, mi több, olyan szükségszerű velejárója e létformának, mint az emésztés, ám egy percig sem gondolom, hogy ez felment engem a saját nyomorúságos, napi vétkeim alól. Amikért azonban minden fájdalmuk ellenére mégiscsak hálás vagyok, hiszen tanítanak. Azzal, hogy keményen szembesítenek önmagammal, alázatra nevelnek. Megértetik velem, én sem vagyok különb a Deákné vásznánál, és arra inspirálnak, de legalább törekedjem arra, hogy igenis, az legyek. Volt már arról is szó, hogy a tökéletességre törekvés és az állandó önostorozás ugyanolyan önimádó gőgre vall, mint bármi más, ami a földi kiválóságot hajkurássza, mégis az ember nagyon utálja, amikor elbukik. S a legrosszabb, amit ilyenkor tehet, ha kimagyarázza magát saját maga előtt. Nem kell nyilvánosan megtépni a ruhánkat, nem kell rohanni a papokhoz gyónni, nem kell még beismerő vallomásokat sem tenni, azaz megint másoktól várni a felmentő ítéletet, mert ez ugyanolyan magánügy, mint amikor elmegy az ember vécére. De magamban magamnak igenis azt kell tudnom mondani, na, ez most nem volt szép dolog, kisanyám, hát milyen ember vagy te? Ennél nem kell több, de ha soha nem gondolkodunk el a saját tetteinken objektíven, nem fogunk fejlődni.

Hibázni azért is jó, és szükséges ebben az isteni fejlesztő közegben, mert másokkal is sokkal toleránsabbá válik az ember, amint felfedezi bennük mindazt, amit ő maga is elkövetett. Ráadásul amikor hibázunk, az mindig azzal az érzéssel jár, hogy mennyire tudatlanok vagyunk. Nyilván, ha tudom, hogy egy, a lányaimmal egyidős, tizennyolc éves lány ül a volánnál, eszemben sincs dudálni, s amikor ezt megtudom, rájövök, igazából soha nincs jogom bárkire sürgetően rádudálni, mert sosem tudhatom, ki és milyen háttérsztorival ül a volán mögött. Persze, ha tudom, hogy az a kedves nő csak lerakta az út szélére a kalapját, rá se néztem volna, ám miután megtudtam, rájöttem, soha, semmilyen körülmények között nincs jogom azt, ami nem az enyém, elvenni. Ha tudnánk, mit érez a másik, biztos nem bántanánk. Ha tudnánk, miért teszi ezt vagy azt, talán nem is bosszankodnánk már annyira. Csakhogy mi nem tudjuk, mi csak mindig vélelmezünk dolgokat, amiket aztán igaznak hiszünk, mert az énünk elválaszt minket ettől a tudástól: attól, hogy érezzünk mindenkit és mindent magunk körül, azaz hogy akadálytalanul átáramolhassunk a világ bármely jelenségébe, és onnan, belülről nézhessük meg az adott helyzetet. S ha a tévedéseink által megéljük és megértjük ezt a korlátunkat, megtanuljuk, hogy csínján a bánjunk a zsigeri reakcióinkkal, mert azok nem feltétlenül az igazságból erednek. Ebben a közegben, a meglehetősen korlátolt létformánknak „köszönhetően” nem tudhatunk mindent, ezért jobb, ha alázatosabbak vagyunk, és nem hisszük olyan nagyon mereven és melldöngetve azt, hogy nekünk márpedig igazunk van.

Valahogy úgy van ez szerintem a napi bűnökkel, mint a szenvedéssel: mindenkire pontosan ugyanannyi szenvedés jut, ezt mi innen nem tudjuk jól felmérni, mert ami nekem meg se kottyanna, abba ő beledöglik, és viszont. És én valahogy erre az elméletre jutottam a vétkeink kapcsán is: mindenki pont ugyanolyan vétkes, mert kit ezzel a mércével mérnek, kit azzal. Ha a híres zen mester titokban ellopja az utolsó sütit az asztalról, az nem ugyanaz a tett, mintha a kétéves Jenőke teszi ugyanezt. De Jenőkének és Ipem Ammomotónak pontosan ugyanannyi vétsége van, ha ezt, mondjuk, súlyra, vagy darabszámra mérnénk. Jenőkének ugyanúgy két egységet számít, hogy azt hazudta anyukának, márpedig mosott fogat, mint Ammamato apátnak az, hogy két percre elkalandoztak a gondolatai egy meditáció alkalmával. A börtönben raboskodó Gennyes Józsinál meg az számít két büntetőpontnak, hogy fejbe vágta egy rabtársát a rácsos ággyal, amitől szegény társ agya a falra kenődött. Én legalábbis ezt vallom, biztos van, aki vitatkozna velem, de mielőtt megteszi, alaposan gondolja végig, mi alapján érdemes mérni a dolgokat, pontosabban mihez mérjük: mindenkinek a saját képességeihez, szintjéhez, mércéjéhez, vagy valami általánosan kihirdetett sztenderdhez. (Talán a boldogság az egyetlen, amiből nem mindenkinek ugyanannyi egység jut egy életre, mert az már az önismeret függvénye, ám minden más szerintem alapvetően gyönyörűen ki van egyenlítve az egyének között az emberi lét keretin belül.)

Szóval hibázunk. Nem is keveset. Aki azt állítja, ő sosem bukik el ebben a konditeremben, szerintem álljon meg a nagy falitükör előtt, és vizsgálja csak meg magát alaposabban, és gondolja végig, csinál egyáltalán itt valami hasznosat? Azaz keményen edz, vagy csak ücsörög bárgyú mosollyal az öltözőben, netán maszatos pofával bújócskázik a gépek között, vagy röhögve focizik mások kulacsával? Mert ha erősít, akkor éreznie kell a fájdalmat, amit magának okoz, különben nem mondhatjuk rá, hogy ez egy kemény edzés. És nyilván a fenti okfejtésem nem azt jelenti, hogy akkor nem mérem a dolgokat a saját mércém szerint, és teljesen okés, ha valaki gyalázatosan viselkedik, mert nem, dehogy – erről amúgy még fogok írni részletesen a későbbiekben. Hiszen miközben magamat a saját mércémhez mérem, és másokat meg a sajátjukhoz, addig a világ egészének megítélésében az én szememben mégiscsak az én mércém és az általam normálisnak elfogadott norma lesz a mérvadó. Magyarán önmagam valóban megélhető legmagasabb erkölcsi pontja lesz az, amit én helyesnek ítélek. Megértem Jenőkét, hogy elblicceli a fogmosást, és nyilván nem tartom „bűnnek”, de azt is tudom, butaság nem fogat mosni lefekvés előtt, és emiatt nem támogatom ezt a rossz szokását. Valahol megértem szegény Gennyes Józsit, mégis azt gondolom, amit tett, nagyfokú primitívségre és tudatlanságra vall. És megértem Ammamato apátot is, hogy néha bizony ő is fegyelmezetlen, mégsem gondolom azt, ez valami vétek, sőt, én felesleges túlzásnak tartom az efféle aszketizmust. Ám amikor türelmetlenkedem a fürdőszoba ajtó előtt, akkor haragszom magamra, mert tudom, képes lennék ezt máshogy is csinálni, ott van bennem az is, mégpedig egészen éberen figyelve engem, aki nem igazán sürget másokat.

Akkor van baj, ha két halmazra osztjuk a dolgokat, jókra és rosszakra, és merev fallal választjuk el ezt a két halmazt, valami igazságtalan, önmagunkra nem vonatkoztatott erkölcsi magaslatokból, aztán felülünk a fal tetején egy billegő bárszékre, és mint az America Got Talent kimaszkírozott, pozőr zsűri tagjai, nagyképűen ítélkezünk. „Az dobja rá az első követ, aki bűntelen” – ez a mondás is csak akkor nyer valódi értelmet, amikor saját magunkat vágjuk véletlenül fejbe azzal a hülye kővel, miközben mások felé hadonászunk vele. De ha ez megtörténik és észbe kapunk, mielőtt még elhajítanánk, azt hiszem, az már egy jó jel. Az annak a jele, hogy képesek vagyunk végre megérezni azt, amit másoknak okozunk. És mi ez, ha nem egy hatalmas repedés azon a fránya énbuborékon? Bátran engedjük fájni, ha hülyék voltunk: igenis szégyenkezzünk miatta egy fél napig (ami még véletlenül sem összekeverendő a görnyedt háton cipelt, szúrós, rovarokkal teli bűntudatrőzsével), épp azért, hogy másnap már ne kelljen ezt tennünk.

Ha elszégyellem magam néha, de úgy, hogy fél napig élni sincs kedvem tovább a saját bőrömben, az szerintem egyfajta eredmény. Egyrészt ez azt jelenti, képes vagyok önmagamra már egy abszolút külső pontból tekinteni, másrészt meg azt, hajlandó vagyok elviselni azt a fájdalmat, amit a saját magammal történő szembesülés okoz. Erős vagyok, szembe nézek vele, elviselem, felvállalom. És talán már innen nem is olyan nagyon sok lépés eljutni arra a pontra, amikor már szégyellnem sem kell magam, mert egyrészt ugyanolyan megértő vagyok magammal, mint másokkal, és ugyanolyan megértő másokkal, mint saját magammal, tehát a patikamérleg itt sikeresen megállt végre középen; másrészt meg, miután megtanultam, hogy bizony sokszor az előítéletek, a nem tudás, a félreértelmezés rabja vagyok, talán kicsit visszaveszek végre az arcomból. És ez jó, mert ez, a néha igencsak túlméretezett, emberi arc rondít el minket, ez a sok, öntelt, nagy arc teszi a világot egy élhetetlen hellyé, és ez okoz szenvedést másoknak, s így végső soron magunknak. De nekünk nem az a célunk, hogy szenvedést okozzunk, hanem hogy meztelenre vetkőzzünk, és lemosakodjunk, hogy aztán magunkra ölthessük a gyönyörű, egyszerű, hófehér vászonruhánkat, és megerősödve, sok-sok tanulsággal a batyunkban hazatérhessünk, s ott egy ennél sokkal szebb világ aktív építőmesterévé váljunk. És ez a végső, nagy, hazatéréshez vezető út az önkritika kövekkel kirakott, meredek ösvényén kezdődik, ami az önismeret széles mezejére visz el minket, már ha elég keményen és kitartóan caplatunk felfelé a hegyoldalban.

„A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.”

Élet: látni mások hibáiban a magaméit
Halál: ítélkezés, mindig nekem van igazam, erkölcsi gőg
Harc: szembesülnöm kell önmagam gyarló lényével ahhoz, hogy megértsem a világot és ezáltal felszakítsam az engem körbefogó, erősfalú énbuborékot.