Emberfeletti

Emmát a sikeretlen öngyilkossági kísérlete után a munkaügyi hivatal osztotta be december elejétől a helyi Vöröskereszt kis boltjába amolyan társadalmi munkára, ahogy a dokumentációjában szerepel: „az eredményes pszichiátriai kezelés utáni visszailleszkedés jegyében”.

Emma örült a lehetőségnek. A raktárban kapott először feladatot, az ő dolga volt a dobozok kinyitása, és tartalmuk téma szerinti szortírozása. A raktárban hatalmas volt a kupleráj, egymás hegyén-hátán rendetlen összevisszaságban hevertek a holmik, a polcokon törött játékok és csecsebecsék, a földön szétszórva a könyvek, egy kupacba hányva a sarokban a ruhák – ilyet ő még eddig nem is látott. Ezért úgy döntött, azzal kezdi a munkát, hogy rendet rak. Tízkor nekiállt, zárásra csillogott-villogott a helyiség. A polcokra kis cetliket ragasztott, amire szépen kunkorodó betűkkel ráírta az egyes kategóriákat: „Porcelánok”, „Étkészletek” „Játékok”, „Táskák”, „Műkincsek, értéktárgyak”, „Műszaki cuccok”, „Irodaszerek”, stb. A főnökasszony, egy karót nyelt, szikár és pokolian unalmas nőszemély, szó nélkül konstatálta a pozitív változást, ami Emmát kicsit melankolikus hangulatba kergette, ám a szívében mégiscsak öröm gyúlt, amikor megint egyedül maradva a raktárban körülnézett. Elégedetten simította végig a letakarított polcok széleit mielőtt hazament, és hirtelen olyan érzés kerítette hatalmába, mint gyerekkorában karácsonykor a fa alatt.

Másnap nekilátott a dobozok kicsomagolásának. A koszos holmikat megtisztította, a könyvek lapjait átpörgette a nyitott ablakban, a játékokat egyesével kipróbálta, átnézte, mielőtt katonás rendben, és műfaj szerint csoportosítva a játékos polcra helyezte. A ruhákat kirázta, szépen összehajtogatta, és egy kis zsákban összegyűjtött egy jó nagy adagot belőlük gondos átválogatás után, majd munkaidő végeztével hazavitte őket. Másnap a ruhákat illatosan, összehajtogatva visszaszállítmányozta, és színek szerint csoportosítva vállfákra aggatta. Délben odaült a többiekhez ebédelni. Senki nem nézett rá, úgy beszélgettek, nevetgéltek, mintha Emma ott se lenne. Ebéd után összeszedte a kollégák által szanaszét hagyott tányérokat, poharakat, és a konyhában elmosogatta őket, miközben egy vidám karácsonyi dalt dúdolt magában. Aztán a főnök hívatta. Közölte, hogy valaki jelezte felé, akit értelemszerűen nem kíván megnevezni, hogy Emma tegnap elvitt egy zsáknyi ruhát. Kifejtette neki, hogy ilyet nem lehet csinálni, ez ugyanis lopásnak számít, talán az elején nem hangsúlyozta ki eléggé, hogy ez szigorúan tilos, azt hitte ugyanis, ez mindenki számára nyilvánvaló, de akkor most megteszi. Emma elmondta, mi a helyzet, hogy ő csak kimosni vitte haza a ruhákat. Meg is mutatta a ruhaállványt a gyönyörűen rendbe rakott, színek szerint csoportosított holmikkal. Aztán kifejtette, szerinte milyen jó lenne ez a szín szerinti csoportosítás az üzlettérben is, a vevők így jobban eligazodnának, elvégre ezek használt ruhák, nem lehet ugyanúgy kirakni őket, mint az újakat egy ruhaboltban. A főnökasszony rábólintott, felőle, persze, kiteheti színek szerint, rakja csak rendbe az üzletben a ruhákat, ha akarja, de előtte ígérje meg, hogy többet nem lop el semmit. Emma hihetetlenül boldog volt, hisz kikerült a raktárból az üzletrészbe! Titkos vágya volt ugyanis, hogy egy szép napon beállhat a pénztárgép mögé. Talán a főnök észreveszi az igyekezetét, látja majd, milyen lelkiismeretes, és idővel rábízza a kasszát, ha az ott dolgozó kolléga netán lebetegszik, vagy csak fáradt. A szíve telis-tele volt friss, tavaszi reménnyel.

Emma kint, az üzletrészben is nagyon szorgalmas volt: miután rendet vágott a ruhák között, még egy kis retro sarkot is berendezett a vintage jellegű szettekből egy régi bicikli előtti, kopottas türkizkék asztalkán, valamint a mellette álló fogason, aztán továbbment a bolt többi részébe, elpakolta a széthányt holmikat, kicsinosította a pultokat, szabályszerű kis tárlatokat rendezett be egy-egy polcon a szebb árukból, csecsebecsékből. Mindenki elégedetten konstatálta magában, hogy mennyivel hangulatosabb lett így az üzlet, a dolgozók valahogy jobb hangulatban tettek-vettek, járkáltak a polcok közt, a vevőkről már nem is beszélve. Másnap Emma egy kis hifitornyot hozott a boltba otthonról, és berakott valami nagyon halk, igazán kellemes, megnyugtató zenét a lejátszóba. Sötétedés után az egyik félkör alakú dohányzóasztalon gyertyákat, mécseseket gyújtott, és leültette közéjük a szép fehér Buddha szobrot, amit pár napja talált az egyik dobozban. A fotelokat egy sarokba rendezte, újságokat vitt az asztalra, s az ebédszünetben vett doboz zabkekszet is kirakta. Az üzlet forgalma az elkövetkezendő napokban némileg fellendült. Eljött a hétvége, Emma otthon hatalmas műgonddal festett egy nagy vászonképet – ő ugyanis igazi, titkos festőtehetség volt. A mű valóban egyedi és gyönyörű lett, a színpompás festmény régi, kedves holmikat ábrázolt kicsit absztrakt stílusban, s felettük ott hullámzott bohókásan a felirat: „Az öröm boltja”. Bevitte, megmutatta a főnökasszonynak, és kissé félénken megkérdezte, kirakhatja-e a kirakatba, amit már előző nap csodásan rendbe rakott, igazi karácsonyi hangulatot teremtve az eddig félig üres, porosodó vitrinben. A főnöknő megnézte a képet, ja, ez jó lesz, mondta flegmán egy zabkekszet rágcsálva, és így a kép kikerült. Sokan megálltak az utcán, megcsodálták a szép festményt, s elégedetten nyugtázták magukban az üzletvezető asszony igyekezetét, ej, de ügyesen kicsinosította az ünnepekre ezt a nemrégiben még olyan lehangoló és kopottas boltot! Ám szólni nem szólt senki egy szót sem.

Az egyik ebéd végén az üzletvezetőnő felállt, és ünnepélyesen megköszönte az üzlet műszaki felelősének, egy nagyhangú és általában rossz szagú, borostás férfinek, aki mindenkit hátba veregetett és egész nap hamisan fütyörészett, hogy sikerült működésre bírnia azt a régi gramofont, amit így most év végén árverésre tudnak bocsátani. Aztán külön kiemelte, milyen elégedett azzal is, hogy az egyik kisegítő kislány, egy cserfes, állandóan a hűtőszekrényt dézsmálgató, középiskolából kibukott tinédzser, beszegte azt a majdnem tíz függönyt (valójában az anyukája varrta meg otthon), ahogy ő fogalmazott, „szinte emberfeletti munkával”. A kisegítő kislány szabadkozott, ugyan, semmiség, az üzletvezető visszadicsérte, ne mondjon ilyet, mert ez valóban nagyon nagy munka volt – és így ajnározták egymást még hosszú másodpercekig.

Másnap Emma nem jött be, csak egy sms-t küldött az üzletvezetőnek, hogy betegeskedik, idén talán már nem is tud jönni. Semmi gond, pihenj csak, írta vissza szárazon a főnöknő. Emma januárban sem jött, de senki nem hiányolta. Azonban idővel a ruhák ismét csúnyán összekeveredtek a ruhatartó állványokon. A kellemes zene is megszűnt, valaki ugyanis időközben elorozta Emma ottfelejtett lejátszóját. A konyhában is egyre gyakrabban felhalmozódtak a szennyes edények, a szép kép eltűnt a kirakatból – azt még üzletvezető vitte haza a karácsonyi szünet előtt. A raktárban ott sorakoztak a kibontatlan adományos dobozok, aztán amikor nagy néha kinyíltak, a tartalmuk hányaveti összevisszaságban kavargott az egyre porosodó polcokon, csak pár, színek szerint szortírozott, félretolt ruhakupac árulkodott arról, hogy valaha itt szép rend honolt. A függönyszegő kislány az egyik nap olyan szerencsétlenül akadt bele egy, a polcról kilógó éles tárgyba, hogy megvágta vele magát. Nagyon dühös lett, s fájdalmasan szorongatta vérző karját, miközben bosszúsan szemlélte a hatalmas disznóólat a raktárban, majd, mint akinek most jut eszébe valami, hirtelen elkiáltotta magát:
– Hol a picsában van az a nő, aki itt dolgozott decemberben, talán Emmának hívták, tud róla valaki valamit?

Senki nem tudott róla semmit. Az üzletvezető gyanakodva felhívta a munkaügyi hivatalt, talán áthelyezték máshová, de nem, ők nem hallottak róla azóta, hogy kiküldték a bolthoz, ezért gyorsan felhívták a pszichiátriát, hátha ismét ott fekszik szerencsétlen, ám ott sem volt nyoma, azonban a lakcímnyilvántartásban változatlanul a régi címe szerepelt, semmi nem utalt arra, hogy elköltözött. Egyszerűen Emma nyomtalanul eltűnt a szemük elől, mintha csak elpárolgott volna. Nem maradt utána semmi egyéb, csak a raktár hátsó részében egy félig lelógó cetli az egyik teletömött, rendetlen polcra ragasztva, rajta a szépen kunkorodó, ám elmaszatolódott, a szélein szakadozott, töredékes, „…kincsek, értéktár…” felirattal.

(LD)