Élethalálharc 1-10

6. Őrizd a szívedben a lángot!

Van ennek a világnak egyfajta energetikai kiegyensúlyozatlansága, ha megfigyelitek. Itt minden a többség szája íze szerint alakul, és aki nem tartozik ehhez a mindenkori többséghez, néha effektíve nem képes megélni szabadon dolgokat. Mondok egy példát, én szeretem a csendet. Mindenhol: otthon, a természetben, a vonaton, az autóban. No már most. Az emberek nagy részét igazából nem zavarja a létükkel járó zaj. Beülnek a moziba, hogy megnézzenek egy szép filmet, és nekik fel sem tűnik, hogy az egész filmet végigzörgik azokkal a rémes csipszes zacskókkal. És ez jól van így, mert nekik ez így jó. Ha beülök egy taxiba, szól a zene, mert az utasok döntő hányada épp azt nem szeretné, ha síri csendben kéne utaznia. És nyilván kérhetném a taxist, hogy zárja el a rádiót, de nem teszem, mert belátom, ez a világ rendje. Én alapvetően teljesen megértem amúgy a többséget, maximálisan képes vagyok az ő szemükkel e világra tekinteni, és akkor ezzel tényleg nincs semmi baj. Csak már nem akarok ehhez a perspektívához igazodni, elfáradtam, elég volt. Most már inkább arra vágyom, aki én vagyok, azt szeretném háborítatlanul megélni. Csakhogy nekem nincs csendes moziterem kialakítva, ahová nem lehet zörgős zacskóval bemenni, hangosan dumálni és fennhangon telefonálni a film alatt. Nincsenek olcsóbb, tényleg csendes szállodák, nyugodt strandok, száguldozó, dudáló autósoktól mentes utak. Én, aki legjobban egyedül szeretek lenni, nagyon ritkán tudok úgy ellenni a világban, hogy ennek a szenvedélyemnek hódolhassak. Nem találok ugyanis sehol egy talpalatnyi földet, ahol pár napig tényleg magamban lehetek úgy, hogy senki nem zavarja meg a nyugalmamat, és mégsem kell bolyonganom egy erdő mélyén, vagy kuksolnom egy viskóban.

S nyilván ki lehet fogni igényes közönséget, kellemes nyaralóvendégeket, jó közlekedésű helyeket és békés tájakat, de ez lutri, mert vagy bejön, vagy nem, szabadon megélni néha azt az energetikai erőteret, amit otthonosnak érzek, sokáig úgy véltem, csupán szerencse kérdése. Nem az emberek zavarnak alapvetően, hanem a mód, ahogy létezni tudnak. Meglátásom szerint a magam fajtának is joga lenne ugyanannyiért és ugyanannyi energia befektetéssel békésen aludni, sétálni, strandolni, piknikezni, vásárolni, közlekedni, szórakozni, egészségesen étkezni, szép, rendezett helyen lakni, mint a tömegnek a maga igényei szerint tenni mindezt. És, nyilván, én is tudok a magam szája íze szerint élni e világban, csak sokkal többért, és jóval nehezebben, mint a többség. Mert aki a nyüzsit szereti, a zajt, a pletykálkodást és a sok embert maga körül, a finom, de egészségtelen ételeket, akinek a szeretet csak a zsarolás eszköze, akinek a természet pusztán kiaknázandó erőforrás, s akinek mindenből bőven elég csak a látszat, annak semmit nem kell azért tennie, hogy abban a közegben és úgy élhessen, ami a sajátja. Ki lehet vonulni mindebből, csak kérdezem én: miért nekünk kéne? Miért az ajtót forgatjuk a kulcs körül? Mellesleg azért annyira ez sem könnyű, mert még a kivonulásba is beszüremkedik ez az energia, tényleg mindenhol ott van, mert elég nehezen viseli, ha nélküle akarsz boldogulni, no és azt is tudni kell róla, a mimikriben szinte verhetetlen.

És ez a világ épp ennek az energiának az elkanászodása miatt lassan élhetetlenné válik: a tömegízlés szerint dizájnolt, szinte teljesen használhatatlan tárgyak elárasztanak minket, mint cunami a strandot, amelyek azt az érzetet keltik a vevőben, hogy ő minőséget vett, ám amint kézbe veszed a cuccot, rájössz, hogy nem több az egész parasztvakításnál. De elmondható ugyanez a kultúrára, az emberi kapcsolatokra, a fizikai szükségleteink kielégítésére: minden úgy van kialakítva, ahogy ez a nemrégiben hatalomra került és a világunkat teljesen eluraló középmassza akarja. Az ő nívója az a csúcs, ami fölé lassan semmi nem megy. És neki bőven elég, ha valami jól néz ki, ha művészinek tűnik, ha szolgáltatja számára a megfelelő egotunningot, ha ki lehet posztolni és ha finom. A világ mindig ahhoz idomul, aki irányítja, és most ez nem egyéb, mint a harsány középszer, aki egyre inkább tért hódít magának az internet segítségével, és lassan meghatároz mindent. Az sem volt jobb, amikor egy szűk, kontraszelektált elit verte nekünk a ritmust, és nyilván, amit most megtapasztalunk ennek valamiféle revansa, de kezd nagyon fárasztó lenni a bamba massza igényei szerint élni. Tényleg, figyeljétek csak meg, itt minden nekik készül, nekik szól, még azok a mesterséges balhék is, amiket azért generálnak maguknak, hogy legyen min csámcsogniuk, hisz általában ők a lét negatív kifröccsenéseit nyalogatják, mint légy a híg tehénlepényt, a diszharmónia, a közönségesség (és ennek másik oldala, a valódi értéket sárba tipró, önéltető sznobizmus), a tülekedés és versengés tulajdonképpen, ha megfigyelitek, lételemük. Ezért ilyen minden, mert ez az egész lassan az ő vályújuk, és azzal van tele, amitől ők röfögve jól laknak.

S ez az aránytalanság minden másban is megjelenik. Mert mindazon korlátok, gátak, nehézségek és sokszor faramuci megoldások, amiktől az ember néha a falra mászik – egész egyszerűen azért, mert olyan korlátoltak és ostobák, hogy az már fáj –, is ennek a tömegenergiának a hatása alatt állnak. A sok látványintézkedés, közéleti performansz és show, a pokoli bürokrácia, vagy ez a töméntelen reklám és ostoba okoseszköz, aki helyettük él, mert már ahhoz is hülyék, hogy kitolassanak egyedül egy parkolóból. Ezren játszunk egy szabadulós játékot a gépen, és az ezerből kilencszáz játékos nem is akar kiszabadulni, merthogy alapvetően képtelen rá, és akkor már neki nem is édes az a szőlőszem. S miután nincs más választása, imádja ezt az egészet: betegesen függ a játéktól, bele is pusztulna, ha megszűnne számára ez a móka, és az ő célja, hogy ő legyen a Jani a pályán, s nem kijutni az útvesztőből. Csakhogy ez egy csapatjáték. És e játékba ragadt tömeg tagjai röhögve lezárják az átjárókat, elrontják a feladványokat, átfestik az útjelző táblákat, és kidobják az ablakon a kulcsot. És mi, akik rendesen akarunk játszani, csak nézünk, fejünket fogva: Jézusom, ezek mit művelnek?

Nagyon sokszor elgondolkodtam azon, hogy milyen lenne a világ, ha azok lennének többségben, akik most kisebbségben vannak. Ha például a világ vezetőinek 90% valódi bölcsekből állna, és nem megkergült, e világtól betegesen függő, egyre ramatyabb állapotban lévő pojácákból. Ha a többség a csendre és a rendre szavazna. Ha a többség kifinomult lenne, nemes és tiszta szívű. Ha a többségben gerinc lenne (persze nem az a ma divatos, online rendelhető, teleszkóposan összecsukható fajta, amivel lépten-nyomon találkozik az ember), belső morál; és nem külső törvények, valamint merev erkölcsi szabályok kellenének a létüket meghatározandó. Ha a harmónia iránti igényük felülírná a taknyos kis egójuk követelőzését. Ha a többség együtt tudna létezni az őt körülvevő világ minden elemével, egyfajta egységben és ezáltal békességben, ha a többség nem pazarolna, nem mondaná, hogy mert én megérdemlem, empatikus lenne, és nem hazudozna sem magának, sem másoknak, nem hordana álarcokat, még azt a natúr fajtát sem, ami oly sokakat megtéveszt, és ha értené a léte alapjait. Ha ismerné magát, képes lenne a változásra, és tényleg fejlődni akarna, valamint felelősséget vállalni a gondolataiért, szavaiért, tetteiért, amik emiatt alapvetően összhangban lennének egymással végre. Ha tudna igazán szeretni, de úgy igazából azt a másikat, és nem abban is csak önmagát, és túllátni e lét keretein. Milyen világ lenne az, ahol a többség nem ítélkezne és pletykálkodna (a kettő nyilván tök ugyanaz), nem akarna mindig ő jól járni, nem manipulálna senkit, nem félne és nem fenyegetne? Ha minden megfordulna? Hú, az azért nem lenne rossz hely, nem igaz?

A hiány, amit a világban most megtapasztalunk, egy esély. Esély arra, hogy megértsünk valamit, aztán meglássunk magunkban valamit, képesek legyünk ezt szépen kidolgozni ott belül, hogy aztán egy nap önmagunk valóságaként megteremthessük. Azért hiányzik, mert a részed, az nem hiányozhat, ami sosem volt a tiéd. Arra legfeljebb csak vágyakozhatsz anélkül, hogy tudnád, pontosan mit is akarsz valójában. De amit hiányként élsz meg, az a te élő részed. Mert igenis létezik az a hely, ahol meg tudjuk élni a saját energiamezőnket, hisz az teremti a helyet, és nem fordítva. Ennek megtapasztalásához azonban el kell kezdenünk úgy gondolni magunkra, hogy mi vagyunk a többség. Mi élünk, gondolkodunk úgy, ahogy élni és gondolkodni talán érdemes. Mi vagyunk az ötödik emeleten, és nem alatta kushadunk ennek a zajos, erőszakos, harmadikon ragadt tömegnek, ahogy ők ezt felénk kommunikálni próbálják. Higgyétek el, ha a két világ ma egy csapásra szétválna, és a kedvesek, szelídek, csendesek, békések, őszinték, igazak, nemesek és tiszták, azaz a bölcsek egy külön részt birtokolhatnának a földön, mindenki erre a részre akarna költözni. Azok is, és tán legfőképp éppen azok, akik minderre képtelenek. A zajos és nyugtalan többség a jogaira hivatkozva verné e békés világ kapuit, bebocsátást követelve. Igen ám, csak ez nem így működik. Az nem ülhet le a repülőgép csendes, nyugalmas szekciójába, aki maga csendre vágyik, valamint arra, hogy végre senki ne rugdalja az ő székének a háttámláját. Ez nem elegendő indok. Erre a részre csak azt engedik át, aki saját maga akar csendben és nyugton lenni. Akinek ez az, ami igazán számít, és nem az, hogy őt békén hagyják. Merthogy ez a két dolog nagyon nem ugyanaz, és nem is ugyanazt a valóságot szüli.

Szóval nem mi vagyunk a kisebbség, ez csak a látszat. A zajos tömeg saját természetének okán látszik csak többnek, és ezáltal ők egy teljesen más valóság lakói, mint azok, akik egészen másféle energetikával rendelkeznek. Tudjátok, mint amiről írtam egyszer: a légy a koncertteremben nem is sejti, hogy itt egy Sibelius hangverseny zajlik. Egy térben, egy időben van a karmesterrel és a zenekarral, valamint a nézőkkel, de teljesen különböző valóságban. Így van ez itt a földön is, ezt sose feledjétek: mindenki valósága ő maga, a valóságunk bennünk lakik és nem mi benne. Tehát a mi világunk igenis létezik, megélhető számunkra – már itt a földön is, hisz nincs tulajdonképpen itt és ott, csak különféle tudatállapotok vannak, és nem különböző terek és idők –, s valójában minden ember oda vágyik: azért harcol, küzd és szenved, hogy egy nap bebocsátást nyerjen ebbe a másik, szebb, teljesebb világba. De ehhez neki e szép világ aktív építőmesterévé kell válnia, nem lehet annak pusztán haszonélvezője. Először önmagában kell létrehoznia és felépítenie mindazt, amiben egy nap aztán élni kíván. Csak aki rendet tart, az élhet a rendben. Épp ezért először így, izoláltan magunkban kell tudni égve tartani a tüzet, még akkor is, ha kint épp sáros özönvíz hömpölyög. Magunkban kell feléleszteni a szikrát, aztán mutatóba pár kis kilógó gallyat meggyújtani vele, amolyan modern kori Prométheuszként, hogy a szívünkbe zárva e tűz forrását, egy nap együtt tábortüzet gyújthassunk, s visszatérhessünk haza, a fényességbe és melegbe. Nehéz, fárasztó kört írtunk le otthontól otthonig, de magunkat gyógyítjuk ezzel a túrával: a saját múltunknak adjuk majd át a jövőnkből az oda átmentett tüzet, hogy bevilágítsa és felmelegítse, azaz meggyógyítsa ezt a hosszú, sötét, kollektív múltfolyosót. Aki ezt érti, már el is végezte ennek a munkának az oroszlánrészét. Onnan lehet ebben biztos, hogy mindezt megértette. Hiszen onnantól fogva már nem is tudja nem ezt a szebb világot megélni. És mint egy áttűnésnél a filmben, egyszer csak abban a valóságban találja magát, aminek eléréséért ezt a hosszú és nehéz, önmagába visszatérő utat megtette. S majd ott folytatja a sétát, könnyű szívvel, immár lehúzó tömeg nélkül.

Élet: kitartás a saját eszményeink mellett
Halál: tömegtudat
Harc: tartsd rendületlenül életben magadban a tüzet még akkor is, ha sehol máshol nem látod égni