Év végi gondolat

Így, az év zárásaként hoztam egy írást, a hét évvel ezelőtti Z árral szemben c. könyvből. Azt hiszem, most vált ez is égetően időszerűvé, mint az írások zöme. Annyi, de annyi mindent tudnék még hozzáfűzni, hisz olyan végtelenül tanulságos ez a kor, amiben élünk, elképesztő mélyre lehet általa az emberi lélekbe hatolni és megérteni létünk alapjait, valamint tudni a jövőt. Mindenesetre egy biztos: az első szűrés tulajdonképpen megtörtént, mindenki át lett világítva, és lassan publikussá válik ennek a kis elő- vagy próbavizsgának az eredménye.

***

„Leültek a nagy étkezőasztalhoz. A kisfiú szinte belebújt a bögréjébe, úgy kortyolta a finom tejeskávét, a férfi azonban másféle italt ivott, igazi erős feketekávét egy kis tejhabbal a tetején. Ott feküdt köztük az asztalon a fekete üveglapocska, ami most nem mutatott egyebet, mint a plafon tükörképét. A férfi egy darabig nem szólt egy szót sem, aztán letéve a csészét elkezdett halkan beszélni a fiúcskához, aki ölében a kedvenc plüssmackójával, érdeklődve tekintett fel rá.
– Azt mondtam, mesélek neked valamit, ami téged is érdekelni fog. Nos, most jól figyelj, mert amit elmondok, az tulajdonképpen a te történeted lesz. Ugye te most nem tudsz semmit arról, hogy mi az, ami majd az életben történni fog veled? – kérdezte a fiút.
– Dehogynem tudom – felelt önérzetesen a gyerek –, író leszek, ahogy te is, könyveket fogok írni.
– Jól van, de ez csak egy elképzelés, nemde bár? Az élet közbeszólhat, hozhat pár olyan meglepetést, ami aztán máshogy alakítja az életedet.
– Lehet – hagyta rá a fiú.
– Nagyszerű. Na már most, én létrehoztam egy történetet, ami most itt van ebben a gépben – s ezzel a kis lapocskára mutatott. – Egy olyan történetet, ami tulajdonképpen azt mutatja meg, mit kell tennünk annak érdekében, hogy a dolgok valóban úgy alakuljanak, ahogy alakulniuk kell.
A fiúcska feszülten figyelt, láthatóan nehezen értette meg a férfi szavait.
– Azaz azt mutattam meg – csak hogy jobban értsd, amit mondok –, mi módon kell élni ahhoz, hogy a dolgok az életedben számodra azzá lehessenek, amikké ők maguk válni akarnak.
– Miért, lehetnek a dolgok mások, mint amik lenni szeretnének?
– Okos kérdés, és a válaszom az, hogy igen is, meg nem is. Lehetnek mások a te buksidban, és akkor számodra valóban mássá válnak, noha önmagukban természetesen nem változnak. Tehát azt kell megértened, nem mindegy, hogy valamiről mit hiszel, mert bár ezzel a dolgot magát nem tudod megváltoztatni, de a hozzá fűződő viszonyodat igen.
A fiú egyetértően bólintott.
– No és én ezt a gondolatot próbáltam egy olyan történetbe ágyazni, ami azt hivatott mindenféle mókás és jelképes helyzeteken keresztül feltárni, hogy milyen út vezet a helyes felismerésekig, azaz ahhoz, hogy az almára valóban azt tudd mondani a legvégén, hogy alma, és ne hidd életed végéig körtének – mert ez nagyon tragikus dolog lenne rád nézve.
– Miért? – ráncolta homlokát a fiúcska.
– Azért, mert így sosem tudod meg, milyen az igazi alma, hiszen körtének hiszed azt. És ha nem tudod meg, milyen az igazi alma, nem is haraphatsz belé, és akkor saját magadat fosztod meg attól, hogy elmondhasd magadról, megettem egy almát. Mert hiába etted meg, de miután nem hitted el, nem is tudtad róla azt mondani, hogy ez egy alma – s ezért mondom azt, hogy nem is ehetted meg. És aki nem eszi meg az almát, éhes marad arra, főleg akkor, ha kifejezetten azért ment a piacra, hogy vegyen magának egy almát, amit aztán megehet. Idáig értesz engem?
– Nagyjából – válaszolt a fiúcska és vágott villájával egy darabot az előtte lévő gusztusos gyümölcstorta szeletből. Jóízűen falta az édességet, miközben a férfi folytatta az előadását.

– Tehát idáig értesz mindent. No, most képzelj el egy helyzetet, egy teljesen hétköznapi helyzetet! Elmész valahová, mondjuk egy játszótérre azzal a céllal, hogy egy jót játssz a többi gyerekkel. És miután beléptél a játszótér kerítésén belülre, és becsuktad magad mögött annak kapuját, lassan kiderül számodra, valahogy nem jó helyre keveredtél. A játszótérre jóllehet ki volt írva, hogy ez egy játszótér, s bent is olyan, mintha itt különféle játékok lennének, de a használat során azt tapasztalod, ezek a játékok nem igazán működnek. Felülsz egy mérleghintaszerű szerkezetre, de az meg se moccan, a hagyományos hinta meg nemhogy nem hajtható, de olyan csálé, hogy minduntalan lecsúszol róla. A csúszda nem csúszik, a homokozó homokja egy tömbbe van összetapadva, bele sem tudod tolni a lapátodat, a mászóka fokai meg úgy csúsznak, hogy képtelenség megkapaszkodni bennük. No és eltöltesz egy kis időt ebben a zárt parkban, sorra próbálgatva a játékokat. Mit fogsz mondani magadban egy kis idő múlva: azt, hogy egy játszótéren vagy?
– Hát igen – válaszolt a fiú, miután leöblítette egy jó nagy korty tejeskávéval a tortát –, csak hozzáteszem, hogy ez egy vacak játszótér.
– Pompás. No de mondhatjuk-e játszótérnek azt, ami ennyire nem felel meg annak, amit elvárunk egy ilyen tértől? A játszótérnek nem épp az a legfőbb ismérve, hogy játszani lehet benne? Megelégszünk azzal, hogy játszótéri játékokhoz hasonlatos tárgyakat helyeztek el benne, amiket azonban épp arra nem tudunk használni, amire valók lennének?
– Ezt nem tudom.
– Mondd meg nekem, szerinted mitől játszótér a játszótér?
– Attól, hogy játszani tudok benne.
– És akkor miért mondtad az iméntire, hogy az is játszótér, csak hibás?
– Nem tudom, talán, mert igazából az lenne, csak nem működik.
– No de az a fakanál, aminek csak a nyele van meg, az is fakanál, csak épp nem működik?
– Nem, az már onnantól kezdve csak egy farúd.
– Na látod! A használhatatlan játszótér tudod, minek köszönheti azt, hogy te továbbra is játszótérként tekintesz rá?
– Nem.
– Annak, hogy te azt akarod hinni róla, hogy ez egy játszótér. Van benned egy kép az igazi játszótérről, mert voltál már olyanban. És ez a park, kívülről tekintve rá, teljesen megegyezik azzal, amit már erről megtapasztaltál. A fejedben a két kép összekapcsolódik a puszta látvány okán. És amikor bemész és rájössz, hogy nem működik ez a sok játék, te továbbra is ragaszkodsz ehhez a képhez, mégpedig azért, mert nincs elképzelésed a nem működő játszótérről, nincs az agyad szekrényében egy külön fiók ennek a minőségnek. Csak magának a játszótereknek, és ezért ezt a nem működő parkot is odahelyezed.
– Nem teljesen értem ezt – csóválta a fejét a fiúcska.
– Dehogynem. Minden, aminek van számodra egy külön fakkja, halmaza, azt oda rendezgeted be, ám ha valami olyasmivel találkozol, aminek nincs külön fiókja, azt automatikusan abba a rekeszbe rakod, amire a legjobban hasonlít. Ennek az eljárásnak köszönhető például számos olyan, emberek által alkotott mű, ami bár sem nem szép, se nem művészi, se nem különleges, mégis bekerül a művészet fiókjába, mert nagyon hasonlít ahhoz, ami ebbe a fiókba valóban beleillik. Csakhogy emiatt oltári rendetlenségek támadnak idővel ezekben a fiókokban, mert épp azok a dolgok kutyulódnak ott egybehajigálva össze, amiknek épphogy el kellene egymástól különülniük. A nem működő játszótérnek elvileg nem lenne szabad a működő játszóterek halmazába kerülni, mert éppen egymástól kellene a kettőt elkülöníteni, no de most minden pont fordítva működik. Tehát ez történik sok-sok dologgal, ami nem az, ami: mégis abba a fakkba sorolódik, aminek épphogy ellentmond a léte által. Vegyük csak ezt a tortát – húzta maga elé a saját tányérját a férfi. – Ez egy igazi torta, így van?
– Igen, és nagyon finom – vágott le elégedetten a villájával egy újabb darabot a fiúcska.
– Bizony, te kis haspók. Most képzelj el egy ugyanilyen tortát, ami pontosan így fest a tányérodon, mint ez a finom, csak annak nincs íze. Nem azt fogod mondani rá, ez nem is torta, hanem azt, hogy ez egy íztelen torta. Csakhogy ez a legeslegnagyobb hazugság, amit csak kimondhatsz, és ezzel aztán magát a tortafogalmat teszed zűrzavarossá és megfoghatatlanná önmagad számára.

– Jó, ezt értem, de mindezt most miért mondod nekem? Azt mondtad, olyat mesélsz, ami érdekelni fog.
A férfi elnevette magát.
– Jól van, igazad van, de ez csak a bevezető volt, hogy megértsd azt, amiről mesélni akarok neked. Tehát a kiindulópontja a mesémnek a hazugság. Az a fajta hazugság, ami igazságnak álcázza magát, hogy elhitesse magáról, hogy az, aminek épphogy az ellenkezője. Nagyon veszélyes ellenfél ez a fajta hazugság, mert épp azt öli meg a világodban, ami téged eljuttathatna az igazi játszótérig, egy hatalmas kalandparkig – mégpedig a magasabb rendű igazságodat. A tiédet és nem másét. És épp azzal öli meg, hogy a magáéról akarja veled elhitetni, hogy az a tied. Képzelj el egy erdőt, egy hatalmas erdőt, amiben elindulsz egy kilátótorony felé! Mész-mész, a fejedben van az erdő stilizált képe, mert mielőtt elindultál, megnézted egy térképen az útvonalat egyben, és pontosan tudod, neked a sárga jelzésen kell végigmenned a kilátóhoz. Igen ám, csakhogy a dolog sajnos nem ennyire egyszerű. Mert az erdőnek van egy szelleme, egy saját élő része, ha nevezhetem így, aki nem akarja, hogy te elérd a kilátót.
– Miért nem akarja? – vágott közbe a kisfiú.
– Azért, mert ha te eléred a kilátót, rájössz valamire az erdővel kapcsolatban, amit ő nem akar, hogy megtudj róla.
– Ennek nem sok értelme van.
– Dehogynem, amint eléred a kilátót, rájössz, micsoda nagy okosság rejlik ebben az egészben. De igazad van, egy dolgot nem tisztáztunk, hogy miért akarsz felmenni a kilátóba, ugye? Mert ha ezt megérted, tán arra is rájössz, az erdő szelleme meg miért nem akarja, hogy odaérj. Nos, te azért akarsz felmenni a kilátóba, hogy lásd egyben ezt a tájat. Mert a táj addig egyáltalán nem lesz számodra igazán megélhető, amíg nem látod egyben. Hiszen hiába élsz egy kis falu egyik utcácskájában és járod be naponta az egész falut: addig, amíg nem tudsz kívülről is rátekinteni erre a falura, vagy egy térképen, vagy még inkább egy légi felvételen, nem fogod megtudni, tulajdonképpen hol is élsz. Ez azért van így, mert a te kobakod egész életében a részletekből hoz létre egy egységes képet, ha talán hallottad már a szót, akkor azt is mondhatnám neked, hogy szintetizál. Látsz ezt-azt, és te ebből létrehozol egy olyan dolgot, amit a kettő összegének tekintesz: az egész életed nem más, mint bonyolult elvont matematikai műveletek sora, melyeknek alapja az összeadás, az egy meg egy képlete, amit sokszor épp a kivonás által valósítasz meg, hiszen azáltal, hogy formálgatod magadban a nagy egész képet, folyamatosan ki is vonod belőle a részleteket. Tehát mondhatjuk azt is, te nem tudsz nem összegezni, nem tudsz nem szintetizálni, ám ha nem rendelkezel ehhez a megfelelő rálátással, akkor sokkal nehezebb dolgod van, mint ha megszerzed magadnak azt a nézőpontot, ahonnan a falu képe egyben látható. Merthogy ebből a képből könnyebben tudsz lefelé bontani az egyes utcák egyéni, bejárt tapasztalataira, mint fordítva, érted ezt?
– Nem.
– Ugyan már, gondolj csak bele, mi könnyebb: egy térkép alapján betájolni a bejárt utcákat, vagy a bejárt utcák alapján megalkotni egy térképet?
– Hát az első.
– Na látod. Az első esetben két tapasztalat birtokában hozol létre egy egységes képet, míg a második esetben csak egy dolgot tapasztaltál meg, és így a térképed csupán következtetésből fakad, és nem lesz hű a valósághoz, hiába annak talajáról hoztad létre. Minden térképet állandóan pontosít az ember annak köszönhetően, hogy egyre részletesebb rálátása van az általa bejárt tájra egy külső nézőpontból. Amíg csak belülről alkották meg a térképeket, addig azok nagyon pontatlanok voltak.

– Jó, és ez hogy jön a játszótérhez?
– Úgy, hogy azt mutatom meg neked, mi életed legnagyobb hazugsága. Tehát ott tartottunk, el akarsz menni a kilátóhoz, hogy tudd, milyen ez az erdő kívülről. És az erdő szelleme ezt nem akarja, mert ő nem kívánja megmutatni magát neked kívülről. Szerinted miért?
– Mert csúnya? Vagy veszélyes?
– Nem, nem, dehogyis! Azért, mert ő kívülről nézve nincs is.
– Hogyhogy nincs?
– Úgy, ahogy mondom, nincs. Egész egyszerűen csak bent élhető meg, ám a kilátóból nem látszik belőle semmi.
– Ezt nem értem, és ez amúgy is lehetetlen.
– Nem, nem az, épphogy nagyon is lehetséges! Gondolj csak bele: beülsz egy szimulátorba, ami elhiteti veled, hogy egy versenyautóban száguldozol a pályán. Olyan a szimulátor, hogy azonnal elzárja a külvilágot, amiben el van helyezve, mihelyt becsukod az ajtaját. Amikor elindul a játék, akkor te már semmi mást nem érzékelsz, csak ennek az autónak a valóságát. Látod magad előtt az autó szélvédője mögött lévő utat. Csakhogy ha kívülről körbejárod ezt az autót, láthatod, nincs előtte semmiféle út, egy játszóházban van elhelyezve az autó, és előtte egy nagy csúszda áll. Ám ha beülsz, ez megváltozik, ott lesz előtte az út! Ez azonban csak csalóka illúzió, mert ez az út az autón belül van, és csupáncsak elhiteti veled, hogy azon kívüli valóság. Nos, ilyen ez az erdő is, elhiteti veled, hogy bejárható, hogy valóságos, az ösvényeivel, a fáival, az egész veszélyes rengetegével. Igen ám, de ez csak egy belső kép, egy olyan valami, ami kívülről egyáltalán nem látszik, egy olyan világ, ami azt hiteti el benne lévén, hogy ez rajtad kívüli valóság. De nem az, pontosan annyira nem az, amennyire az autópálya sem a versenyautó-szimulátoron túli valóság.
– Oké, értelek.
– Na és te épp azért akarod megkerülni az autót, azaz felmenni a kilátóhoz, hogy megnézd ezt a pályát az autótól függetlenül. Rá akarsz nézni az erdőre kívülről. No de ezzel mindent elrontasz az erdő szempontjából, érted? Ha elveszed az árnyjátékosok elől a paravánt, vége a mókának, lelepleződik a csalás, mert látható, hogy az a kacsa nem is az, aminek a vászon előtt látszott.
– Jó, és mi van az erdő szellemével?
– Nos, neki az a dolga, hogy elhitesse veled, ez valódi, félelmetes erdő. Nagyon komolyan veszi a dolgát, olyan ő ebben az erdőben, mint a filmrendező a forgatáson, akinek nagyon fontos, szinte élet-halál kérdés, hogy a felvett jelenetről ne derüljön ki, ez csak mozi. Be ne lógjon a mikrofon, nehogy meglátszódjon egy díszlet hátoldala, le ne csússzon az álszakáll.
– Igen – nevetett a fiú –, értelek.
– Egyszóval neked meg kell küzdened az erdő szellemével. Mert csak úgy tudsz feljutni a kilátóba, ha legyőződ őt.
– És hogy tudom legyőzni?
– Csakis úgy, hogy nem hagyod, hogy letérítsen az utadról. Ő ugyanis, mondtam már, egyet akar: te ne menj fel a kilátóba. Ahogy a rendező is egyet akar: ne derüljön ki, hogy ez csak film. Ahogy az árnyjátékos is azt akarja az előadás alatt: jaj, csak ki ne lógjon a vászon mögül a valóság. A szimulátor sem akarja, hogy ne vedd őt komolyan. Az erdő szellemét azonban csak egy módon tudod legyőzni, azzal, ha eljutsz a kilátóhoz. Magyarán a csata nem az erdőben fog eldőlni, hanem épphogy azon túl. Az erdő szellemét az erdőben nem tudod legyőzni, mert ott ő az úr, te csak egyet tehetsz, ragaszkodhatsz a célodhoz, és akkor igenis eléred a kilátót, s ezzel legyőzöd a szellemet.
– És mivel akar az erdő szelleme engem eltéríteni?
– Ó, hát rengeteg hazugsággal, mert miután az egész világa egy Nagy Hazugságra épül, neki ezen belül legfőbb fegyvere a hazugság. Gondolj csak megint a filmre! Az egész egy nagy hazugság, nem? Hiszen azt mondja valamiről, ami márpedig csak játék, csak illúzió, hogy igenis, én igaz vagyok. És innentől fogva minden eleme hazugság. Még ha egy valódi városban játszódik is a jelenet, az a filmen belül akkor is egy hazug világ lesz, mert a valóságban mindaz, ami a filmben e helyszínen játszódik, nem történt meg, és nem is fog megtörténni.
– Igen.
– Tehát jön az erdő szelleme, és azt mondja: ó, te fiúcska, hát hová mész? S eleinte nagyon naiv vagy, mert te az igazságot hordozod a szívedben, nem tudsz hazudni, úgy mész be a játszótérre, hogy azt véled a szívedben, ez egy jó kis játszótér lesz. És ezért azt mondod naivan ennek a félelmetes szellemnek: megyek a kilátóhoz. Hú, a szellem felettébb megmérgesedik erre, összevonja a szemöldökét és megjegyez magának egy életre, elhelyez rajtad egy jelet, a fejed köré keresztet rajzol: áhá, itt van valaki, aki a hatalmamra tör! És soha többé nem feledkezik meg rólad. Eleinte csak figyel, merre mész, hogyan mész, mit eszel-iszol az út alatt. És kitanulja a gyenge pontjaidat, úgy megismer téged, ahogy talán te sosem fogod magadat. Mert számára létkérdés az, ami neked csak egy egyszerű kis kaland.

– Kérdezhetek?
– Hogyne.
– Miért baj az erdő szellemének, ha én, egy egyszerű kisgyerek feljutok a kilátóba, és meglátom, hogy ő nem is volt igazi?
– Hogy miért? Mert ezzel megsemmisíted! Mondtam, számára életbevágó, ami számodra csak egyetlen tapasztalattal több. Ha a színházi előadáson leomlik a díszletfal, vége a produkciónak. Neked csak egy felismerés, de annak a társulatnak arra az estére maga a vég.
– És az erdőben nincsenek mások, más kirándulók?
– Akik ott kirándulgatnak, azok mind az erdő szellemének részei. Csak azok az igazi túrázók, az igazi magashegyi expedíciósok, akik a kilátóhoz mennek. A film nézője és annak alkotója egy időben nem lehet azonos. Mert aki készíti filmet, az ott van, ahonnan ezt most nem lehet megnézni.
– Elég bonyolult, amit mesélsz nekem.
– Nem, csak elsőre tűnik annak. No de hadd folytassam: tehát megfigyel téged ez a szellem. És akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá, előugrik egy bokorból, és a te leggyengébb pontodon megszólít, és eltérít a piros útra, hogy légy te is az ő része, maradj a birtokain belül, tápláld, szolgáld és növeld őt egyre nagyobbra. Mert akkora az erdő, amennyi benne kóválygó erdő-szellemrész lakja.
– És én mit tudok tenni?
– Ragaszkodni a sárga úthoz.
– Mint az Ózban.
– Bizony, mint az Ózban. Amit az erdő szelleme neked kínál, elsőre pontosan az lesz, amit el akarsz érni – mert tudod, mit mond? „Tudok egy rövidebb, gyorsabb utat a kilátóhoz!” – ugyanis egy pillanatig sem felejti el, hogy a te célod elérni a kilátót. Ezért meg sem próbálkozik téged eltéríteni attól, mert azt tudja, aki erre az expedícióra vállalkozik, az már egy fagyizó bodegáért nem cseréli le a kilátót. Érted?
– Igen, tehát elhiteti velem, hogy a kilátó nem arra van, amerre én hiszem?
– Úgy van! Összezavar téged. Azt hiteti el veled, eltévedtél. Azt hiteti el veled, az nem is a sárga út, amin mész, azt hiteti el veled, van rövidebb út – mindez attól függ, te hol vagy gyenge.
– Jó, és akkor mit lehet tenni?
– Mondtam, ragaszkodsz az eredeti elképzelésedhez. Mert ott volt az utolsó igaz pontod. Nos és most jön az igazán érdekes rész: ahhoz, hogy te tudd, mi a te legutolsó igaz pontod, vissza kell menned a múltba az első megkísértést megelőző pillanathoz. S eztán jön majd az erdő szelleme, be akar csapni, és sikerül is neki, mindig sikerül letérítenie, olyan utazó még nem volt e hegyen, akit nem tudott ideig-óráig megtéveszteni a szellem.
– Ezt komolyan mondod?
– Komolyan.
– Még Jézust is megtévesztené?
– Meg is tette, őneki is meg kellett küzdenie az erdő szellemével. Tehát visszamész a múltba, mert ott állsz a rozoga játszótér játékai előtt, és már a sokadik játékról derül ki, hogy nem működik. Bolyongsz egy ideje az erdőben, ám azt érzed, nem is haladsz! És ekkor csak egyet tehetsz, visszarohansz a kiindulópontra és megvizsgálod ezt az eredeti tudást. Felidézed a sárga út képét egyben, megidézed a működő játszóteret. És azt mondod magadban: mostantól bármi is történik, bármi, én ragaszkodom ehhez a képhez, akárki akármivel kecsegtet, én nem térek le a bennem élő sárga út vonaláról.
– És honnan tudhatom, hogy jól emlékezem?
– Nocsak, milyen okosakat kérdezel! Hát onnan, hogy az igazságnak van egy sajátos íze. Az erdőn túli tudás, az a kép, amit a sárga útról magadnak előre elterveztél, egészen más érzést kelt benned, mint mindaz, ami aztán az erdőben megtapasztalható. Sajnos erre nincs más recept, az igazságnak van egy színe, egy illata, egy íze, és ez semmivel sem összetéveszthető – ám csak az tudja ezt megérezni, aki valóban kóstolta, azaz tényleg rendelkezik vele.

– De ha én látom egyben ezt az utat az elején, minek menjek azért be az erdőbe, hogy újra meglássam majd ugyanezt? Te azt mondtad, azért akarok a kilátóba felmenni, hogy lássam egyben a térképet, de ha már az elején látom, akkor nem értem, mire jó ez az egész!
– Mert egyrészt le akarod győzni az erdő szellemét, hogy soha többé ne ejthessen csapdába. Másrészt nem ugyanaz körbejárni úgy a szimulátort, hogy nem ültél még benne, mint a menet után kiszállni belőle, és úgy meggyőződni még egyszer róla: tényleg, előtte nincs is pálya, mert ott az a csúszda van.
– Tehát azt mondod, a sárga út képét én még csak elképzelem az elején?
– Nem, te azt tudod, ismered, mert az erdőn túl tudod, hogy nincs erdő. És épp azért hatolsz belé, hogy ezt belülről is megtapasztalhasd azzal, hogy végigjárod azt az utat az erdőn belül, ami aztán ennek biztos megéléséhez vezet. Mint amikor egy vetített térbeli képet megnézel, aztán odanyúlsz, mert a kezeddel is ki akarod tapintani: jé, ott tényleg nincs semmi.
– És az erdő szelleme ezt nem akarja: azt, hogy megfogdossam őt?
– Pontosan, azt nem akarja, hogy rájöjj, ha lelocsolod vízzel, elolvad.
– Oké, és mindezt miért mesélted el nekem, mi köze van ennek a történethez, amit írtál?
– Az, hogy én a te történetedet írtam meg, a te erdőbeli bolyongásod történetét.
– Az enyémet?!
– Bizony ám.
– Miért, bemegyek az erdőbe?
– Hát hogyne, máris benne vagy.
A kisfiú ijedten pillantott körbe, látszott rajta, most tényleg megrémült.
– Ne viccelődj, nem szeretem az ilyesmit.
– Nem viccelődöm, itt vagy benne. Most vagy a kiindulóponton, most jutottál el oda a rengetegben, hogy visszaléptél ahhoz az utolsó igaz ponthoz, amiről tudsz. Amikor még biztos voltál magadban. Most a saját múltadban vagy, érted? Te most ott kóvályogsz az erdő mélyén, és az a nyomorult szellem már sokadszor ejtett csapdába, és sehogy sem tudsz visszakeveredni a sárga útra – ó pedig ha tudnád, milyen közel vagy a kilátóhoz!”

(2013)

Illusztráció: Alex Platt