Faust mese – Adamus irkafirkák

– Nagyszerű, aranyom, akkor ma egy komplex játékot játszunk. Először is mesélek neked egy kis történetet, utána meg ezt az egészet kifordítjuk és rád húzzuk, jó lesz ez így?
– Hogyne, furán hangzik, de szeretem az ilyesmit.
– Na, majd meglátjuk. A történetem a következő. Volt valaha, valahol messzi földön egy vénséges vén kunyhó. Ebben a kunyhóban egy nagyon öreg házaspár élt. Ez a pár már nem is tudta, mióta él itt; egyszerűen olyan régóta, hogy eszükbe sem jutott a gondolat, hogy ők egy rozzant viskóban élnek, számukra ugyanis ez volt maga a lét, és nem volt ennek semmiféle alternatívája. No, egy szép napon, ahogy ez már csak lenni szokott, váratlan dolog történt. A kunyhó alatt a föld a sok esőzés miatt fellazult, és a kalyiba, se szó, se beszéd, egyszerűen összedőlt, benne a két kis öreggel. Szerencsére a kunyhó olyan végtelenül rozoga volt, hogy az öregek nem sérültek meg, mintha nedves kartondarabok hullottak volna rájuk, annyit éreztek meg az összeomlásból, igen ám, de most aztán odalett minden! Minden, amit eddig az életüknek hittek. Ott kucorgott a két kis öreg a romok felett, és zokogott. Jaj, jaj, mi lett velünk, oda mindenünk, vége az életünknek! Ahogy így keseregtek, siránkoztak, egyszer csak azt hallják, valami hangosan csattog a fejük fölött. Ijedten felnéztek, és a torkukra fagyott a jajveszékelés, ugyanis az ördög repkedett ott felettük, vastag, fekete denevérszárnyait csattogtatva. Kezében egy vasvillával kalimpált, a szeme tüzet szórt, és a tüskés farka vészjóslón lengedezett a randa, koromfekete, lelógó ördögpaták között.
– Jézus szent anyám! – kiabált az asszony. – Úristen, apjuk, látod ezt? Maga az ördög jött el értünk!
– Így van, anyuskám – bólintott remegő tagokkal a férfi –, végünk, ez itt a vég, és megyünk egyenesen a pokolba.
Az ördög felkacagott, majd egy hatalmas kört leírva a reszkető pár fölött, lehuppant eléjük a földre, de olyan vehemenciával, hogy az egész föld belerengett, a két kis öregnek meg kellett kapaszkodnia a maradék bútorok darabjaiba.
– No kérem szépen – szólalt meg az ördög, miután elült a földrengés –, hát ti meg mit csináltok itt?
– Jaj, jaj – sopánkodott az asszony –, ne is kérdezd, oda mindenünk!
– Ezekre a kacatokra gondolsz? – kérdezte röhögve az ördög, és a farkával a valaha szép kis komódra csapott, ami azon nyomban pozdorjává lett e suhintás hatására. – Ezek miatt itatjátok az egereket?
A férfi feldühödött.
– Hiába vagy te maga az ördög, tudnod kell, nekünk mindez milyen fontos.
– Tudom, tudom, és szánlak is titeket emiatt eleget, hidd el. Nos azonban, ha már így alakult, nekem lenne egy ajánlatom.
Az asszony erre ijedten a szája elé kapta a kezét, és ha lehet ezt tovább fokozni, még jobban remegni kezdett.
– Merthogy azt mondom – folytatta kajánul vigyorogva az ördög –, hogy én vissza tudok adni nektek mindent, sőt, jobbat is, mint ami volt, de van egy feltételem.
– No és mi az? – kérdezte a férfi, mire az asszony elsápadt, és a kezét a férje vállára tette:
– Jaj, Józsi, ne tedd ezt!
– Hallgass asszony, előbb meghallgatjuk, mit mond az ördög, aztán döntünk.
Az ördög elégedetten megdörzsölte a tenyerét.
– No kérem, az ajánlatom a következő. Mondom, mindent visszaadok, sőt, minden jobb lesz. Ismét fiatalok lesztek, meglesz mindenetek, ami szem-szájnak ingere, sőt, ha akarjátok, takaros leányzót és egy szép deli fiúgyermeket is adok nektek, akik majd jó sok unokával ajándékoznak meg titeket. Nos, tetszik az ajánlatnak ez a fele?
– Már hogyne tetszene – pödörte meg ősz, sprőd bajuszát az öreg –, nagyon is, no de mit kérsz cserébe?
– Ó, az igazán semmiség – legyintett léhán az ördög –, nem kérek cserébe semmi mást, mint hogy szolgáljatok engem.
– És az miben merülne ki – akadékoskodott az öreg –, mert egész nap nem tudunk ám a rendelkezésedre állni.
– Ugyan, nem is kell – állt fel a fatuskóról az ördög elégedetten, amire időközben lehuppant. – Nem, semmi olyat nem kérek, ami az időtöket rabolná. Én csak azt szeretném, hogy minden nap adjatok nekem egyetlen egy áldozatot.
– Egyetlen egy áldozatot?
– Igen, ahogy mondom. Minden nap mondjatok le valamiről, ami nektek aznap fontos. Lehet ez a legkisebb dolog is, mondjuk, te, kedvesem – nézett a még mindig sápadt és reszkető nénére az ördög éles tekintetével –, almát ennél vacsorára. És ezt az almát nem eszed meg, hanem nekem adod.
– Ó, csak ennyi az egész – örült meg az öreg –, tényleg csak ennyit kérsz?
– Igen, csak ennyit. Fejenként egy-egy apró áldozat, ennyit kérek.
– És azt mi döntjük el, mi legyen ez?
– Hogyne, csakis ti! – kurjantotta az ördög. – Én szabadságot adok nektek, nem szabom meg az ajándékotok mértékét és mivoltát, csak azt szabom meg, minden nap egyet kérek, és olyat, ami nektek fontos.
– Mint az alma? – kérdezte félénken a néne.
– Igen, mint az alma – bólintott elégedetten az ördög.
– És mi van, ha nem teljesítjük a kérésed, ha egy nap elfeledkezünk róla, vagy valami oknál fogva nem jön össze az áldozat?
– Akkor nagyon nagy bajba kerültök – felelte az ördög. – Mert akkor azt, amit nem adtatok nekem, azt elveszítitek, és vele együtt még ugyanannyi dolgot, mint amennyire a dolog, amit nem adtatok nekem, fontos volt.
– Hát miféle elszámolás ez – förmedt rá az ördögre a férfi –, hogyan tudnád az értékes dolgokat ilyen módon, számszakilag lekönyvelni?
– Egyszerűen, nagyon egyszerűen – nevetett az ördög –, de ezt a részét csak bízzátok rám. Nektek, mondom, nincs más dolgotok, mint minden nap valamit, ami aznap fontos nektek, odaadni nekem.
– A legfontosabbat? – kérdezte kissé most már megnyugodva a néni.
– Ilyet nem mondtam – kezdett el felemelkedni lassú szárnycsapásokkal az ördög –, én csak azt mondtam, ami nektek fontos. A könyvelést meg bízzátok csak rám! – kiáltotta most már egészen magasan a felhők közül, aztán egy szó nélkül beleveszett a semmibe.
Jaj, nekünk, gondolta magában a néni, most aztán mibe keveredtünk. De nem szólt egy szót sem, mert amint felállt az egyik összetört székdarabkáról, azt látta, a dolgok körülöttük elkezdenek lassan összerendeződni: összeállt a miszlikbe tört komód, de sokkal szebb és jobb kivitelben, mint volt. A bútorok, a ruhák, a tányérok és a könyvek, majd aztán maga a kunyhó is elkezdett újraépülni a szemük előtt, és a végén ott álltak megfiatalodva, egészségesen egy kisebbfajta palotában, ami egy csodás tóparton helyezkedett el. A díszes nappaliba ekkor belépett egy olyan szép lány, hogy a férfinek elakadt a szava.
– Édesapám, elmehetek egy kicsit lovagolni? – kérdezte ez ez álomszép teremtés a döbbent férfitől.
– Menj csak – nyögte ki könnyek között a ház ura, majd a feleségére nézett, aki szintén szebb volt, mint amit el lehet képzelni. – Asszony, megmenekültünk!
Az asszony is ránézett a hihetetlenül jóképű, erős, fiatal férjére, és elmosolyodott.
– Igen, azt hiszem, megmenekültünk.
– Napi egy alma megér ennyit, nem?
– Hogyne – kacsintott az asszony.

No, így teltek a napok, és ők szorgalmasan, minden nap megtették az ajánlatukat az ördögnek. Hol egy kis délutáni szunyókálást adtak oda, máskor meg egy kis pancsolást a tóban, vagy épp egy finom vacsora volt a „fizetség”. Teltek-múltak a hetek, hónapok, évek, és minden nagyon szépen ment előre a maga menetében. Nem feledkeztek meg az ajándékokról, és időközben rájöttek, nem olyan nagy szám ez az egész, egyszerűen csak többet kívánnak, mint amire valóban szükségük van, és akkor a feleslegből bőven jut az ördögnek is. Egyre csak növelték- növelték így a kívánságaik lajstromát, és volt olyan nap, hogy már annyi felesleget „termeltek”, hogy nem is egy, hanem két ajándékot tudtak adni az ördögnek, aki fent valahol a láthatatlan birodalmában szorgosan vezette a könyvelést. Az egyenleg mindezidáig abszolút pluszban volt a javukra, mindenki nagyon elégedettnek tűnt. Igen ám, de egyik nap a gyönyörű lány ágynak esett. Valami megtámadta a tüdejét, és alig kapott levegőt, ott pihegett halott fehéren az ágyban, szinte élet és halál közt a drága, épp eladósorba került leányzó. Öccse, egy csodálatos fiúcska elrohant a patikába gyógyszerért, miközben a férfi kihívta az orvost. Az orvos megvizsgálta a lányt, és kijelentette, teljes ágynyugalomra van szükség egy hétig. Ha a hetet túléli, talán megmenekül.
Nagy lett az aggodalom a házban, és valahogy, hogyhogy nem, ebben a krízisben sajnos a házigazdák megfeledkeztek az ördög jussáról, mert hát egyetlen kívánságuk maradt: a lányukat meggyógyítani. Amikor letelt a hét, és a lány kicsit erőre kapott, látja ám a ház ura, hogy a konyha fala elkezd repedezni, aztán hatalmas robajjal az egész konyha, úgy ahogy van, leomlik. Először nem is tudta mire vélni a megdöbbent férfi a dolgot, aztán ijedten a fejéhez kapott.
– Asszony – kiáltotta –, megfeledkeztünk az ördögről!
– Hogy mi – sápítozott a nő –, megfeledkeztünk? Ajaj, most mi lesz, gyorsan adjunk neki valami nagyot, különben mindenünk odavész!
De már késő volt ezt kimondani, mert elkezdett a szép, díszes nappali fala is csúnyán repedezni.
– Azonnal adj neki valamit, apjuk! – üvöltötte kétségbeesetten a nő. – Bármit!!!
– No de mit, én most nem akarok semmit, nem vágyom semmire, csak hogy Anna meggyógyuljon!
Ahogy ezt kimondta, a nappali falának a repedése abbamaradt.
– Jaj ne! – üvöltötte a nő, és fejvesztve rohant a betegágyhoz, de már későn, mert a lányuk halott volt.
– Mit csináltál, te istenátka? – rohant vissza a férjéhez, és két kis öklével ütni kezdte annak széles mellkasát. – Megölted a lányunkat!
– Én? De hisz nem csináltam semmit.
– Odaadtad az ördögnek a gyógyulását.
– Nem adtam, dehogy adtam!
– De, azzal, hogy kimondtad, ez neked az egyetlen fontos, már oda is adtad.
– Jaj nekünk – bömbölt a férfi –, de hát csak vissza lehet ezt csinálni! Mi a legfontosabb most? Hogy ne omoljon össze minden, hallod, ördög? Neked adom a házam!
Igen ám, csakhogy semmi nem mozdult.
– Odaadom az egészségem!
Semmi, a konyha ott hevert romokban, a megrepedt nappali meg úgy maradt, ahogy volt. A lány a hátsó szobában mereven feküdt, nem mozdult, nem lélegzett.
– Végünk – roskadt a földre a férfi –, mindennek vége.
Ekkor az asszonynak azonban eszébe jutott valami.
– Te figyelj, az ördöggel lehet tárgyalni, hívjuk ide, és vitassuk meg vele a dolgot, ahogy jó üzletfelekhez illik.
– Jó, és hogy hívod ide az ördögöt?
– Egyszerűen: fohászkodom hozzá.
– Az ördöghöz, asszony?! Hát teljesen megvesztél?
– Nem, de ez az egyetlen esélyünk visszakapni a lányunkat.
Ekkor a nő térdre borult, összetette a két kezét, és elkezdett imádkozni az ördöghöz:
– Ó, jó ördög, gyere ide hozzánk, segíts nekünk, oldjuk meg békében ezt a dolgot!
No, a fáradozását siker koronázta, mert egy kis idő múlva, kénköves bűz kíséretében megjelent előttük a szőrös, patás rém.
– No, mi a helyzet, drága üzletfeleim – dörzsölgette kéjesen a tenyerét az ördög. – Hogy áll a biznisz?
– Rosszul, te is tudod, egy heti elmaradás miatt elvetted a legkedvesebbet. Arra kérlek, csináljunk egy cserét, és hadd váltsuk be sok kis vágyra ezt az egy nagyot – rimánkodott a nő.
Az ördög felkacagott, de olyan hangosan, hogy beleremegtek az ablakok.
– Alkudozni próbálsz velem, asszony? Én teljesítettem a feltételeket, amit ígértem, és csak azt vettem el, ami nekem jár.
– Jó, én ezt értem – felelte könnyek között az asszony –, de nem lehetne valahogy a fizetséget átszervezni?
– Átszervezni?! – az ördög most már méregbe gurult. – Szóval neked a szavad ennyit ér, asszony? Megmondtam, én vezetem a könyvelést, te csak fizetsz. Most fizettél, és ha a jövőben szorgalmasan és tisztességesen megadod, ami nekem jár, megmarad a házad fele, a fiatalságod és a fiad. De ha hanyagul teljesíted a kötelességed, még azt is elveszem tőled, amiről nem is sejtetted, hogy a tiéd! – és erre egy hatalmas robbanás kíséretében eltűnt a szemük elől.
– Jaj, jaj – zokogott a nő –, mindennek vége. Te vagy a hibás – támadt kis idő múlva az urára. – Te mentél bele ebbe az egészbe!
– Ha nem megyek bele, a lányunk sincs – replikázott a férfi –, ott ülnénk még most is megsemmisülve a romokon. Koncentráljunk arra, amink maradt, és arra vigyázzunk.

Nos, szó szót követ, valahogy visszatákolták a konyhát, és mostantól nagyon figyeltek a fizetségre. A lányuk sírját úgy helyezték el a kertben, hogy minden reggel emlékeztesse őket a kötelességükre. De ahogy ez lenni szokott, megtörtént újból a baj, egy nap megint megfeledkeztek az ördög jussáról: az asszony vásárban volt, a férfi meg ez idő alatt kissé felöntött a garatra, no és elmaradt a fizetség. Másnap a férfi arra ébredt, hogy öregedett 10 évet.
– Asszony, nem fizettél – támadt a feleségére az ember.
– Miért, te fizettél?
– Jézusom, mi lett veled? – lépett ijedten ekkor hátra a férfi, ugyanis a felesége vagy húsz kilóval kövérebb lett, mint előző nap.
No, nem részletezzük a dolgot, így ment ez, mint a hinta: hol fizettek, hol nem fizettek, és minden nem fizetés valahogy rosszabb helyzetbe hozta őket, mint amiben voltak, és emiatt egyre inkább olyan vágyak léptek az életükbe, amiket nagyon nehezen tudtak felajánlani az ördögnek, de idővel kénytelenek voltak ezt megtenni, és emiatt elveszítették e vágyak gyümölcseit. Szép lassan akárhogy is igyekeztek, oda lett minden: ház, egészség, fiatalság, és a csodás fiúgyermek. Ott ültek öregen, összetörve ismét a romokon.
– Pedig olyan egyszerűnek tűnt az ajánlat – sóhajtott megtörten a meggyötört agg.
– Igen, annak tűnt – sóhajtott az anyóka is. – De az ördög kiszámíthatatlan jószág, rossz lóra tesz, aki vele üzletel.
Ezek voltak utolsó szavai, aztán mind a ketten belevesztek a felejtésbe.

– Nos, édesem, ez volt a történet. És most játszol velem egy jót, oké?
– Jó.
– Én vagyok az ördög, és üzletet kötök veled: mindent megkapsz, ha cserébe egyetlen dolgot odaadsz nekem. Egyet kell adnod, és minden mást megkapsz, amire vágysz. A kérésem csak annyi, amit adsz, legyen valóban fontos, érjen tíz pontot. Egy pont, hogy szeretnél sétálni egy jót a napsütésben. Öt pont, hogy szeretnéd, hogy ne fájjon többé a derekad, vagy megjavuljon a rövidlátásod. És akkor innentől érzed, mi a tíz pont. Most nekem adod, de ezt most komolyan vesszük: lehet, hogy ezzel az ajánlattal valóban, tényleg elveszíted a dolgot, nem tudhatod, nekem mekkora a hatalmam.
– Na jó, menj a pitlibe, nem játszom ilyet.
– Pedig nyernél vele tíz darab 10-es vágyat, komolyan mondom, csak egyetlen egyet kell befizetned érte. Gondolkozz el az ajánlatomon. Kérlek, csak gondold át, adok egy kis időt!
– Nem, nem akarok ezen gondolkodni, mert egyáltalán nem érdekel az ajánlatod.
– Miért?
– Mert nincsenek ilyen 1, meg 5, meg 10 pontos vágyaim, már megbocsáss.
– Hazudsz.
– Nem, nem hazudok. Vannak vágyaim, de nem így. Egyrészt nem tudom őket így szétszedni elemekre, hogy kéne egy bicaj, egy jó szem és egy igazi, hű barát, mert nálam ez nem így működik.
– Továbbra sem az igazat mondod.
– De. Szét tudom nyilván így elemekre szedni a vágyaimat, de nem akarom. Mert amire vágyom, az egyetlen egy minőség, egy létforma, amivel minden részlet automatikusan vele jár. És ebből nem tudok kiszedni semmit, mert magát a létformát csorbítanám vele.
– És el tudod érni ezt a „létformát” – ahogy kicsit mókásan fogalmazol?
– Mókás? Nekem pedig ez írja le a legjobban. A kérdésedre a válaszom, hogy nem, persze, hogy nem.
– Akkor nem lenne jobb kiszedni belőle egyetlen elemet, és megélni a maradék kilencvenkilenc százalékot?
– Nem, mondtam, hogy nem.
– Félsz a veszteségtől?
– Igen, ez is lehet. Most, mondd, mit adjak oda a vágyaimból, miről mondjak le? Önmagam egy részéről kéne így lemondanom, nem, ez nem megy.
– Hősködsz.
– Most ezt direkt csinálod velem? Nem hősködöm, így érzem igaznak. Van valami, amire mindennél jobban vágyom, szimbolizálja ezt most egy 50 fejezetből álló regény, oké? És te azt mondod, adjak belőle oda egy fejezetet, és megkapom a többit, jól értelek?
– Pontosan ezt mondom, igen.
– De az már nem az a regény lesz, érted? És hiába lesz ott a maradék 49 fejezet, de én arra így nem vágyom.
– Maximalista vagy, neked vagy az egész kell, vagy semmi.
– Nem, ne forgasd ki a szavaimat. Nem, csak ami fontos, az fontos. És nincs fontosabb vagy kevésbé fontos. Van, ami fontos, azt tartalmazza a regény, és van, ami egyáltalán nem fontos, azt meg nem. És én nem tudok és nem is akarok rábökni egy fejezetre. Mert aztán az hiányozni fog, és elegem van ebből az érzésből: ebből a pokoli hiányból.
– Tehát a te életedben két kategória van, ezt mondod: kell és nem kell?
– Kábé igen.
– És azt tudod, miért?
– Mert amin nevettél, hogy létforma, az magában hordoz mindent, amire vágyom. És minden más hidegen hagy. Persze „vágyom” ezekre a mindennapi apróságokra a hétköznapok síkján, de csak azért, mert ezekkel kitöltöm az életem jelen pillanatban, mint tollpihével a paplant. Egyik sem jelentőségteljes a maga nemében. Míg minden más meg, amire igazából vágyom, egyesével annyit ér, mint az egész.
– Mondj pár ilyen fejezetet, édesem, a könyvedből!
– Béke, egység, barátság, szerelem, kölcsönösség, igazság, szabadság, könnyűség vagy szárnyalás – nem tudom ezt szavakkal annyira leírni; harmónia, egészség, végtelenség. Nehezet kérsz, mondom, nem tudom részekre szedni.
– Egy szóval, mi ez?
– Otthon.
– Jó, ügyes voltál, nem kínozlak tovább. Tudod, mit mutatott be a kis mesém, ki volt a két elbukott ember?
– Nem, és a mesédet is át kell gondolnom, mert nehezen tudom elképzelni, hogy valaki ilyesmit elfelejt.
– Pedig ez a helyzet, nap mint nap láthatod. Nos, ki volt a két öreg a rozoga viskóban?
– Maga az ember?
– Milyen ember?
– A gyarló.
– Megnevettetsz, nem. Milyen az az ember, aki lepaktál az ördöggel, aztán még ahhoz is gyenge, hogy tartsa az egyesség rá eső részét?
– Szétesett ember, hiú ember? Nem, nem tudom.
– Ő a halandó ember. A halandó ember sorsa ez. A halandó ember lepaktált az ördöggel, hogy meglegyen neki ez-az. És cserébe az életét adta: az egész élete az ördög kezében van, aki fogja annak legvégét. És teker rajta, ha akar, egyet, vagy kicsit még nyújtja, ha úgy van kedve. És amit te nekem az én ajánlatomra mondtál tudod, mit mutat?
– Nem, Adamus, most már semmit sem tudok, megint nagyon összekutyultál mindent.
– Azt, hogy te nem adod a végét – érted?, a legvégét – oda az ördögnek. Mit mondtál, miért nem tudsz egyet odaadni a sokból, hogy megkapj mindent, amire vágysz?
– Mert az már nem minden.
– Azaz?
– Mi azaz?
– Mire vágysz?
– Mondom arra, hogy azt érezzem, otthon vagyok, én, aki vagyok, és nem ez a figura ott, ami minden, csak nem én, és amiben benne van, az is minden,csak nem az otthona.
– És ebből miért nem akartál csak egyetlen elemet odaadni?
– Mert nem tudom kiszedni a megsült süteményből a három, benne lévő tojást egyben, azért.
– Érted miért mutatja ez, hogy nem fogja az ördög az életed végét, és nem vágja majd el egy ollóval a fonalat, ha úgy támad kedve?
– Nem, egyáltalán nem.
– Jó, akkor ez lesz a feladatod. Nézd meg az ajánlatom nagyon komolyan még egyszer, és semmi mást ne írj fel magadnak, mint azt, hogy milyen érzést váltott ki belőled. Írd le az érzéseidet, de őszintén, csak magadat tudod becsapni. Aztán átolvasva, amit az érzéseidről írtál, ennek fényében írj le az életedről egy tömör és igaz mondatot, és meglátsz egy érdekes dolgot, s megérted azt is, miért mondtam, itt ülsz mellettem a kanapén, édesem, jó?
– Jó, megcsinálom.
– És mostantól nézd meg az embereket, ahogy adják az ördögnek a vágyaikat, egyre több vágyat teremtve így, míg aztán már csak egyetlen vágyuk marad: túlélni; és a végén ennek beteljesülését fogja az ördög elvenni tőlük, mint jogos jussát. Angyalom, ügyes voltál, ha van kedved, a jövő alkalommal folytatjuk a kanapén, megmutatom neked, hogy ott vagy, ha hiszed, ha nem.
– Nem hiszem, de várom a mutatványt.
– Édesem, csodás vagy, folytatjuk.
– Köszönöm.

(ASG-LD, Illusztráció: Hilma af Klint)

Az én megoldásom a 2. oldalon olvasható.