Élethalálharc 1-10

7. Ne légy a világ szeretője!

Nagyon megmaradt bennem egy mondata Adamusnak, amit a Kiterjesztett valóság írása közben mondott egy tanmese kapcsán, ahol a világunk egy nagy gyár volt, és magát az ezt alkotó rendszert nevezte ő a vezérigazgatónak. Miközben mesélt erről a gyárról, hogy mennyire más, mint aminek mi hisszük, egy ponton megkérdezte, hogy vajon nem lehetséges-e, hogy azért ragaszkodom még mindig ennek a gyárnak a szabályaihoz, mert a vezérigazgató szeretője vagyok, és a vezér iránt érzett hűségem tart tulajdonképpen fogva engem? Akkoriban nem teljesen értettem ezt a kérdést, ki is kértem magamnak, hogy nem vagyok én senkinek a szeretője, de aztán megértettem, mit akart ezzel mondani, és ma már az egyik legfontosabb útjelző táblának tartom. Amikor akaratom ellenére és menthetetlenül kihúzott egy erő a gyár körforgásából, s emiatt valahogy kikerültem az udvarra, aztán minden kellemetlen érzés ellenére már félig-meddig tudatosan ottmaradtam, automatikusan megláttam, hogy amit Adamus mondott ezzel a szeretős példával, az mennyire találó. Döbbenet, hogy az emberek milyen nevetségesen tetszelegnek ennek a világnak, tényleg, mint valami agyonsminkelt, tűsarkain csálézó, spicces, elkent sminkű utcalány. Hajbókolnak, kelletik magukat, mutogatják az agyonplasztikázott, hervadó bájaikat, az eredményeikkel kitapétázzák az ablakaikat, miközben szinte üvölt belőlük a kétségbeesés: „Jaj, fogadjatok el, ismerjetek el, szeressetek, legyetek irántam jóindulattal, mondjátok azt, de szép, de jó, de ügyes vagy! Látjátok, hogy milyen jól csináltam? Ugye, hogy bölcsebb vagyok az átlagnál? Gazdagabb? Szebb? Én annyira más vagyok, remélem, mindenki látja! Rajtam nincs jelmez, smink, ugye, ugye, ti is így gondoljátok? Én nagyon szókimondó vagyok: légyszi, ismerjétek már el, mennyire kemény fickó vagyok! Láttok, ugye? Biztos jól lát mindenki? És tetszik, amit mondok, ugye? Vagy legalább kivált egy kis indulatot? Veszekedjetek rajtam, bátran, a családi asztalnál, hisz ez is azt mutatja, az én véleményem számít! Biztos hallotok, itt vagyok, itt állok kitárt karokkal, hahó! Na azért, mert fontos vagyok ám, bizony! Jaj, támogassatok abban, aki lenni akarok, és én ezért szinte bármit megteszek nektek, amit csak elvártok tőlem!” Majd ezek után gyorsan bezsebelik az összes gratulációt, elismerő és irigy pillantást, odavetett szeretetmorzsát, mint koldus az elé szórt, koszos kis aprót, aztán kirakják ismét az üres kalapot, és máris új alamizsnát akarnak, újabb vállveregetést, elismerést, lájkot, irigységet, ámulatot, hódolatot, szeretetet, azaz megint és megint, állandóan csak azt hallani: ügyes vagy, okos vagy, szép vagy, sikeres vagy, bölcs vagy, kedves vagy, annyira jó ember vagy, mennyit köszönhetünk neked, mert te valóban Valaki vagy.

Miközben feltehetően belül fáznak. Az utcalányok lelke idővel belefagy a tettetésbe. És egy ilyen lány a szíve mélyén tán semmi másra nem vágyik jobban, mint egy őszinte, tiszta, meghitt ölelésre, csak amíg ezt a lányokat csereberélgető kuncsaftjaitól vagy a stricijétől szeretné megkapni, a belső hideg űr csak egyre nő és nő. Érthető, ugye, a példa? Nézzetek körül, és lássátok meg ezeket a lelkükben kiüresedett, útszéli szeretőit a világnak! A smink tökéletes. Az aranyozott rézgyűrű csodásan fest a lakkozott műkörmű ujjon. A cipő magasította, fűzőbe nyomorított alakjuk kívülről magabiztosságot sugároz, a dekoltázs mély, parfümmel édesített és sokat sejtető. A rúzs szépen megnagyobbítja a keskeny, összeszorított ajkakat, a paróka, akár az igazi haj, gyönyörűen csillog a neonfényben. Mégse szeretne egyetlen, igaz szerelemben élő, egyszerű családanya sem cserélni velük. Az utcalányok egymás közt rivalizálnak, területeket hódítanak meg, törzsvendégeket gyűjtenek, néha még hajba is kapnak egy-egy zsíros kuncsaftért, létük bizonytalan a véres hadszíntéren, ahol elég egy rossz mozdulat, és vége is a dalnak. Így megy ez, ha az ember úgy dönt, a világ utcalányává válik. Mert elhiszi, nincs más út. Vagy elismer ez a világ, vagy megsemmisít. E világon túl nincs semmi, nekünk itt kell élnünk, halnunk. Jóllehet, ez a fizikai érzékszerveinkben lakozó világ, ha úgy vesszük, tulajdonképpen csak káprázat, mégis odadobjuk neki az egész lényünket. Vérre menő küzdelem folyik a bekerített, földi ring rövidke menetében az egzisztenciális babérkoszorúért. Mert, ha én itt és most nem vagyok sikeres, elfogadott, szeretett és támogatott, a ring szélére sodródom, kiütnek, és ha túl is élem, az önbecsülésem onnantól már egy fabatkát sem ér. De ez nincs így, ezt merem állítani. Ez csak a pénzéhes stricik hazug dumája, akik kihasználják a szegény, kiszolgáltatott lányok félelmeit, hogy önmagukat éltessék általuk. Nem kell hallgatni rájuk. Mert igenis lehet ezt másképp is. Én vagyok az élő példa erre, nekem ez a világ rég nem tud olyat mutatni, amiért képes lennék térdre ereszkedve pitizni, vagy fetrengeni a porban, már a leghétköznapibb helyzetekben sem, mint szegény házi macska az udvaron, amikor végre hazajön két nap után a kocsmából támolyogva a gazda.

Megértettem a többség ádáz csatáját szemlélve, amit az itteni énképük fenntartásáért folytatnak, hogy a világnak történő megfelelés konkrétan elrabolja, és szétcincálja az ember teljes életét. Kitépi a lelkét, majd kifeszíti a drótkerítésre. Vegyünk egy példát, Béla viszonylag jól énekel. Elmegy egy tehetségkutatóba, megnyeri. Jaj, Béla nagyon örül! Hisz ez volt gyerekkori álma, hogy ő Énekes legyen. No, kiadják egy lemezét, és ekkor elindul a gépezet: s ha Béla ragaszkodik ahhoz, hogy ő márpedig e világ sikeres énekese lesz, számára többé nincs megállás, így ahogy mondom, soha többé. A belét ki fogja köpni, hogy e célt elérje, aztán valahogy megtartsa, míg bele nem pusztul. Fogadásokra jár, sürög-forog, állandóan akcióban kell lennie, az énekes szakma tagjaival jópofáskodni; lábujjhegyre ágaskodva seggeket nyal, énekórákat vesz, mindig látható, a sikereit gyűjti, mint lepkegyűjtő a gombostűre tűzött pillangókat, a kudarcait eldugja a poshadó szennyes kosárba, és a nap minden órájában sziszifuszi munkával építi az értékes időtégláival a düledező látszatot, az „én vagyok a sikeres énekes” szerepéhez láncolva magát. Írtam már sokszor, hogy ez egy olyan circulus vitiosus, amiből szinte lehetetlen kitörni. Mert Béla már a világ szeretője lett, és tőle függ a léte. El sem tudja képzelni, hogy nem ez maga a Lét. Függ a világ híreitől, a véleményétől, a mindennapos kis eseményeitől, azaz attól, hogy a tömeg miként látja magát azt a világot, amit ő maga alkot. No de hogy lehet ezt mégis máshogy? Hát baromi egyszerűen, csak énekelni kell. Szabadon, szívből, ahogy jólesik. Ha díjazza a világ, azt el kell fogadni, mint a napsütést nyáron, ám ha nem, ettől még az ember nem kezd el pitizni a felhők felé, mint uszkár a cirkuszban; sőt, belátja, néha igenis kellemesebb a bárányfelhők alatt ücsörögni, mint kitéve magunkat a perzselő napsugaraknak. Akkor majd énekel a helyi kis klubban, énekel a barátainak, vagy még az is lehet, csak magának, a zuhany alatt.

Ám az is megtörténhet, ő lesz a világ legismertebb énekese. Csakhogy ez nem rombolja le a jellemét, és nem lesz ettől még a világ bohóca. Ráhagyja a világra, hogy mit kezd az ő éneklésével, és csak azt és úgy teszi, amit a szíve legbelső pontja diktál. Ez lehet az, hogy fityiszt mutat a világnak, de az is, hogy elvállal egy fellépést. Kizárólag az éneklés öröméért, és nem a világért. És így végig az a Béla marad, aki a verseny előtt is volt. És ha Béla a lelkében ily módon szabaddá válik, s mentes az utcai kirakatok, a benne táncikáló utcalányok és dagadt madámok éjszakai, füstös életétől, száz százalék, hogy megtalálja a módot, hogy szenvedélyének örömmel hódolhasson. És igenis talpon marad, életerősebben és egyenesebb gerinccel, mint társai, akik naponta többször letérdelnek kutyapózba, vagy hanyatt dőlnek e világ egyre ragacsosabb kanapéjára, hogy kiszámíthatatlan, szeszélyes szemében pár másodpercig azok lehessenek, akik csak szeretnének, ám szabadon, e világ támogatása nélkül még nem tudnak lenni. És ez nem csak az ún. hírességekre vonatkozik, hanem mindenkire, aki e világ által akarja megtámogatni az énképét, amit egyedül, a színfalak mögött sehogy sem tud magán tartani, hisz az csak egy szerep. Az ilyen ember a saját tévképzetének a foglya marad, amíg rá nem ébred, nincs is kinek tetszelegjen, csupán megvalósítani tud dolgokat – önmagának, a saját okulásáért. Tapasztalni jöttünk ide, jobban megismerni magunkat, és nem a világot elkápráztatni.

Semmi bántódása nem esik senkinek attól, hogy nem megy be a vigalmi negyedbe. Semmiből nem marad ki, semmiről nem marad le, és nem igaz, hogy ő ettől egy nagy Senkivé válik. Erre van azért kevéske élő példa a történelmünkben. Ezt csak azok hirdetik, akik bevették e zsákutca simlis bandavezéreinek a dumáját, és emiatt félnek, hogy e negyed nélkül valóban semmivé válnak. S ők lesznek az újabb hangadók, azok, akiknek a rangját a szeretői száma adja a külváros e koszos kis utcájában. Ne lépj a nyomdokaikba, nem éri meg. Meg kell próbálni, eleinte csak néha és rövid időre fityiszt mutatni a vezérigazgatónak. Nem akarok neked tetszeni. Nem érdekelnek a csatlósaid. Sem a véleményed. Nem fogok az előszobádban félórát várni, nem kell a kinevezésed és a nekem odadobott rangod, nem kell a dicséreted és nem félek a gúnyos szavaidtól. Nem kell a jóváhagyásod, hogy tegyem, amit a szívem diktál. Nézz keresztül rajtam, hidd el, valahol szívességet teszel vele. Én csak sétálgatok a városodban, nézelődöm, és örülök, hogy nem tartasz rám igényt azon a sétálóutcának nevezett szeméttelepen. Hosszú évek óta létezem a védőhálód és a kegyelmed nélkül, és, lám, ettől még szabadon élek, nem vagyok se senki, se valaki, csak megélem a létem, és már nem hogy nem bánom, hogy kikerültem a ringedből, hanem látva a versenyzők jelenlegi állapotát, egyre hálásabb vagyok önmagamnak azért, hogy nem hagytam magam oda általad visszarángatni.

Meggyőződésem, hogy amint lekerül az ember fejéről az álarc, mert annyira kiszívta már a nap, szétmosta az eső, és megette a szú, hogy darabokra hullva egy nap a földre esett, és lefoszlott róla az a nevetséges maskara is, amit csak azért húzott magára, mert azt hitte, ez majd megvédi, már egyáltalán nem érzi szükségét annak, hogy kedvébe járjon bárkinek. Nézzétek meg, hogy a hajbókolók mennyire ki vannak szolgáltatva azoknak, akik előtt hajladoznak! Mert az előzékenység, a mindenáron segíteni akarás, az állandó megfelelési kényszer és jófejség nem egyéb, mint folyamatos öltöztetői és maszkmesteri beavatkozás a színpadi karakter önmagáról alkotott, pozitív énképének fenntartásában. Ám ha ez a fals énkép már lefoszlott az egyénről, rájön, nem kell körbetáncolni senkit. De nem is kell homloklebenyt nélkülözve bántani sem senkit a nagy autentikusság nevében, mert ez megint csak ugyanannak az érmének a másik oldala, hisz aki az egyik irányba nyal, ott, higgyétek el, mindig van egy másik irány, ahová meg hatalmasakat rúg. Tisztának és igaznak kell lenni, érezni mindig a szívünkben, mi a helyes, és aszerint cselekedni, teljesen függetlenül attól, hogy a világ ezt hogyan értékeli. A súlypont áthelyezése kintről bentre hatalmas felelősséggel jár, az pont olyan, mint egy nagyon éles, húsvágó kés: ha illetéktelen vagy éretlen személy kezébe kerül, abból nagy baj származhat. De ha valaki már sokat dolgozott a konyhában, és megérett rá, meglátja majd, amint végre megkapja és a kezébe veszi, hogy mennyivel könnyebb és szebb ezzel boldogulni, mint a tompa, műanyag, vajkenő társaival.

A megemlített írásból vett idézettel zárom ezt a kis gondolatgyöngyöt, és azt javaslom mindenkinek: ne feküdjön le ennek a rozoga, hályogos, köszvényes, szenilis igazgatónak, sem a romlott csatlósainak: sosem hálálják meg, ugyanis csélcsap természetüknél fogva képtelenek rá, ráadásul, ha már nem lesz szükségük rád, kilöknek az árokba, bele, egyenesen a sárba. Mert igenis, így megy ez. Csak körül kell nézni, és mindez nyilvánvalóvá válik.

„A gyárigazgató azt gondolja, mindent megtesz a gyár védelmében, ugyanis harapós kutyák védik a kaput – akik azonban bármikor lekenyerezhetők egy kis csemegével. A kapu nincs bezárva. Kicsim, ezt megismétlem: a kapu nincs bezárva. A két éhes kutyán kívül nem védi semmi, azok is inkább hangosak, mintsem veszélyesek, mondom, pár jutalomfalat és odébbállnak. Senki nem veszi üldözőbe azokat, akik kilépnek a kapun, senki nem állja útjukat, sőt az a helyzet, hogy velük senki sem törődik, mert nem is igazán látják a gyárban dolgozók őket, annyira leköti a figyelmüket a helyezd a kék vájatba azt a barna pöcköt – munka.
(…)
Ne cicázz tehát tovább a gyárigazgatóval, csúf betegséget terjeszt, ehelyett menj oda a kapuhoz, lépj ki, és csak arra figyelj, ne csapd be azt magad mögött. Az igazgató ez a világ, akinek tetszelegsz itt a kis tűsarkú cipődben, ugyan, hagyd a csudába, semmit sem tud, csak a papírjai fölött fontoskodik.”

Élet: függetlenség, lekapcsolódás
Halál: „az vagyok, aminek a világ gondol engem”
Harc: kimondani, hogy csak önmagam belső mércéjéért vagyok felelős, most már életem végéig aszerint élek, és ez igenis, megtart engem, jobban, mint bármi más