Ez a kacsa inkább nyúl

Illúzió és valóság – a legaktuálisabb kérdés manapság. Nyilvánvaló, hogy minden e körül forog. Épp ezért most itt, ezen a blogon is megpróbálom úgyszólván „pontokba” szedve összegyűjteni, amit erről megtapasztaltam; úgy is mondhatnám, sok-sok tévedés és ráeszmélés során elsajátítottam. Nem állítom, hogy nem lehet már engem becsapni, de az biztos, hogy nagyon-nagyon ügyesnek kell lennie a trükknek ahhoz, hogy bedőljek neki. Megint kénytelen vagyok valahol ismételni magam, de bízom benne, ez a kis összegzés is sokaknak nyújt kiindulópontot a saját módszerének elsajátításában, ami aztán egyfajta magabiztos tudást jelenthet számára a sok gyakorlás során. S e készség kifejlesztése révén aztán már mindig képes lesz az illúziót megkülönböztetni attól a valóságtól, aminek a talaján nyugszik. Ehhez azonban az első lépés annak felismerése, hogy minden csak illúzió, mert maga az észlelés – annak minden módja – csalás, hiszen a valóság önmagában megragadhatatlan, megfoghatatlan, azt is mondhatjuk rá, hogy nincs: csak az észlelő tudat által válik ilyenné-olyanná. Csakhogy ebből egyenesen következik az, hogy önmaga teljességében, „valóságában” megismerhetetlen. Ahány érzékelő, annyi valóság létezik, de ezt megfordítva közelebb jutunk a helyes nézőponthoz azt mondván: egyetlen egy észlelő létezik, akiben részleteződik, magyarán megteremtődik a világ, ami ezen a tudaton kívül nem létezik. Tehát nem sok észlelő van és sok valóság, hanem egyetlen Tudat, amely teleszkopikusan önmagában kibontja saját magát egy illúziórendszert létrehozva látszólag maga körül. S e Tudat egységes nézőpontja nem más, mint a Nagy Semmi, az egyetlen valóság, amin belül a Valami illúziója képes a Tudat belső vetítővásznán megjelenni. Nem bonyolult ez, csak szokatlan nézőpont nekünk, akik mindig a valamiből indulunk ki, kiforgatva így a dolgok természetes logikáját.

Gondoljunk csak egy sima, egyszínű keresztszemes mintára, ahol a „van hímzés” és a „nincs hímzés” bináris rendszere hozza létre az értelmezhető alakot. Ez egy viszonyrendszer csupán, és csak és kizárólag értelmezési kérdés, mit tekintünk mintának és mit háttérnek, ami az eddig megtapasztalt tudásunk eredménye lesz, s nem magából az anyagból és a rajta megjelenő minta természetéből fakadó eleve elrendelt jelentés. Eddig az öltésekre mondtuk, hogy ez a minta, de lassan ez meg fog fordulni, és a Tudat magasabb szintű perspektívájából nézve bele ebbe a teleszkópos kaleidoszkópba eljön egy világ, aminek mintája a háttér lesz, és ennek alapja az azon megjelenő hímzett négyzetek sokasága. Mert igazából épp a nemlét a létünk alapja, a nincs a „van-jaink” bázisa – ezt tényleg nem nehéz belátni. Nos, akkor ezután a kis elméleti fejtegetés után nézzük illúzió és valóság különbségeit pár „gondolatcsomóba” kötve!

Első lépésként hadd folyamodjak ahhoz a példához, hogy ha az a cél, hogy meg tudj bármilyen körülmények között különböztetni egy igazi és művirágot, ehhez több lépéses tanulási folyamaton keresztül tudsz csak eljutni. Először is elméletben meg kell tanulnod, mi az a virág. Mi teszi a virágot virággá, mi a szerepe a nagy egészben, s ennek ismeretében látnod kell, hogy mint egy rendszer része milyen funkcionális részletezettséggel bír. Mire kell neki a levél, a gyökér, a színes szirom, hogyan működik, s ami a legfontosabb: hogyan kapcsolódik e működés során az egész rendszerbe. Mert a mentális kulcs ez lesz: a mód, ahogy ez a minőség – ami példánkban most a virág – hogyan, milyen szerepet tölt be a valóságban, amiben megjelenik.

A tanulás empirikus fázisa ezek után úgy néz ki, hogy a fenti ismeretek birtokában először egy fröccsöntött, túlszínezett művirágot kapsz a kezedbe. Majd egy élethűbb, ám még mindig műanyag kivitelűt. Aztán egy selyemből alkotott igényes darabot. S végezetül egy, a megtévesztésig az igazihoz hasonlítót, aminek még illata is van. S csak ezek után az igazit. S tudod mi lesz az érdekes? Hogy a sok játék után már az igazira is azt hiheted, mű, s a műre, hogy igazi – no de épp ezért kell a sokféle lecke, hogy kialakuljon benned egy biztos módszer, amit alkalmazva sosem tud már semmi becsapni.

Az is fontos e tanulási, bevésési folyamat során, hogy mindezt egyidejűleg kicsiben és nagyban is gyakorolhasd, amikor az illúzió és az utánozandó valóság többféle síkon jelenik meg az életedben egyidejűleg, az összehasonlítás sokféle lehetőségét felkínálva neked. Az életed legapróbb elemeiben ugyanúgy egyre gyakrabban fog megjelenni e kettősség, mint a nagyobb, globálisabb jelenségek színterén. Ugye azt láthatod, hogy most ez a lecke van az emberiség számára soron, ami azt jelenti, hogy minden egyes egyénnek megjelenik ez a feladat a maga hétköznapi életében is. Érdemes körülnézni és megtalálni, hol van ez a rejtvény most a te életedben jelen, s gyorsan megoldani, hogy jöhessen a következő, nehezebb feladat. Azért éljük az úgynevezett „konteók” korát, hogy gyakorolhass: hogy tanulj meg magad átlátni a szitán. A holdra szállás, világháborús faji tömegmészárlás, szabadkőműves összeesküvés mítosza – és a sok-sok megvezető fake, álhír, mi több, az egyre nagyobb felháborodást keltő photoshopos, holografikus manipulációk is mind-mind a rendszeren belül megjelenő globális, „illúzió vagy valóság” dilemmájaként vannak jelen azt szolgálva, hogy gyakorolj. Mert ennek a tudásnak gyakorlati haszna lesz számodra, amikor két ajtó közül kell választanod, és egyszerre kettőt nem nyithatsz majd ki egy adott pillanatban. Hiszen ha a fals ajtónak a kilincsét fogod meg: bumm, visszakerülsz a kiindulópontra a játékban. S akkor ezt nem fogod viccesnek találni, hidd el…

Nos, ha megnézed a fenti globális példákat, valamint megvizsgálod a saját életedben megjelenő apró leckéket, láthatod, az illúzió elég könnyen leleplezhető kis gyakorlással. Ugyanis a következő félreérthetetlen jegyekkel van ellátva:

– Az illúzió az általa mímelt valósághoz képest mindig túlzó, mindig egy kicsit „túl”, hisz nagyon meg akar mutatni valamit: azt, ami épphogy benne nem létezik. S ez azért van, mert egyetlen dologban különbözik az utánozandó dologtól: annak lényegében. Lehet a leghűbb utánzat, de azt, ami a virág igazi lényege, a művirág soha nem tudja rekonstruálni. S épp ezért lesz szüksége a külsődleges túlzásokra, mert ezek tulajdonképpen e „lényeghiány” elleplezései, elfedései. Erre hoztam fel azt a példát, hogy a falra festett lépcső, bár megszólalásig hasonlít az igazira, nem járható, a művirág képtelen magától szaporodni, a műsüti ehetetlen, s az álszakáll nem nő – illetve az álhír mögött nincs valós esemény, a fotómanipulációval megalkotott test épp a működése során létrejött, funkcionális részeiben „sérül”, ott hiányos. A fals érzelmek azért olyan giccsesen túlzók, mert nem működnek valós kormánylapátként, a festett kép mindig túlzó, s sosem a modell hű mása. Mert kiszed valamit annak kohéziós kereteiből, és önmagában kívánja megmutatni, s azt a viszonyrendszert, ami a maga közegében egy rész-egész viszonyítási alap volt megszünteti, s ehelyett a rész egyes elemeit viszonyítja önmagán belül egymáshoz. A tájképen, amit a festő fest, az elemek egymáshoz viszonyított rendszere hozza létre a valósághű kép illúzióját a kép keretein belül, míg a valóságban ezek az elemek egy nagyobb viszonyrendszer részei. (Gondoljunk csak egy fényképre! Ha a képet és annak modelljéül szolgáló valóságot összehasonlítom, nem az egyes elemek fognak a képen és a valóságban teljesen megegyezni, hanem ezen elemek egymáshoz viszonyított rendszere: az elemek egymáshoz képest jellemző színe, helyzete, mérete stb.) S miután látható, hogy minden illúzió egyfajta valóságsűrítő eljárás, látható is már, miért kell óhatatlanul a túlzáshoz, mint legfőbb eszközhöz nyúlnia.

– Azt is elismétlem, mert fontos, hogy amikor abból indulunk ki, mi egy dolog lényege, hogy megvizsgáljuk, az adott dolog, amit szemlélünk, valóság vagy illúzió, érdemes abból kiindulnunk, hogy minden dolog valós lényege önmagán túlra mutat, azaz sosem áll meg ott, ahol a műszakáll és a művirág – önmagánál. (Persze a művirág is mint művirág önmagán túlra mutat, csak ennek célja már nem azonos a valós virágéval, mert a művirág léte a megtévesztésre, netán a természet „kellemetlenségeinek” kiiktatására szorítkozik.) Tehát ha fülön akarod csípni az illúziót, azt vizsgáld meg: olyan akar-e lenni, mint valami, ám épp annak lényegét nélkülözve; vagy a maga egyszerűségében nem mutat meg mást, mint épp ezt a lényeget – ami soha sem önmaga! Filmes berkekben azt tartják, az álszakáll a vásznon igazibbnak tűnik a valóságosnál, azért a szakállas színészeket sokszor megfosztják az igazitól, helyet teremtve a műnek, ami – akár a sörreklám tisztítószerből készített habja – épp azért látszik valósnak, mert rátesz egy lapáttal arra, aminek csupán a látszatát kelti. Mert olyan nagyon szakállszerű akar lenni.

– Tavaly sok-sok tényező miatt úgy döntöttünk, elég volt az élőfenyőből, veszünk karácsonyra egy szép műfenyőt, hisz ma már tényleg igazán élethű darabokat lehet kapni. Mindent utálok, ami mű, de ez most a helyzetünk okán tényleg így volt ésszerű, s miután csak egy jelkép az egész, egy szimbólum, ezért a mű ugyanúgy jelzi ezt számomra, mint a kivágott „igazi” fenyő. Nos, ahogy nézegettük a fákat, a következőket állapítottam meg az illúzióról: akkor hat természetesnek, ha csak egy kicsit tökéletlen. Hiszen a valós dolgok sosem „tökéletesek”, ám az illúziónak a valóságnál mindig kicsit tökéletesebbnek kell lennie. No de hogyan lehetséges ez: miért van az, hogy a valóság tökéletlenebb, mint az ennek alapján keletkezett másolat? A válasz visszakanyarodik az előzőekhez: azért, mert míg a másolat önmagán belül mutat meg valamit, az igazi mindig egy élő rendszer részeként. Az ő tökéletessége a rendszer tökéletességében nyer értelmet, míg a környezetéből kiszakított illúziónak ezt önmagán belül kell megjeleníteni. Ha a műfenyőre száraz, félig lehullott ágakat aggatunk, az nem természetes benyomást fog kelteni, hanem nevetségessé teszi az egész fenyőt. Nem, a műfenyő akkor lesz „igazi”, pontosabban akkor tudja létrehozni a tökéletes illúziót, ha az igazi fenyő „optimális” állapotát modellezi. Mert a műszakállban nem lehetnek lyukak, abban ez épphogy természetellenesen hat. A műfenyő megbarnult szára kifejezetten eltávolít az „ez egy igazi fenyő” képzetétől. Tehát fontos tanulság: az illúzió nem szereti a „hibákat”: a szőrhiányos szakállt, a megbarnult ágat, az izzadságcseppeket és kis hájhurkákat, vagy ha mégis, akkor ezt is eltúlozza, mert ez esetben az illúzió egy kopott szakáll, elszáradt fenyő, vagy csúnya ember akar lenni, de egyszerre a szépet és csúnyát, az élőt és romlót, a pusztulót és fejlődőt nem tudja bemutatni. Vizsgáld meg az adott dolgot és nézd meg: mennyire összetett, mennyire teljes, mennyiben hordozza magában ennek az egész mindenségnek a lüktető periodikus életritmusát! Egy folyamat egy darabját szemléled épp aktuális, ám épp ezért állandóan változó alakjában, vagy netán egy stabil, nem folyamatosan alakuló, megmerevedett struktúrát? Ami mindig ugyanaz, akármikor tekintesz rá, az illúzió. Azonnal láthatod, igazi vagy álszakáll van előtted, ha az időben vizsgálod azt meg!

– Az illúzió téged egy fix nézőpontban rögzít. Hisz csak egy adott szögből tudja elhitetni veled, hogy ez egy valós lépcső. Nem engedi, hogy körbejárd, megtapintsd, megvizsgáld minden szögből. S úgy szögez téged a számára kedvező perspektívába, hogy eléri nálad azt, akard őt látni, mert a többi szögből teljesen értelmezhetetlen. S miután te mindig az értelmet keresed mindenben, mert erre vagy beprogramozva, magad fogsz úgy mozogni, hogy egy olyan pontba állj és maradj is aztán ott, ahonnan értelmet nyer a falra festett sok kusza vonal. Nézd csak meg, ez a világ mennyire megveti, ha valaki nem „tart ki” a véleménye mellett! Ha a jobboldali netán baloldali eszmékkel is egyetért. Ha a gyűlölet, amit a rendszer beléd táplál bizonyos dolgok iránt, enyhülni látszik! Ugyanis nem akarja az illúzió, hogy közelebb menj és megtapogasd, eltávolodj és ráláss, körbejárd és meglásd a lyukait. Onnan is felismerheted, hogy műlépcsővel van dolgod, hogy minden ilyen vizslató, kétkedő, feltérképező szándékodra dühödten reagál, s próbál a fix perspektívádba visszarántani. Megmondja, te ilyen vagy olyan vagy, és csak akkor vagy számára jó, ha megmaradsz ebben az állapotodban. De én arra biztatlak, ne tedd ezt: járd csak bátran körbe, vizsgáld meg; tudd mindig mindenre azt mondani, hogy nem igaz, hazugság, mert csak így jöhetsz rá, hogy tévedtél-e vagy sem!

A nagy műfenyő-vásárlás során történt egy mindennapos, ám épp ezért vicces epizód: elmentünk egy nagyobb bevásárlóhelyre, s én megálltam egy fa mellett, megfogdostam, s közöltem a párommal, hogy na, ez már nem is olyan rossz, bár még mindig nem az igazi. S ő nevetve közölte, egy igazi fenyőt morzsolgatok. S bizony, kellett kis idő, mire erről magam is meggyőződtem, és ekkor elcsodálkoztam: lám, a sok béna műfenyő nézegetése után már az igazit is azzal a szemmel nézem, amire a „tökéletes műfenyő” keresése közben ráálltam. Szóval csak óvatosan, hisz nem mind arany, ami fénylik, de ami nem fénylik elsőre olyan nagyon a mesterségesen megvilágított szobában, lehet, épp ezért maga a keresett arany!

– Mindebből egyenesen következik, hogy az illúzió legfőbb tulajdonsága, hogy nem ad neked szabadságot. Az illúzió mindig irányít. Hatni akar. Nem engedi, hogy a magad szemével láss, a magad fejével gondolkozz, mert megmondja, mit kell látnod, gondolnod, érezned, hinned. Mikor kell együtt érezned, mikor kell sírnod, mikor nevetned, kire kell haragudnod és kit kell bálványoznod. Hangsúlyos vonalakkal vezeti a tekinteted, s retteg attól, hogy meglátod a csalást s megérted, hogyan lehet az elefántnak öt lába, amikor a testéből négy indul ki. A titok a háttér és minta viszonyában rejlik mindig! Ha te megkapod a kellő szabadságot egy dolog értelmezésében, automatikusan és ösztönösen egyben nézel dolgokat, ám az illúziónak ez nem jó, s ezért csap be azzal, hogy vezeti a figyelmed. Abból indul ki, ami benned egy reflex, magyarán, hogy te megszokásból hogyan nézel egy elefántot, és ott csap be, ahol reflexszerűen nem vizsgálod meg a rajzot. Azaz először kiépít benned egy logikai sort, majd annak egy jelentéktelen, számodra észrevétlen elágazásánál csal. S épp ezért nem engedi, hogy letérj az általa szabott ösvényről, és ezt úgy éri el, hogy a szokásaidra épít. Ám ha nem megszokásból élsz, ha nem megszokásból alkotsz véleményt, nem tud hatni rád, majd meglátod. Szabad csak az lehet, aki korlátokat dönt le, aki hitrendszereket omlaszt le, aki önmagában gátat rombol. Csak magadban veheted fel a küzdelmet az illúzióval, mert ha kifelé nyilazol, épp őt szolgálod, az ő logikája mentén, az ő megvastagított vonalait figyelve cselekszel. Egyetlen egytől retteg minden illúzió, hogy megváltoztatod a nézőpontodat, amivel őt szemléled. Ezzel, csak ezzel, de így maradéktalanul győzedelmeskedhetsz felette.

Van egy világ, ami fals, nem valós. És az ebben lévők kezdenek erre ráébredni. A fals világ azonban nyilván fenn akarja tartani a látszatot. Az ébredést azonban már visszacsinálni nem tudja, tehát egyetlen sansza van: irányítani azt. Kezdesz rájönni, hogy ami a bögrédben van és amit nap mint nap megiszol, nem is kakaó. Itt nincs mese, erre rájöttél, s ezért már sosem fogod azt hinni, ez kakaó, mert ez a folyamat benned visszafordíthatatlan. Ám apukád nagyon nem akarja, hogy rájöjj, amit kakaóként iszol, valójában színesített, ízesített „jóságital”, amitől nincs kedved játszani, rosszalkodni, mert egész nap a szobádban gubbasztasz az ő kedve szerint. S láthatod, az okos apukád mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy azt hidd: persze, ez nem kakaó, mert igazából kávé. Ő fogja leghangosabban hirdetni, hogy igen, ez micsoda csalás volt, mert ez nem is kakaó, hanem kávé! Ezt sosem felejti el hozzátenni. Napokban néztem meg a Prometheus című filmet, ahol épp ezt a folyamatot lehet nagyon jól fülön csípni. Kik alkottak minket, hogyan, mi is az ember, miért olyan, amilyen; mi lesz történetének a vége, egyedül van-e vagy sem az univerzumban, mi végre a sok paleoasztronautikai lelet – számos olyan kérdés, ami ma napirenden van. Nosza, lovagoljuk meg a felkorbácsolódott hullámokat, és adjuk meg a nekünk tetsző választ: igen, a magasabb rendű intelligencia és az ember közt nyilvánvaló a kapcsolat, de az is nyilvánvaló, hogy az ember a jó, a teremtő intelligencia a rossz. Csakhogy nagyon kilóg a lóláb, mint az álszakáll esetében: mert akinek van szeme ahhoz, hogy lásson, látja is: az ember egyáltalán nem jó, sőt. És az a szféra, ahonnan a tudását, kultúráját, a civilizációt, a minőségibb élet reményét kapja, épphogy nem rossz s az embernek nemhogy nem árt, hanem tulajdonképpen mindent megtesz annak érdekében, hogy az emberiség végre önmaga fölé emelkedhessen.

S akinek ez sikerül, majd megtapasztalja, hogy mi a különbség ezen illuzórikus világ, és az ez alapjául szolgáló színes, könnyű, tiszta és élhető valóság közt. Aki meg nem akar ebben hinni, megy a megvastagított vonalak mentén, pontosan úgy, ahogy azt az útvesztő számára előírja. Azonban, ha csak egyszer is meglátod a nyúlban a kacsát, hidd el, soha többé nem tudja veled már semmi elhitetni, hogy amit látsz, az nem kacsa. Mert te már egyszerre képes vagy a képben meglátni, hogy ez bizony nyúl – miközben kacsa az egész.

2012
LD