Ex itinere

Különös éjszakám volt tegnap. Nem igazán tudtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban, miközben a fejemben is komor gondolatok tekeregtek. Önkéntelenül visszagondoltam az életem főbb eseményeire, és mérhetetlen bánat lett rajtam úrrá. Elmerültem az éjféli bánatóceánban, amiről nem is tudtam eddig, hogy valóban létezik. És ott lent a mélyben valahogy egy pillanatra megláttam, hogy az a töméntelen méltánytalanság, ami az életemben ért, nemcsak az én ügyem, hanem egy konkrét embercsoporté, akik hasonló igazságtalanságokat kellett hogy elszenvedjenek egész életükön át. Nem tudom sajnos ezt jól megfogalmazni, csak inkább érzem, mint oly sok mindent ezen a világon: van egy szottyos, gennyedző, elfolyósodó, undorítóan vigyorgó, takony energia a világmindenségben, ami mint valami bűzös massza terjeszkedik, és nem is elsősorban konkrét emberekben ölt testet, hanem egyfajta viselkedésben, a mindent behálózó, unintelligens igazságtalanság iszapjában. Legfőbb jellemzője a negédesség, a hazug szentimentalizmus: minden kézigránátot virágnak álcázva nyújtottak át nekem, széles, baráti mosoly kíséretében. A legeslegnagyobb szemétségeket mindig a szeretet, a barátság és a sosem kért segítségnyújtás zörgős papírjába csomagolja ez az erő.

S miről lehet még felismerni? Szorosan kapcsolódik az egóhoz, az iszamós mocsok terjesztésében felelős vírushordozók mérhetetlenül hatalmasra nőtt, nevetséges egóval rendelkező egyének, akik mint a La Fontaine mesében a béka, akkorára fújódtak öntelt gőgjükben, mint a színes hőlégballon. Nos, őbennük mind ott lapul ez az undorító lény, akinek fő éltető anyaga épp ez a felduzzadt, farkaséhes ÉN. És ezt leplezi hamis szólamokkal az igazságról, az egyenlőségről, a barátságról, igazságosságról, békéről, szeretetről, s miután olyan, mint az olvadt szurok, a saját részeivel állandóan egyesülvén, undorító kirekesztő közösségekbe szerveződik, mindig a ti és a mi erővonala mentén. Aztán kinyírva a „ti”-t, a „mi”-n belül hoz létre egy újdonsült frontvonalat, mígnem önmagát hatalmasra duzzasztva újra szét nem robban, telefröcskölve lényével a világot, újabb és újabb területeket meghódítva így magának. Ő segíteni akar neked. Ő csak jót akar. Ő nagyon kikéri magának, ha netán valami igazságot keresetlenül ki mersz mondani, ilyenkor szemeit nevetségesen forgatva tördeli a kezét mondván, ajaj, hát hogy mondhatsz ilyet! No meg nyilván te sem vagy különb – forognak tovább a képmutató, vizenyős szemek a megfolyósodott, gusztustalan orcán. És neki mindent lehet, amit neked nem. Ő megteheti, mert ő Valaki, míg te csak egy senki vagy. Ő alapvetően liberális, de csak amíg ez azt jelenti, hogy őt toleráld, miközben ő már nem tudja azt tolerálni, hogy te meg netán olyan valaki vagy, aki nem tolerál mindent. Cseles, ugye? Tömegeket mozgat úgy, hogy e fertőzött massza tagjai nem is tudják, milyen undorító erőnek engedelmeskednek. Hazugságokat terjeszt és hint szét az egész világon, komoly fórumai, hatalmas orgánumai vannak ezen undorító mocskosságok világgá kürtölésére, amit sokan el is hisznek neki, mert hát, ha ő mondja, akkor az biztos úgy van… Pletykálkodik, imádja a szóbeszédet, fő harcmodora a rágalmazás, az igaztalan vádak előhúzása a korpás, koszlott kalapjából, persze mindig hűséges, lekenyerezett csatlósai támogatásával, aztán a nyomorult megvádolt, ha cáfolja a vádakat, ha nem, már be is sározódott ennek az alantas erőnek a végtermékével. Elképesztően alattomos, sosem mutatná meg az igazi arcát, talán mert nincs is neki ilyenje, hol ilyen ezért, hol olyan, nem tudnál személyleírást adni róla. Sosem tudhatod, kinek az ábrázata mögül vigyorog rád a következő sarkon gúnyosan. Mindig hátba támad és akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá. Egy szava sem igaz, nem riad vissza semmilyen undorító eszköztől, és miután ragacsosan szétterül a világban, mindig biztonságban érzi magát, nincs olyan szeglete a valóságnak, ahol ne lennének fertőzött sejtjei, akik mind őt szolgálják.

Csakhogy. Gyűlöli, mi több, nem bírja ki, ha szembe fordulsz vele. Ha a szemébe nézel, és nevén nevezed undorító aljasságát. Reszket az egyenes, őszinte stílustól, mert ő csak bokrok mögül szeret lesből támadni, vagy a díszes, szánalmas rangkórságban szenvedő, hajbókoló kísérete védelmi vonalából tüzelni. Egyedül, szemtől szembe remeg, mint a kocsonya, gyáván lépked hátra, és ha mellének szegezed a kést, térdre omolva, maga alá csinálva könyörög a szaros kis életéért, mindent megígérve, amit nyilván már akkor sem gondol komolyan. És másik hatalmas gyengéje, hogy végtelenül buta. Minden látszattal és híreszteléssel ellentétben kifejezetten unintelligens. Önmagába beleszerelmesedett, nyomorult, tudatlan entitás, akinek nincs saját formája, ezért kölcsönjelmezekben kénytelen feszengeni. Minden tudása és mértéke csak önmagára vonatkozik, ezért lépései kiszámíthatóak, nevetségesen egysíkúak és szinte állati módon primitívek. Nem rendelkezik igazi perspektívával, felsőbb nézőponttal, hason csúszva az avarban, orrát a sárban túrva próbálja megfejteni, mi az erdő, de még a közelébe sem jár a megoldásnak. Mindig nálánál tehetségtelenebbekkel veszi körül magát, retteg a valódi erőtől és a tudástól. Cinikus és gúnyos, vagy épp negédes, ez a páncélja. Sok plecsnije van, ilyen-olyan hivatalos papírja vagy népes rajongótábora, holdudvara, aki állandóan élteti; imádja a hírnevet, a hatalmat és annak reprezentánsait, tettei zavaros szabályerdőkben bolyonganak követhetetlenül. Folyamatosan kavarog körülötte a szmogos levegő, hatalmas mozdulatokkal keveri a nagy semmit: csak úgy füstöl a kezében a fakanál, miközben előtte a lábas tök üres, csak ezt nehéz észrevenni, mert ő „annyira főz”, hogy sokan el is hiszik, rotyog is valami fincsi cucc a fazék alján. Állandóan nyüzsög, zizeg, pletykál, szart kavar, vagy komoly képpel fontoskodik, szerepel, modorosan okoskodik – irgalmatlanul hiú. Mindig másokon köszörüli a mocskos kis nyelvét, de csak és kizárólag a hátuk mögött, sokszor sunyin, szinte észrevehetetlenül. Gyakran esik túlzásba a bálványimádat terén, tudálékos, buta szavai közt sokszor megjelennek a főnök, az elnök, a mester, az őszentsége, a vezér és mindenféle hasonló, ringet-rangot jelentő, ócska jelzők. Lop, csal, hazudik minden gátlás nélkül, és ha rajtakapják, rágalmaz, vagdalkozik, csapkod, fenyegetőzik, zsarol. Mostanában egyre hangosabban, egyre hisztérikusabban. Láthatjuk mindenhol. Fröccsen mindenhová az a sötét, bűzös, szurokszerű anyag, ami ő. Néha úgy tűnik, ő van már mindenben – és végül övé lesz a világ.

De nem, a világ egy része egyre határozottabb nemet mond rá. Felveszi ellene a kesztyűt azzal, hogy nevén nevezi. Szemébe néz. Nem fél tőle. Nem hisz többé neki, nem kér a sok szépelgő szólamából, a híres jóakaratából. És emellett alapvetően ignorálja. Nem engedi magába. Kilép a hatósugarából. Kizárja a köreiből. Háttal állva a sajátjának farkasszemet néz vele, és azt mondja: márpedig te ide nem teheted be a lábad. A szutyok sosem támad nyíltan szembe, ezért kell vele némán farkasszemet nézni. Kicsit megrázza tán az öklét, majd leginkább hajlongani fog előtted, mindenben a kedved keresi, hisz legfőbb fegyvere a hízelgés, mert miután ő az ego hiúságának a legmagasabb fokán áll, azt hiszi, mindenki hozzá hasonlóan azonnal összepöndörödik, ha a seggét nyaldossák és a feje búbját simizgetik, vagy vállukra veszik és éltetik. És amikor kikéred majd magadnak a nevetséges hajbókolást, nagyon zavarba jön, visszakozik, teljesen belezavarodik a szerepébe. Ez egy energia, ami egyszerűen csak van. Eltűnni sosem fog, ahogy a gyökér sem az erdőből. S amíg a föld alatt van a helyén, nincs is baj, ám ha a lombkorona helyett gyökerek borítják az erdőt, s gyümölcsök helyett férgek lógnak sáros göcsörtjein, miközben a lombkorona a föld alatt fuldoklik, tán elkélne pár erdész rendet tenni, azt hiszem. Pont, mint a Legyek urában, én mindig ezt mondom: pont úgy kéne ennek megtörténnie, mint annak a végén…

Ezen az éjszakán mintha megjelent volna előttem ez a szurokfüst, a maga formátlan, kavargó, talajvesztett formájában és a képembe vigyorgott. Igazából csak megmutatta nekem magát, én meg rémálmaim közt elgondolkodtam, hány és hány alakban láttam már! S alaposan megvizsgáltam ott, ebben a mély, fekete bánatóceánban úszkálva, bennem mennyi van belőle, hol vagyok még fertőzött általa. Mikor vagyok sunyi és miért. Mikor hazudok még mindig magamnak és másoknak. Lopok-e, és ha igen, kitől és mit. És mivel mosdatom magam, amikor mindezeken rajtakapnak. Hol használom ezeket az alantas módszereket. Hol takargatom magam hazugsággal, mikor keresek szövetségeseket mások ellenében gyáván, az ellenségem ellensége a barátom alapon, és mikor hajbókolok látszólagos hatalmaknak, csak hogy óvó szárnyaik alá vegyenek és megvédjenek. Mikor terjesztek ocsmány pletykákat, mikor fecsegek másokról másoknak. Mikor viselkedem gyökérként lombkorona helyett. S ebben az éjszakai hánykolódásban valahogy arra jutottam, sajnos pontosan nem tudom felmérni, mindenesetre mától mindent megteszek azért, hogy én ne tápláljam tovább ezt a szurkot. Feltehetően végleg és totálisan egyedül maradok, az is lehet, a tudatlanságom és gyanakvásom eltol majd olyan dolgoktól is, amik netán engem gazdagítanának, bár remélem, a magammal szembeni kíméletlen őszinteségem megvéd a nagyobb tévedésektől. Lehet, hogy kisemmiznek – ahogy amúgy ez eddig is megtörtént –, és még a maradékot is elveszik tőlem. Mindegy, valahogy úgy vagyok vele, nem számít, nekem csak az a fontos, hogy amit így felismertem, megláttam ezen az éjszakán, magamból totálisan kipucoljam és akkor talán nem is lesz több dolgom vele a jövőben. Nem kapok érte nyilván tapsot sehol, magányos, névtelen és még az is lehet, hosszú harc lesz ez, de nekem akkor is megéri. Én bizony kilépek ebből, és nem engedem be többet az életembe. Aki meg hordozni kívánja tovább magában ezt a szutykot, csak magára vethet majd.

(LD, Illusztráció: Marinela Boicu)