Élethalálharc 1-10

3. Vesd le az összes szerepedet!

Nem lehet eleget hangsúlyozni a szerepek fontosságát abban a rendszerben, amit épp meghaladni igyekszünk. Meg kell értenünk, hogy itt minden a szerep. Figyeld meg, mennyire fontosnak tartja ez a világ, hogy magadon tartsd azt a figurát, ami csodálatosan és harmonikusan illeszkedik ebbe az egész mátrixba. És épp ezért akarod aztán te magad is magadon tartani, mert a világ ezért megjutalmaz. Vagy legalábbis valakinek tart. Észrevesz, figyel rád, s ezáltal életben tart. A szereped az a konnektor, amin keresztül a rendszerbe vagy kötve mindaddig, amíg nem mered kihúzni magad onnan. Nézz meg csak bármilyen közösségi médiafelületet! Mi a legfontosabb? A becímkézés, beárazás. És ne tévesszen meg a látszat, nem csak a menő állás, a jó kocsi, a hatalmas, kifogott ponty és a luxusnyaralások „áraznak” be, hanem minden, ami mereven a személyre rárakódik, mint egy határozottan rá jellemző ilyenség-olyanság, ez vagyokság, az vagyokság. És én most nem azokról a társadalmi szerepekről beszélek, mint amilyen a tanár vagy az apuka. Én azoknak a szerepeknek a levedlését tartom égető fontosságúnak, ami az egyén gyengeségeire van amolyan védőrétegként rápakolva. Szintetikus bőrt ragasztunk a sebre, ami épp emiatt sosem fog begyógyulni, és ez a bőrutánzat hajlamos leválni, ezért ott kell tartani fáslival, igen ám, de a fásli szeret kibomlani, nosza, gipszeljük be. És az egyén már bele is merevedett a szerepébe. És idővel teljesen elfelejti, mi van e kötésréteg alatt, mi volt az a kezdeti kis horzsolás, ami ott pállik, rohad, gennyedzik ez alatt a fedőréteg alatt. Merthogy a szerepekkel az a gond, hogy hajlamosak elcsúszni. A tanár vagy postás mint társadalmi szerep nem tesz ilyet, az csak egy kabát, amit bármikor le lehet venni. Emiatt érezhetően eláll attól, akin lifeg, csak egy kesztyű, és nem gipsz. De ha valaki Tanár lesz, azt már nem tudja levenni, és maga a szerep ejti fogságba őt. Gondolkodjatok el ezen. (A Nagy Spirituális Konzervatív Tanító magát rekeszti ki az élmény alól, hogy megnézzen pár TikTok videót vagy sorozatot a Netflixen, és meséljen arról, milyen okos dolgokat hallott ott, mert Ő Ezt Nem Teheti Meg. Értitek, mi történik itt tulajdonképpen?)

És a szerepnélküliség még véletlenül sem azt jelenti, hogy én már vagyok olyan autentikus, hogy megmondom a barátnőmnek, hogy béna a frizurája, elutasítom a tortát egy szülinapi ünnepségen, márpedig nem tapsolok, amikor mindenki más igen, csak ha valóban tetszett az előadás, valamint kiállok magamért, és hatalmas botrányt csapok a karácsonyi vacsorán. Ez nem egyéb, mint kiállás a szerepem mellett. Az „én önmagam vagyok, ezért merek nemet mondani” – szerep mellett. A szerepnélküliség az épp nem ilyen. Az megengedő, mert semmibe nem ragad bele. Megeszi a csupa cukor tortát, aztán soha többet nem eszik ilyet, megdicséri az elfuserált frizurát, mert képes látni azt jónak is, és megtapsolja az előadót, még akkor is, ha nem tetszett neki a műsor, mert képes neki megadni ezt a tiszteletet és örömöt. És nem szól be az anyósnak, engedi őt annak lenni, aki, s botránycsapás helyett, amilyen gyorsan tudja, otthagyja a vacsorát. A víz nem fél formába zárni magát, tud poháralakú, akváriumalakú és kád alakú is lenni, lehet tenger, talajvíz, jégcsap vagy pára. Na, én ezt a állandó, erős, mégis folyamatosan változó állapotot értem jelmeznélküliségen.

Azt kell megérteni, hogy ez az egész emberi világ a szerepek egymáshoz rendelődése, semmi több. Semmi több, figyeld csak meg! Ez maga a világ. Még a természetben sincs ez másként. Mert ez az egész valóság egynemű, sokszor írtam már, olyan, mint a boltív. A dolgok egymáshoz rendelődése hozza létre az egybelevőségét és ezáltal a határait, nincs egy olyan külső keret, ami összetartaná. Az árnyékfa egyben egy minőség, ezzel szemben az igazi fának van kérge, ágai, termése, levelei, amit önmagában is tudunk egy adott rendszerként szemlélni. Erre mondtam, ez csupán öndefiníció kérdése: jó nekem az árnyékfa leveleként létezni, vagy vágyom már önmagam gyümölcsként történő meghatározására. És van az embereknek egy része, aki erre lassan, de biztosan igent mond. Ehhez azonban el kell engedni azt a meghatározottságot, ami beleolvaszt az árnyékba. Es ez a világ mindent meg fog tenni, hogy visszadugjon téged a konnektorba, és ehhez a szerepeidet, és az azokat magadhoz tapasztó hiúságodat, gyengeségeidet fogja felhasználni, s ha ezzel nem megy semmire, a megsemmisülés félelmével fog operálni, ami azt mondja, ha nem vagy ez vagy az, ilyen vagy olyan, nem is vagy. Legyél te a rendszerellenes, az emberek felébredéséért munkálkodó, bölcs spirituális tanító, neki az is jó, hisz csak az ellen ágálhatsz, aminek a létezésében hiszel. Bátran dugd be magad villásdugóként 180 fokban elcsavarva a konnektorba, nem számít. A lényeg, hogy be légy dugva. És érezd magad nagyon vacakul, ha ezt nem teszed. Mellőzöttnek, hasztalannak, szegénynek és magányosnak, érdektelennek, értéktelennek, láthatatlannak, sikertelennek. Leértékel a világ, ha nem vagy a szolgája. Pont úgy viselkedik, mint a nárcisztikus személyiségzavarral küzdő egyén. Ha nem vagy az illúziójának a része, gázlángozással akarja veled elhitetni, őrült vagy. És ha ez nem sikerül neki, vagy megcsonkít, vagy kihajít az ablakon, de amíg élsz, mindig utánad nyúl, mert kellesz neki, hisz immár egy rés vagy a pajzsán, és ezért fél tőled, függ tőled, a léte függ attól, a bűvkörében tud még tartani, vagy nem. Figyeld csak meg.

És mi a megoldás? A belátás. Annak a belátása, hogy ahhoz, hogy átcsatlakozz egy magasabb tartományba, előbb ki kell húznod a dugót az alacsonyabb frekvenciájú helyről. És ez vacak lesz. S akkor enyhén fogalmaztam. Erre fejben fel kell készülni. Van az a mondás, tán eredetileg Senecától ered, hogy a sors a bölcset vezeti, a balgát vonszolja. Ha egy nap felhő kerül a nap elé, az árnyék eltűnik, az egész egyben, nem tud ott maradni az aszfalton, a te kis gyümölcsdarabod sem. Jobb ezért még a vihar előtt megtalálni azt a részed, ami az árnyékot veti a földre, és ami nincs benne ebben az árnyékban. Igen ám, csak ehhez a levegőn, a semmin keresztül vezet az út: az aszfaltról fel a fa ágai közé. Az aszfalt és a fa között nincs semmi. És ezt a semmit is meg kell élned, nem úszhatod meg. Ha megúszod, nem mozdultál el a földről, tudnod kell. Nincs sajnos azonnali átfedés, az utcáról nem lehet rögtön belépni a bálterembe, minimum egy folyosón, vagy lépcsőházon át kell haladni. És ott nincs se kirakat, se díszes lakoma. Kopár falak és magány. Sót, még a kabátodat is le kell venni. Ezt be kell tudni vállalni, mert ez a szabadulás útja. És az aszfalt mindent meg fog tenni, hogy emiatt te nagyon, nagyon vacakul érezd magad, mi több, a repülő majmait is rád küldi, akik majd elhitetik veled, rossz úton jársz, az utad vakvágány, hazugság, tévedés és nincs is. Majd meglátod, milyen eszeveszett hadsereggel fog utánad menni, és sajnos, a többséget vissza is rángatja tudatilag az aszfaltra épp azzal, hogy új, tetszetősebb árnyékrészt ajánl fel. „Nem vagy te levél, ugyan, te magad vagy az egész nagy Korona!”. Bamm, és a felfújt spirituális ego ott terpeszkedik kétdimenziós, monokróm lombkoronaként mások lába alatt.

Te ne tedd ezt, légy bátor, a megoldás a te kezedben van, a belátásodban, hogy tudod, ez most csak egy folyosó, de épp ezért igaz, mert nem hazudik magáról semmi többet, mint ami. Üres, semmilyen – az árnyéknak nem része, és épp ezért igaz.

Élet: új önmeghatározás
Halál: ragaszkodni a szerepeinkhez
Harc: vállalni a rendszerből történő kiszállás pillanatnyi kényelmetlenségét