Fekete-fehér világ – Adamus irkafirkák

– Nagyszerű, kedvesem, ma valami egészen mást csinálunk, mint eddig, jó? Ma egy olyan játékot játszunk, ami képes lesz kinyitni benned végérvényesen egy kaput, ha ügyes vagy. Ehhez a játékhoz majd időről időre visszatérhetsz, ha úgy érzed, elakadtál abban a folyamatban, ami hazavisz téged. Akkor bele is vágunk. Az lesz a játékunk, hogy én élethelyzeteket fogok neked felvázolni, olyan helyzeteket, amik az ember életében előfordulhatnak, és neked az lesz a feladatod, hogy kétféle megoldást adj rájuk: egyet, amit az emberek egy alacsonyabb nézőpontból szoktak adni, és egy másikat, amit meg te javasolsz onnan, ahol épp most vagy az életedben. Ez érthető?
– Igen.
– Nagyszerű, akkor el is kezdjük, és a folyamat közben fogod a részleteket megérteni. Nos, az első élethelyzet a következő. Van egy házaspár, aki autóvásárlás előtt áll. Az asszony egy olcsó, jól kezelhető, kicsi autót szeretne, amivel gyorsan eljut a boltba, belefér a vásárolt holmi, és a gyerekeket is elviheti az óvodába, iskolába, könnyen tud parkolni, és a kocsi fenntartása sem kerül sokba. Ezzel szemben a férfi egészen mást akar. Ő egy nagy autót szeretne, amiben minden extra megtalálható, egy, a lehető legmodernebb típust, ami az országúton nagyon jól vezethető, nagy távokat lehet vele kényelmesen megtenni, és belefér a sífelszerelés, valamint a horgászáshoz szükséges kempingcucc is. No, le is ülnek, hogy milyen autót válasszanak, de már ez első félórában kirobban köztük a veszekedés. Az asszonyka sír, a férfi őrjöng. Ennél nekünk nem is kell több, most arra kérlek, pár mondatban vázold a kétféle megoldást!
– Jó, hát azért ez nem ilyen egyszerű, basszus, millió részleten múlik a válaszom, de akkor elnagyolom én is. Az első esetben annak a szava dönt, aki erőszakosabb, rafináltabb, jobban uralja és manipulálja a másikat. Tehát itt egy olyan megoldás születik, ami vagy az egyik félnek egyáltalán nem megfelelő, de ebbe beletörődik, vagy még az is lehet, hogy létrehoznak egy olyan álkompromisszumos megoldást, ahol megint az van, hogy bár látszólag mindketten engednek, de az esetek nagy részében az egyik fél jóval többet ad fel a saját elképzeléséből.
– Rendben, és mi a másik megoldás, amit te tennél ebben a helyzetben?
– Most megtorpantam, mert valahogy azt érzem, ha már idáig jutok egy kapcsolatban, akkor nem sokat tehetek, mert én inkább arra törekednék, hogy eleve ne jussunk egy ilyen vitás helyzetbe.
– Ezt hogyan érnéd el? Röviden, tömören, hogy mehessünk tovább.
– Hogy nem megyek bele ebbe az agresszor versus mártír, zsarnok vagy áldozat szereposztásba. A kapcsolat elejétől fogva vigyázok arra, hogy ennyire ne váljunk szét, azaz hogy legyen egy olyan közös élet, olyan közös érdek, melynek mentén mindannyian hasonlót akarunk. Úgy kezdd, ahogy folytatni akarod – nekem ez az életelvem már egy jó ideje.
– Jó, akkor megyünk tovább, majd belejössz. Most elutazunk egy távoli helyre, ahol van egy nagyon régi szokás, ami a közösség életét meghatározza. És ez a szokás bizonyos tagok számára nagyon kedvező, ám mások számára meg egyre kedvezőtlenebb. Most direkt nem mondok semmiféle részletet, de ezt el tudod képzelni. És azok, akiknek ez már egyre kényelmetlenebb, lázadást szítanak a helyi vezetők ellen. Te jössz.
– Oké, fura egy játék ez ma, hallod. A lázadók felkelését a vezér hatalmi erőkkel letöri, és így a lázadók még mélyebbre süllyednek, még több szabállyal találják szembe magukat, mint ami ellen lázadni próbáltak.
– Jó, és mit mondasz te?
– Én? Hát én a szokásos válaszomat, sajnos, mert jobb ötletem az ilyen helyzetekre egyelőre nincs: odébb állunk. Mi, akik nem bírjuk ezt a buta rendszert, kidolgozzuk annak a módját – az is lehet, ez nagyon sok időt vesz igénybe –, hogy meglépjünk, Keresünk egy olyan életteret magunknak, ahol a magunk módján élhetünk, de sosem lázadnék, harcolnék, én a finom elmozdulások híve vagyok, hihetetlen mestere vagyok amúgy az olyan „megszökéseknek”, amit a másik fél csak akkor konstatál, amikor már nagyon késő.
– Jól van, jön a következő példa, aztán megmutatok valamit, amire azt mondtam, kinyitunk egy kaput, jó? Tehát a következő a példa. Van egy kis lakóközösség, ahol a férfiak egy része nagyon részeges és agresszív. Kezelhetetlenné válnak minden este, verik az asszonyokat és a gyerekeket, ám a legnagyobb baj az, hogy ők alkotják a közösség vezetését. Nos, mi a megoldás?
– Egyre jobb példák, hallod, ennél elnagyoltabb szitukat már nem is lehetne alkotni. Mi történik általában? Semmi, a szelídek tűrnek, vagy néha nyafognak, de az agresszor attól agresszor, hogy ő diktál. Amíg bírja, és amíg neki megvan a maga ereje, senki semmit nem tehet ellene. Minden agresszor akkor bukik meg, amikor a belső ereje meggyengül, ha érted, hogyan értem ezt.
– Jó, és mit teszel te, ha te vagy ez a bántalmazott réteg?
– Mint az előbb: meglépek. Megszököm, mondom, lehet, hogy nagyon sok évet kell készülnöm rá, de tudom, eljön a szabadulásom napja, mert erre tudatosan készülök, és ez elviselhetővé teszi addig a kínokat.
– Mi a különbség e között, és az előző szituáció között?
– Tán semmi, azt hiszem.
– Az egyik egy szokás, a másik egy aljas viselkedés.
– Nem, nincs különbség, egy szokást, legyen az akármilyen szentséges dolog is, ráerőltetni másokra, az agresszió és kész, és ennek a manipulatív, „megszentelt” módja is az, mert ahol nincs szabadság, ott agresszió van, tök mindegy milyen göncbe csomagoljuk.
– Tehát te nem látsz különbséget?
– Nem nagyon, a két szitu szinte ugyanaz.
– És az első helyzet, az is hasonlít ezekhez?
– Talán igen, abban az emberi kapcsolatban, ahol ilyen típusú ellentét létezik, ott feltehetően van egy agresszor és egy áldozat, mert máskülönben már rég összeért volna a két érdek, feloldódott volna valami náluk nagyobb, közös szándékban.
– Nem vagy túl naiv?
– Nem, lehet ez itt naivitás, de én pontosan tudom, hogy igenis kivitelezhető, talán más közeg, más létforma kell hozzá, de attól, hogy a vízben nem tudok tüdővel lélegezni, ez még nem jelenti azt, hogy a tüdővel lélegzés lehetetlen. Itt lent, a víz alatt úgy tűnhet, de kint épp fordított a helyzet, ott a kopoltyú a lehetetlen.
– Jó, és akkor most megnyitunk egy ajtót, jó?
– Jó, nyissuk.
– Azt mondom neked, ez a három példa egy olyan világról tudósít, ami elmúlt, ez a világ nincs. De olyan módon nincs, hogy nincs benne egyetlen élő elem sem. Tehát minden, ami ehhez a szituációhoz köthető, halott, élettelen, olyan, mint egy rajzfilm, érted ezt?
– Igen.
– Akkor magyarázd el nekem a saját szavaiddal.
– Úgy tudnám ezt megfogalmazni, ahogy nemrég hallottam egy videóban valakitől, tehát az, hogy látok valamit, még nem jelenti azt, hogy én abban benne vagyok.
– Jobb magyarázatot adj, a saját szavaiddal!
– Ezek is a saját szavaim voltak, mert maximálisan így érzem én is, de oké. Szóval az van, hogy van egy világ, ami számomra múlt idő. Ahogy egy gyerekkori emlék. Fel tudom idézni, megelevenedik a szemem előtt az egész jelenet, de már rajtam kívül senki nem él, aki abban részt vett, mind meghaltak. Van egy világ, aminek már egész egyszerűen nincs létjogosultsága, mint egy fekete-fehér, némafilm a vásznon, ahol hintóhoz hasonlatos autókon járnak az emberek, és petróleumlámpákkal világítanak. Ülök a modern házimozim előtt, miközben ott van a nappalimban a petróleumlámpa, a hintószerű, régi autó, a sétapálcás urak, a kalapos hölgyek, de mindez már régesrég nem él.
– Bele tudsz ütközni egy ilyen sétapálcás úrba?
– Nem.
– El tud ütni az a régi autó?
– Nem.
– Ki tud gyulladni a nappalidban a petróleumlámpa, ami márpedig ott van, hisz ott ülsz és nézed?
– Nem.
– Miért, édesem?
– Mert az a valóság egy valóság a valóságomban, és mint ilyen, áttételes valóság, ergo nem az.
– Érted, amit mondasz?
– Igen, nagyon is.
– El tudod képzelni, hogy ezek a helyzetek is ilyenek?
– Ha csak látom, igen, ha átélem, nem.
– Ha átéled ezeket, ahogy mondod, az nem ugyanolyan, mint amikor nézed a veszekedést a tévében, abban a régi filmben?
– Nem, mert most velem veszekednek.
– Igen, azzal, aki ott van a filmben, hiszen abban te alakítod önmagad, aki azonban ugyanúgy nem él, mint az a sok szereplő.
– Igen, de ebben az esetben tudatában vagyok a fotelben ülő énemnek.
– Most nem vagy?
– Amikor beránt a mozi, nem.
– Ahogy egy jó filmnél ez mindig meg is történik, nemde?
– Oké, de egy ellenvetésem akkor is van. A filmemet bármikor ki tudom kapcsolni, ott van végig ez a belső tudás, hogy csak rajtam áll, mikor és hogy vetek annak véget.
– Ebben biztos vagy? Sosem fordult még elő veled, hogy egy film annyira magával ragadott, hogy nem lettél volna képes azt kikapcsolni?
– Nem akartam és nem nem tudtam, a kettő nem ugyanaz.
– Épp te vagy az, aki váltig azt állítod, márpedig a kettő ugyanaz.
– Oké, igazad van, bekerítettél, értem, amit mondasz, érzem is, de néha nehéz.
– Tudod, mi okozza a nehézséget, mi az az egyetlen dolog?
– Az, hogy át kell mindent élnem, sosem tudom magam kivonni abból, amit egy kényelmetlen helyzet rám mér. Végig kell élnem, ha tetszik, ha nem.
– Ma épp azt mutattam meg, hogy ez miért nincs így. Azt ígértem, megnyitok ma neked egy ajtót, pontosabban lenyomom a kilincset, aztán majd te magad nyitod ki a magad tempójában az ajtót, aminek a másik oldalán ott állok, és várom, hogy ez a megnyílás benned végbemenjen. Tehát azt mondod, van egy nehéz helyzet, amit, ahogy te nagyon bájosan fogalmazol, át kell élned. Nos, de az a helyzet halott, ezt kell megértened. Semmi, senki – és még egyszer mondom: semmi és senki – nem él benne. Nem nem valóságos, ez nem jó fogalom, mert ezt nem érted így meg, hanem halott. Nem él. Nem létezik, oké?
– Oké.
– És neked rossz a helyzet, mondjuk, lekésed a repülőt, és nincs már aznap újabb járat. Ott ragadsz a repülőtéren, és a földön vagy kénytelen tölteni az éjszakát. Ez rossz, kényelmetlen, nagyon negatív élmény. Ugye?
– Hajaj.
– Nos, de te tudod – érted? –, tudod, hogy ez nem él. Az egész helyzet halott, beleértve téged is, aki ott kucorogsz zokogva a koszos repülőtéri váróterem kemény padlóján. Mi történik akkor, ha ezt biztosan tudod?
– Megmondjam, Adamus? Semmi, próbáltam, és semmi. Éhes maradok, mérges maradok és utálom az egész életet ilyenkor.
– Nem, akkor nem próbáltad. Azt mondod, nem, itt semmi sem létezik, semmi nem él, semmi sem valami, amire azt mondanám, ez egy élő dolog. Ez a kulcs, ami nyitja a zárat. De ez a kulcskijelentés rád is vonatkozik, aranyom. És ha nem vagy élő, márpedig abban a fekete-fehér némafilmben a fotelből nézve nem vagy, csak voltál – ha érted a szavam –, akkor az neked már nem lehet kényelmetlen, mi több, nem is marad úgy. És ez a trükk. Amint megérted, a helyzet nem él, nincs megtöltve élettel, könnyen megoldható. Jön egy néni, és megkérdezi, melyik géppel mész, mondod neki, semelyikkel, mert lekésted a magadét, szóba elegyedtek, és a néninél ott lesz a megoldás. Minél jobban beleásod magad a homokba, annál kevésbé tudsz mozogni, és minél inkább kint vagy a homokból, annál jobban tudod azt formálni a kezeid közt: építhetsz belőle várat, vagy készíthetsz magadnak egy kis medencét, megtöltve a nagy gödröt vízzel. Csak rajtad áll. Adtam egy feladatot a múlt héten, emlékszel? Három dolgot kellett megtenned, három, önmagadnak adott név alapján. És közben rájöttél valamire, így van? Hogy erre nem is kell figyelned, magától minden nap megtörtént a három cselekvés – és ez tudod, mit jelent? Hogy már nem vagy a fekete-fehér figura többé. És tudod, mihez vezet ennek megélése a megértés nyomán? Hogy a film lassan átúszik egy másikba, ahol azonban élőnek fogod érezni magad. Ez az, amire mondtad, a három élethelyzet egy bizonyos közegben szinte megoldhatatlan. Ezért érezted minden esetben azt, hogy magából a helyzetből kell kicsúszni, mindhárom megoldásod, ha megfigyeled, a konfliktushelyzeten kívülről született, egyikben sem operáltál a konfliktusos helyzeten belül. És én csak ezt akartam neked ma megmutatni.
Mostantól tudd, van egy halott, és ez a szó a fontos: halott, fekete-fehér, egyre némuló film. Ebben sokan benne ragadnak, ezt is tudnod kell, de ez már egy másik alkalom témája lenne. És van egy színes élőjáték a jelenben. A fekete-fehér film a múltban volt élő, ám most, a jelenben halott, a némajáték meg a jövőből kúszik be a jelenedbe. Értesz engem, kincsem?
– Igen, csak azt nem értem, hol van ebben az ajtó?
– Ott, ahol megérted ezt: azt, hogy most valamiben benne vagy, ami nem él, veled együtt, aki abban benne van. És miután, ami nem él, az nem tud létezni, miközben van valami, ami a másik oldalán meg él, így lassan az kezd el életre kelni, és valóságossá válni. Adok egy kis házi feladatot. Kezdd el mától, amikor csak eszedbe jut, különválasztani az élőt a nem élőtől. Ami nem él, valóban legyen számodra fekete-fehér, lásd színtelennek, Ami meg él, legyen még színesebb, mint amilyen. És akkor a szemed előtt, a saját életedben ketté fog válni a valóság, mintha párhuzamos univerzumokban léteznél egyidejűleg, s szabadon választhatsz: élőjáték velünk, vagy a fekete-fehér, kötött forgatókönyvű film a halottakkal.
– Oké, értelek, és köszönöm, ez most meglepően betalált nálam, ha fogalmazhatok így.
– Mert megértél rá. Én köszönöm, angyalkám, most ezt ízlelgeted, kicsit pihenünk, és amikor érzed az ajtónyílást, folytatjuk.
– Oké, én is köszönöm.

(ASG-LD, Illusztráció: Hilma af Klint)