Félmegoldások helyett

Gyerekkoromban, amikor elkezdtem egyedül utazgatni táborokba, rokonokhoz, anyukám, sok egyéb mellett, mindig azzal a tanáccsal engedett útnak, hogy ha valahonnan végleg kilépek – vonatfülkéből, tábori szobából, ideiglenes szállásról –, miután gondosan összepakoltam a táskám, mindig nézzek vissza még egyszer az ajtóból, hogy meggyőződjek róla, mindent rendben hagyok magam mögött, s biztos nem maradt ott semmim. Hasznos kis tanács volt, mert az egész tényleg csak egy pillanat, pusztán cseppnyi odafigyelés, ámde mennyi kellemetlenségtől megkímélheti az embert egy ilyen tudatos visszapillantás! Apukámmal sok más egyéb mellett többször beszélgettünk arról, milyen nehezen viseli ebben az életben azt, hogy itt mindig rossz és kevésbé rossz közül lehet csak választani, s sosem érzi a földön élve, hogy a mérleg egyik serpenyőjében a tényleg jó, a másikban a valóban rossz megoldás lapulna. Nem szerettem, amikor így beszélt, ugyanis az én lelkes és optimista természetem számára ez a depresszív hozzáállás igencsak idegen volt, ám mára meg kell állapítanom, apámnak volt igaza, s nem a keserűség beszélt belőle, hanem egy sokat megélt ember hétköznapi bölcsessége. Nap mint nap szembesülök most már afféle „felelős döntéshozóként” én is ezzel: bármikor, ha az élet válaszút elé állít, mindig egy satuba szorítja a lényem, mert a valóságom egymásba kapcsolódó bonyolult szálai sosem teremtenek számomra tökéletes megoldásokat; s akkor már igazán elégedett lehetek magammal, ha megtalálom a legkevésbé rossz félmegoldást. Épp most lábadozik e legkevésbé rossz megoldásnak az eredményeként a gyönyörű, a világ iránt töretlen bizalommal viseltető fiatal kislánycicánk, akit kénytelenek voltunk minden elvemmel ellentétben megcsonkíttatni, mert alaposan mérlegelve úgy gondoltuk, minden szempontból ez a „jó” megoldás, hisz ha nem így döntünk, a környéken lévő folyamatos macskainváziónak köszönhetően csak növelnénk a szerencsétlen sorsú állatok számát. Korlátolt istent kell játszani egy tökéletlen világban, miközben naponta szakad meg az ember szíve a „kevésbé rossz” megoldások eredményeit szemlélve. Miért kell ennek így lennie? – kérdezik sokan, köztük én is. Meg is kaptam a választ, csakhogy nem úgy és nem onnan, ahonnan vártam.

Anyám tanácsát követve – miközben apám szavai csengenek a fülemben – visszanézek az ajtóból vidám szívvel, töretlen optimizmussal s a leendő utazás izgalmával, és tényszerűen megállapítom: abban a formában és tudatállapotban, ahogy emberként élem az életem ezen a földön, ez az egész alapvetően egy nagy rakás szar. Sajnálom, de nekem már nincs kedvem tovább szépítgetni a dolgot, mert ezzel csak akadályoznám magam a továbblépésben egy magasabb és tökéletesebb valóság megélése felé – hisz anyám sem arra tanított, hogy álldogáljak az ajtóban, mígnem lekésem a vonatot, hanem arra, egy pillanatra minden körülmények között tekintsek vissza. Addig persze nem voltam képes mindezt így kimondani a valóságomról, amíg azt hittem a bölcsesség netovábbjának, ha el tudom valahogy hitetni magammal, hogy a kevésbé rossz az egyenesen jó, csupán én vagyok olyan korlátolt, hogy ezt nem látom át. Csakhogy időközben rájöttem, ez nem bölcsesség, ez inkább balgaság. Amikor azt mondom, hogy bár a létem és a világom tökéletlen, de létezik egy olyan perspektíva, ahonnan mindez az isteni tökéletesség rendjébe ágyazottan saját fényében tündökölve értelmet nyer, ám én nem keresem meg ezt tapasztalati-pontként, hanem megelégszem a puszta teóriával és a tökéletlenség megélésével, mert összekutyulom a bölcsességből való tényleges rálátást a beletörődés korlátoltságával; nos, ez az én egyéni értelmezésemben nemcsak hogy balgaság, de kifejezetten gyávaság is. A gondolkodó létforma megcsúfolása és lényegében Istennek mutatott gúnyos fityisz, amikor az ember megáll a megismerés útján egy ponton és nem lép tovább, mert fél a lábát eltolni az út egy adott pontjától. Számomra épp ez a blaszfémia, s nem az, amikor az isteni tökéletesség keresése közben képes vagyok felismerni az épp aktuális tökéletlenséget, s azzal a szóval illetni – beleértve saját magamat is –, ami kifejezi számomra azt az erőt, amivel eltolom ettől magam, mellőzve minden álságos szenvelgést. Mert tényleg úgy szar ez az egész, ahogy van: fájdalmas, koszos, büdös, hangos, zűrzavaros, korlátolt, mindig csak ígérgető kannibál létforma a halál örökös árnyékában, ahol a ritkuló szépség és harmónia csak háttér csupán. Ám az, hogy ennek a mostaninak látom csúf foltjait, szakadásait, kizárólag abból a rég elfeledett tudásból, tapasztalatból származhat, hogy van ennél jobb és tökéletesebb létezési mód és ebből fakadó valóság. Ha ezt felfogom és belátom, akkor van esélyem valóban egy magasabb nézőpont elérésére a saját elfeledett tudásom nyomába eredve. Közhelyes hasonlat, de nem jut most találóbb az eszembe; ha a pillangó nem mondja a bábállapotra, amikor abban kifejlődött, hogy „ez egy nagy szarság”, sosem lesz a levegő kecses táncosa, mert nem töri szét a régi formáját, s tolja ki belőle erőnek erejével magát. S amikor már pillangóként szárnyalva majd visszatekint, biztos nem fogja azt mondani az üres bábra, ez micsoda egy ócska vacakság, hisz ekkor már a pillangó látja, hogy ez az ő tökéletes menedéke volt. De ha így tekint rá a kitörés előtti pillanatban is, bent ragad a biztos menedékben, és száraz múmiává válik szép szárnyú tavaszi lepke helyett.

S hogy lehet rátalálni arra a perspektívára, ahonnan a báb csodává nemesedik akadályozó kelepce helyett? Elmesélem egy gondolatkísérletemet, amivel önmagam számára fogalmilag értelmeztem mindazt, amit egyre gyakrabban megélek.

Készítünk egy hatalmas látszólagos épületet valahol egy metropolisz külterületében; egy érdekesen furmányos épületet. Homlokzatát tekintve az alkotmány olyan, mint egy átlagos toronyház: rengeteg ablak teljesen szabályos rendben elhelyezve huszonhárom emelet magasan, s alul egy nagy kapu ásítozik bambán. Minden emeleten látszólag 11 szoba van, azaz az egész épület 253 helyiségből áll, de ez csak illúzió. Ugyanis emeletenként csupán egy-egy szobát alakítunk ki valóságos szobának, a többit csak imitáljuk a folyosón falba csavarozott ajtókkal és a homlokzatra vetített fénylő ablakokkal. Az épületben lévő, valóságos 23 darab szoba mind tökéletesen egyforma, ráadásul az építménynek is ugyanazon a részén helyezkedik el, csak más-más emeleten: a liftből kilépve jobbra kell haladni, és a folyosó végén ott van a nyolcas számmal jelölve. Ami ezt a huszonhárom valós szobát illeti, mindegyik nagyon lakályos és makulátlanul tiszta, s igencsak várja már lakóit, akik lassan meg is érkeznek a városrészbe huszonhárom különböző irányból, huszonhárom külön autóval, amit persze mi küldtünk értük. Annyit tud minden érkező, hogy egy különleges meghívásnak tesz eleget, az igazán befolyásos házigazda kérésére. Mindegyik értesült róla, hogy rajta kívül az épületben megszáll majd még huszonkét vendég, ám velük – a házigazda kifejezett kérésére –, a program alatt nem tarthat kapcsolatot.

Lassan, egyesével meg is érkeznek a vendégek, akiket az ajtóban kis „welcome drinkkel” kínálnak, amit lenyelve lassacskán fokról fokra szinte észrevétlenül elfelejtik majd, hogy kik ők, honnan jöttek, csak valami halovány emlékük marad minderről, ám most, amíg a csomagjaikat pakolják a londinerek, persze még mindennek tudatában vannak a folytonosság érdekében. Mind a huszonhármuk huszonháromféle magyarázatot kapott tőlünk arra nézve, hogy mi történik majd ezen a furcsa találkozón, s hogy tulajdonképpen mi is ez a ház – mindenki olyat, ami a saját életébe abszolút logikusan és zökkenőmentesen beleillik. A feltörekvő színészpalánta úgy tudja, titkos castingnak ad helyet a filmgyár kihelyezett épülete, ahová az egyik legnagyobb rendező-producer várja a főszereplő-várományosokat. Az épp egészségi problémákkal küszködő üzletember úgy tudja, egy speciális gyógymód tesztelésére érkezett a nagy hírű orvos magánklinikájára, a szépíró egy irodalmi versenyre kapott meghívást a nem rég átadott alkotóházba, a drogdíler meg azt az értesülést kapta, egy híres drogbáró tart szupertitkos eligazítást pár dílereknek a legújabb csodaszerről egyik titkos bázisán – és így tovább. Huszonhárom indok, huszonhárom elvárás, huszonhárom valóság. És huszonhárom teljesen különböző épület. Kórház, filmgyár, drogtanya, alkotóház stb. – ez mind-mind ott van valóságosan ebben az egy álépületben. Minden vendég attól függően, hogy mit hisz: hova érkezett és mi célból; megteremti a maga saját illúzióját, a másik huszonkét vendéget is beleértve. Ugyanis úgy szervezzük a dolgokat, hogy a szereplők nagy ritkán lássák egymást itt-ott, csak épp beszélni ne tudjanak. A gyógyulni vágyó ember számára mindenki beteggé válik az épületben, a színész rögtön felismeri maga körül a pályatársakat, a drogdíler meg bizalmatlanul méregeti lehetséges ellenfeleit. S közben lassacskán, ahogy telik az idő, a felejtés lesz az úr az épületben. Már nem nagyon emlékeznek a különös lakók, honnan és miként jöttek ide, ám „céljukat” megőrizték, hisz folyamatosan a jelenben tartották azokat a mindennapos cselekvés során. A színész tudja, azért van itt, hogy megkapja a szerepet, a szépíró rendületlenül írja az irodalmi pályázatra készülő művét. Mert persze úgy alakítjuk a dolgokat, hogy mindenki a hitrendszerének megfelelő tökéletes ellátást kapjon meghívójától: a színész többszöri meghallgatáson vesz részt a házigazda „rendező-producernél”, a díler állandóan egyeztet a „drogbáróval”, s a beteget is gyakran megvizsgálja a „főorvos úr”, miközben a kedves személyzet gondoskodik a vendég jólétéről, s abbéli hitéről, hogy a másik huszonkettővel is pont ugyanaz történik, mint vele. Ráadásul ügyelünk arra is, a felejtés mértékében a célokat is fokozatosan behúzzuk az épületbe és bent is tartsuk; mondván, majd itt a filmgyár épületében fog forogni a szuperprodukció a kiválasztott főszereplővel. Cseles, ugye?

Csakhogy a játék nem várt fordulatot vesz, hogy megvizsgálhassunk még valamit: minden játékos afféle „fülest” kap a hotel egyik alkalmazottjától, mikor már az épületbe érkezésének előzményeit teljesen kitörölte a welcome drink a buksijából, mégpedig azt, hogy amiért idehívták, nem is fedi valós okát az ittlétének. Ugyanis ő tulajdonképpen egy szupertitkos kormányzati küldetésben vesz részt. No és ekkor jön az igazi kaland: mind a huszonhárom tag éjt nappallá téve mást sem tesz, mint megpróbálja kiszimatolni: pontosan mi ez az épület, ki hívta meg őt és mi célból. Méregetik egymást, s ki így, ki úgy dédelgeti magában újszülött identitását, hisz ő itt már nem színész, hanem titkos ügynök; nem drogdíler, hanem kormányzati túsz. S elkezdődik a látszatépületben huszonhárom szinten a teóriagyártás, hogy mi is lehet az „igazság”. Huszonháromféle elmélet lesz arra nézve, mi is ez az egész. Egy teória sem fog azonban arról szólni ott bent, hogy ez az egész egy nagy semmi. Persze, mi végig figyelünk arra, hogy bizonyos „kiszivárogtatott információkkal” csak fokozzuk a zavart, így alakítva játékosan a valósággyárunkat. Mert ez persze se nem filmgyár, se nem kórház, de még alkotóház sem, hanem egy díszlet a kísérletünkben a valóságteremtést szemléltetendő. S lám, a gondolatkísérlet milyen sikeres volt, pontosan látjuk már általa, hogyan működik ez a valóságnak nevezett játszótér. A játékunk első fele megmutatta ugyanis, hogy hogyan működik a valóságteremtés, a közepe érzékeltette, hogy kezdődik egy valóságon belül az önmagadra ébredés hosszú folyamata, és a vége feltárja, miként teremt az illúzió egy újabbat maga köré, ha nem vigyázol és megállsz egy ponton, azt gondolván, megérkeztél. Sem az a valóság, amit a játékosok maguk köré teremtettek nem volt valós, sem az az identitás, amire olyan nagy boldogan ráébredtek, mikor megkapták a „fülest”, sem a gyártott teóriák, hiszen ez az egész nem volt sem szereplőválogatás, sem titkos kormányzati küldetés. Mert ez az egész nem volt semmi. Hisz még az épület sem volt „épület”, egy vacak gipszkarton álca volt csupán. Mint „épület” ez nincs. És a házigazda sem létezik, sem drogbáróként, sem híres filmrendezőként, de még neves gyógyítóként sem. Magyarán, ami a huszonhárom ember valóságát illeti e házba zárt kereteken belül, az az igazság, hogy sem ők, sem a házigazda, sem az épület nem létezik, mert egy olyan hazugság tartotta őket egymással megfelelésben, ami a házon kívül teljesen értelmezhetetlen. A házon belül mind a huszonhárom személy számára az lesz a valóság, aminek ő hiszi, teljesen függetlenül a másik huszonkettőtől, hisz ők is e teremtett valóság elemei lesznek csupán, az elképzelést alátámasztandó. Az épület ideiglenes lakója vagy rájön, hogy itt a valóság az, hogy nincs valóság, vagy még egy darabig játszhatja a „mi ez az épület valójában” című játékot. Csak az a baj, ha nincs „épület”, csak egy díszlet és egy ebben zajló játék, akkor ennek nem sok értelme van. Ezt a tudást azonban csak az épületben uralkodó kőkemény logika széttörésével lehet megszerezni. Amikor azt mondja a lakó, na ez az egész itt úgy büdös, ahogy van. Az egész egyben nem stimmel, annak minden elemével egyetemben. Aki azonban ragaszkodik a házban betöltött helyéhez, s csak ott bent váltogatja a szerepeket, az illúzió rabja marad még akkor is, ha azt hiszi, hohó rájött, ez nem is kormányküldetés, hanem egy kandi kamera felvétel. Langyos-langyos, de még mindig nem forró.

Sokáig azt hittem, az élet az egy olyan dolog, mint egy nagyon-nagyon nagy, vagy talán végtelen festmény, amit én, ahogy haladok az időben, szép lassan a saját lényegében megismerhetek, pontosabban egyre közelebb juthatok ahhoz, hogy a képet felismerjem. S ezt a folyamatot hívtam én magamban fejlődésnek, amikor – ahogy haladtam a kép tanulmányozásában – az eredetileg virágos rétként értelmezett képen időközben felvilágosulva felismertem mező helyett a gyönyörű karácsonyfát, majd kis idő elteltével mindezen legyintve boldogan felkiálthattam, jaj, de bolond voltam, hisz ez egy gyönyörűen megvilágított metropolisz képe! Csakhogy én ezt így nem tudom magamévá tenni, mert valahogy nekem ez mára már afféle filozófia-operett hatását kelti. Ugyanis a tapasztalataim kezdik azt igazolni, hogy téves volt az a feltevésem, hogy van egy nagy festmény, amit nekem idővel egyre alaposabban meg kell ismernem. Ugyanis ma minden azt bizonygatja a valóságomban, hogy ilyen nincs. A valóság az nem egy megismerendő valami, ami ilyen vagy olyan; a valóság az semmilyen. A festmény az önmagában egyáltalán nem létezik. Egy teljesen üres vászon, már ha egyáltalán beszélhetünk vászonról, hisz az én valóságértelmezésemben még vászon sincs. Azaz a világmindenség valós természete semmilyen, és épp ezért nem lehet a természetét megismerni, és ahhoz közelebb kerülni, csupáncsak megteremteni. Ugyanis alaposan végigjárva mind a 23 emeletet, megfogdosva a falra szögelt ajtókat, s alaposan szemügyre véve a másik huszonkét résztvevőt, én kezdem azt gondolni, egy olyan épületben vagyok, ami nem is valódi épület. Ami csak azért vált azzá, mert én hittem benne. S ha ez így van, akkor én sem lehetek ebben a most magamról gondolt formámban benne, mert az, akit idehívtak szereplőválogatásra – hogy most a példánál maradjak – itt soha nem lehet az, aminek hiszi magát. Emlékszünk halványan a kintre, csak az a fránya welcome drink elhomályosítja az emléket. Csakhogy a szer hatása múlik, és ennek a kóválygó állapotnak az eredménye, amikor megállok az ajtóban, visszapillantok az épületre, a sok zavaros helyzetre, a furcsa ajtókra, a huszonhárom nyolcas szobára, a vakablakokra, és azt mondom, ez úgy szar, ahogy van. Mert ki fogok innen lépni az egyre tisztulóbb emlékeimmel, oda, ahol nekem van egy ehhez képest valós életem, amit megszakított ez a kísérlet annak érdekében, hogy már e tapasztalat birtokában folytassam a valóságteremtést egy magasabb szinten tudva tudván, nincs olyan, hogy rajtam kívül álló valóság. S ez csak akkor marad egy buta, nem megélhető filozófiai operett-szólam, ha az ember álszenteskedve “Isten nevében” nem képes áttörni a falakat azt mondogatva magában, ez a világ tökéletes és valóságos, csak mi emberek vagyunk korlátoltak, de ha meghalunk, a lelkünk majd felemelkedve repkedhet a szférák dallamára.

Ami engem illet, nem kérek már ebből, mert elegem lett a sok filozófiai daljátékból, ebből a rossz tapintású, elektrosztatikus, giccses nejlontakaróból, ami természeténél fogva úgyis minduntalan lecsúszik a kanapéról. Nem kérek a giccsből, a látszatból, az önáltatásból, a folyamatos szenvelgésből és az „épületen” belüli valóságteóriákból, valamint az állandóan rám erőltetett, „ez a világ minden világok legjobbika” szépelgős operett nótából. Tartalmas operára áhítozom már egy jó ideje a sok fülbemászó, ám kínosan sekélyes dalocska után. Mert én élni akarok, valóságosan, beteljesült szerelemben, igazi alkotó szenvedéllyel; önmagamat értve és megélve a hozzám hasonló igaz társaimmal egy olyan valóságban, ami épphogy valóságosabb ennél a virtuális játéknál: sokkal kézzelfoghatóbb, igazibb, mélyebb – és épp ezért közelebb visz Isten valós természetéhez, a Tökéleteshez, aminek megismerése végett indultam el izgalmas és végtelen utamon, s amit rendületlenül folytatok kis pihenőkkel, de megállás nélkül. (LD)