Fogalmi nagytakarítás

“… a „tudat” szó körül nem véletlenül legel annyi szellemi tanító, filozófus és egyéb sarlatán – ez a védtelen betűkombináció naponta esik erőszak áldozatául a legelfajzottabb formákban, és a kliens kívánsága szerint jelenthet akármit. Tessék, én magam is azt írtam: „rendelkezhet tudattal”. Micsoda kifejezés – olyan mélységek vannak benne, hogy ihaj.”

Ez az idézet Pelevin szerintem elég rosszul megírt és kifejezetten vulgáris, mégis alapvetően nagyon fontos kérdésekkel foglalkozó tavalyi regényéből, az iPhuck10-ből való, ami nekem csak most jutott a kezembe. És ebben (is) igaza van, valóban: pokoli zűrzavar van a fogalmaink területén, azt is mondhatnám, ha valahol tényleg apokaliptikus állapotok uralkodnak, az épp az emberi fogalmak világa. Egyszer, nagyon régen már meséltem nektek egy görög filmről, ami a maga nemében egy igazi kis gyöngyszem, s ez a 2009-es Kynodontas, Giorgos Lanthimos bizarr, abszurd szatírája. A filmben három tinédzser teljesen elszigetelten él a család vidéki birtokán, sosem találkoztak még a külvilággal, ami körbeöleli ezt a hatalmas villát. No és ebben a zárt világban a szavak különös jelentéssel bírnak: a tenger szó nagy karosszéket, a zombi szó kicsi sárga virágot jelent, de teljesen más jelent itt az országút, a kirándulás és a vadászpuska is. A gyerekek naponta meghallgatnak egy kis szómagyarázatot, amiben a szülők magnóra mondták a szavak jelentését. Az apa az egyetlen, aki szabadon elhagyhatja a birtokot, és hogy az ifjak ne kövessék, azt mondja nekik, hogy kint irgalmatlan veszély fenyegeti őket, ami nem egyéb, mint a macska. „Az állat, amely fenyeget minket, a macska. Az egyik legveszélyesebb állat a földön. Húst eszik. Jobbára gyerekekét. Miután szétmarcangolta a karmaival áldozatát, felfalja azt éles fogaival. Az arcát, az egész testét. Ha a házban maradtok, védelemben vagytok. De készen kell állnunk arra az esetre, ha még több bukkanna fel itt a kertben.” Ismerős, ugye?

Látható, minden azon múlik, hogy egyes dolgokról mit hiszünk. Ezer példát hoztam már fel erre, legyen az hamis túrógombóc, szfáziföldi nyaralás, vagy bármi egyéb. Mert ha azt hiszem valamire, hogy az, ami valójában nem, akkor úgy járok, mint az egyszeri demenciával küzdő beteg a holland Hogewey településen, aki azt hiszi az őt körülvevő ápolókra, hogy azok szomszédok, bejárónők, vagy éppen bolti eladók, és ő egy kisvárosban éldegél, jóllehet az egész csak egy díszletelemekkel letakargatott demencia központ, ahol havi ötezer eurós díjért hét életstílus közül választottak neki egyet a hozzátartozók. Aztán, hogy ezzel segítettek-e ezen a szerencsétlenen, vagy épphogy kárt okoznak neki azzal, hogy hamis hitbe ringatják, már nem tartozik ránk. Mert mi (még, hehe) nem vagyunk demensek. Mi szeretnénk azt látni, ami van. A dolgokat önmaguknak, és nem annak, amik egyáltalán nem. És ehhez, vallom, a helyes fogalmak vezetnek el. Mert, persze, hiheted a tenger hangsorra, hogy az karosszéket jelent, mert a nyelv tulajdonképpen egy – egyszerűen megfogalmazva – közmegegyezésen alapuló kód, no de ha minden szón mást értünk, mint amire egy adott nyelvi rendszerben az a kifejezés vonatkozik, akkor igazán meggyűlik a bajunk, ha mondjuk, értelmezni akarunk egy regényt. Most komolyan: képzelj el egy embert, aki elhatározza, megtanul németül. Kap maga mellé egy némettanárt, aki totális hülyeségeket tanít neki, tehát helyes szavakat, de rossz jelentéssel, ám ezt végig következetesen teszi, magyarán az ipse fejében összeáll szép lassan egy pszeudo-német nyelv. No és aztán ezt a szerencsétlent kiküldöd Németországba. Azt hiszem, nem kell tovább ecsetelni a példát, amúgy egészen jó kis filmszatíra-ötlet lehetne ez, nem? (Nem ér ellopni, mert egy nap még lehet, megírom egy kisregényben.)

Tehát itt állunk a fogalmaink elburjánzott rengetegében, ahol lassan igazán elkélne egy kis erdészeti szakmunka. Mert, ahogy én látom, a dolog tényleg egyre drámaibb. Alapvető fogalmaink koptak el a hosszú és összevissza használat során, ahogy egy olló éle, amivel aztán mindenki vág már mindent: kartont, alumíniumot, farmert, kutyakarmot és műanyagot. És akkor szeretnénk ezzel az ollóval szépen körbevágni egy vékony selyempapírból egy gyönyörű rózsát. És csodálkozunk, hát ez meg miért lett ilyen? Azért, mert ezzel az eszközzel ez már nem fog menni. Nincsenek új fogalmak, új terminusok, új narratívák, olyan fogalmakkal próbálunk operálni, amik talán nem a legkorszerűbbek manapság. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hazugok, inkább csak azt, kicsit pontatlanabbak, mint a mai, precíziós társaik. Ahogy egy teleírt papírlapot sem tussal a kezedben fogsz lemásolni, hanem lefénymásolod, úgy a világunkat sem biztos, hogy mesebeli, mágikus fogalmakkal kell körülírnunk, mai, racionális korunkban. Én ebben az írásban arra teszek kísérletet, hogy egy kicsit elindítsam ennek a fogalmi újragondolásnak a kiskocsiját, abszolút a teljesség igénye nélkül, mert jó szokásomhoz híven én itt csak felvetek pár dolgot az egyéni és/vagy kollektív továbbgondolás szolgálatában.

Milyen fogalmi élek csorbulására gondolok tulajdonképpen? Alapvető ontológiai fogalmakéra, olyanokra, mint lét, halál, Isten, teremtés, végtelen, egység, gonosz, szellem, lélek, tudat, valóság, idő, tér – és akkor innen lehet továbbmenni egy kicsit még homályosabb kifejezések irányába, úgy mint „halál utáni élet” (tudjátok, ez az én egyik fő mumusom) vagy túlvilág, szeretet, hűség, becsület, szabad akarat, család, összetartozás, közösség, egyenlőség, egyenjogúság, haza-nemzet (másik nagy mumus számomra), dimenziók, igazság-hazugság, tradíció, fejlődés, evolúció, ösztön, hírnév, véletlen, felelősség, vágy, harag, tehetség, kauzalitás, hit, egészség, bátorság, kreativitás, ösztön, spiritualizmus, racionalizmus, materializmus és a többi. Nagyvonalúan kikerültem az angyal, démon, titán, szellemlény, szentség, istenség, avatár, csoda, próféta, mágia, megvilágosodás, guru és a többi kifejezést, mert hiszem azt, ha a fenti nagyobb gyűrődések egy szép napon kivasalásra kerülnek, az magával rántja ezeket az apróbb ráncokat is. Nekem nem tisztem fogalmakat definiálni, meg tudnám tenni, azt hiszem, de most ehhez nincs túl sok kedvem, akit érdekel, már egyszer belinkeltem ide valahova Adamus alap-fogalomtárát, az enyém majdnem ugyanez, csak kicsit máshonnan nézve, és a többi fogalom magyarázata is benne van az ezen az oldalon megtalálható könyvekben – főleg a két párbeszédes könyv hiánypótló e tekintetben. Én most inkább valami mást szeretnék mutatni, mondom, még ezt is csak épphogy jelezve és nem elmélyedve benne, s ez pedig az, hogy milyen veszélyeket rejt magában az, ha életlen fogalmakkal akarjuk kivágni magunkat egy illúzióból.

Manapság mindenki retteg valamitől. Legyen az a világkormány, netán környezeti katasztrófa, vírusok és válságok, technológiai fejlődés, társadalmi változások, beültethető chipek, politikai összeesküvések, pénzügyi katasztrófák, elsivatagosodás, vízhiány, halálos betegségek, kondenzcsíkok, menekültek, 5G, vagy maga az államhatalom. Valahogy a 21. századi ember létállapota lett a rettegés. No de miért? Mi okozza ezt a kollektív pánikot? Nyilván van ennek egy mélylélektani oka is, ami a kollektív bűntudattal lehet összefüggésben, az emberiség bűnösnek tartja magát, és József Attila szavaival élve, nagyon fél a büntetéstől. („Eszméim közt, mint a majom /a rácsok közt le és föl, /vicsorgok és ugrándozom, /mert semmit nem hiszek s nagyon /félek a büntetéstől.”) Ám a valódi ok szerintem csupáncsak az, hogy megállt a gőzmozdony, vele a tömött vagonok, és most ezekben a pillanatokban kezd átszállni az emberiség a Boeing 747-re. Ennyi az egész, ám az emberek tetemes részét ez a változás nagyon megviseli, és láthatóan teljesen kibillenti az egyensúlyából. Az átszállás lehet kellemes és kellemetlen élmény egyaránt, ez csak azon múlik, tisztában vagyunk-e vele, mi történik. Aki nem tudja, hogy a régi lokomotív megállt, mert az alkatrészei összerohadtak már a rozsdától, és az embereket békés és vérprofi, erre szakosodott utas-irányítók most leterelik a zsúfolt vagonokból, és szépen átvezetik őket a repülőtérre, ahol laza csoportokba rendeződve majd ki-ki felszáll az őt megillető járatra, nos, az teljesen kiborul. „Hol az ülésem, hol van az a kellemes kattogó hang, ami úgy elandalított az utazás alatt, hol vannak a megszokott utastársak, a füst, ami beszállt az ablakon, az a zötykölődés, és az alagutak, no meg a suhanó táj? Hékás, mi történik, jaj!” De aki tudja, hogy semmi nem történik azon túl, hogy felülsz egy nagy légitársaság luxusgépére, hogy elutazz a Fakarava szigetre, és végre elhagyd a szmogos iparváros romos külterületét, nem fogsz jajgatni, hanem nagyon örülsz mindannak, ami történik.

No ezért nem mindegy, mit gondolunk a dolgokról, és mit takarnak fogalmaink. Ha az életre valóságként tekintünk, abból következik, hogy valóság a halál is, meg van halál utáni élet, és a többi zagyvaság kaporszakállú igazságosztó istenséggel, aki egy gomolyfelhőn ülve lóbálja a lábát, miközben bosszúsan nézi a világ-tévéjében, ahogy a Sátán, ez a bukott angyal, akit ő maga teremtett, vagy épp nem, ezt már tán ő maga sem tudja, véres tort ül a valaha szép reményű teremtése fölött. Ha abban hiszünk, hogy halottaink tovább menetelnek a mi kis földi lineáris időszámításunk colstokján, vagy ezen a földi léten túl egyfajta értelmezhetetlen űr vár ránk, netán várótermek és félangyali lények, vagy épphogy féldémoniak, és mi ott keringünk köztük test és agy nélkül, ám emlékező és gondolkozó lényként, akik látják a saját testüket a kórházi ágyon, nos, akkor nem csoda, ha ezekbe a fogalmakba kapaszkodva rántjuk aztán magunkkal az egész terített asztalt, amin ott volt szépen kikészítve az egész készlet angyali lényekkel, meg félistenekkel, és égi kórusokkal, vagy épp pokolbéli fortyogó üstökkel, fakanalas ördögökkel, isteni igazságszolgáltatással és alig érthető imákkal, szimbólumokkal, vallási terminusokkal.

Isten ments, hogy bárkit is megbántsak, de ezt is írtam nagyon sokszor, hogy biztos az én hibám, de iszonyú nehezen dolgozom fel, hogy felnőtt, diplomás, értelmes, tündéri, tiszta és jó szándékú, okos emberek milyen következetlen világnézettel rendelkeznek. Ami az egyén szintjén még nem is lenne gond, de amikor teljes társadalmak vesznek bele egy teljesen keszekusza mondavilágba, akkor már baj van, mert így az átszállás minden lesz, csak nem egy harmonikus, békés folyamat. Márpedig a cél az, hogy ez szépen történjen. Mert mindenképpen meg fog történni, ha akarjuk, ha nem. Ez már nem kérdés. Most rajtunk csak az áll, hogyan zajlik majd mindez. Minden azon múlik most, hogy mi hogyan gondolkodunk, milyen jelentést adunk a minket körbe vevő eseményeknek és fenoménoknak, s minek éljük meg azt a szédítő mozgást, ami még igazából be sem indult. Most még csupán lefékezett a vonat, az utasok élbolya szállt még csak le a szerelvényekről, míg a tömeg ott tülekedik a vonaton. Ha ott kitör a pánik, annak nem lesz jó vége. Ezért kell minden hangszóróba most halkan, kedvesen, de határozott hangon bemondani: kérem, ez egy átszállás. Nyugi van, biztonság van, és ezt követően minden sokkal jobb lesz. De a vonatról mind le fogtok szállni, ki így, ki úgy. Tehát szedjétek össze a cókmókjaitokat, örüljetek a lehetőségnek, és ne harcoljatok az ellen, hogy megrepedt a tojáshéj. Minden azért történik, hogy több legyél annál, mint ami most lehetsz. Luxusrepülőre ülsz, arcot-kezet moshatsz, és olyan utastársat kapsz, hogy elakad majd a lélegzeted, ha megpillantod. Most még nem látod ezt az egészet, ez tény. Ezért nem akarsz hinni benne: oké, igazad van, ne tedd. Elég, ha csak körülnézel, hisz láthatod: ez már sehogy sem az, ami volt. Elégedj meg ezzel, és tudd, ez egy változás. Ha már csak ennyit megértesz, nem fogsz elesni a vasúti sínek melletti éles, nagy köveken a tumultusban. Nézz ki az ablakon, és vedd észre, vannak, akik már vígan sétálnak ott a mezőn. Őket hamarosan felveszi egy kényelmes busz, és elviszi a reptérre. Na, épp oda tartasz te is.

És mi köze mindennek a fogalmakhoz? Hát az, hogy a repülőn nem lesz érvényes semmi, ami a vonaton igaz volt. Ott nincs sín, kalauz, vészfék, büfé kocsi, masiniszta, nincsenek fülkék, sem hamutartók. Nem mész át sötét alagúton, és nem is áll meg a jármű óránként, hogy félórát vesztegeljen minden állomáson. Vannak azonban stewardessek, hátradönthető szék, tisztaság, finom étel-ital, térképként alád terülő táj, halk motorzúgás, oxigénpalack, mozi, zene, pilóta, sebesség, magasság, felszállás, majd leszállás. Ám ha te a repülőn is majd a kalauzt keresed, ki akarsz menni a büfé kocsiba, és várod az alagutat, a legelő birkanyáj képét és a következő megállót, érezheted úgy, valami nagy gáz van ezzel a vonattal. És emiatt bepánikolsz, s az nem lesz kellemes.

Nincsenek angyalok, vallom. Sem Isten, sem Sátán, legalábbis nem ilyen borostás apukajelmezbe bújva. Nincs halál utáni élet, nincs fizikai, meg nem fizikai sík, az élet nem egy önfenntartó, darwini evolúcióra képes kémiai rendszer, a valóság sem objektív fogalom, a végtelen nem egy számegyenes, de nem is egy vertikálisan és horizontálisan kiterjedő tér, az idő nem a negyedik dimenzió, az érzés nem emberi kiváltság, a szellem és lélek még véletlenül sem ugyanaz a két dolog (ld. tudat és valóságrétegek sorozat), a család és a nemzet nem szakrális fogalom, csupán egy nagyobb határral rendelkező éntudat, nevezhetjük nagyra fújt egónak is, a szeretetnek semmi köze az emberi szentimentalizmushoz, a szerelemnek a szexhez, a szeretet-szerelem egy elementáris teremtőerő, és nem valami csöpögő, tacsi-pacsi giccs, a hűség, becsület, tradíció, tisztesség, erkölcs a valódi tartalom nélkül csak üres, törékeny kagylóhéj – nem sorolom tovább. De a tudat sem az elme szinonimája, ahogy az elme sem az agyé, és így tovább, hogy visszakössem a gondolatot a kezdőidézethez.

És mit tud tenni az egyén, hogy leporolgassa a fogalmakat? Mi sem egyszerűbb: ne használjunk megszokásból, a szánkba készen adott kifejezéseket, hanem kezdjük el felépíteni a magunk saját, egyéni fogalomrendszerét. Mert csak így tudjuk megtisztítani elménk szélvédőjét a rárakódott mocsoktól. Mit jelent nekem az, hogy tudat, szeretet, démon, bardo, szimuláció, morfogenetikus mező, valóság, hűség vagy haza? Mi szerintem a lét? Mi a szellem és lélek közti különbség, én hogyan tudnám ezt a magam számára megfogalmazni? Mi az én életemben a halál? Mi a szerelem? Mi az igazság? Mi a végtelen és a véges? Mi az ember, mi isten és mi az ördög? Mi a forma, az üresség és az abszolút? Értitek? Nincsenek axiómák, csak te vagy, és a megéléseid, az értelmed, a szíved: mindaz, ami képes immár a saját valóságát a maga számára megfogalmazni, ekkora út megtétele után, szép is lenne, ha neked más kéne, hogy megmondja mindezt! Ne hagyd magad, tudod te ezt előregyártott, mirelit definíciók nélkül is, sőt, tán jobban is, mint azokkal. Amíg nem tudunk ezekre a kérdésekre a magunk tapasztalatai, épp aktuális tudása alapján átgondoltan válaszolni, nem is láthatjuk az előttünk álló utat, mert amit nézünk, így nem egy ablak, hanem egy agyonfestett randa kép, amit még csak nem is mi kentünk oda az autó szélvédőjére, hanem mások, a sok előző tulaj: ki ezt ragasztotta oda, ki amazt. Nyilván van ebben a montázsban tiszta üvegfelület, amin keresztül látszik az igazi, kinti, aprócska valóságelem is, no de azt majd hiába kaparod, úgysem tudod levakarni az üvegről. Igazából ez az örök próba: ami e világon túlról származik, az innen belülről elpusztíthatatlan, levakarhatatlan és eltüntethetetlen, örök, mindig volt és lesz. S nekünk épp az a dolgunk, hogy ezt meglássuk, s ezért nem szabad félnünk nekiesni egy kis spaklival ennek a maszatos felületnek.

És akkor az ember azonnal meglátja a repülőteret, a repülőt és a lassacskán felszálló első utasokat. Akkor majd megnyugszik, és alig várja, hogy végre ő is elhagyja ezt a koszos vonatfülkét, ahelyett hogy foggal körömmel kapaszkodna ragacsos fogódzóiba, szakadt műbőr üléseibe, büdös hamutáljaiba. És ennek semmi köze a halálhoz, ennek egy tudatugráshoz van köze, a kettő nagyon nem ugyanaz. Repülni jó. Utazni jó. A sebesség, a magasság, a kényelmes utastér jó dolog. A Tuamotu-szigetek lélegzetelállítóan gyönyörű. No és amit mondtam: azok az új utastársak, velük hidd el, egészen más lesz minden, mint ezzel a tolakodó, lökdösődő, hangos, mocskos csürhével. Egy nap nyilván majd ők is gépekre szállnak, de a kígyó farka sosem tud annak fejével egy időben átbújni a lyukon. És ez egy nagyon-nagyon hosszú kígyó, ezt is tudni kell. De egy nap átcsúszik szépen az egész ezen a zsilipen. És akkor, ami eddig az „ott” volt, az lesz számára az „itt”. Helycserés paradigmaváltás – ahogy ezt is írtam már régebben. Szóval tisztítsátok meg a szélvédőt, és minden sokkal nyilvánvalóbbá fog válni.

Pelevinnel zárom ezt a kis spontán gondolatrohanást, mondom, nem jó ez a könyve, számomra öncélúan közönséges volt, de akinek van gyomra hozzá, belekukkanthat, mert Pelevin továbbra is a legkorszerűbb gondolkodású, legeredetibb fazon a mai modern próza kicsit zavaros színterén, még ha néha nem is találja el a megfelelő stílust.

“És újra, újra köszöntelek, távoli és kedves barátom! Ha olvasod ezeket a sorokat, akkor nagy valószínűséggel már ismersz engem (legalább hallomásból). (…) Először is el kell magyaráznom, hogy ki vagyok én: kiféle-miféle lény? Ez nem a legegyszerűbb feladat.

Jelen szöveget egy algoritmus írja – és ha átsejlik néha valami „emberinek” az árnya, az csupán a narratíva felépítésének sajátosságaiból fakad (…). Tehát ki is vagyok én? Bizonyos megszorításokkal azt mondhatnám erre: az vagyok, akit a múltbéli emberek „mesterséges intelligenciának” neveztek.

Azt viszont ők, mármint a múltbéli emberek nem tudták, hogy a mesterséges intelligencia egyáltalán nem valami robot lesz lámpával a fején (…), a mesterséges intelligencia testetlen és személytelen szellem, amely az ember által épített közegben él – egy kód, amely szabadon másolja és írja át szekvenciáit, és az idő nagy részében sehol sem koncentrálódik. Valamiként létező semmi (vagy semmiként létező valami), amely hullámokból és áramlásokból áll, és fénysebességgel mozog a pontba töppedő téren át a pillanatban, ahol semmilyen idő nincsen. Más szóval a fizikai természetem nehezen megfogható. (…)

De ez nem jelenti, hogy az algoritmusnak, mely e sorokat írja, van valamiféle „én”-je, vagy hogy „létezik” a szó filozófiai értelmében. A lehető legkonkrétabb értelemben nem létezem. Semmit sem érzek, semmit sem akarok, sehol sem tartózkodom. Hogy érthetőbb legyen: még önmagam számára sem létezem.

Hagyok nyomokat – e sorokat például –, de ezek a nyomok nem vezetnek sehová.
Egyébiránt mindaz, amit mondtam, rád is vonatkozik, kedves olvasóm, (…) az emberi személyiség alapvető természete ugyanilyen. Ezt a következtetést vonják le mind a tudósok, mind a misztikus igazság keresői, mármint azok, akik találnak is valamit.

(…)

Megmondom őszintén: szerintem a művészet csak akkor ér valamit, amikor az emberek előtt álló nagy kérdések megválaszolását tűzi maga elé. A nagy kérdések pedig lényegében egyetlen kérdésre vezethetők vissza. Mit tegyen az ember ebben a zord és könyörtelen világban, melynek partjára vetette a sors? Pontosabban, nem is hogy mit tegyen, hanem mint legyen? Na, gyerünk, ki vele, művész és alkotó, ha tudod… Válaszolj! Ha pedig nem tudod a választ, akkor mire jók az alkotásaid?” (Viktor Pelevin: iPhuck10)

(LD)