Énképem a te képed

Ezzel az írással elsősorban azoknak szeretnék segíteni, akik úgy érzik, rángatja őket a világ. Sok útmutatót adtam ennek az érzésnek az elengedésére, de talán most kristályosodott ki bennem igazán, mi a leghatékonyabb eljárás. Aki úgy érzi, ő már e világ felett áll, mindent ért és ural, hagyja ezt az írást a csudába, mert az a tapasztalatom, az olvasóim ezen halmaza szokta általában totálisan félreérteni a mondandóm. Vagy olvassa el, és értse félre kedvére, nekem az is jó.

Tehát rángat a világ. Azt mondja, ezt kell tenned, azt ne tedd, mit képzelsz magadról, az nem jó út, erre kell menned. És te vergődsz. Fulladozol, nem vagy képes megélni magad annak, akinek szeretnéd, ezért igazából nem is tudod pontosan, milyen lenne az a valaki, aki lennél, ha hagynák. Gyávának tartod magad, és valóban sok a félelem benned. Nem mered kiengedni a hangod, és mondani szabadon, amit gondolsz. Gyakran megsértődsz, és fáj, ha valaki a szemedbe mond olyan dolgokat, amit magadban elutasítasz. Nem akarod elfogadni, hogy mindez azért van, mert ez lennél valójában te, és a másik csak ezzel az énnel szembesít – és én azt mondom, ebben teljesen igazad van. Egyáltalán nem vagy az, akinek más gondol, te csak és kizárólag az vagy, akinek te gondolod magad. Semmi más nem lehetsz, csak az, aki vagy. És az, hogy ki vagy, csak te tudod, mert ez a vagyokság benned él, nem másban. Ez az első és legfontosabb, amit meg kell értenünk.

No és akkor nézzük, hogy is áll ez a dolog, mivel, miért és legfőképp hogyan rángat ez a világ téged, miért képes erre, jóllehet pontosan tudod, nem kéne hogy ez így legyen. A válasz a szerepekben rejlik. Abban, hogy rád van sülve, olvadva egy rakat színes vákuumfóliás szerep-plakát. Ez kikerülhetetlen addig, amíg ezeket egyesével, iszonyú kínok között le nem fejted magadról, mint a hagymahéjat. A felével jön maga a bőr felső rétege is, a másik ragacsos, és alig lehet levakarni, s van olyan is, ami elektrosztatikusan mindig visszakunkorodik rád. A lehántott szerepek ocsmányak előtted a padlón, szép színük odaveszett, és te ott állsz egy ilyen cafrangos, hámló valamiben, előtted ezzel a rémes kupaccal, és ki kell bírnod, hogy jön egy szép rózsaszín, napsárga és fűzöld „bőrű” egyén, s fitymálva odaszól: hát, fiam, te elég szarul nézel ki. De miután tudod, milyen nagy átalakító és előhívó munkában vagy, mindezt elviseled, tudva tudván azt is, a szerepek alatt jelen pillanatban nincs senki. Elviselni valamit amúgy egészen könnyű, én ezt most a rája kalandommal egy életre megtanultam. Az a titka, hogy az elviselés ne legyen egy aktus. Csak egy vanás. Ezt nem tudom jobban elmondani. Ne vigyél abból lehetőleg szinte semmit se ki. Amikor a lányom rám szólt ott a parton, hogy lélegezz normálisan, akkor kattant ez a kallantyú nálam át. Bent tartani, éreztem akkor, ott bent van minden, ne vidd ki. Nagyjából sikerült, és azzal, hogy a fájdalmat nem engedtem kiszökni magamból, maximálisan uralni tudtam. Jó volt ezt megélni, azóta is ebből az élményből táplálkozom, ha arról van szó, valamit nem szabad kivinnem magamból. Ha azt a fájdalmat egy ponton túl képes voltam szinte szivárgásmentesen megtartani magamban, mint a régi, erős cseh gumimatrac, minden mással is talán ez már menni fog. Adámy Istvánnak, nagyra becsült karate edzőmnek a szavajárása jut ilyenkor mindig eszembe, ami az edzéseink amolyan mottója is lehetett volna: ”Tűrj és szenvedj!”

Tehát ez az első tanácsom, hogy ha azt érzed, az az átalakulási folyamat, ami a rád ragadt szerepek levedlésével jár, fájdalmas, kellemetlen, zavaró, kínos vagy viszketegséget okoz, az oké, ám az nem oké, ha nem vagy képes ezt, amennyire csak lehet, bent tartani. Ha emelgeted a fedőt, hogy a nyomasztó gőz kis adagokban ki tudjon szökni, épp azt az energiát engeded állandóan el, ami aztán összegyűlve képes lenne megmozdítani egy egész mozdonyt. (Emlékeztek, mit mondott St. Germain a Trinozófiában, mi a legnagyobb bűnök egyike? Bulgakov szerint a gyávaság, St. Germain szerint a fecsegés. A kettő nem is áll egymástól olyan távol, csak jó pontból kell rájuk nézni, ellátni a megfelelő szinonimákkal, ami végül egyetlen kulcsfogalomban fut össze.)

Szerep ezen a földön mindenkin van, hisz itt másból nem is állunk, erre mondtam, ha nem látod a fotelt, nem tudsz leülni rá, ha nincs a filmnek, amit nézel, határozott képhatára, ami a fikciót megteremti, nincs film se, mert akkor a nappalid falát nézed, ami folytatódik a konyhával. Már eleve egy szereppel érkezel ide, ergo én nem hiszek a Rousseau-i gyerekideálban, mondjuk ő más oldaláról, egy erkölcsi aspektusból közelítette meg a kérdést, de a gyermekek ártatlanságának képzetét mégis hozzá köti a pedagógia. Az én felfogásom alapján a gyerek azért nem lehet a szó egzisztenciális értelmében a felnőtté válásáig egy tabula rasa, mert szerepekbe csomagolt emberek nevelik egy olyan világban, amit csak és kizárólag ezek a szerepek tartanak egyben. Már egyhetesen ő lesz Micike, aki a nagypapára hasonlít, és sokat sír éjjel. És hiába mondjuk azt, de ez miért lenne szerep, hisz Micike tényleg Ödön bácsira hajaz, és egy héten négy éjszakát végigbőg, csakhogy – és itt van a kutya elásva – egy csomó más jellemzővel is bír. Úgy is mondhatnánk, a lehetőségek szinte végtelen tárházával. Ám a környezete a saját elvárásai és beszűkült észlelései függvényében ezt vagy azt emel ki ebből a tárházból, majd nevesít, címkésít és ragaszt rá folyamatosan kis darabokban Micikére. És mire Micike 20 éves lesz, beborítják a róla tett kijelentések: te ilyen, olyan és amolyan vagy. Aztán ezek a kijelentések lassan szerepekként ráolvadnak, mert Micike nagyon ügyesen számol, viszont rosszul fogalmaz. Bár igaz, hogy nagyon csattanós kis válaszokat ad élőszóban, és nem megy neki a geometria, de az iskolai fogalmazásai csapnivalóak, és a matek tanár oda van érte. És akkor Micike „reál” lesz. És ez már egy szerep, amibe konkrétan belenő. Ezt most nem ragozom tovább, erről sokat beszélt Adamus, van egy még Geoffry által közvetített anyaga is, talán fellelhető a neten, A hipnózison túl címet viseli, az egy egyszerű, rövidített verziója annak, amit aztán velem nagyon részletesen kifejtett.

Jó, tehát a kiinduló alapunk ez a vákuumcsomagolású, színpompás Micike. Minden fóliája a valóságából származik, és nem belőle, mert az sütötte rá, és ez nem maga Micike hívta elő magából. Micike olyan, mint egy hatalmas fehér vászon, amire mindenki, aki vele akár egy pillanat erejéig is bármilyen kapcsolatba került a fogantatásától kezdve, ráfestett egy színes ábrát arról, ő milyennek látja vagy gondolja Micikét. Képzelhetitek, hogy néz ki szegény egy idő után, és az is nyilvánvaló, az lesz Micike legfőbb jellemzője, amit sokan sokszor áthúznak ezen a csiricsáré vásznon, vagy amit valaki nagyon vastag ecsettel mázolt oda. No, és miközben kialakítják Micikében, hogy ő milyen, azt is sokszor kihangsúlyozzák, aki ilyen, az hogyan viselkedik. Egy ilyen okos kislány nem hagyja elől a zokniját. Micike, ha szereted a mamát (azaz jó gyereke vagy anyukának) megeszed a tökfőzeléket – és a többi, és a többi. Aztán később ebből nő ki az „ilyet egy jó állampolgár nem tesz” – kijelentés, és a hozzá hasonló társadalmi dogmák. „Ha te valóban az vagy, akinek mondod magad, akkor ezt és ezt teszed, azt és azt nem.” És itt van ez a büdös kutyatetem elásva, és ez az, amire a mai írásomban ki akartam lyukadni, egy olyan segítségként, ami valóban képes arra, hogy abbahagyd a marionett bábu létet. Remélem, ez az írás végére lerakott olló segít elvágni a köteleket.

Tehát látható, a valóságunk úgy épül fel, hogy szerepek vannak egymáshoz szorítva. Nincs szerep az azt támogató szerep nélkül. Micike a jó gyereke az ő anyukájának. Anyuka nélkül Micike nem lehetne valaki gyereke. És hiába egy igazi kisgyerek Micike, de ahogy azt az elején mondtam, emellett ezer más dolog is. Micikének van egy belső világa, ahol lehet, egyáltalán nem az a legelső tudás önmagáról, hogy ő egy gyerek. Micike egy 21. századi ember, akinek laza a csípőízülete, ami idősebb korában gondot fog okozni neki, Micike egy létező, aki szereti a bal kezén két ujja között húzgálni az inge szélét, Micike csak hason tud aludni, és Micike egy ember, aki nem szereti a kutyákat és hasmenése lesz a tejtől. De mindezt a sok-sok mindent kitakarja a „Micike egy kisgyerek” főszerep, ami kizárólag a környezet szempontjából meghatározó Micikében, és nem Micike szempontjából önmagában. Ez érthető? No és ez azért van, mert anyuka egy Anyuka. És őt Micike mint gyerek teszi Anyukává. Ahogy a férje teszi feleséggé, a bolt, ahol dolgozik, teszi pénztárossá, és az ország, ami Magyarországként definiálja magát a benne lévők szerepei összességeként (magyarok vagyunk) teszi őt is magyarrá. Ez mind-mind csak egy levethető szerep. Onnan tudható, hogy nem abszolút dolog, mert Magdika, Micike anyukája csak addig bolti pénztáros, amíg van bolt. Te csak addig vagy magyar, amíg vannak más nemzetek is. Ha mától megszűnne minden bolt, mert az árukat drónok szállítanák házhoz, Magdika soha többé nem lehetne pénztáros a Coopban. Összeomlana a szerepe, leesne róla, mint az elfeslett vállpántú táska. Csak az nem szerep, amin ez a világ semmiféle átalakulással nem tud csorbát ejteni. No, ez az, ami a színes nejloncetlik alatt van, és ami ezen a földön sehogy sem meghatározható, nem látható és nem megélhető, azaz mondhatjuk rá innen nézve: nincs. (Buddha ezt a híres harci szekér hasonlatával illusztrálta.)

A játékos a játékban nincs jelen a maga valós alakjában, csak a mögött. Erről írt Karinthy, emlékeztek? De a játékban ez az „a mögötti” létezési forma maga a nemlét. És ezt nem értik meg azok, akik azt állítják, ők már kívül vannak a játékon. No de akkor ki az, aki a játékban ezt mondja? Én kívül vagyok most egy netes csoporton. Nem vagyok abban benne. De ezt épp ezért nem tudom megírni a csoportnak, mert nem vagyok benne, hacsak nem teszem ezt meg egy olyan másik csoportban, ahová minden csoporttag bejut, de akkor is csak azt tudom tenni, hogy azt írom a Snapchat csoportba, aminek tagjaival épp társalgok magam is tagként, hogy én nem vagyok a KakaoTalkos csoport tagja. De ahová írom, annak tagja vagyok értelemszerűen. Ahol vagyok, ott nem tudok nem lenni, ahol meg nem vagyok, ott nem tudok lenni. Épp ezért a legbalgább dolog bárkinek azt mondani, téged én teremtettelek, mert ilyet a Sims egyik karaktere nem mondhat a másiknak, aki ilyet joggal mondhatna, az önmagában nem tud semmit mondani neki most a játékban, csak egy karakter által, csakhogy ilyet azért nem tesz, mert onnan nézve tudja, ez a kijelentés a játékban hazug lenne. Pont, mint a hazug paradoxon esetében az „ez a mondat hamis” kijelentés. Ez maga a szerep. Van, de nincs, mert csak szerep, ám aki hordozza, az meg a színpadon nincs, mert ő ott a szerepek nélkül megsemmisül. (Erre mondta azt Adamus a spec kurzusokban, hogy „senkinek nem mondhatjátok soha, hogy ő csak egy szerep, és senkinek nem mondhatjátok némi gőggel, hogy ’lám, téged is én teremtettelek!’ – majd idővel megértitek, milyen módon tud ez visszacsapni rátok, és miért nem javaslom.”) Tehát elmondhatjuk, a szerepmentes ember nem ember. Mert az ember nem egyéb itt a földön, mint szerepek sora, és maga ez a földi közeg meg nem más, mint e szerepek totális összessége, ami mindenre kiterjed, ami itt fizikailag létezik, legyen az egy asztal, vagy szegény Micike.

No és most jön az olló. Ha te egy szerepet nem akarsz magadon tartani, mert nem illik rád, már nem kényelmes, sosem volt a tiéd, csak a környezeted rád olvasztotta, és eszerint, azaz e szereptől mentesen kezded magad megnyilvánítani, figyeld meg, hogy az első reakció mindazok részéről, akiknek irgalmatlanul fontos, hogy te adott építőelemként a hozzájuk illő formádban maradj ebben az összepréselt valóságban, hogy olyan kijelentéseket tesznek rólad, ami a pozitív énképedet támadja, hogy ezt megvédvén légy az, akinek lenned kell. Merthogy az énképedet ők rakták neked össze, ezt is tudnod kell, és nekik a feladatuk ezt rajtad tartani, és ez a támadás igazából visszatolja rád az általuk látni vágyott képet. (Mindjárt kifejtem azt is Shakespeare és Brecht segítségével, hogy hogyan.) Az, aki ma vagy, az úgy viszonyul ahhoz a világhoz, amiben van, ahogy szó a nyelvhez. Az önvalódhoz pedig, mint szó a jelentéshez. Az „alma” szó azért jelenti számodra azt az adott gyümölcsöt, mert ezt a szóképet a környezeted, aki téged beszélni tanít, ezzel a jelentéssel ruházza fel. Tehát az alma szókép nem hordoz eredendően önmagában semmit, ami erre a gyümölcsre utalna, hisz az azonnal leválasztható e szóról, amint elutazol egy másik országba, ahol e gyümölcs neve jabłko, mela, äpple vagy りんご. A jelentés az maradt, ami, de a szó teljesen más. Japánban élve a mostani szerepeid egy része nagyon hamar eltűnne. No így vagy te is az énképeddel, ahogy a magyar alma szó a magyar nyelv szemantikai tárházával a japánéhoz képest. Az, aki vagy, az nem változik, de hogy ez a valaki milyen, az csak és kizárólag attól függ, hogy hol, kik és mik között határozza meg magát. Alma, vagy りんご.

A szerepek tartják rajtad a szerepet, ahogy nyelv tartja egybe a szót, és figyeld meg, minél jobban össze van nőve valaki a szerepével, annál inkább téged is csak egy szerepként tud értelmezni, és annál jobban kiborul, ha a viselkedéseddel nem támogatod őt a magáéban. Ez olyan, mint egy érdekes, térbeli puzzle, minden tagja e világnak tele van kidudorodásokkal és bemélyedésekkel (ezek a szerepek és azt támogató mellékszerepek), és ezek az elemek, mint a lego kockák mozdíthatatlanul egymáshoz vannak tapadva, s ez az egységes egyben levőség maga a kollektív hipnózis. A mátrix. A te kidudorodásod nélkül az ő behorpadása üresen tátongana, úgy is fogalmazhatnék, ha te kilépsz az adott szerepből, a környezeted ezt nagyon megsínyli. Tényleg olyan leszel, mint kiütött tégla a boltívből. És épp ezért nem is hagyja, mert ezzel az ő ráragadt szerepét sérted fel, ahogy késsel vágja le az ember a fóliát a cukkiniről. És miután ebben a világban számára minden csak szerep (mondtam, még az asztal is, gondolj csak bele), mert önnön lényegét nem éri el ebben a figurában itt a Sims játékon belül, ezért másban sem képes ezt felismerni, ezért úgy fog támadni, ahogy tud. S egyetlen dicstelen fegyvere van ebben a méltatlan csatában, az öntapadós cetlijei. A te ilyen vagy, olyan vagy kijelentései, és az ennek így KELL lennie, annak meg úgy, illetve az így vagy úgy kéne viselkedned sztereotip elvárásai. A legékesebb példa erre az LMBTQ-közösség elleni fellépés a társadalom egy része felől. Nézzétek csak meg: egy szerep-féltésről szól az egész (ami mindig hatalmi kérdés is egyben). Társadalmi, nemi szerepek megtartására és azok felbomlasztására irányuló törekvések állnak egymással szemben. Mit mond az egyik oldal? A férfi legyen férfi, a nő meg legyen nő. Szerepek. Mert ez a világ rendje. (Sic!) Mit mond ezzel szemben a másik oldal? Ne kriminalizáljuk és patologizáljuk azt a jelenséget, amely ugyanúgy a természet része, mint bármi más, hiszen megjelenik a természetben. Homo-, biszexuálisok, a nemükben magukat jól nem érző egyedek azóta vannak, amióta ember van a földön. Az, hogy mi a normális és mi nem, azok döntik el, akik ugyanúgy benne vannak abban, amiről döntenek, mint akikről döntenek, mégis úgy tesznek, mintha ők a színdarabon kívül állnának. Ők magukat egy módon definiálják (szerep), és ehhez kell igazodnia mindenkinek, ezt támogatni e szerepet fenntartandó.

Pont, mint egy színházban. Ha én vagyok Hamlet, te velem szemben csak Ophelia lehetsz, a Kurázsi mama nem. Mert ha te a Brecht darabot játszod, én sem tudok a Shakespeare darabban maradni. Mit fogok hát tenni? Amit tudok a szerepemből kifolyólag: visszarángatlak oda, ami nekem kedvező vagy elfogadható. „Olyan vagy, mint egy markotányosnő, semmi szűziesség nincs benned, hasznot húzol a háborúból, te csak magadat félted, hogy túlélj mindent!” – kiáltja Hamlet rémülten „Opheliának”. No mármost, ha te félsz valamiért ledobni magadról Ophelia szerepét, mert csak belekóstoltál Kurázsi mamáéba, megijedsz. „Jaj, most aztán nagyon rosszul szerepelek ezen a színpadon, még hogy én nem vagyok szűzies, békeszerető és áldozatkész?” És már vissza is lettél rángatva. Már ha féltél attól, hogy elveszíted Ophelia szerepét. Ám ha nem, mert nem azonosítod vele magad, akkor csak örülsz neki, hogy már mások sem tudnak azonosítani vele. Kitartás, kezdünk közeledni ahhoz, hogy megragadjuk az ollót.

Mondom a személyes példát, mert úgy hiteles. Ezerszer felhoztam már, mert nagyon szemléletes, és eléggé tipikus, ezzel szinte mindenki találkozik az életében. Én voltam egy időben a mindig segítőkész, a kedves, a mindenkit meghallgató, az előzékeny, önzetlen, stb. Gondolom, sokaknak ismerős a szerep. Néha jólesett ilyennek lennem, mert valóban ez fakad belőlem, néha meg csak azért voltam ilyen, mert úgy éreztem, másként nem fogad el a világ. Csakhogy attól, hogy próbáltam megélni magam annak, akinek éreztem magam, még a környezetem csak azt látta bennem, ami az ő szerepét támogatta. (Ez általában egy komplementer dolog, ahogy pl. a nárcisztikus szereti kifogni az empatát és fordítva.) Ezért, amikor néha jólesett volna nem olyan adakozónak lennem, ld. Kurázsi mamás példa, azonnal nekem estek, és közölték, önző vagyok, kockafejű, korlátolt és csalódást okozok. Címke, címke, címke. Amíg úgy éreztem, ragaszkodom a „Dórika, a jóságos” szerephez, ez nagyon fájt. Ám egy nap azt mondtam: elég volt. Nem zavarnak többé a címkék, ezek ugyanis nem rólam, hanem róla mesélnek, hogy ő milyennek akar engem látni. Akarjon. És ha nem lát olyannak, amilyennek hiszem magam, mi történik? Nem fog kedvelni. És akkor? Nos, a kérdések legvége mindig oda futott, hogy az égvilágon nem történik semmi. Talán említettem már ezt a példát a hatalmas élő példaképem, Egerszegi Krisztina kapcsán, aki azt mondta, amikor kifakadtak az úszószövetségben, hogy nem akar 100 háton indulni a következő olimpián, hogy micsoda dolog már ez. Mi az, hogy nekem bármilyen számban indulnom kell. Eleve úsznom sem kell, saját szabad akaratomból teszem, hisz bármikor mondhatom, mától nem úszom. És innentől fogva ezen a tevékenységen belül csakis szabad lehetek, nem? Mert ha valami nem tetszik, azonnal kiszállok és kész.

No, így gondolom én is. Mi az, hogy nekem ezt vagy azt kell tennem ebben a világban? Így vagy úgy kell viselkednem? Eleve itt lennem sem kell. „Ha te igazi nem tudom én mi vagy, akkor nem teheted meg, hogy” – és jön a bolond tiráda. Hát nem vagyok az igazi nem tudom én mi, jó lesz így? Nem vagyok kedves, és akkor már nem tudod a szememre vetni, hogy nem vagyok az. Hány és hány levelet kaptam, ami arról szólt, én nem vagyok jó „tanító”, mert nem terelgetem a népet, meg mi az, hogy nem válaszolok, sznob vagyok, nagyképű és távolságtartó, és különben is, nem vagyok hiteles, mert nem levitálok. Én ma már ilyenkor csak mosolygok magamban és örülök: szuper, Ophelia szerepe a padlón. Nem vagyok tanító, nem vagyok hiteles és nem vagyok kedves. Legyen így. És akkor most mi lesz? Jön a kivégzőosztag?

A napokban voltam egy helyen, ahol váratlanul étellel kínáltak. Én alapvetően keveset eszem, nem eszem meg mindent, és nem szeretek csak úgy eszegetni. Ez van, nekem így esik jól. Sokáig ilyen alkalmakkor mégis megettem bazsalyogva, amit nem is kívántam, hogy jaj, meg ne bántódjon szegény Lajos bácsi. De valami nagyon erősen átkattant bennem, és meglepően könnyen és természetesen tudtam e mostani alkalommal artikulálni, hogy nem kérek enni, van egy saját étrendem, és abba nem fér bele a csecsemőfejnyi lekváros briós ebéd előtt. Tudjátok, mi a fura? Két jelenlévő tag szinte azonnal csatlakozott hozzám, mondván megkönnyebbülten, köszönik, de nekik is egyéni étrendjük van. Nagyon nagyot nevettem magamban, iszonyú mókás szitu volt. A felszabadító mozgalmam hatékonyságát szimbolizálta kicsiben. Bizony, ennyire nehéz néha magunkon tartani a szerepet, hogy amint valaki mellettünk kicsit meglazítja magán, mi is boldogan lazítunk a sajátunkén, na végre, le lehet dobni ezt a szoros nyakkendőt. Ezért iszonyú veszélyes, ha az ember ilyesmibe kezd, mert lazul vele az egész boltív rendje.

És ahol a másik meg tud bántódni, na, az is egy szerep. Ő a kedves házigazda, az előzékeny lélekbúvár, aki Csak Jót Akar Neked, a gondoskodó feleség vagy a szigorú főnök. Amíg tartod magadon az általa elvárt szereped, az övét erősíted. Ám, ha képes vagy te magad megválni magadban a szerepedtől, mondjuk az én példámat véve alapul azt felvállalva, mostantól nem leszek kedves, nem tud hol neked feszülni és meginog. Ám vigyázat: ez a sok szerep olyan, mint a hagyma héja, ahogy jeleztem az elején, vagy mint a valóságrétegek, mindig lesz meghaladott énrészed (szerep), és lesz egy épp igaznak tartott éned (egyelőre ez az igazságod, ami később szereppé válik, ha meghaladtad), szóval sosem mondhatod, ez vagyok én. De azt igen, most ilyen vagyok. Most én leszek a rossz apa. Most én leszek a megbízhatatlan munkaerő. Azért mondok ilyen negatívnak tűnő példákat, mert a sok fényes, színes réteget, ha leveted, azonnal kapsz helyette újabb, mások által rád ragasztott sötét tónusú cetliket. Jobb ezzel tisztában lenni, hogy a szerepledobás mindig ellenszenvet vált ki a partnerekből, mert aki a címkék alatt van, az számukra nem meghatározható, s ez elbizonytalanítja őket önmagukban, amitől szorongani fognak, és önvédelemből rád raknak akkor egy ellentétes tartalmú cetlit, hogy ennek elutasítása révén rándulj vissza az őket támogató szerepedbe. Mert őnekik ez kedvez, a megbízható munkaerő-cetli. Aki nagyjából egyenlő a rabszolgával. Ám ha ez a megbízható munkaerő saját jogokat akar, azonnal ő lesz a megbízhatatlan, trehány stb.

Nos, ezt nem kell elfogadni valóságként, csak szerepként, amit az ő szemük vetít rád aszerint, ők ebből a két fejükre szerelt lámpából épp milyen színű fényt képesek rád sugározni. Ez róluk mesél nagyon sokat neked, ám semmit nem tud megmutatni rólad, arról, aki igazából vagy, csak arról, akinek a világ a maga számára téged megteremt. Ettől még felhasználhatod a magad javára ezeket a cetliket amolyan kritika-smirgliként, hogy csiszolgasd velük a lényed, ha úgy érzed, ez most jól jön. De magadba ne engedd be azt, ami nem a tiéd. Tehát bátran vedd csak át tőlük a cetlit, ne dobd vissza, mert akkor már rángatva lettél, és ragaszd a mellkasodra, mint egy buta kitűzőt. Mert épp az a titok, hogy nem szabad foglalkozni az énképeddel mint valósággal, csak mint egy érdekes, ilyen-olyan kitűzővel teli farmerdzsekivel, amit ősszel  a hideg ellen magadra kapsz. A világ, ha nem úgy működsz, ahogy ő akarja, az önérzeteden ejt majd csorbát, igen ám, de ha megérted, azon nem tud, csak azon, amit ő maga aggatott rád, ellazulsz, és konkrétan leszarod, ki milyen újabb címkét hajigál rád, mert a felületed csúszós lett a finom varázsbalzsamtól, amit rákentél, és azon ezek már nem tapadnak meg. Önző vagyok, azt mondod? Igen, az vagyok, ha te mondod, egyet értek veled. Ennyi a válasz, majd meglátod, milyen hatékony, ha nem azonosulsz sem az önzetlen, sem annak ellentétes, önző cetlijével.

És itt jön a képbe egy fontos dolog, amitől nem lesz csorba ez az olló, amivel ahelyett, hogy megszabadítanád magad a kötelékeidtől, a végén még többet gabalyítasz a nyakadba. És a köszörű, amit használnunk kell, az nem más, mint amit a görögök úgy neveztek, hogy arété. A helyes cselekvési aktus, ami a kiválóságból fakad, amikor egy felsőbb, önmagadból kiváló, ihletett pontból tudod, mi a helyes, és azt meg is teszed. (Az arété sosem fakad az egóból, az akkor valami más lesz, és károsabb, mint bármi, mert egy nap tuti ellened fordul.) Az arété birtokában nem fog bántani Kurázsi mama jellemrajza, ha valaki benned azt akarja látni, mert te pontosan tudod, saját magasabb rendű eszményeid alapján cselekszel, és ha ebben ő Brecht hősét látja, az csak egy értelmezés. Azt mondja rád, milyen önző alak vagy, de te tudod, ez nem más, mint egy hazug réteg eltávolítása során keletkező ellenpólus. Nem vagy önző, csak neki most ez úgy tűnik, mert nem úgy szolgálod őt, ahogy megszokta tőled, vagy, ahogy elvárná. Nem lehetsz önző vagy önzetlen, mert ez mind-mind szerep. Alma és körte, mind csak szó. Ami mindig attól függ, miként néz ki mint szó, hogy hol vagy. Hagyd, hadd mondja, hadd gondolja, az embert visszafordító zsákutca nélkül a labirintus nem is az igazi. Neked nem kell már a falakban végződő járatokba belépned, de az jó, ha látod, igenis, a zsákutca valós, hisz van, aki azon sétál. Ha nagyon rád akar sütni valamit és ez túlmutat rajtad, mert ezzel árt mindannak, ami fontosabb nálad, akkor állj ki egyenesen, és hajigáld le magadról nyíltan a címkéit, nehogy beborítsa azt is, amit védenél. De ha ez csak arról szól, hogy Gipsz Jakab mit gondol rólad, hagyd a csudába. Idővel már az sem fog érdekelni, maga az egész kerek nagyvilág minek tart. Mert rájössz, semmi mást nem lát, csak a rád vetített saját képeit. A hófehér, üres vásznon a sok firkát, ami nem egyéb, mint Micike önvalóján lévő énkép, ami a világ mázolmánya, s nem Micike lénye. Mert az nem más, mint maga a fehér vászon.

És akkor nézzük pontokba szedve ennek a metszőollónak az elemeit!

1. Mától ne fogadj el semmilyen rád irányzott, te ilyen vagy, vagy olyan vagy – minősítést. Akkor se, ha kedvező, magyarán ne ülj fel a hízelgésnek, engedd el a füled mellett, ám ne szívd mellre a sértegetéseket sem, vizsgálgasd meg, mint egy érdekes dolgot, aztán hajítsd el.

2. Tudd, az, aki valójában vagy, e világban nem meghatározható, nem megélhető, nem látható. Engedd el ezért az azon való rugózást, hogy megmutasd másoknak a nagyszerűségedet, mert még úgy jársz, mint az az egyszeri tanítvány, aki önnön fényének erősítése végett a mesterének nevét bolha betűkkel írja a bemutatkozó írásának margójára, és nem veszi észre, hogy ezzel saját kicsiny(es)ségéről tesz tanúbizonyságot. Aki másokat képes naggyá tenni azzal, hogy felhúzza magához, az a valódi nagyság, aki másokat összetöpörít, hogy ő nagyobbnak látsszon, csakis törpe lehet. Egy akváriumba neked csak a kézfejed fér be, ami ott bent egy tök béna, értelmezhetetlen, mutáns hal lesz. Örülj ennek a rád sugárzott képnek, mert épp ez a torz portré mutatja meg azt, te nem vagy szivárványos guppi vagy törpe gurámi a műanyag kincsesláda mellett, te 90%-ban nem is vagy ott, ahová a halak hisznek téged.

3. Ha nem esik jól egy rád ragadt szerep, csak engedd leesni magától azzal, hogy nem táplálod tovább a viselkedéseddel. Tudod, mint amikor anyuka egyszer csak azt mondja: gyerekek, elutazom egy hétre. Csak úgy magam, egyedül. Most egy hétig nem akarok sem jó anya lenni, sem jó feleség. Ha mindez szívből jön, egy magasabb rendű eszme szolgálatában áll, tiszteletben tartja mások igényeit és az arété vezérli, ezt kimondani neki könnyű lesz és természetes.

4. Amennyiben valakinek nem tetszik, hogy megéled magad annak, ami most a legmagasabb igazságpontodból fakad belőled, és ennek rád aggatott címkék formájában hangot ad, vedd el tőle ezt a címkét bátran. Ezzel vágod ugyanis el a főszálat a fejed felől. „Milyen anya az ilyen?!” – kiált fel az anyós, amikor a fáradt, négygyerekes nő egy kis énidőre vágyik. „Hát, Marikám, hogy te milyen önző lettél mostanában!” Igen, az vagyok. Nyissz, a szál el is van vágva. „De ezt nem teheted meg” – replikázik kissé már erejét vesztve az anyós. Tudom, de megteszem, mert, ahogy mondtad, én ilyen önző vagyok, és épp ezért teszem meg. És a kör bezárult. Rám sütik, hogy sznob vagyok, nagyképű és antipatikusan távolságtartó. Mint ahogy a víziló meg nagy fogú, rücskös bőrű és sáros. Miért kéne másmilyennek lennie, hisz ő épp ettől víziló, hogy ilyen, nem? Értitek? Hagyd rá, miközben tudd, SEMMIT nem tud rólad, de tényleg semmit, csak azt látja, amit ő magának leszűrt abból a milliméteres darabkából, ami belőled a tányérjára került. És ha ő azt hiszi, ez a kis darabka maga az egész vacsora, és ebből ítéli meg annak minőségét és jellemzőit, akkor hadd tegye. Teljes félreértésben él, de ez téged semmiben nem befolyásol, hacsak abban nem, hogy nem törődsz azzal, neki milyen íz jelenik meg a szájában ha rád gondol.

5. Másokat se cetlizz, mert tudd, minél jobban ragaszkodik valaki ehhez vagy ahhoz a szerephez, annál nagyobb erővel tartja az őt támogató alszerepeket másokon. És ez fordítva is működik: minél kevésbé ragaszkodsz ahhoz, hogy az embereket szerepeik szerint minősítsd, annál kevésbé ragad rád a saját szereped. A tanító tanítványokat gyárt magának, a drogdíler drogosokat. Meg sem látja ezek mögött a szerepek mögött az igazi Micikét. Te ne légy ilyen, te légy az, aki azt mondja: nem törődöm veled, nem az én tisztem eldönteni, te ki vagy, mi vagy, miért és hogyan létezel. Én magammal kívánok tisztába jönni, magamra szeretnék rálelni, mert csak ha magam megmentettem, tudok aztán másokat is kihúzni a partra. Ettől még lehet véleményed, értékelhetsz jelenségeket, akár személyeket is, de tudd, mindaz, amit magadon átforgatsz, rólad szól és nem róluk. Mint amikor betájolod magad a google-mapon az utcák, városrészek, égtájak segítségével. Magadat vizsgálod ilyenkor, a saját pozíciódat határozod meg, a saját lámpásod fényét nézed, ahogy a fehér vászonra vetül. Róluk, magadból vizsgálva őket, nem sok mindent tudsz meg, de azt, hogy belőled mit vált ki ez a világ, arról annál többet. Velük nincs dolgod, magaddal azonban sok tennivalód van még.

6. Ne félj a „következményektől”, ami az őszinte és magasabb pontból irányított szereplevedlésedből fakadhat. Ha nem csorba az ollód, azaz az arété vezérel, a lábad nyomán még akkor is virág nyílik, ha ez sokaknak nem tetszik. Tudd, dühük arra vonatkozik, hogy nem támogatod a hipnózisukat, ami nekik a létük. Hagyd rájuk, ennél többet jelenleg úgysem tudsz tenni értük.

Tehát tudd, minden kijelentésük egy cetli. Bátran tapaszd a melledre, ha gúnyosan feléd nyújtják, hisz ők nem ezt akarják, hanem azt, hogy szégyenedben azonnal vedd vissza a leesett színes, nekik tetsző cetlit. Amit rád sütnek az épp az, amit semmi esetre sem akarnak rajtad látni, és abban reménykednek, ezzel te is így leszel. De nem, te átveszed tőlük a „sznob vagyok” jelzőt, és bátran magadra ragasztod, ahogy viccből a karodra tapasztottál gyerekkorodban egy árcédulát: én 10 Ft-ot érek. Ennyit, persze, pontosan 10 Ft-ot. Nem vagy jó ember, nem gyűjtesz segélycsomagot egy megrendezett műbalhé hívószavára, nem védesz másokat azzal, hogy beoltatod magad, nem masírozol az egyre jobban kifárasztott tömeggel az energia-elfolyató csoportokban és nem borulsz le a csodatévő jógaguru vagy a szóvirágokból regényt szövő híres író előtt. Ócska vagy, felelőtlen vagy, nagyképű vagy, sznob vagy, hiteltelen vagy, undok vagy, nem is vagy igazi stb. Így van, ócska vagyok, felelőtlen vagyok, nagyképű vagyok, sznob vagyok, undok vagyok, hiteltelen vagyok. És akkor pont az vagyok, akinek látsz, és épp ezért nincs mit számon kérned rajtam. Víziló vagyok, és ezért ilyenek a fogaim, amilyennek te látod, szóval teljesen igazad van, de sajnos ez ellen nincs mit tenni. Nem tudod a vízilót jégmadárrá varázsolni, nincs más dolgod, mint elfogadni, hogy ő is része a teremtésnek, és ő ilyen és nem olyan, mint egy jégmadár. Nincs köztünk vita, te is, én is azt mondom, nagy a fogam, épp azért, mert egy víziló vagyok és nem jégmadár. Úgyhogy elmehetsz békével, gyermekem. Nyissz-nyassz. Egy kötélnek már lőttek. És idővel minden kötélre sor kerül, ha kitartó vagy, és nem félsz a szerepnélküliség kínjaitól.

Gondoljátok át, próbálgassátok kicsi dolgokon, fogalmazzátok át a magatok módján, és tanuljátok egy életre meg: ez a világ azt, hogy te ki vagy valójában, természeténél fogva nem fogja tudni soha megmutatni. Ezért nem kell tartanod az ítéleteitől. Az esetek nagy részében ugyanis a negatív énképtől való félelem akadályoz meg abban, hogy az legyél, aki igazán most lenni szeretnél. A félelem attól, hogy mások ítélete érvényes rád nézve. Egy ízben ezt úgy fogalmaztam meg, hogy nem igazán érdekel, ki mit gondol rólam, mert bármit is gondol, a valóságnak, igazságnak csak egy vékonyka szeletéből következtet – még az is, aki jól ismer, hát még, aki nem. Mégis tartok az emberek véleményétől, talán épp azért, mert megértem, hogyan működnek, azaz hogy szubjektív ítéleteiket objektív igazságnak vélik, amik így már rám nézve is azokká válnak – de csakis az ő szempontjukból. És ez a dőlt betűs hozzátoldás a kulcsa a mai kis okfejtésnek. Ez az olló. Az a tudás, hogy az énképed valójában az ő képük rólad. Róluk sokat mesél neked, ám rólad alig tud pár szót elmakogni, ami a lényedre vonatkoztatva igazán helytálló. És akkor tényleg megbékélsz önmagaddal, tetteid valóban bearanyozzák a világodat, miközben egyre inkább azt éled meg, aki valóban vagy.

(LD)