Kifordítás

Első három kérdés
2020.04.08

1. Pár nappal ezelőtt álmodtam azt, hogy egy elhagyatott épület tetején egy szobában vagyok. én. Körülöttem sok én. De a fő-Én a “töltőállomás”, ahova csatlakozik a többi végtelen én. Olyan mikor két tükör közepén állok, és a tükrökben látom magamat végtelenszer. Tehát létezik egy felsőbbrendű én, amihez kapcsolódik a többi én. Szóval egy időben létezik végtelen dimenzió, egyszerre. Nem tudom ez érthető-e. De úgy éreztem, hogy tuti így van, biztos voltam benne az álmomban. Majd hirtelen egy fekete felhő lett, egy fekete figura, aki el akarta venni a gondolataimat. Szóval: a kérdés. A férjemmel többször volt olyan régebben, hogy egy helyen voltunk, ugyanott, egy időben, de mégsem láttuk egymást. Hogy lehet? Mikor még megismerkedtünk, egy pub-ban, meghívott egy italra, majd én leléptem tőle. Leültem a bejárttal szemben a földre dumálni a barátnőmmel, ő meg égre-földre keresett engem, többször ki, meg bement, de nem vett észre. Mondtam, hogy az nem lehet, mert itt ülök a bejárattal szembe és mindenkit láttam, aki meg meg bejön, de őt nem. Máskor pedig egy konkrét helyen beszéltünk meg találkozót, hogy onnan megyünk az anyósomékhoz. De nem találkoztunk, pedig ő is, és én is ott voltunk. Sőt pár perc különbséggel ugyanabból a telefonfülkéből telefonáltunk az anyósnak, de nem láttuk egymást. Hogy lehet ez szerinted?

2. Ha elvesztem az emberkémet, hogyan alakul át, mentődik át a kapcsolatom a szűkebb/tágabb értelemben vett családommal? Illetve, ha ez a legfőbb kérdésem, akkor ez jelenti-e azt, hogy pici vagyok ehhez a munkához?

3. Az én kérdésem az lenne, hogy van-e esélyem újra átjutni, vagy törődjek bele abba, hogy végleg itt maradok? Jelige: Nehezített verzió 100/100.

***

Nos, drágáim, akkor elkezdjük ezt az ébresztési munkát. Előre szólók, nem lesz kellemes. Bele kell nyúlnotok azokba a pontokba keményen és mélyen, amelyek az álomhoz ragasztanak. És ez azért kellemetlen, mert ott kell turkálnotok, ahol a legtöbb félelem van bennetek, és teljesen természetes, hogy ez nagyon rossz lehet, de tudnotok kell, ahol félelmek élnek a szívetekben, ott vagytok a legsebezhetőbbek, a leggyengébbek, ott vagytok legyőzhetőek. Azon dolgozunk most közösen, hogy megerősödhessetek ezeken a pontokon, de ez a ti személyes harcotok. Ez nem az én, vagy Dórika harca, ez a te egyéni harcod. Rajtad kívül itt senki semmit érted tenni nem tud. Ha nem nyúlsz oda le, ahova mutatom, hogy nyúlj, nem érsz el eredményt. És akkor mondhatod, hogy valamit rosszul mutattam, vagy nem is igaz, amit mutatok, ez teljesen mindegy lesz a tekintetben, hogy nem sikerült feloldoznod magad. Mert csak ez számít, csak az számít, hogy ahol már irgalmatlanul fájdalmasan hozzá vagy ragadva ehhez az anyaghoz, ott leválaszd magad. Azért akarod leválasztani magad, mert neked ez fáj, s nem azért, mert ez egy cél, vagy netán valami követelmény. Úgy is fogalmazhatnék nagyon egyszerűen, eleged lett. Mostanra lett eleged a korlátaidból, a kötöttségeidből, abból, hogy akárhogy is igyekszel, nem tudsz önmagad lenni. Fogalmatok sincs, mennyi réteg van még rajtatok, mert a rétegre hiszitek azt, ó, de hisz megtaláltam! Mondtam már sokszor, ha megtaláltad volna, most nem így, egy áttételen keresztül beszélgetnénk. És még csak ne is áltasd magad azzal, hogy ez nincs így, mert így van.

És akkor kezdjük el a munkát! Belenyúlunk a kifordított zokniba, hisz csak így tudjuk visszafordítani oda, ahol a helye van, hogy a színe legyen kifelé, és a visszája befelé, mert azt tudnod kell, most minden fordítva van a te kis világodban. Nos, azt kértem, tegyetek fel kérdéseket. Erre csak azért volt szükségem, hogy lássuk, hol vannak azok az elakadások, amiken elkezdünk akkor eleinte finoman, aztán később kicsit keményebben dolgozni. Ezek azok a pontok, amiket most óvatosan kitapintotok magatokon, áhá, itt fáj, mutatod az orvosnak, és akkor ő is megnyomja: itt? Jaj, de hisz ez fáj! Igen, ezért jöttél ide, hogy ezt közösen meggyógyítsuk.

Az első kérdés nem is kérdés, inkább egy kijelentés, azaz, hogy itt is vagyok, ott is vagyok, valahol vagyok, ahol talán nem vagyok, és lehet még az is, hogy máshol is vagyok. Ez egy olyan szétszórtság, ami aztán ahhoz vezet, hogy az ember nem igazán tudja az irányokat betájolni: az irányvesztés mindig egyfajta egzaltációhoz vezet, megfigyelted? A fókuszt veszted el, és hiába gondolod, igen, de nyertem helyette ezer másikat, nem, ez nincs így. És akkor mutatom is, mi ezzel a teendő. Mindenki, aki olvassa ezt az írást, szépen minden gyakorlatot megold, és akkor így tudunk haladni: minden pont vonatkozik mindenkire, ezek törvényszerű elakadások, ahogy nyilvánvaló, hogy a kisbaba is a köldökzsinórral kapcsolódik a régi világához, és nem a bokájánál.

Nos tehát a feladat a következő. Keresel egy nyugodt helyet, és szánsz a feladatra körülbelül negyedóra olyan időt, amikor biztos lehetsz benne, semmi nem zavar meg. Ez fontos. Lefekszel egy nem túl kényelmes helyre, lehet ez a föld is, vagy egy keményebb ágy. Nem szabad sem betakarózni, sem párnát tenni a fejed alá, legyen egy icipicit kényelmetlen így a fekvés, de csak annyira, hogy a testtudatosságod ne tudd elveszteni a gyakorlat során, végig érezned kell a helyet, ahol fekszel. Veszel három mély levegőt, aztán elképzeled a következő szituációt. Egy parkban vagy, ahol épp majális van. Lásd a színes lufikat, a rohangáló gyerekeket, és lásd a sok jövő-menő embert. Legyen ez egy nagyon mozgalmas kép. Aztán egyre több ember érkezik a parkba, jönnek huligánok is, meg mindenféle vadabb fickók. Megérkezik egy ember pár ugató kutyával, aztán valamiért, ki tudja miért, lovas rendőrök is beügetnek erre a rétre. Egyre nagyobb a zűrzavar, bömböl valami nagyon kellemetlen zene, és te ott állsz ennek a közepén. És azt érzed, elkezdenek lökdösni, tolakodnak körülötted az emberek, valaki bokán is rúg, és te csak elkezdesz sodródni, sodor a tömeg tehetetlenül téged ide-oda, már alig bírsz a lábadon állni, meg akarsz kapaszkodni valamiben, vagy legalább kisodródni az egész szélére, de nem megy. Majd lassan elsötétül az ég, és elered az eső, aztán már dörög is, és szakad a nyakadba a hideg zápor. Átázik a ruhád, és közben egyre nagyobb a tömeg, úgy érzed, megfulladsz, már levegőt sem kapsz, és szinte kiáltanál: segítség, megfulladok! Ha idáig el tudsz jutni a gyakorlattal, hogy konkrétan érzed ezt a fuldoklást, akkor vagy jó helyen, ez a zoknid vége, ott, az egyik kis félelembugyrod alja. És akkor, ha tényleg nagyon, de nagyon kellemetlenül érzed magad, egyetlen egy ember nevét kimondod: ott abban a félelemben egy emberre gondolsz, és automatikusan be fog úszni egy név. Aki téged elrángatott egy nap onnan, ahová tartani igyekeztél. És neked semmi más dolgod nincs, mint neki ezt megköszönni. Megköszönni, hogy segített abban, hogy mostantól tudd tartani az irányt. Lehet, amikor felbukkan az ember neve, kis haragot érzel iránta, semmi baj, el fog múlni, s ahogy haladsz a gyakorlattal, ez a harag végtelen hálává szelídül. Segíteni vagytok itt egymást, senki nem tud senkinek ártani egy illúzióban, hisz ez a lényege: a szimulátor alapvetően ártalmatlan módon generál ártalmasnak tűnő helyzeteket. Tehát előbukkan a név, és te megköszönöd neki, hogy általa most ide eljuthattál. Aztán oszlanak a felhők, lassan kisüt a nap, érzed, ahogy melengeti a bőröd, majd oszlik lassan a tömeg is, tágul körülötted a tér, beárad a friss tavaszi levegő. És mire véget ér a gyakorlat, ott állsz teljesen egyedül egy csodás gyönyörű réten, kezedben egy lufival és tűz rád a nap. Csend van, és téged végtelen béke száll meg. Elengeded a lufit – és ezzel ér véget a gyakorlat. Annyiszor végzed el, ahányszor csak akarod, előjöhetnek más és más nevek, vagy minduntalan csak ugyanaz. Amikor már nem érzel késztetést a feladat elvégzésére, akkor majd egy kicsit figyeld meg magad a hétköznapjaidban, és meglátod, sokkal koncentráltabb lettél, sokkal kitisztultabb a fejed, mi több, talán észreveszel valamit, ami eddig is ott volt a szemed előtt, csak a sok fejforgatásban valamiért mindig elkerülte a figyelmed.

Jó most átugrunk a második kérdésre. Ez a kérdés egy nagyon mély érzelmi kötődésből született, tulajdonképpen úgy is mondhatnám, a kisbaba sír az anyukája után, jaj, itt ne hagyj! Ez egy olyan érzelmi ragaszkodás, ami egyáltalán nem szolgálja az utadat, aranyom, ráadásul az érzelmeid tárgyát is leszögezi egy kellemetlen pontba. De most ezt megoldjuk. A feladat a következő – rémes feladat lesz, borzalmas, de csak így tudok segíteni, és ártalmatlan, ezt tudnod kell. Ha nem vagy kész rá, akkor nem végzed el, kivárod, amikorra készen állsz rá. Összeszeded azokat az embereket, akiknek az elvesztése a legjobban fájna egy ébredési folyamat során (itt kell megjegyeznem senkit nem vesztesz el, mert akiket nagyon szeretsz, azok épphogy nincsenek ott, ahol hiszed őket, hanem ott vannak, ahol magadra kívánsz ébredni). Tehát összeszeded őket, és elbúcsúzol tőlük egy temetési szertartás keretén belül, mindegyiket belefekteted egy koporsóba, és konkréten eltemeted őket. Látod magad a fekete ruhádban, kezedet tördelve, már sírni sem tudsz, hisz kisírtad minden könnyed. Ott állsz, és elbúcsúzol tőlük, egyesével odamész ezekhez a koporsókhoz, rárakod a kezed, és mondasz egy nagyon igaz mondatot. Aztán virágot helyezel rájuk, és eljössz onnan. Nem kell ehhez sok idő, ezt a gyakorlatot bárhol és bármikor elvégezheted, ha van tíz nyugodt perced, csak behunyod a szemed, és előhívod ezt a képet, hidd el, angyalom, úgy fog előtörni, hogy még meg is ijedsz tőle, mennyire ott gomolygott ez a fejedben. S amikor ezzel megvagy, kinyitod a szemed, és a következő a dolgod. Ezeket a személyeket a nap folyamán felkeresed személyesen, átöleled őket, és elmondod, mennyire szereted őket, és hogy milyen jó, hogy együtt tudtok részt venni ebben a kalandban. Csak így spontán, angyalom, ha ők valóban közel állnak hozzád, nemigen fognak csodálkozni, ők is átölelnek majd, és megnyugtatnak, hogy persze, ez nagyon jó. (Ha nem tudsz vele személyesen aznap találkozni, gondolatban végzed el az ölelést, de ez esetben fontos, hogy érezd az illető energiáját, mintha valóban ott lenne veled.) És miközben ezt megteszed, egyszerűen érezd meg ezeknek az embereknek az igazi önvalóját, azaz az a dolgod, hogy érezz rá, hogy hol vannak ők valójában. S amikor ezzel is megvagy, akkor el kell majd vonulnod ismét egy tíz perc erejéig – most keress egy nyugalmasabb szituációt –, és akkor ezeket az embereket egy ünnepségre hívod a képzeletedben: egy hatalmas, születésnapi ünnepségre. Mindenki ezen a napon ünnepli a születésnapját, mert ez egy ilyen varázslatos nap. Legyen torta, vidám gyereksereg, sok finomság az asztalokon, és ti, az ünnepeltek. És érezd, ahogy ez az ünnep átjár téged, lásd magad előtt ezeket a kedves arcokat, és akkor egyszer csak lásd meg a koporsókat, amivel a gyakorlatot kezdted. És minden koporsót egyszerűen porlassz el ebben az ünnepségben, mintha azok csak káprázatok lennének, valami füstből, porból és fura fényjátékból keletkező víziók. Ott az egyik ünnepelt, s akkor megjelenik valahol lebegve előtte az ünnepségen annak a koporsónak a képe, amit eltemettél. És ez a koporsókép elfoszlik, s marad csak az ünnepelt. S akkor valahogy ez a figura ki is színesedik, mintha egy filmtrükkel színesebbé válna az arca, a ruhája. Elvégzed egyesével, mindegyik személlyel a feladatot. Aztán elengeded ezt a gyakorlatot, ezt szigorúan egyetlen egyszer végezheted el. És figyelsz, vizsgálgatod ezeket az embereket, és a viszonyodat, ami hozzájuk fűz, s meg fogod tapasztalni, hogy valami megváltozott. Érdemes naplót vezetni erről a folyamatról, ahová leírod a tapasztalataidat. Ezt a naplót néha előveheted, ott jelölni is tudod, mely gyakorlatokat nem szabad többször elvégezni. A folyamat sokáig tarthat, s a hatása nagyon sokáig ide-oda mozgathat téged. Lehet, egy kis ideig időről-időre előjön egy hatalmas félelem a szeretett személyek elvesztésétől való pokoli félelem, örülj ennek, ez azt jelenti, sikerült lekotorni a mélybe. Jaj, meg fog halni! Ezt fogod érezni, semmi baj, engedd, hogy ez az érzés most kiszökjön belőled, mert ennyi ez a félelem, nem több. És amikor ez lassan elmúlik, látni fogod, mit tudnak ezek a kapcsolódások már az újról megmutatni neked, egyelőre onnan, ahol azt gondolod, őket el tudod veszteni. Nem tudod, aranyom, de ezt most ezzel a gyakorlattal meg is tudod tapasztalni.

A mai utolsó kérdésünk egy nagyon furcsa kérdés, mert olyan, mintha kérdezne, de igazából állít. Apa, ugye, milyen okos voltam, hogy megoldottam a matek házit? Érted, ugye, édesem. Nos, ez egyfajta gyermeki önbizalom és hiúság keverékéből fakadó olyan értetlenségre mutat rá, amit egy végtelen egyszerű gyakorlattal lehet feloldani. Leülsz egy üres lap elé, és odaírod azokat a kudarcaidat, amikről azt gondolod, valóban igazi kudarcok, de nem akármilyen kudarcok, hanem amik igazán kínosan érintettek téged. Tehát azokat a dolgokat kell felírnod, melyek olyan kudarcok az életedben, amik miatt irgalmatlanul szégyenkezel. Senkinek nem kell ezt így megmutatni, de még így is nagyon nehéz lesz ezt mind leírnod. Akkor vagy ügyes, ha megtelt a lap. És amikor le vannak írva ezek a kínos kudarcok, lesz egy nagyon kellemetlen feladatod. Kiválasztasz belőlük hármat, lehetőleg a legkellemetlenebbeket, és valakinek, ez teljesen mindegy, hogy kinek, egyesével elmeséled. Egyszerűen kiadod magadból, ahogy kidobod a krumpli héjat, mert ha ezt nem teszed meg, meg fog rohadni, és büdös lesz. Spontán helyzetekben, csak úgy mellékesen elmeséled: te képzeld, mit műveltem egyszer – és elmondod. Legyen kínos, angyalom, a szituáció, mert ha ki akarsz vágni egy fát, akkor neki kell esned fejszével, és nem reszelgetheted egy babafésűvel, jó? Érezd magad kínban. És ha elmondtad, s a másik furcsán néz rád, nevet, netán kellemetlen megjegyzést tesz, vagy csak azt látod rajta, bolondnak néz, nem kell mást tenned, mint elnevetned magad, és csak annyit mondani, ugyan, csak vicceltem. Most ne törődj semmivel, ezek ártalmatlan dolgok ott kint, neked viszont létkérdés. „Csak vicceltem.” Mert az egész tulajdonképpen egy vicc, semmi egyéb. Nem is kínos, és igazából meg sem történt. Ha elvégezted ezt mind a három dologgal, visszamész a listádhoz, és elolvasod ezt a három kínos kudarcot úgy, ahogy akkor leírtad. És ha érzed, hogy valami változott, mintha tényleg meg sem történt volna, eltávolodtál tőle, áthúzod. Egyszerűen kihúzod a listáról. És ha van kedved, végigjátszod ezt az összessel, ha nincs, elrakod a papírt a naplódba.

Ennyi most a három feladat. Elsőre ezek a feladatok nagyon furcsának tűnhetnek. Ha bármiféle ellenérzésed van velük kapcsolatban, elengeded őket, és nem csinálod meg. Mondtam, sokan fogják itt hagyni ezt a részét a munkának, mert lesznek hangok bennetek, amik majd azt mondják, nem, ez hülyeség. Akkor hallgass ezekre a hangokra, és hagyd az egészet a csudába, majd visszatérsz, ha jónak látod. Azoknál a gyakorlatoknál, amit csak egyszer szabad elvégezni, ne add fel a próbálkozást az elején, ha nem megy. Azt, ha belekezdesz, teljesen végig kell vinni, érted ezt? Mert nem ismételheted meg, tehát ha félbehagyod, semmire nem mész vele, sőt, rosszabb, mintha bele se kezdtél volna. Elkezded, és egyszerűen csak a legjobb tudásod alapján végigcsinálod, ha ezt megteszed, meglátod, működni fog, ha sikeresnek érzed a megoldást, ha nem. Megmondtam, most nem az emberrel dolgozunk, és ezért az ember bizonyára értetlenkedik, akadékoskodik, és azt mondja, ugyan, ez hülyeség. Ezzel azt is lemérheted, mennyire erős benned ez a hang, ki beszél belőled, az ember, vagy az azt álmodó létező. A kettő egy, mégis más.

Angyalkáim, jó munkát kívánok, adjatok időt a gyakorlatokra, minél kellemetlenebbnek tűnnek, higgyétek el, annál hatékonyabbak. Megtehetné a szívsebész is, hogy pakolást tesz a beteg mellkasára, meg megsimogatja azt egy plüsskesztyűvel, de abba a beteg belehal. Nem, ehelyett ő fog egy szikét, felvágja a beteg mellkasát, kiveszi a szívet a helyéből, műszívre kapcsolja a beteget, és megoperálja a beteg szívet. Ami azután visszahelyezve folytatni tudja a dolgát. A fájdalom tudósít arról, baj van, ha nem fáj, akkor már nincs is min dolgozni, de akkor nem is érzed kellemetlennek ezeket a gyakorlatokat. Egyre mélyebbre ásunk, mondtam, egyre nehezebb és nehezebb kihívásokkal, de minden kis feladatnak a vége egyfajta aprócska katarzis, amit a legvégén követ a legnagyobb, a végső katartikus ébredés. Áldásom, Adamus Saint Germain vagyok, és ez márpedig így van.

***

(A honlapon szereplő írások és gyakorlatok mind jogvédett tartalmak, ezért másodlagos felhasználásuk nem engedélyezett: nem másolhatóak, nem terjeszthetőek, nem alkalmazhatóak nyilvános tanfolyamok, rendezvények keretén belül, hacsak a honlap üzemeltetője, vagy szerkesztője előzetes hozzájárulásával írásban nem engedélyezte azt. A gyakorlatokat mindenki önszántából végzi el, egyéni felelősséget vállalva a folyamatban való részvételéért.)