Ellentmondásaim tengerében lubickolva

Régen nem is tudtam, mennyire érzékeny és sebezhető vagyok, ma meg még talán nem is sejtem, mennyire irgalmatlanul nem vagyok az.

*

Senki vagyok a szó társadalmi értelmében, jóformán kívül mindenen, ha ma meghalnék, 10 embernél több nem jönne el ide a temetésemre, de tán még ez a tíz is inkább csak öt: kölcsönösen alakultak így a dolgok. Nem mintha ezt akartam volna, inkább a világ zárult magába körülöttem, ahogy a tágas mező kerítődik be, ha a közepén álló ház kerítését napról-napra növeli folyamatosan a gazda. Egy napon egy véges térben a kizárt terület kisebb lesz, mint a bezárt. Kint vagy bent, csak viszonyítás kérdése. Értékességem teljes tudatában vagyok egy nagy nulla.

*

A transzneműekkel kapcsolatos elmélkedésem során jutottam arra a következtetésre, hogy testünkhöz különös, intim viszony fűz minket, mint egy szeretőhöz. Ha nemet váltanék, számomra ez valami olyasmi lenne, mintha önmagammal lépnék nászra. S ekkor értettem meg, mennyire nem tudnám magam egy másik testben elképzelni, jóllehet semennyire nem tudok azonosulni vele. Már gyerekkoromban, ha belenéztem a tükörbe, azt éreztem, nem, ez nem stimmel, nem igazán hasonlít rám. És ez a korral se nem javult, se nem romlott, mégse kérnék másikat.

*

Haladok az időalagútban, nézek előre és azt hiszem, hogy a jövőt látom, pedig csak egy tükröződő felületen szemlélem mindazt, ami mögöttem áll.

*

Elmúltam 45, de még mindig nem tudom teljesen, ki vagyok valójában. Egyre mélyebben ások le magamba, és amikor már azt hiszem, hoppá, megvagy, megint meginog a biztosnak hitt talaj, beomlik az alapzat, és én áshatok tovább. A bőrnek van egy ilyen jóindulatú daganatos elváltozása, kivágják, visszanő még nagyobbra: minden műtéttel egyre nagyobb krátert hagyva maga után. Kezdek arra gyanakodni, eddig az egóban kutakodtam, ebben a jóindulatú daganatfélében, és én nem is vagyok ott, ahol keresem, mert amikor nem befelé túrok, hanem kifelé nyitok, egy-egy pillanatra erőteljes revelációként tudok önmagamra rátalálni. Arra a gyönyörűséges, hatalmas teljes és térbeli valakire, akinek rosszabb napjaimon csak a lenyomatát kaparászom a koszos papíron.

*

Imádom az álmaimat, még ha rosszak is, bár nagyon ritkán vannak rémálmaim: olyan élettelik, izgalmasak, annyi minden történik bennük, annyira tanulságosak, kifejezők, mintha a világ legnagyobb mesterei forgatnának nekem filmeket éjszakára. Sokkal élőbb vagyok az álmaiban, mint az életben, mintha ott élnék igazán, s itt inkább csak szundikálnék.

*

Egyre több déjà vu élményem van mostanában. És már nem olyanok, mint fiatalabb koromban, hogy jött a flash: „ú, ez már megtörtént”, és ahogy kimondtam, az érzés el is szállt. Nem, ezek a mostani déjà vu-k egészen komplex jelenetekig bővülnek, magukba foglalva már az „ez már megtörtént”- érzést is. Azaz, amikor jön a déjà vu, és konstatálom, ez déjà vu, maga a konstatálás is már ennek a része, azaz arra is emlékszem, hogy erre emlékeztem – ami nagyon különös dolog, ha alaposabban belegondolunk. Félek, egy napon ez az önmagába visszahajló Möbius-élmény magába rántja az egész eszméletemet, megtorpanok, és belátom, megérzem, pontosabban visszaemlékezem rá, minden megtörtént már, még az is, ami csak ezután fog. Azt hiszem, ez lesz maga a megvilágosodás, amikor végre sikerül a lineáris idő-egyenesemből karikát hajlítanom azáltal, hogy emlékszem a jövőre.

*

Szeretnék totálisan, 100%-ban őszinte lenni, mégis mindig találok az arcomon egy-egy ráragadt, idegesítő, maníros maszkdarabkát. Nem is tudom, a totális őszinteség milyen, néha azt érzem, arcunk olyan, akár a hagyma, s igazi őszinte pillanatunk csak a meghalásunk lesz, bár még arra is kerülhet egy kis álarchártya, ha nem vigyázunk.

*

Olyan jó lenne egy alkotóközösség része lenni, jó emberekkel körülvenni magam, társaságba járni, nagyokat röhögni, kiélni az összes extroverziómat, szerepelni, kiállni hatalmas tömeg elé, megnyilvánulni. Mégis a legeslegjobban akkor érzem magam, ha otthon lehetek egyedül, néha úgy vagyok vele, arra a félórára se érdekel a külvilág, amíg a kutyámat kiviszem, nem hiányzik semmi és senki ebből a tökéletes, harmonikus és boldog magambanlevésből.

*

Alapvetően egy intelligens, karizmatikus, kedves, mély, empatikus, vidám, őszinte, izgalmas, adakozó, vonzó, kifejezetten jószívű és nyitott embernek tartom magam, akit nagyon érdekelnek az emberek. Soha életemben nem ártottam az ártás szándékával, legfeljebb bénaságból, vagy egy meggondolatlanul erős mozdulattal hárítván el mások támadásait. Mégsem vagyok a szó klasszikus értelmében szeretetre méltó, azt hiszem. Halkan hozzáteszem, sajnos.

*

Abszolút igazi nőnek érzem magam, tényleg, mint Aphrodité, Démétér, Artemisz, Hekaté, Hesztia vagy Pallasz Athéné édes lánya, az örök Éva, az egész lényem, mint a kókuszkocka könnyű piskótája teljesen bele van áztatva a női minőség édes, sűrű csoki öntetébe, átjárja minden porcikám mindaz, ami valóban nővé teszi az embert, miközben ha magamra gondolok, az egész olyan irgalmatlanul és markánsan férfias. Sokszor hitték teljes joggal az írásaim alapján, hogy pasi vagyok.

*

Nem igazán érdekel, ki mit gondol rólam, mert bármit is gondol, a valóságnak, igazságnak csak egy vékonyka szeletéből következtet – még az is, aki jól ismer, hát még, aki nem. Mégis tartok az emberek véleményétől, talán épp azért, mert megértem, hogyan működnek, hogy ítéleteiket igaznak vélik, amik így, már rám nézve is azokká válnak.

*

Rettegek a betegségektől, főleg a ráktól, kész hipochonder lettem, nyilván mert mindenhonnan ez zúdul manapság az emberre, jóllehet tudom, minden betegség gondolatból fakad. Közben meg annyiszor, de annyiszor fogalmazódik meg bennem, hogy úgy mennék már el innen – ahogy magamban öntudatlanul nevezem – végre haza.

*

Folytathatnám a végtelenségig, de talán a lényeget sikerült megmutatnom: ellentmondásaink tengerében feloldódva vagyunk, azt hiszem, igazán teljes egészek, mint az origó a végtelen számokkal teli számegyenesen.

(LD)