Élethalálharc 1-10

8. Fesd át a múltat!

Egyik legfontosabb írásomnak a Hamis túrógombóc című, szokásomhoz híven kissé bő lére eresztett cikk első felét tartom, és ha lehetne, nagyon sok emberhez eljuttatnám, no, nem azért, mert én írtam, hanem mert ott, akkor egy olyan gondolatra bukkantam, ami megmagyarázza tán, hogy az ébredés, minden híreszteléssel ellentétben, miért nem kerülheti meg az intellektuális fázist. Most ennek kapcsán elmesélek pár, igazán személyes élményt, és nem szemérmeskedem, hanem konkrétan megnevezem a dolgokat, mert különben csak a levegőbe beszélnék, és talán nem lenne világosan érthető, amit átadni szeretnék.

Talán sokan tudjátok rólam, hogy az egyik nagy kedvencem Jim Jarmusch volt. Imádtam a filmjeit, teljesen oda voltam értük, és meg voltam róla győződve, ez az ember egyenesen a felhők közül pottyant ide közénk. Úgy éreztem, ő valóban érti, mi folyik itt a világban, látja, amit kell, és érzi, amit én magam is érzek. Minden filmje számomra egy váteszi üzenet volt, egy, e világon túlról érkező, baráti kézfogás. No és amikor pár évvel ezelőtt a legutóbbi filmjét, a zombikról szólót megnéztük, hazafelé a lányaim felfedezték, hogy Jim fent van az Instagramon. Na hiszen, nem is kellett több, azonnal követni kezdtem. Aztán nem sokkal ezután megláttam valamit, ami mindent megváltoztatott bennem: Jarmusch kiposztolt ugyanis egy éltető bejegyzést Greta Thunbergről. Már nem emlékszem, pontosan mit, de a lényege az volt, ím, itt van ez a hős, aki megmenti a Földünket! Értitek? Greta. Ugye, az már senki számára nem kétséges, hogy egy fake reklámfiguráról beszélünk, egy központilag és mesterségesen generált, dizájnerek tervezőasztalán megkreált akcióhősről – ha ez netán valaki számára még mindig nem lenne világos, ugyan nézzen már kicsit jobban utána, ki is ez a lány. Na és akkor, ott összeomlott bennem, szinte hallhatóan és láthatóan valami. Mint amikor ledől az asztalon egy hatalmas kártyavár. És onnantól fogva nem tudtam kedvelni többé Jarmuscht úgy, mint annak előtte. Elismerem most is a filmjeit, de ma már kicsit mást gondolok róluk és alkotójukról is, mint, mondjuk, hét évvel ezelőtt. Mindent átírt vele kapcsolatban bennem ez a kis banális epizód.

Másik nagy, nevezzük úgy, „idolom” volt Yazemeenah Rossi, egy idős, korzikai modell. Nagyra tartottam az egyszerű életviteléért, a stílusáért, és a módért, ahogy a világra tekint. Mindegy, ezt nem részletezem tovább, én őt egy igazán tiszta, csodás teremtésnek láttam. Történt nemrégiben, hogy Kinga lányom egy kis bizniszbe keveredett vele, nekem akart venni karácsonyra tőle egy sálat, de nem volt elég pénze a horror áron árult holmira, és sikerült lebartereznie a nővel a dolgot: vállalta, hogy fest neki egy olajfestményt, egy absztrakt szivárvány képet, amiből Yazemeenah újabb drága sálakat készíttet. Abban állapodtak meg, hogy valamikor az év első negyedében készíti el a leányzó a festményt. Mi februárban Vietnámba utaztunk, és nem sokkal az út előtt jött Kingának az üzenet, hogy február végére mindenképpen kész kell lennie a festménnyel. Kinga eközben egy animációs filmet készített, amit azonnal félbehagyott, elrohant festékért és vászonért (a vicces az egészben az, hogy a festék ára jóval több volt, mint amit a sáléból lealkudott, de majd idővel ő is megtanulja a dolgokat, elvégre még csak 18 éves), és az utazásunk előtt három nappal nekiesett a hatalmas olajfestménynek. Nagyon izgult, hogy jól sikerül-e, hisz ő még sosem festett absztrakt képet, nem igazán ez az ő műfaja. Szerintem elképesztően szép lett a szivárvány, egy egyedi, nagyon kellemes tónusú, strukturált, rétegzett olajfestményt képzeljetek el, én nem vagyok valami nagy szivárványkép rajongó, nem szeretem egyben a túl sok színt, de ezt a képet ki fogom rakni az épp felújítás alatt álló kis nyaralóm nappalijába. Nos, készített belőle egy nagyon nagy felbontású fotót, ahogy abban megállapodtak, kicsit megszerkesztgette, és elküldött három lehetséges verziót, és megkérdezte, elküldje-e az eredetit is, vagy elég a digitális változat. Iszonyúan izgult, mit szól hozzá Yazemeenah, csakhogy az nem szólt semmit. Hetekig még egy szmájlit sem küldött.

Aztán láttuk ám, hogy épp, amikorra kérte a festményt, elutazott Thaiföldre, aztán utána onnan Korzikára, majdnem egy jó másfél hónapra. Kinga úgy gondolta, biztos azért nem reagál, mert onnan nem tudja megnyitni a gigafájlt. Közben mi is Vietnámban voltunk hosszabb ideig, de közben azért láttam szegény gyereken, ahogy egyre jobban lelombozódik, már utálta az egész szép festményét, azt mondta rá, ez egy szar. S nem értette, még ha az is lett, miért ignorálja őt ez a nő, mikor is egy hónap után, miután hazajöttünk, Kinga bátortalanul megkérdezte, na, mi a pálya a festménnyel, nem lett talán jó, csináljon-e inkább valami mást. S miután erre a kérdésre sem kapott egy nyúlfarknyi választ sem, gondoltam, ez így nem okés, és megkérdeztem Yazemeenah-át, hogy ugyan már, miért nem válaszol ennek a gyereknek. Egy „köszi, de ez nem az, amire gondoltam”, netán csak annyi, hogy „bocs, de most nem tudok ezzel foglalkozni”, már csak belefér az életébe, nem? No, jött is a válasz a kis levelemre negyedórányi hangüzenet formájában, amiben ő tulajdonképpen felháborodottan közölte, hogy már ne is haragudjak, de ő most elutazott, neki nincs erre ideje, különben is a százéves nagyanyja, meg az unoka, és a beszállító, meg a nyomda, és hogy ő intézi a sálat, de ez innentől már az ő ügye, és halad, ahogy ő gondolja. Bumm. Ebben a pillanatban mindent átírt, amit eddig gondoltam róla, mint amikor meglöksz egy dominót, és az ledönti az egész sort. Merthogy ő azt kommunikálja magáról, hogy mekkora nemes lélek, ő védi a madarakat, a természetet, ő egy ilyen száz százalékosan natúr csaj, aki lenézi a felhajtást és a sznobokat, de amikor annyit kéne írni egy 18 éves, ismeretlen, azaz nem Valami Nagy Név kislánynak, hogy köszönöm, megkaptam a festményed, arra már nem telik az energiájából. És ha rákérdezel kedvesen, nem azt mondja, oh, pardon, hanem még ő kéri ki magának. Értitek, ugye, mi történik ilyenkor mindazzal, amit az ember magában gondolt valamiről vagy valakiről? És ha akarnám, se tudnám őt már kedvelni. Nem haragszom, ugyan, miért is tenném, nem bántott ő senkit, de azon kaptam magam, már nem nézem meg a bejegyzéseit, vagy ha igen, valahogy azonnal átlátok, akaratomtól függetlenül, a végtelenül profira elkészített álcán. Még engem is megtévesztett, ami – ezt nem nagyképűségből mondom -, de tényleg nagy szó. És ez rossz érzés, nagyon fájó dolog nekem. Mert ki marad így a végén, akire tényleg fel lehet nézni? Ahogy apám mondta anno az elsüllyedt nagy reményeire: ismét egy Atlantisszal kevesebb van az életemben.

Na, és gyorsan mondom a harmadik példát, hogy aztán közösen levonhassuk az egész világnézetünket megváltoztató tanulságot, összevonva ezt a három példát a hamis túrógombóccal. Tizenéves koromban néztük a tévét egyik szombat este a szüleimmel, valami bárgyú esztrád műsort, és annak egyik epizódjában mutatkozott be kvázi a Holló Színház. Legalábbis én akkor hallottam róluk először, és a híres papagájos jelenet volt az, amit akkor nóvumként a tévé levetített. Sosem felejtem el az élményt: könnyezve sírtam a nevetéstől, tényleg ez ilyen alapélményként élt a mai napig mélyen belém vésődve, hogy életemben nem röhögtem akkorát semmiféle mozgóképes cuccon, mint ott, akkor ezen a papagájos jeleneten. Tudjátok, a kék norvég, ha van, aki még emlékszik erre. No és pár nappal ezelőtt filmet akartunk nézni közösen itthon, de semmi értelmeset nem találtunk, két filmnek is nekifutottunk, ám félúton mindkettőt feladtuk. Csemetéim csalódottan gubbasztottak a kanapén, na, mondom, ne bánkódjatok, nézzünk akkor vicces jeleneteket a Youtube-on! S régi élményeimhez visszanyúlva, megmutattam nekik ezt a fent említett jelenetet. Síri csönd telepedett a kis mozi szobánkra, ott ültünk négyen: én a férjemmel, mint világlátott boomerek, illetve a Z generáció két jeles tagja, és úgy kábé a jelenet egyharmadánál elkezdtünk mind a négyen kínosan feszengeni. A felénél én már teljesen tönkrementem, a végére meg már azt is bántam, hogy valaha leültem bármilyen világító doboz elé. Kellemetlenül ócskának tűnt ez a valaha legviccesebbnek titulált kis jelenet. És akkor elgondolkodtam: hogy a csudába tudtam én ezen, épp annyi idősen, mint most a lányaim, könnyezve nevetni? Azon, amit ők csak a szülők iránti tapintatból bírtak fél szemmel végignézni? Megmondom, hogy: úgy, hogy én akkor benne voltam valamiben, amiben most nem vagyok. Kollektíve benne voltunk valamiben, ami idővel kicsúszott alólunk, és nyilván lett helyette valami más, amiben meg most vagyunk benne. Korszellem, talán ez erre a legjobb szó. És amire még ezen kívül rájöttem, és amiért ezt a példát idehoztam a másik kettő mellé, az az, hogy, te, ez már akkor se volt vicces, csak én hittem annak. És ez a levonandó filozófiai tanulság mindhárom esetből. Mert akkor én fogékony voltam erre, hisz újdonság volt ez a fajta humor, de mai szememmel nézve biztosan tudom, ez már akkor sem volt valami, hű, de nagy színvonal. Akkor annak tűnt, de ettől még nem volt az. És ez a felismerés a kulcsa a mai témának.

Csalódás. Azt hiszem, ez a legpontosabb kifejezés, amit ilyenkor érez az ember. Azt hitte valamiről, hogy az, ami az a dolog azonban sosem volt. Nem mostantól nem lesz már az, hanem mostantól tudjuk, hogy sosem volt az. A két nézőpont nem ugyanaz, vigyázzatok! Mert ami ilyenkor történik, az oda-vissza hat. Múltátszínezés. Fordulat. Lelepleződés. A fátyol ellebben. Apokalipszis. Mindent megváltoztathat egy pillantás, mindent. És onnantól fogva te soha, de soha ebben a büdös életben nem fogod már a dolgot annak látni, aminek eddig. Nem tudod annak látni, egyszerűen nem megy. Ez a piros kapszula titka. Hogy átfesti az egész idővonalat, kérlelhetetlenül, menthetetlenül, könyörtelenül és megalkuvásmentesen. Ha tudom, hogy a gombóc ipari szemétből van, hiába ugyanaz az íze, mert az ettől a tudástól semmit sem változik, már nem fog lecsúszni a torkomon. Ez a tudás hatalma. Nekem aztán mutathatja a kedves, sivatagban élő, puritán modell, hogy ő milyen végtelenül tiszta szívű ember, már nem hiszek neki. És azt is tudom, akkor sem volt az, amikor még hittem neki. Az én fejemben az egész róla készült képtekercs fényt kapott és tönkrement. Már és még – jegyezzétek meg ezt a két kulcsszót, szükségetek lesz rá. Képzeljétek el, ugyanis, mi lesz akkor, ha az egész világ szoknyája húzódik el egy pillanatra, és aki jó helyen áll, azonnal meglátja, mi van a gyönyörűre sminkelt menyasszony lába között. Ha egy pillanat alatt megtudjuk, semmi sem az, aminek hittük, akkor hinni fogjuk ezek után is azt, ami láthatóan nincs, és sohasem volt, csupáncsak azért, mert eddig hittünk benne? Nem hiszem.

Látható, amúgy, hogy minden régi hitünk alappillérei mennyire megrogytak. Hogy bohóccá válik a szemünk előtt a katolikus egyházfő, akiben oly sokáig oly sokan tényleg hittek, hogy rangja valódi, belső hatalmon alapul, de ma már látható, nem, tévedett mindenki, aki ebben valaha is hitt. Az, akinek öt, meghatározott fafajtából, speciálisan, kézzel faragott trónus kell, hogy letegye a roggyant fenekét az arannyal kivarrt, milliót érő bohócruhában, miközben testőrök hada kíséri minden rozoga lépését, mialatt Jézusról papol; arról a Jézusról, aki mindenféle cirkuszi csinnadratta nélkül leült a földre mezítlábasan a tanítványai közé, nem vehető komolyan. Mert nem is az mindazoknak a szemében, akik képesek voltak akár csak egy pillanatra meglátni e világi jelenség valódi természetét. Ők visszamenőleg és előrevetítve is csalódtak. Hisz ez a csalódás lényege, hogy végigfut a múlton és a jövőn is egyidejűleg az az egyetlen megdöntött kis dominó, hisz a dominóelemek körben állnak. Már nem hisszük el, hogy bármiféle igazság nevében jár el ez a sok egyházi bohóc, és tudjuk, ez akkor sem volt igaz, amikor még elhittük. Ez egy nagyon fájdalmas élmény, én mind a három, fenti, engem személyesen érintő esetben ezt tapasztaltam. Nem az fáj, hogy le kell számolni egy illúzióval, nem az fáj, hogy meg kell élni a csalódást, és hogy ezzel tulajdonképpen elvesztek valamit, az fáj, akit el kell ilyenkor magamban temetnem: a régi önmagam sírja felett kell ilyenkor megállni, és egy göröngy földet a koporsóra rádobni. Arra, aki hitt a káprázatban. De ez ezzel jár. Ahogy Adamus mondta nekem nemrégiben egy kis személyes beszélgetésünk során: „Elsírtuk a könnyeinket, eltemettük önmagunk hazug részeit, és visszatértünk a kezdetekhez, de egy olyan tudás birtokában, ami pajzsként borul körénk.” Nekem ilyen szép és erőt adó gondolatot még nem igazán fogalmazott meg őelőtte senki.

Ezt az élményt fogjuk most nagyüzemben, globálisan megtapasztalni. Összedől a kártyavár, és senkinek nem lesz kedve és legfőképp ereje azt újra építeni. És akkor a világ soha többé nem lesz már a szemünkben az, mint aminek valaha hittük.

Élet: illúziók leomlása, tudás
Halál: nem meglátni a dolgok valódi természetét
Harc: bátran szembe kell néznünk a hitrendszereink leomlásával