Élethalálharc 1-10

2. Lépj túl az énen!

Korunk egyik divatos kulcsszava a nárcizmus lett, és teszem hozzá, nem véletlenül. Ez modern életünk egyik legnagyobb átka, ez a fene nagy énközpontúság. Az énbuborék, ahogy sokszor már ezt a jelenséget neveztem. Amivel nem feltétlenül az a legnagyobb baj, hogy toxikus viszonyokat és ezáltal világot szül, hanem hogy egy teljesen önmagába fordult, zárt-pályás valóságértelmezést eredményez. Magát a hálózatot, a rendszert, a „mert én megérdemlem” életérzés rendszerszintű, továbbfejlesztett változatát, a „mert én megtehetem” pofátlan és rövidlátó hozzáállását. Írtam már erről, hogy ez egy hatalmas tévedés: nem, nem teheted meg. Még akkor sem, ha már megtetted, és a másik képébe röhögsz, mondván, de hisz megtettem, ergo, megtehettem, mert a tettek következménye a tettekhez van nőve, mint a kút feneke magához a kúthoz. Nincs olyan mély kút, aminek ne lenne alja, s nincs az a tett, ami ne járna száz százalékig biztos következményekkel. Ha belépsz a zárt csőbe, aminek a végén mérges gáz van, hiába indul a csőbéli kalandod egy kellemes masszázzsal, te már a masszázs alatt praktikusan halott vagy, hisz a zárt csőben vagy, és onnan nincs visszaút. A cső a tetteink vájata, és pontosan olyan lesz a vége, mint az, aki belelépett az adott pillanatban. Valakit mérges gáz vár a cső végén, mást meg egy kijárat a tágas rétre, függően attól, mi vezérelte be a csőbe. A „mert én megérdemlem és megtehetem” – attitűd általában nem a mezőre nyílik, én legalábbis úgy tudom.

Nemcsak az egyén, hanem a belőlük álló szisztéma is végtelenül nárcisztikus. Az önmagát éltető, Klein-kancsó rendszer. Ahol már semmi más célja nincs a rendszernek, mint a rendszer fennmaradása. Öncélú és végtelenül ostoba konstrukció. Amikor egy munkahely alapfeladata már csak magára a munkahely fenntartására korlátozódik, vagy amikor egy olyan szerv, mint például egy bank szereptévesztésbe kerül, és nem szolgáltatóként, hanem hatalmi ágként funkciónál, vagy amikor az igazságszolgáltatás nem igazságot szolgáltat, hanem önnön rozsdás állványzatait tartja merev cinizmussal, s amikor a demokrácia már csak egy keret, a benne dagonyázó, semmire se jó, léhűtő politikusok egzisztenciáját fenntartandó. Sorolhatnám vég nélkül a példákat, egy azonban kiviláglik már ennyiből is: a nárcizmus nem feltétlenül önimádatot jelent, inkább öncélúságot, aminek eredendő oka a belső forráshiány. Tehát azért épül fel az egész intézményi struktúra, hogy az őt éltető tömeg által fenntarthassa önmagát. Ennek egy nap le kell omolnia, mert egy életképtelen, torz, önemésztő monstrum, és semmi több. Nincsen haszna, célja és ezért létjogosultsága sem egy magasabb rendű valóságban. Ám azért tud még fennmaradni, mert saját forrásaitól megfosztott, belekötött nárcisztikus egyedek alkotják. Pontosan olyanok, mint azok a lóhangyák, akiket megtámad a parazita gomba, mely átvéve az irányítást a rovar teste fölött eléri, hogy a hangya a fák leveleiről a földre ereszkedjen, egy földre hullott levélbe harapjon, és többé onnan ne mozduljon. A hangya elpusztul, s teste így aztán táptalajul szolgálhat a kikelő és egyre hatalmasabbra terebélyesedő gombának. Magyarán a hangya nem hangya többé, hanem az óriási gombahálózat egy eleme csupán.

S mindez úgy történik, hogy amikor a fák lombkoronáiban élő hangyafaj leereszkedik élelemért az alsóbb régiókba, a gombafaj ott könnyedén eléri és megfertőzi a hangyát. Aztán észrevétlenül átveszi az irányítást a rovar teste fölött, és az ő életterületére, az aljnövényzetbe navigálja az állatot, ahol a szájzárba fogott állkapcsával a hangya a gomba belső irányításának hatására még utoljára ráharap egy levélre, ezzel biztosítva a test folyamatos kapcsolatát a talajjal. A hangya ezután meghal, testében pedig tovább nő a gomba, tehát tulajdonképpen ismét életre kel, csak már mint gomba, hogy aztán a rovar fején keresztül felbukkanó spórák tovább szaporodhassanak. Tehát a megszállt hangyából előbb akarata ellenére közlekedő gomba-zombi, majd pedig gombakeltető válik. Csak az a hangya fertőződik meg, amely elhagyja a számára előnyös lombkoronát. Hogy mivel éri el ezt a gomba, még rejtély, de az biztos, miután megszállta az állatot, az agyát épen hagyja, csak átveszi felette a kontrollt, amit a hangya saját szándéka szerint érzékel, hisz irányítása nem kívülről, hanem őbelőle, belülről történik, s emiatt tulajdonképpen hiheti azt, ő továbbra is az, aki: egy hangya. De nem. Ő már régesrég halott mint hangya, ő egy gomba.

Remélem, érthető a párhuzam. Nincs olyan, hogy rendszer önmagában, csak az azt alkotó emberek léteznek, semmi más. Egyének, önálló emberi lények, akik ennek az önéltető rendszernek a tudatmódosított bábjai lettek egy nap, s a tudatmódosítás legfőbb eleme nem egyéb, mint ez az önéltető, önközpontú, mindent önmagamra vonatkoztató szemléletmód, ami meglepő módon nem az egyénből ered, hanem magából a hálózatból, nevezzük úgy, mátrixból. Tehát a nárcisztikus épphogy nem egy izolált valaki, ezt kell megérteni, jobban függ ettől a világtól, mint bárki más. Az énbuborék egy olyan képződmény, mint a gombaspóra, akit megfertőz, a hatalmas nagy hab részévé válik, léte maga a hab, mert ha a hab megszűnik, belőle csak az űr marad.

Egy másik analógiával élve, a nárcisztikus ember úgy működik, mint a villamos: kötött pályán mozog, és csak addig képes erre, amíg az áramszedői a nárcisztikus rendszer vezetékeire vannak csatlakoztatva. Magyarán végtelenül forrás és ingerfüggő. Végletesen világba kötött. Üzemanyag tekintetében belül üres, még egy nyavalyás kis ceruzaelem sincs benne. Emiatt túl sok szabad választása sincs. Az énbuborékokból képződött hab egy pokolian zárt rendszer, és ez a sok villamos így egymás hegyén-hátán, látjuk, mit eredményez: ütközések, törések, lassú haladás, sok, az áramkimaradásokból fakadó üzemzavar, nulla rugalmasság, és a többi, és a többi. Ez a világ azért egy nagyon nehéz hely, mert korlátolt, lassú, merev, kötött: minden szemecske bele van kötve ebbe a földi léttakaróba, és nem lehet onnan szabadon elmozdítani, kivenni. Ez a kötött forma átka. Ez egy olyan falra festett, hatalmas freskó, aminek egyes elemei azt hiszik, függetlenek a másiktól, hisz különállnak egymástól. Igen, attól az elemtől talán külön áll, csakhogy ő is, és az az elem is ezzel az egész világgal együtt erre a falra van mereven felfestve. Ráadásul még olyan sincs, hogy a képen kívüli képhatár, mert csak magának ennek a festett képnek a vége az. Nincs tál borsó, mert nincs tál, a borsókupac széle alkotja a borsóhalom keretét. Magyarán nem létezik olyan önálló entitás, hogy „természet”, vagy „világ”, „emberiség” és „valóság”, mert ezek nem önmagukban meglévő, e világtól független dolgok (legalábbis a képből, bentről nézve rájuk), hanem a képelemek egyes, egymásba átmosódó halmazai, mindenféle keret nélkül. Világról csak az beszélhet, aki a képen kívül áll, és látja azt egyben, a rajta túlnyúló fallal egyetemben. De bentről ebből semmi sem látható, és a magába zárt én csak önmaga körül forog, pont, mint egy tükörteremben – és az így szeme elé táruló, töredezett tükörkép fragmentumaira hiszi azt, ez a világ. Ebből a világból belülről tehát nincs kiút: legalábbis egy alakként a falon biztosan nincs. Ha be vagyok zárva az énbuborékba, a világom is ebben foglal helyet, és ez egy teljesen más világ lesz, mint ami a buborék kipukkasztásával megtapasztalhatnék a habon túl.

Amit a nárcizmussal gyakran szembeállítanak a pszichológusok, az az empátia. Az együttérzés képessége, amikor a létező nincs bezárva az énbuborékba, ahol minden ennek homorú faláról vetül az abban csücsülőre vissza, aki azt hiszi, amit maga előtt lát, az rajta kívül van. Ezért szentimentálisak a nárcisztikusok, mert állandóan csak önmagukat érzik „másokban”, és ez a deformált, másokban megtapasztalt én egy ilyen ecetesen cukros, erjedt, hamis érzést szül bennük. Fáradt olaj kering a zárt rendszerben, ami minden, csak nem frissesség és igazi vitalitás. A valódi empátia az én feloldásával kezdődik. És ez vezet el egy magasabb rendű valósághoz, ami nem e valóság mögött, felett vagy azon túl helyezkedik el, hanem ugyanott. Másféle énmeghatározással különböző valóságokat élünk meg a téridő ugyanazon pontján. Egy szabadabb valóságértelmezéshez azonban valami irgalmatlanul stabil, belső szervezőerő szükségeltetik. Egy extra erős, belső mágnes, hiszen ha nincs külső burok, félő, az egyén szétszóródik a mindenségben, és valóban semminek érzi magát, megszűnik létezni. Ezért van az, hogy az énbuborék felszakításának előfeltétele a belső, centripetális erejű mag megszilárdulása.

Ha le akarom választani a villamost a kötött pályáról, az első, amit tennem kell, hogy átalakítom az üzemmódját: most a példánál maradva, benzinüzeművé transzformálom. Mert onnantól lesz saját tankja. Nyilván így is kötődni fog egy forráshoz (benzinkút), de amíg tele a tankja, ő szabadon közlekedik, és még válogathat is a benzinkutak között, mi több, ad absurdum, akár saját kutat is létesíthet magának. És látható is a példából, hogy a globális közlekedés-átalakítás nem történhet központilag, mert hiába szereljük le a fejünk fölül a vezetékeket, szakítjuk meg kapcsolatunkat a nagy hálózattal és építünk kis, egyéni benzinkutakat: amíg az egyes járművek nem alakítják át belül magukat, nem építik ki a saját, vezetéktől immár független tankjukat, csak állni fog a forgalom, és nem történik meg a várva vált változás.

Az egyéni, belső transzformáció, azaz a nárcisztikus énbuborékok tömeges kipukkasztása nélkül nem lesz aranykor, azt kívül nem fogja tudni az emberiség önmaga számára megteremteni. Ez az átalakulás csakis a sok egyénen keresztül tud kihatni majd az egész közlekedésre, ahogy a rendszert is egyének alkotják. Ezért kell magadon kezdened azt a változást, amit aztán magad körül szeretnél megtapasztalni egy nap – hogy egy klasszikus mondással éljek. Gondoskodj a saját tankodról, ami már független a nagy, vezetékes rendszertől (érzelmileg, mentálisan, fizikailag, azaz minden síkon), és akkor meg fogod tapasztalni az aranykort, mert a személyautók idővel mindig letérnek a kötött pályás járművek mellől. Közös útjuk csak rövidtávú és időleges lehet, amíg a városban araszolnak, ám ők szabadon átléphetik annak határát, sőt, még az országét is, mesés, végtelen tájakon kalandozva tovább. De azt tudnod kell, ez magányos, fájdalmas leválás és nehéz transzformáció. Magadon kell átbucskáznod, közönség nélkül. Mert ott kezdődik az átalakulás, hogy elfogadod, most egy darabig nem lesz „külvilág”, hisz azt eddig a buborék és az azt létrehozó hab tartotta össze neked. Senki sem fogja megveregetni a vállad, amíg ezt az átalakítást végzed magadban, hisz a villamosok csak lesajnálva fognak vidáman rád csilingelni, ahogy állsz ott az út mentén mozdulatlanul, szétszerelve. Na, ez is szétesett, mondják büszkén, ez sem jó semmire, micsoda roncs, értéktelen hulladék. Vagy ha nagyon ügyes vagy, észre sem vesznek, mert csak csavarokat, pár vaslemezt és egy rakat kacatot látnak a szép kis villamos szerelvény helyén. Ők villamosok maradnak, sokuk sandán autóra festve magát, de figyeld csak meg, mennyire függnek ők is a hálózattól, még ha néha szidják is azt, de e világ nélkül nem tudják meghatározni magukat. Most még nagyon büszkén masíroznak a síneken, de jaj lesz nekik, amikor egy nap lekapcsolják majd az áramot, mert az összes, arra érdemes szerelvény átalakult, és már saját tankkal képes folytatni az útját ki a rendszerből, szabadon.

Élet: a belső mágneses mag megerősítése
Halál: énbuborék fenntartása és rendszerbe kötöttség akár annak tagadása által
Harc: ha önmagamat transzformálom önálló forrással rendelkező létezővé, idővel automatikusan egy magasabb rendű, szabadabb világba kerülök.