Élethalálharc 1-10

4. Légy elegendő!

Nehéz megtalálni a helyes mértéket egy olyan világban, ahol a fokozást is lehet még tovább fokozni, és ahol soha semmi nem elég; egy világban, ahol mindenki tromfolni szeretne, leelőzni, jobban csinálni, még jobban megmutatni, még szebbnek lenni, túlkölteni, felhalmozni, agyondicsérni, vagy porig alázni. Mintha egy olyan világ lakói lennénk, ahol már az, hogy valami csak úgy szimplán van, az nem ér semmit, az nincs is, mert a milyenség sokkal fontosabb lett, mint maga a vanás. Van ebben valami mélységesen abszurd. Léteznek például emberek, akik frankón képesek meghalni egy jó szelfiért. Mert azzal többnek láttathatják magukat, mint akik valójában. Egy tál étel önmagában semmit sem ér, ha nincs gyönyörűen megdizájnolva a tányéron, minden hír címének tartalmaznia kell valami extra jelzőt, és egy utazás értékét is a róla készült fotók számával mérjük. És ezek a túlzások megjelennek a másik oldalon is, a mindenre kiterjedő, globális fásultság, az esztétikumot lecsiszoló, tükörsima pragmatizmus, a közöny és az apátia, az érzelmi sivárság ordító némasága, a konformizmus és az egyre arctalanabb tömeg mindenhová beszivárgó jelenléte konkrétan kiszívja az életerőt az egyénekből.

Sokan érezhetik mostanság úgy magukat, hogy elértek ebben a folyamatban egy határig, pontosabban a házuk falai olyan mértékben összepréselődtek körülöttük, hogy már mozdulni sem bírnak. Már nem tudnak lépést tartani az állandó felülütési kényszerrel, és nem kapnak levegőt e zárt, dísztelen falak között. Az, ami évekkel, évtizedekkel ezelőtt talán fel sem tűnt, egyre több ember számára mára elviselhetetlen helyzetté vált. Nem is annyira a dolgok változtak meg körülöttünk, hanem inkább mi. És ez a bennünk létrejövő változás nagyította ki azokat a dolgokat, amik így már sokkal szembetűnőbbek. Na, eddig és nem tovább – gondolják sokan, ha körülnéznek ebben a túlzásoktól terhelt világban. Durván bántalmazó, toxikus kapcsolatok, teljesen értelmetlen, sokszor a szabad életet gátló írott és íratlan szabályok, a normális élethez való jog fokozatos elvesztése, a kapcsolatok és úgy általában az egész élet kiüresedése, a látszatemberkék inváziója a látszattevékenységek zümmögő zajával, a munkák egy részének totális értelmetlensége, a mindenre kiterjedő bizalomhiány valahogy azt az érzést kelti az emberben, hogy ez nem lehet természetes, itt valami nagyon bűzlik. Valami tényleg nagyon nem stimmel ezzel a világgal, pontosabban annak emberek által alkotott részével, ami aztán nyilván kihat mindenre. Ha mai szlenggel szeretnék élni, azt mondhatnám, minden kicsit fake lett. A túlzások túlzása mindkét irányban a valódiság rovására ment. Nem is azt mondanám erre a mostani világunkra, hogy rossz, hanem inkább azt, hogy álságos, művi. Vagy máshonnan megközelítve, olyan, mint egy régi padlás, ahol minden céltalanul hever egy rakáson, törött lámpabúra, patkánycsapda, horgolt, molyrágta gyerekruhák, megpenészedett tapétatekercsek, régi könyvek, olajos autóalkatrészek és szegény nagyi intim betétei, ám a tulajdonosok mindezt bevonták egy színes, tetszetős réteggel, és a ház legfőbb díszeként tekintenek rá.

Meg kell élnünk, hogy a legszorosabb, legintimebb emberi kapcsolataink mérgeznek, mint a cián, hogy lassan porított rovarokkal dúsított ipari termékeket kell ennünk normális étel helyett, hogy a tárgyaink döntő többsége méregdrága, fröccsöntött, egyszer használatos, súlytalan, ócska vacak, hogy a politikusaink, vallási vezetőink és sokszor a tudósaink, művészeink is lassan műanyag játékfigurává alakultak a szemünk láttára, miközben mindenből hiányzik az igazi mélység, a sallang- és pátoszmentes komolyság. A saját bőrünkön kell éreznünk, hogy a felelősség csupán egy díszes stafétabot, a nemes humort felváltotta az ízléstelen idétlenség, és hogy az önismeret nem takar egyebet, mint csillogó, zörgő, színes, bármilyen gúnyára ráhúzható esőkabátot. Hogy mindent áthat a cukros negédesség és a perzselő agresszivitás. A saját szemünkkel kell látnunk, hogy a Pénz Démonistene előtti véres emberáldozatok szinte már mindennaposakká válnak, el sem érik az ingerküszöbünket, miközben felnőtt egy önimádó, nárcisztikus, „mert én megérdemlem” degenerált generáció, kinek tagjai egymást taposva tülekednek a digitális kirakatokban, ám mögöttük a boltjaik tök üresen tátongnak. És meg kell értenünk, ezek mind-mind mi magunk vagyunk, jobb esetben voltunk. Minden ott hever körülöttünk, ami valaha bennünk volt. Aki ezt meglátja, igazából fellélegezhet, mert megérti, eljött végre a rendrakás ideje.

Abszurd komédiába hajló életünk tehát szükségszerű, mert csak így tudunk végre igazán önmagunkká válni azáltal, hogy látjuk a saját hazugságainkat magunk körül. Magunk előtt kell látnunk a régi, levedlett bőrünket, mert ez az új feltétele. Igenis szembesülnünk kell vele, valahol ez voltam én, nyilván kicsiben, és más arányokkal, de minden ott volt bennem valahol, amire most nemet mondok. Fake élet. Üres, ám tetszetősen becsomagolt, térfogatnövelővel hatalmasra duzzasztott, mesterséges színezékkel megbolondított és immár kitinpáncélt is magában foglaló különös világ lakói lettünk. Mindaddig, amíg nem értjük meg, hogy ez ellen a fake-élet ellen egyetlen fegyverünk van csupán: önmagunk legbelső, letisztított magja. A természetesség, őszinteség és a gyengeségek felvállalásából fakadó valódi erő. A bölcsességből adódó igazi hatalom. A felülemelkedés képessége, ami a lelki szublimáció eredménye. Meg kell értenünk, ez a túlzó fake-világ, ez a szemétlerakat a mi levedlett énrészeinket vetíti körénk hatalmas méretekben. Ahogy fokozatosan toljuk el ezeket a részeket magunktól, vele egy időben úgy bomlanak le a belső hazugságaink, és válnak egyre láthatóbbá a ránk visszavetülő kirakatvilág felkunkorodó, málló, színes elemei, amiket így könnyedén el tudunk tolni magunktól, újabb hazugságoktól megszabadulva önmagunkban. Ez egy önmagát feltételező, körkörös folyamat. Aztán idővel eltűnik ez a sok kacat, de minden lomtalanításnak van egy nagyon koszos, rendetlen, amolyan pokoli stációja is, amikor rosszabbul festenek a dolgok, mint amikor még a lomok bepenészedve álltak a régi helyükön. Ezt nem lehet megúszni. És aki nem látja ezt a sok felesleges kacatot kint a folyosón, az még nem kezdte el a lomtalanítást. A saját, ránk rakódott kosztól és az általunk felhalmozott sok kacattól csak úgy tudunk megszabadulni, ha kipakoljuk mindezt magunkból, oda a lépcsőház közepére, s ezek miatt nem bírunk már mozdulni sem, ezt kell megértenünk.

Magyarán, valóban vissza kell térnünk az alapokhoz, ahogy kint, úgy bent is. Azaz ezt a sok felhalmozott, túlzó kacatot kisöpörnünk az életünkből, végleg. Vissza kell térnünk az épp elegendő elvéhez. A sallangmentességhez. Az üres, tiszta padlás és pince állapotához. Ahhoz az ősállapothoz, ami e furcsa, szintetikus világ ellenére is, vagy épp neki köszönhetően, a miénk maradt. Ahhoz a maghoz, amit mi fedtünk el önmagunkban a rengeteg, ilyen-olyan gönccel. Ez nem azt jelenti, hogy menjünk vissza az időben. Hogy ereszkedjünk négykézlábra, és felejtsünk el mindent, amit megtanultunk, és egy hanyag mozdulattal dobjunk ki mindent az ablakon. Ez csak annyit jelent, hogy sikáljuk tisztára magunkat és takarítsuk ki a házunkat. Először is vegyük le ezt a sok felesleges göncöt (sokszor mondtam már, az egyszerűség és természetesség, őszinteség és társai is lehet csupán egy jelmez, ami néha vastagabb is, mint a poliészter, vibráló, én vagyok a menő maskara, hisz vastag, néha kifejezetten koszos posztóból meg nemezből van varrva), aztán vegyük elő a súrolókefét, és álljunk be a forró, majd aztán hideg zuhany alá. Meztelenül.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Revíziót, revolúciót, renoválást. Nagytakarítást, lomtalanítást és rendrakást. Minden építés bontással kezdődik, a rendrakás első fázisa a káosz növekedése. Ha ezt észleljük, tudjuk, valami elkezdődött. Folytassuk tehát a munkát. Minimalizáljuk az igényeinket és legfőképp önmagunkat. Ha mindenhol és mindenben magunkat látjuk, az csupán azt jelenti, még szét vagyunk szóródva, mint lomis bácsi kacatjai az udvaron. Lépjünk ezen is tovább. Legyünk épp elegendőek. Legyen ez a hívó szó ebben a tisztító munkában. Túl kevesek se legyünk, nem kell teknőben mosni a 21. században, de biztos szükséges az a huszonnyolcadik konyhai kütyü? Biztos tudja helyettesíteni az egyetlen jó barátot a kétezer Facebook ismerős? Az a húszéves autó nem ugyanúgy elvisz A-ból B-be, mint a csilivili, műanyagszagú, értékét gyorsan vesztő, státuszszimbólum dédunokája? És a többi. És ugyanez a szellemi síkon is. Biztos kell nekem hatszáznegyvenkét tanfolyam ahhoz, hogy tudjam, ki vagyok? Biztos el kell olvasni minden asztrológus, numerológus, asztrozófus, coach, önjelölt médium, zen mester, kvantumfizikus, filozófus és jógi tanításait? Meg kell néznem az összes videót, ami csak fent van a neten, nehogy lemaradjak valamiről? Körbe kell, biztosan, nyalogatni valami szent guru seggét ahhoz, hogy megtaláljam önmagamban azt az egy igaz pontot? Fel kell fújnom magam spirituális gázzal akkorára, hogy egy nap szégyenszemre elrepedjen az arcomon ez a pattanásig feszülő műbőr, és kibújjon alóla épp az, amit annyira takargatni próbáltam? Nem elég ezt a munkát otthon, csendben, magamban elvégezni mindenféle kétes eredetű idegenvezetők nélkül? Biztos, mindig mindenhol jelen kell lennem? És biztos jó ötlet magamba zárkóznom, kijelentenem, nekem már senki nem tud semmi újat mondani, és csak a magam gondolatait pörgetni körbe-körbe, mint hörcsög a kerekét a ketrecben, dölyfösen, öntelten? Vagy állandóan csak lapítanom, sunyi módon és némán szipolyozni mások szellemi energiáit? Nem tudnék valahol félúton megállni, az épp elengedő hajszálvékony mezsgyéjén megtalálva az egyensúlyom? Igen, nehéz meglelni a kellő mértéket és erre sehol senki nem fog neked külső zsinórmértéket, vagy bármiféle segítséget adni, hisz épp ez a lényeg. Hogy ez a mérték csak benned lehet, sehol máshol. „A szűk kapun menjetek be! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan járnak rajta. De az életre vezető ajtó szűk, az ösvény keskeny, és csak kevesen találják meg.” Valóban nehéz elsőre megtalálni a kellő mértéket mindenben, ám megpróbálni mindenképpen meg lehet. Elkezdeni a belső revíziót, ezzel bekalibrálva, aztán végre használatba véve e folyamat során a belső navigációs műszerünket. A belső mágnest.

Legyél olyan, mint kvarckristály a vízben: nem tűnik el, de nem is villog ezer színben vásári égőként. Hidd el, éppen elegendő vagy magadnak, úgy, ahogy vagy. Nem kell se többnek, se kevesebbnek lenned. Ez a világ hazudik, mert a puszta vanás épphogy többet ér, mint a milyenség, és ráadásul nagyobb erővel is bír. S éppen elegendő minden, amit az élet önmagától, spontán eléd tár azon az úton, amin haladsz. Neked nem kell fejvesztve rohangálnod, keresgélned és minden koszos kis zsákutcát bejárnod. Éppen elegendő lesz minden, ami ezen az úton a maga természetességében eléd kerül. Ne rakj rá egy fél lapáttal sem, de ne is öntsd ki a gyereket a fürdővízzel. A megfelelő mérték lesz nemsokára a legeslegnagyobb érték, figyeljétek csak meg.

Élet: Az épp elegendő elvének megélése a lét minden síkján.
Halál: Bezáródás egy pszeudoénbe és ennek túlzásoktól terhelt álvilágába.
Harc: Lomtalanítás, lecsupaszítás, a sitt eltávolítása és totális rendrakás.